"
= 3 )) ||
((navigator.appName == "Microsoft Internet Explorer") &&
(parseInt(navigator.appVersion) >= 4 )));
function MSFPpreload(img)
{
var a=new Image(); a.src=img; return a;
}
// -->
Lovas István:
publicista, politológus, fordító. 1945-ben született Budapesten. A 60as években több évet töltoett börtönben, mert középiskolás és egyetemista barátaival egy illegális kereszténydemokrata pártot alapított. Az ország összes középiskolájából kizárták. "Erkölcsi bizonyítvány" hiányában Magyarországon nem járhatott egyetemre. Diplomáit - a politológia területén - a montreáli McGill, és a los angelesi UCLA-n kapta. Doktorátusát a párizsi Politikatudományi Intézetben szerezte. Cikkei a Wall Street Journaltól kezdve a Demokratáig számos lapban jelentek meg. 1984 és 1990 között a Szabad Európa Rádió szerkesztöjeként dolgozott Münchenben, illetve new yorki tudósítójaként. Bicskén él.
Lovas István válasza az ÉS-nek az életéről, melyről az ÉS újságírói azt hiszik, hogy többet többet tudnak, mint L. I. maga
Ugyan nem képezte kifejezetten az ellenem indult sorozat részét, de időben az volt Vásárhelyi Miklós lányának, a „médiakutató” Vásárhelyi Máriának Levél Pokorni Zoltánnak címmel írt denunciálása, melynek egyik céltáblája voltam. Az általa alkalmazott módszer azonban sűrítménye az ellenem indított sorozat metodológiájának. A saját bevallása szerint a jobboldali sajtót nem olvasó médiaszociológus publicisztikai köteteimből csak háromra tudott lecsapni. E három dehumanizált, erőszakos, agresszív lényemet példázza, melynek nincs helye egy jogállamban. Jellemző, hogy ilyennek csak három írást talált és pontosan olyan három írást, amelyet éppen azért írtam, hogy bemutassam azt a mérhetetlen gyűlöletet és antidemokratikus gondolkodást illetve tetteket, amelyek a balliberális oldal sajátja. Pontosabban: két írásban szó szerint idéztem liberális cikkeket, csupán a neveket cseréltem fel és feltettem a kérdést, mi lenne, ha mi írnánk így? Ezeket idézte Vásárhelyi, azt elfelejtve közölni, hogy kik a passzusok valódi szerzői. A harmadikban pedig védelmemet kínáltam fel egy vékonydongájú írónak arra az esetre, ha Haraszti bántalmazza. Levelemben hangsúlyozottan írtam: „amennyiben igaz az”, hogy fizikailag bántalmazni akarta Szentmihályit, és ezt megtenné, akkor hülyére verem. (Szarkasztikusan adott ígéretemet ezennel komolyra fordítom.)
Nincs olyan jobboldali újságíró, akinek arcátlansága akkora lenne, hogy fordítva megtenné azt, mint amit Vásárhelyi. Nem csak morális gátlásai miatt, hanem az azonnali leleplezéstől félve. Az SZDSZ-nek és holdudvarának azonban ilyen gátlása sincs, mert pénzen vett médiatúlsúlyában bízva tudja, ha azt írja, az ég zöld, nem kell tartania a bizonyítási eljárástól. Ugyanis a híveket mit sem zavarná a bizonyított tény: továbbra is tartanák magukat az ég zöldségéhez. A hit gyülekezete ők.
Nézzünk egy próbát. Vásárhelyi idézeteire (május 25) – noha az ÉS főszerkesztője éppen úgy tudta, mint Vásárhelyi, hogy cinkelt kártyákkal játszik – azonnal megérkeztek a hites válaszok (június 1). A gyülekezet egyik tagja, Szabó Veronika ezt írja:
„Pedig aki ugyanebben a lapszámban a nagyszerű és bátor Vásárhelyi Mária szíves közléseként megjelent kurta Lovas-citátumokba beleolvas (Levél Pokorni Zoltánnak. május 25), azt máris elfogja a rosszullét, a nyers testi rosszullét. Ezekből az írásokból egy brutális, fizikai erőszaktól fűtött, s olvasóit erőszakra cukkoló torz lélek sejlik elő”. Deák Andrea, Ferge Anna, Deák Ágnes aláírással pedig így tesznek hitet Vásárhelyi mellett ugyanott: „Szeretnénk, ha tudná, hogy teljesen egyetértünk Önnel! Nagyon jó volt olvasni a cikket stílusa miatt is, a kemény, határozott megfogalmazásait, amelyek nem sértőek és fröcskölőek, hanem tárgyszerű pontosságukkal sokkolóak. Az lenne jó, ha az egymássalvitázó, eltérő politikai állásfoglalású felek ebben a hangvételben vitáznának…”
Vajon elképzelhető-e a józan ész fényénél, hogy Szabó Veronika és társai azt követően, hogy kiderül, én az idézett szövegrészeket balliberális szerzőktől vettem, bocsánatot kér és ugyanezt a kórismét leírja a szövegek valódi szerzőiről vagy Vásárhelyit aljas hazudozással vádolná? Soha. Sőt, még annyi sem, hogy bocsánatot kérne tőlem. Ez az SZDSZ és holdudvarának 10 év óta megismert „etikája”. Ellenem irányuló dühük nagy része talán abban keresendő, hogy ezt sikerült megfoghatóvá tenni a nagyközönség egy jó részének. A jövőben dühüket fokozni igyekszem.
Most pedig néhány szót Kenedi kutatói becsületességéről, melyről később részletesen. A team többi tagjáról most ne essék szó.
1997. januárjában (a nap olvashatatlan) levelet kaptam a belügyminisztériumtól arra vonatkozóan, hogy milyen módon kutathatok a Szabad Európa Rádió anyagaiban. (Arra voltam kíváncsi, ki jelentett Münchenből Budapestre.) Dr. Gyekiczki András hosszú levelének egy részletét idézem:
„A személyes adatokat tartalmazó iratok tartalmának megismerése azonban korlátozott. A levéltári törvény hatálya alatt lévő semélyes adatokat tartalmazó iratok akkor tanulmányozhatók, ha a kutató rendelkezik egy tudományos intézmény megfelelő támogató nyilatkozatával, illetve vállalja bizonyos követelmények teljesítését. Egyébként ezek az iratok csak akkor kutathatóak, ha a személyes adatokat – a kutató költségén – anonimizálják vagy az adat érintettjének halálától 30 év már eltelt, illetőleg ha az érintett vagy valamely örököse, hozzátartozója a kutatáshoz írásban hozzájárult (Ltv. 24 §) Az Ltv. 23. § (2) bekezdése szerint a 15 éven belül keletkezett iratok kutatását az ott meghatározott kuratórium engedélyezi. Az Etv a titkosszolgálati eszközökkel rögzített személyes adatok kutatására további korlátozásokat tartalmaz (Etv. 25/G. §).”
Kenedi kutatóként lopódzkodott be a Történeti Hivatalba egyebek között azért, hogy ott megbízójának eleget téve rólam anyagot gyűjtsön (és ennek során lényegesen több anyagot kapott rólam, mint én saját magam) és azokat ne csak megbízója céljának megfelelően prezentálja, de – tudományos kutatóhoz a legkevésbé sem illő módon – azokról hazudjon, miközben valódi dokumentumok szelektált bemutatásával az autenticitás látszatát keltse. Ha ez nem így van, Kenedit nyomatékkal felszólítom, hogy az Élet és Irodalomban haladéktalanul mutassa be a többszáz, ha nem annál is több, rólam szóló iratok között azt, amely azt támasztaná alá, hogy engem fiatalkorúként rablásért akár vádoltak, akár elítéltek, holott ezt háromszor is állítja. Kenedinek szinte nincs egyetlen sora, amelyből ne ordítana a tendenciózus félremagyarázás igyekezete. Az utánam kutató team másik tagjáról, Fencsik Gáborról ez ugyanúgy elmondható, azzal a különbséggel, hogy Fencsik Gábornál – nyilván tapasztalatlansága folytán – a lóláb még jobban kilóg, mint Kenedinél, a tudományos kutatónál, akinek kutatói jogát boldogabb országoknál egy életre megvonnák.
AZ SZDSZ LEGVESZÉLYESEBB ELLENFELE
Talán 1994-et írhattunk, amikor bennjártam az SZDSZ akkori, Mérleg utcai székházában. Barátomat és ügyvédemet, Somogyi Jánost kerestem, nem először. Pető Iván, aki balkonos irodájának ablakához ment, megdöbbenve pillantott meg a jogvédő szolgálatot ellátó Somogyi irodájában. Mivel nem tudta, kinek az irodájához tartozik az ablak, a Demszky lakásával kapcsolatban már említett Császár Lászlót, személyi titkárát küldte azonnal keresésemre, aki Somogyi irodájába rontott, lihegve. Én akkor már nem voltam az épületben. „Tudod, hogy Lovas az épületben van!?” – kérdezte Somogyit. „Persze”, mondta Somogyi. Itt volt nálam. „Hát nem tudod, hogy a Lovas az SZDSZ legveszélyesebb ellenfele?”
Az SZDSZ-ben már voltak, akik akkor tudták. A jobboldalon még kevesen.
Szabaddemokrata társaságokban abban az időben javában folyt démonizálásom. És átfazonírozásom náci-nyilas szörnyeteggé.
Azoknál, akiket korábban ismertem, a döbbenet, hogy az egykor a „demokratikus ellenzéket” segítő újságíró az ellentáborban van, oly erős és hosszan tartó volt, hogy néhány év eltartott 1990 után is, ameddig a korábbi emlékek még mindig átszínezték a feltoluló gyűlöletet.
A dolog persze máshogyan indult. A fiatalon meghalt, korábban még teljes mértékben az SZDSZ-táborba tartozó, tényleg remek Csalog Zsolt Doku 56 – Öt portré a forradalomból c. kötete 1990-ben jelent meg. A könyv egyik portréja az azóta meghalt Földes Péter (Konrádhoz hasonlóan szintén a francia becsületrend lovagja, de vele ellentétben igencsak megérdemelten), egykori börtöntársam, a forradalmi Kossuth Rádió egyik vezetője emlékezése. A könyv 274. oldalán egy rólam szóló rész található.
„És lám, odakinn tényleg dúl a béke: új politikaiakat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni! Akik jöttek is, feltűnően rövid ítéletekkel jöttek: egy, két, három évvel. Kasánszky Zsombort hozták vissza egyszer, meg Mateovits Ferit, Kalmár Jánost, valamint halavány kis katolikus ’szervezkedésért’ még néhány pap érkezett, újak is, régi ismerősök is, megint csak tiltott hitoktatásért –
no, valaki jött azért, egy igen emlékezetes új arc feltűnt: Lovas Pista. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, HALlatlanul erős, RENDkívül eszes és hibátlanul életvidám – sokat jelentett nagyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba! Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét – teljesen igaza volt. Bekerült a fordítóba, és akkor rengeteget beszélgettünk – ez jó volt, nagyon-nagyon jó. – Találkozgattunk aztán kint is Pistával, hihetetlenül sokat fejlődött azóta – aztán kijutott Nyugatra, kitűnő újságíró vált belőle, a Szabad Európánál dolgozik New Yorkban”.
Előtte néhány oldallal Földes Péternek így ragadtak emlékezetében a rabtársak nevei egy beszélgetés kapcsán:
„ - Szép életed volt, Péter bácsi! – mondta a csibész Lovas Pista –
amitől persze elöntött a méreg. Mert mi az, hogy ’bácsi’, és mi az, hogy ’VOLT’?! Ez a taknyos úgy néz rám, mint egy befejezett életre??
- Ostoba – mondom neki -, EZUTÁN LESZ majd még IGAZÁN szép életem!
Lovas Pisti, Krassó Gyuri, Bali Jóska –
Szabó Sándor, Bibó, Zólyomi, Nyugati László, Pákh, Szigeti atya, Incze Zoli, Német Gábor, Kasánszky Zsombor, Rozsdy Pali – sok-sok edves ember”.
Vajon kinek a képe igaz? Az engem ismerő Földes Péteré vagy a megrendelésre szörnyeteggé átfazonírozó Kenedié? Netán egy másik rabtársamé, a most 82 éves Harangvölgyi Lajosé, Budapest egyetlen, még mindig dolgozó régi írógépeket szerelő kisiparosáé, aki az idén, február 23-án küldött nekem egy megható levelet. Az elsőt 35 év alatt, Kedves Pistikém! megszólítással. A náciktól és a kommunistáktól egyaránt sokat szenvedett egykori rabtársam ezt írta:
„Maradandó lelki traumát jelentett számokra, amikor a letelt fegyelmiből lejöttél…és úgy jöttél le a negyedikről, mintha Auschwitzból szabadultál volna úgy félidő táján. Csont és bőr, de mosolyogtál. MOSOLYOGTÁL a megszokott kedves, kisfiús mosolyoddal. Én akkor atyailag éreztem át, hogy mit szenvedhettél és olyan gyűlöletet éreztem a rendszerrel szemben, amelyet saját ügyem miatt sohasem. Mint amikor egy megkötözött apának kell végignézni gyermeke megkínoztatását”. Érdekes. Így emlékezik rám Pákh Tibor és a nyilvánosság által kevésbé ismert, még elő rabtársak mindegyike. Mert ha nem így lenne, Fónay Jenő, a POFOSZ elnöke tudna róla. Én, akit Kenedi szerint nem üldözött a Kádár-rendszer, és aki szinte érthetetlen módon ülte le az összeeskűvésért rá kiszabott büntetésének kétharmadát, és aki 11 éves korától, első disszidálási kísérletétől kezdve került összetűzésbe az egypártrendszerrel. Amelyről, mint oly sok másról – noha a dokumentumok Kenedi kezében is vannak –, hallgat.
* * *
1994. április 7-én Neményi László és Kőszeg Ferenc Egy konzervatív magyar címen írt rólam hosszan a Beszélőben. Kőszeg volt azok egyike, akin Nyugaton sokat segítettem. Miután Kenedi a kurázsimat is többször megkérdőjelezi, nem tudom megállni, hogy először ne írjam le, miként tettem kockára a testi épségemet – vagy talán többet is – Kőszegért, New Yorkban, amikor Soros-ösztöndíjjal volt kinn, én pedig a SZER magyar osztályának tudósítottam. Soha nem szerettem dicsekedni. Soha nem beszéltem senkinek a börtönről sem, mert untatnak a börtöntörténetek. Főként a magamé. Hacsak nem unszoltak annyit, hogy mondjam el, mi történt velem, hogy azt már kínos lett volna visszautasítani. Ezt az ÉS-ben idézett Pósvári Sándor is tudja , aki internetes euroastrájának készített velem interjút és aki Kenedi ellen és mellettem írt levelet az ÉS-nek.
De ezt a történetet most el kell mondani, hiszen a demokratikus ellenzék egyik legbátrabb és a Kenedi által bemutatott, állítólag „gyáva” Lovas találkozott, semleges terepen, New Yorkban.
Kőszegnek valamilyen fizetési konfliktusa támadt annak a brooklyni lakásnak a tulajdonosával, amelyet bérelt. A tulajdonos visszatartotta Kőszeg útlevelét. Kőszeg, tartva a rossztól, sőt a még rosszabbtól, megkért, menjek el vele és szerezzem vissza az útlevelét. Habozás nélkül megtettem. Kőszeg az útlevelét visszakapta. Nekem ez természetes volt. Mint az is (úgy is, mint Hitler és Julius Streicher) , hogy Eörsi Istvánnak a los angelesi UCLA-n tartott előadásán az évfolyamtársaim közül szinte erőnek erejével elhívjak annyit, amennyit csak tudok, nehogy a Kaliforniában járó, üldözött ellenzéki megjelenésén ne csak Eörsi tanszéki meghívói legyenek. Így lettek tízegynéhányan a gyalázatos, szinte érthetetlen angolsággal elmondott bemutatkozáson. Amelyen csak arról nem esett szó, hogy egy agyonüldözött magyarországi író miként tarthat előadást a messze Kaliforniában, a nyolcvanas évek elején?
Kőszeggel sokat beszélgettünk a Greenwhich Village bohémnegyed nyugati részében „stúdiómban” is, ahol az akkori ellenzék sok-sok tagja megfordult, Szilágyi Sándortól Krassó Gyurin át Könczöl Csabáig. Egyikük sem vette észre, hogy magával a gonosszal beszélget. Sőt, a garzonlakás tulajdonosa, Bíró Yvette, Konrád György első felesége sem, akitől a lakást béreltem és akivel jól össze is barátkoztunk. Maga Konrád sem. De az élesszemű Kőszeg sem vette észre rajtam semmi streicherit. Különben talán nem éppen engem kér Münchenben, ahol egy napon a Szabad Európa kapujánál beszélgettünk, hogy tudnék-e neki egy politikai párttól hivatalos meghívást szerezni neki következő németországi utazására. Felajánlottam neki egy valószínű CSU (bajor keresztényszocialisták) meghívást. „Inkább a szociáldemokratáktól kellene”, mondta Köszeg. Ami némi adalék az akkori ellenzék helyzetére.
A két cikk tehát. Közülük az elsőt Neményi László írta. A szerkesztők ezt a címet adták neki: Az eltévedt Lovas. Ebben Neményi nyelvismeretemet és „mohó” olvasási vágyamat is kiemeli. Érezhető, hogy akkor még voltak, akikben a remény ott pislákolt: csupán üzemi baleset történt. „Eltévedtem” és így még mérsékelten dicsérni is lehetett. Hátha „észhez térek”. Neményi cikke alatt Kőszeg írása – 3,2 nevem volt – olvasható. A cikk összefoglalója szerint:
„Harminckét neve nem volt, mint Ságvári Endrének, háromnál azonban bizonyára több. Alkata és tehetsége alkalmassá tette volna Lovas Istvánt arra, hogy korunk kalandkereső hőse és sztárújságíró legyen. Ő azonban keservesebb sorsot választott: különböző neveken a Pesti Hírlap publicistája és Csúcs László titkos tanácsosa (sic!) lett.”
Romantikus világutazó alcím után pedig ez áll az akkori Beszélő c. hetilapban:
„1992. február 29-i számunkban bemutattuk egy belügyi irat facsimiléjét. Kiderült belőle, hogy az 1945-ben született Lovas István-t 1965-ben összeeskűvésben való részvétel és hazatérés megtagadása (az NDK-ba szökött, ott fogták el) 3 év és 2 hónap börtönre, továbbá 300 Ft. vagyonelkobzásra ítélték. 1976-ban kivándorolt Kanadába. Az irat befejező mondata: ’Nem utazhat be az MNK területére’.
1975-ben feleségül vett egy kanadai nőt. Hiába hivatkozott azonban a frissen aláírt Helsinki Záróokmányra, kiutazását nem engedélyezték. Ekkor levélben tudatta egy külföldön élő barátjával, hogy elkeseredésében a kanadai követség előtt felgyújtja magát. Levele azokhoz került, akiknek szánta: két nap múlva megkapta az útlevelet. Kanadában és Franciaországban végezte az egyetemet, politológiából doktorált, túrázott a közép-amerikai dzsungelekben, hamis útlevéllel átutazott Magyarországon is, sőt egy alkalommal Manhettenből Brooklynba is ellátogatott (ez Kőszeg finom célzása volt az útlevélmentő akcióra – L.I.). Ekkoriban már – Ferencz Zoltán néven – a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, 1985-86-ban egy évet a rádió New Yorki-i szerkesztőségében töltött”.
Most álljunk meg egy pillanatra. Ha ezt a Kőszeg által leírt, „oral history” alapú szöveget a Megbízó megbízottjai a megbízás céljának megfelelően értékelnék ki, újabb bizonyítékokat talánának a céltábla szavahihetőségének megkérdőjelezésére. Nem csak a kihagyások miatt (az amerikai egyetemi diploma kimaradása), de az is, hogy nem Ferencz, hanem Ferenci néven rádióztam a SZER-nél és hogy nem hamis útlevéllel utaztam át Magyarországon, hanem fondorlattal kapott vízummal, hogy szeretteimet a rendelkezésre álló 48 óra alatt meglátogathassam Magyarországon. Újabb bizonyíték ellenem, nyilvánvalóan.
De menjünk tovább:
„1988 őszén Forró Tamás és Havas Henrik Münchenben jártak, hogy a Magyar Televízió számára objektív képet adjanak az addig csak imperialista ügynökségként kezelt Szabad Európáról. A vezetőkkel készült interjúk után megkérdezték, ki mond mást. Zsille Zoltán és Lovas István jelentkezett. Elmondták, nem értenek egyet azzal, hogy a rádió elsősorban a reformkommunistákat, Pozsgay vonalát támogatja, s az ő írásaikat e politika jegyében cenzúrázzák. Az interjú első felét kivágták a Magyar Televízióban, amely akkor még szigorúan pártállami irányítás alatt állt, csak az hangzott el, hogy a Szabad Európánál (is) cenzúráznak. Ellenzéki körökben nem kis megrökönyödést váltott ki, hogy éppen a Szabad Európa radikálisai igazolják a pártállami propagandát, miszerint teljes sajtószabadság sehol sincs. Mégis, amikor a rádió munkaügyi eljárást kezdeményezett a két nyilatkozó ügyében , több hazai ellenzéki tiltakozott a retorzió ellen. Németországban azonban nem könnyű közalkalmazottakat eltávolítani az állásukból. Zsille évekig pereskedett a rádióval, Lovas pedig – mint az üzemi tanács tagja – érinthetetlen volt: végül 20 ezer dollár végkielégítés fejében önként mondta fel állását…1990-ben Lovas István Kaliforniában alapítványt hozott létre a ’kommunizmus áldozataiért’, majd hazatért Magyarországra. (Pénzt gyűjtenie az alapítványra nem sikerült, az alapítvány javára rendezendő koncertet érdeklődés hiányában le kellett mondania.) Anyagiak helyett Lovas politikai eszközökkel akart tenni valamit az alapítványi célok érdekében. Német mintára eljárást próbált kezdeményezni azok ellen, akiknek a parancsára – a határőrizetről szóló 1974-es törvényerejű rendelet és a hozzá kapcsolódó belügyminiszteri utasítások alapján – a határon embereket lőttek agyon. A három belügyminiszter … Közben már folyt Lovas újabb pere – az új Belügyminisztérium ellen. Már 1991-ben követelte a minisztériumtól, hogy betekinthessen azokba az iratokba, amelyeket az állambiztonsági szervezet készített és gyűjtött róla itthon vagy külföldön… A Beszélő három cikkben folyamatosan nyomon követte a – véleményünk szerint precedensértékű – per állását.
A belügyminiszter – most már Boross Péterről van szó – államtitokká nyilvánította a Lovasról keletkezett állambiztonsági iratokat: ezt a felperes mint közigazgatási határozatot támadta meg… Bizonyosak lehetünk benne, hogy Lovas pere a következő kormány belügyminisztere ellen is folytatódni fog. A felperes jogi képviseletét egyébként – bármennyit is támadja Báder Katalin és Karcsai Istvánt az SZDSZ-t - az SZDSZ Jogvédő Hálózatának ügyvédje látja el (az említett Somogyi János – L.I.), természetesen ingyen. Ez így helyes: a per nem Lovas Istvánról szól, hanem a személyes adatokkal való rendelkezés jogáról”.
Így festettem Kőszeg Ferencnek a leírásában még 1994. áprilisában, vagyis akkor, amikor Pető Ivánnak már leesett az a tantusz , amelynek teljes lehullását Kőszegnél akkor még akadályozták a korábbi barátság remineszcenciái. Vagy Rajk Lászlóé, akivel New Yorkban együtt pezsgőztünk szinte egyszerre született kislányaink egészségére.
Akik egyébként arra kíváncsiak, hogy miként láttak az éveken át velem dolgozó munkatársak a Szabad Európa Rádiónál, akik rólam a Kenediétől homlokegyenest eltérő képet rajzolnak, két könyvre hívom fel figyelmüket. Az egyik a rejtélyes körülmények között meggyilkolt kitűnő hírszerkesztő kollégám, Bujtás Pál poszthumusz kötete, amely a Kairosz kiadónál tavaly jelent meg Irány a zátony – Így rádióztunk Münchenben címmel, és Zsille Zoltán swifti kötete, Az önemésztő SZAER vagy zsebrádió az elvtársaknak. Nem csak helykímélés miatt, de azért is tartózkodom a rólam szóló hosszú oldalak idézéséből, mert olyan előnyös képet rajzolnak rólam, ami pár pirulásra késztetne.
MONIQUE AVAGY KUTYAHARAPÁS FENCSIK-SZŐRREL
Az egyik oka, hogy az ÉS-sorozat nem érte el a kívánt hatást, sőt, igen sokakban bumeránghatást keltett (és messze nem csak a jobboldalon), annak egyik oka nem csak a terjedelem, de a minden józan ész határán túlmenő, a borzalmak fantasztikumába hajló vádak és sejtetések. Fencsik: „Mi az igazság a kutyaharapási ügyben? Tényleg baleset történt? Vagy a szétmarcongolt kétéves kislány is az exfeleség elleni pszichológiai hadviselés egyik felvonása volt? Vagy lehet, hogy a kutyaügy pszichológiai hadviselésként indult, de végül túllőtt a célon?” Mindehhez képest csupán bagatell, hogy Fencsik azt hazudja, engem az FBI köröz vagy hogy Nadine kórházi számlája fedezetlen maradt. Hiszen Fencsik kezében voltak és vannak válóperes anyagaimból pontosan azok a dokumentumok, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják. De Fencsikék tudatosan a nagy sándori adagiumra játszottak: ha egy aranyszobrot leszarnak, a fekália eltávolítása után is szaglik. Nem érdekelte őket, hogy tudatosan vezetik félre az olvasókat. Ugyanakkor tudták, minél többet hazudnak, annál kisebb a lehetőségem a tételes cáfolatra, hiszen egyetlen jelzővel, egyetlen szó kihagyásával annyit és oly módon lehet hazudni, amit csupán több mondattal lehet helyre tenni. Márpedig melyik főszerkesztő ad a megtámadottnak több teret a válaszra, mint az eredeti vádak által elfoglalt hely?
Arról a legfontosabb tényről most ne is szóljunk, hogy valakinek a válásában, előre megfontolt, prekoncepciós céllal turkálni olyan páratlan gazemberség, amelyhez fogható 1990 után – és talán előtt is - a magyar sajtóban ismeretlen volt. „Hála” Fencsiknek, ezután talán már ez sem lesz páratlan.
Fencsik „rövid kaliforniai pályafutásomról” ír. Hogy kinek mi rövid, nézőpont kérdése. Ugyanis Kaliforniában három és fél évet éltem.
Monique Nicole Peltier-vel 1981-ben ismerkedtem meg egy házibulin. Apjától, későbbi apósomtól, George Peltiertől tudtam meg évekkel később, hogy akkor Monique pszichiátriai kezelés alatt állt. Azt állította a pszichiáternek, hogy apja késsel üldözte gyerekkorában és kegyetlenül bánt vele (levele birtokomban). Aki látta a jómódú, konzervatív, észak-francia urat és szeretetteljes nagyapát, nem a lányának adna igazat. Monique megismerkedésünk után nem sokkal los angelesi lakásomba költözött. Amikor pedig második diplomámat a los angelesi UCLA-n megkaptam, és a doktori programra felvettek a párizsi Politikatudományi Intézetbe, velem jött Párizsba. Hogy hol laktam, az ÉS olvasói már tudják. Akár olyan, Észak-Amerikában bizalmasnak számító adatokat is, mint a társadalombiztosítási számom.
Monique-kal majdnem hét évet éltünk együtt. Párizsból Münchenbe jött velem. Négy éves „próbaházasság” után keltünk egybe Koppenhágában. Vajon ez a négy év nem lett volna elegendő, hogy felismerje „igazi” természetemet? Nem. A jelek szerint még hét év is kevés volt hozzá.
Amikor Münchenből a SZER New Yorkba küldött dolgozni nem németországi, hanem amerikai fizetéssel, amely lényegesen alacsonyabb volt a müncheninél, és csak egy egészen kis lakás bérlését tette lehetővé, a várandós Monique Los Angelesbe ment a szülők házába és az „angyalok városában” szülte meg Zaziet. Óriási örömünkre. Nem is szólva arról a boldogságomról, hogy a nagy alkalomra pontosan érkezhettem a kórházba.
Münchenbe már hárman tértünk vissza. Ott született egy magánklinikán (ennyire „anyagias” voltam, ahogy Fencsik és Kenedi igyekszik jellemgyilkossági kísérletükben beállítani) második gyerekünk, Nadine is. Rajki Laci, Hajnal László Gábor, Bittera Dóra, Illés László, Fóti Tamás, és sok-sok más kollégám, akikkel baráti viszonyban voltunk és összejártunk, a tanúi – ha lehet ilyen marhaságot írni – annak a harmóniának és boldogságnak, ami otthonunkat töltötte be.
De nem csak a kollégák. SZDSZ-esek közül is ismerték Monique-ot. Amihez ismét egy kitérő.
1997-ben, még a kanadai Calgary-ban, amikor már elkezdhettem az egyetemet (amit Magyarországon pontosan azért nem kezdhettem, mert a 3 év 2 hónapos, összeeskűvésért és hazatérés megtagadásáért kapott büntetésem miatt nem kaphattam pozitív erkölcsi bizonyítványt, bármennyire is fáj ez Kenedinek és bármennyire is ennek az ellenkező látszatát igyekszik bizonygatni), megismerkedtem egy nagyon rokonszenves házaspárral, akik Magyarországról menekültek. A feleség az SZDSZ-es holdudvari György Péter rokona, de áthidalhatatlan ideológiai okokból már régen nem érintkeznek egymással. Annak ellenére, hogy még alig vertem gyökeret új hazámban, annyi kapcsolatra sikerült szert tenni, hogy mindkettőjüket álláshoz segítsem. Azóta is nagyon jó barátok vagyunk. Évekkel később egy alkalommal említettem nekik, mondják meg ellenzéki magyarországi barátaiknak, nálam ingyen lakhatnak.
Akkor kezdtek csengetni nálam későbbi SZDSZ-esek. Például abban a Szajna-parti Pont de Sevres tér 16. szám alatti, mintegy 130 négyzetméteres lakásban, mellyel Kenedi indítja szavahihetőségemről indított sorozatának II. részét. Két, később eszdéeszes házaspár hetekig laktak velünk. Az egyik férj szociológus, a másik a Horn-Pető érában lett egy külhoni magyar kulturális intézet vezetője. A vendéglátásért való fizetség fejében talán elő kellene most állniuk, hogy milyen légkört tapasztaltak nálunk. Netán az egyik házaspárnak azt is el kellene mesélnie, hogy milyen körülmények között laktak a lakásunkban nélkülünk. De inkább segítek, hátha mára visszamenőleg is átalakultam nyilas-náci emberevővé. Mintegy másfél hónapig tartott, ameddig a CIA, az amerikai hírszerzés tetőtől talpig átvizsgált, mint minden potenciális alkalmazottal tette, hogy alkalmas vagyok-e a Szabad Európánál dolgozni. 1994. november legelején kellett indulnunk Münchenbe. A nálunk vendégeskedő szociológus házaspár megkérdezte, megtennénk-e, hogy nem adjuk még át illetve vissza a lakást a tulajdonosnak, mert nekik nem lenne hol lakniuk Párizsban. Megtettük. Csupán két dologra kértem őket. Az egyik az volt, hogy legyenek ott az átadásnál tanúnak, hogy a lakásban nem esett kár, amit nekem kellene megfizetni. A másik pedig az volt, hogy megkértem őket, az éppen akkor Magyarországról húsz évesen disszidált unokatestvéremnek és feleségének adják át a hátrahagyott tárgyakat. Egyiket sem tették meg. Így Rittersporn Gábornak, a Párizsban élő filozófusnak – a lakás kivételekor kezességvállalónak – kellett az átadásnál ott lennie. Unokatestvéremék pedig elmondták: ők csak az értéktelenebb tárgyakat kapták meg. Nyilván unokatestvéremék félreértéséről volt szó. VAgy későbbi szörnyeteg mivoltomra vett előlegről.
A müncheni évek alatt is nagyon sokan megfordultak nálunk. A radikális ellenzéktől későbbi SZDSZ-es, kisgazda és MDF-es politikusokig és országgyűlési képviselőkig. Eredendő durvaságom helyett valami egészen mást vehettek észre, hiszen akkor talán nem jártak volna vissza hozzánk oly szívesen és jó hangulatban.
1988 tavaszán Moniquenak kezdett nagyon elege lenni Münchenből és általában Európából. Mivel a szülők akkor vettek egy ikerházat Quito egyik kertvárosában (az anyósom ecuadori), elhatároztuk, Monique a gyerekekkel Los Angelesbe megy és onnan néhány hónapra Quitóba, ahová én karácsonykor repülők, hogy együtt legyünk. Monique ugyanis alpinista volt, és Ecuadorban remekül lehet hegyet mászni. Fencsik pechére 1988. június 1-jén egy olyan levelet kaptam apósomtól, amelyben a tervet részletezi és amelyet szintén megőriztem. Azt írja, hogy feleségem a Los Angelesből hozzánk látogató anyósommal együtt július 31-én a gyerekekkel együtt Kaliforniába repülnek. George már megérdeklődte a Los Angeles-Quito menettérti repülőjegy árat (639 dollár) és tudatta velem („My dear Istvan”), hogy mindkettőnknek az ágyneműket is megrendelték az új házban, amely házrészt egyébként nekünk szánták. Apósom azt is írta, hogy sajnos nem tud elkísérni bennünket a Galapagos-szigetekre, mert vissza kell repülnie Los Angelesbe, de viszont az Andok „másik oldalára”, a brazil részre eljön velünk. Még megemlítette, hogy Mexikóból, ahol egy hetet küldött, postázott nekem 8 darab Insight c. (konzevatív) magazint és hogy anyósommal előbb átugranak hozzánk Münchenbe, de nem Franciaországból, ahogyan tervezték, hanem Svájcból. Majd ő előbb visszarepül Kaliforniába, és Monique anyósommal és a gyerekekkel együtt repül Los Angelesbe, július 31-én. Ekkor kezdődtek a meglepő események sorozata. Monique a gyerekekkel el is repült, majd egy müncheni ügyvéd útján tudatta, hogy válni akar és hogy én „naponta kétszer megerőszakoltam”, sőt a gyerekek előtt is. A vádakat kollégáimnak is megmutattam. Az egyik hölgy nevetve kérdezte, hogy nem lehetne-e a feleségem? Nekem nem volt kedvem nevetni. Egy volt libanoni évfolyamtársam viszont Monique-ot véletlenül meglátta, amint a szcientológiai egyház los angelesi központjából lépett ki…
A német bíróság, amely a válópereknél nem először látott hasonló, erőszakot felemlegető vádakat, azokkal egyszerűen nem is foglalkozott. Nyilván Fencsik ezért nem is említette magát a bírósági határozatot. De megítélt gyerek- és asszonytartást. Feleségem mellékesen telefonon közölte, hogy a gyerekeket többet nem láthatom. Az érzésem az volt, mintha nem is velem történne az egész hihetetlen történet. Annyira nem hittem mindennek a valóságában, hogy Monique hitelkártyáit se tiltattam le. Amellett, hogy Monique német ügyvédjének költségeit is én fizettem. Hogy a volt feleségemért oly forrón aggódó Fencsiket és SZDSZ-es társait informáljam a bírósági iratokból: csupán 1988. október 1 és 1989. június 30-ika között 27 700 márkát fizettem neki, ami havi négyezer márka. Remélem, sikerült némileg megnyugtatnom háborgó lelkületüket.
A SZER-nél én voltam az utolsó, aki végre Magyarországra beutazhatott, noha akkor már a SZER-nek rég megnyílt magyarországi irodája. Nagyon sokan jártak közbe beutazásomért. A dokumentumokat megőriztem, noha nem jellemző rám a régi papírok gondos eltevése. Kanadai és amerikai nagykövetek, kongresszusi képviselők, emberjogi és újságírószervezetek. Mint korábban azért, hogy anyám megláthasson engem. Kőszeg a történetet tömören ismertette is az akkor még illegális Beszélő 21. számának 93. oldalán. A budapesti hatóságok szerint ugyanis anyám látogatása „közérdeket” sértett volna. Az én beutazási kérésem elutasítását meg sem indokolták.
Az első utamról 1989. április 17-én az Inconnu csoport már említett tagjával, Molnár Tamással jöttem vissza Münchenbe. Már az előszobában nem hittem a szememnek. A hatalmas területű lakás teljesen kiürítve. Naiv festmények, két évtized egzotikus maszk- és faszoborgyűjteménye, közöttük muzeális darabok, afgán törzsi szőnyegek, kés, villa, bögrék, plédek… Csak a szögek maradtak a falon. Még a mosó- és szárítógép is eltűnt. A feleségem ruccant át. Aki – mint olvashatták – retteget tőlem. Mint az áruházi hitelkártyák használatáról később kapott számlák mutatták, jól be is vásárolt. Például a Hertie áruházban egy automata Ricoh Mirai fényképezőgépet, változtatható teleobjektívvel, mert a meglévő Olympus gépe nem volt megfelelő. Vagy talán azért, hogy a gyerekek ne szenvedjenek szükséget. Azután ellátogatott a Bayerische Vereinsbankba, hogy a még meglévő, a közös számlánkon lévő maradék pénzt is kivegye. Nyilván rettegésében. És biztos, ami biztos alapon, mivel a rajtam keresztül kapott American Express, Diner’s, a Visa és a Mastercard társkártyái nem bank-, hanem hitelkártyák voltak, mint ez szokásos Nyugaton, jól átlendült velük a negatívba. A kifosztásomhoz szükséges repülőjegyet is én fizettem, hitelkártyával. Ez volt az a pillanat, amikor betelt a pohár. Így talán némileg érthető az az indignáltság, amivel Fencsik említi, hogy nejemet a német hatóságoknál bepereltem és lopás miatt eljárás indult ellene.
Teltek a hónapok és én azon gondolkodtam, hogyan találkozhassam gyerekeimmel, akiket a nagy kifosztási kalandra természetesen Monique elfelejtett magával hozni. Közben megérkezett Münchenbe egyik los angelesi barátom, akivel már hosszú ideje terveztük, hogy Magyarországon alapítványt hozunk létre a kommunizmus áldozataiért. Mind a ketten egyformán „szerettük” ugyanis a kommunistákat. Neki 1956-ban a bátyját, Méhes Attilát, a Hűvösvölgyben oroszok lőtték le az utcán. Néhány évvel a rendszerváltás után megemlékezésül emléktáblát is kitettek az ottani laktanya falára.
Fencsik bosszantására (ő hosszan ecsetelte, hogy nyilván a fizetési kötelezettségeim elől való menekülésre hoztam létre gyorsan az alapítványt) az alapítványt már 1989. november hó 23-án jegyezték be. Egy olyan ügyvédnél, akit Demszky Gábor ajánlott nekünk. Egyébként kettőt ajánlott. Ajánlata sorrendjében elsőként Eörsi Mátyást kerestük fel, aki olyan horribilis árat kért a bejegyzésért, hogy azon nyomban átsétáltunk Dornbach Alajos Szemere utcai ügyvédi irodájába. Aki az alapítvány gondolatát olyan jónak tartotta, hogy ingyen intézte a bejegyzését.
Akkor már készen volt a terv. A választások után Magyarországra jövök az alapítvánnyal, de előtte Los Angelesbe megyek, hogy együtt lehessek gyerekeimmel, elintézzem a láthatást és a válást. Megegyeztem a SZER-rel, hogy áthelyeznek New Yorkba, onnan bocsátanak el 20 000 dolláros végkielégítéssel, ami fedezi az ügyvédi költségeket. Mint kiderült, éppen hogy elég volt.
Nejem a váratlan fordulaton megdöbbent. Védekezett és támadott egyszerre.
Az Egyesült Államokban, teljes joggal, a gyermek biztonsága és érdeke szent. De az is, hogy az apának láthatást biztosítson. Ha valaki azzal akarja távol tartani a házastársat, hogy erőszakkal vádolja, megteheti és a bíróság azonnal megtiltja az erőszakkal vádolt szülő hozzáférését a gyerekhez. A gyermek védelmében. De csak addig, ameddig a másik fél meg nem jelenik a bíróságon és ellenindítványt nem nyújt be. Melyet azonnal megtettem és a bíróság nyomban lehetővé tette a gyermekeim láthatását. De Monique ellenállt. Az első alkalommal a rendőrséget kellett hívni, hogy a bírói határozatnak, vagyis láthatási jogomnak eleget lehessen tenni. Már akkor egyértelmű volt: nejem elidegenítési játékba kezd, a gyerekeket eszköznek használva. Nem sikerült neki. A szürkületben, a rendőrautó lámpafényében az akkor 4 éves Zazie tíz percen át némán szorította a nyakamat. Csak a könnye folyt. Beültünk barátom kocsijába és egy csodálatos, rövid estét töltöttem a két lánnyal. A második látogatás december 23-ára esett. Egész napra kaptam meg a lányokat. A dátum – Fencsik legnagyobb szerencsétlenségére – egyszerűen leolvasható azokról a fényképekről, amelyeket barátom házában a favázas verendán, a gyönyörű, meleg kaliforniai napfényben szelíd, addig légynek se ártott kutyájával, Kuszuval boldogan játszó két gyerekről készítettem, Pesten lévő nagyanyjuknak. A harapás akkor következett be, amikor a fényképezőgépet letettem. Fél méterre voltam a kutyától. Barátom talán két lépés távolságra. Iszonyatos üvöltés. Ketten alig tudtuk lefejteni a gyerek arcáról a kutyát. Percek alatt benn voltunk a szerencsére közel lévő gyerekkórházban. A kicsi arcát borító vér miatt nem tudtuk, mit sérthetett meg. Életem legszörnyűbb percei voltak. Évekig tartott, ameddig a visszajáró rémképek nem ébresztettek fel álmomból. Kiderült, Los Angeles egyik legjobb gyerekplasztikai sebésze volt szolgálatban. És az is, hogy Nadine-nak „csak” a szemhéja sérült meg és hogy az operáció gyönyörűen sikerült. Szinte előre gondolva, hogy az SZDSZ-es Fencsik a gyermek sérülése miatt azzal vádol majd, hogy lélektani hadviselésből tépettem szét, 1990. május 6-án – amikor szintén nálam voltak – egész közeli felvételt készítettem koradélutáni alvásukkor a gyerekekről. Azért közlöm az ÉS-ben a két gyerek fényképét, nehogy a humanista Fencsik és Kenedi azzal vádoljon két kolumnán, hogy a nem megharapott gyereket állítottam be a megharapott helyett.
De vissza a kórházba. Azonnal telefonáltam Monique-nak, aki – és ez talán egyformán rázott meg a kutyaharapással – nem azonnal, minden sebességkorlátozást túllépve száguldott a kórházba, hanem komótosan egy barátnőjével érkezett meg, aki Nadine arcáról készített felvételeket. Közben barátom intézte a kórházi adminisztrációt és íratta magára a biztosítást, mivel tízezer dollár összegig volt fedezve a kutya. Fencsik egyik legpenetránsabb aljassága, hogy az ezekre vonatkozó dokumentumok közül egyetlen egyet sem idézett. Például W. Thomas Murhead/Crum and Forster Insurance Organizations/Brea Area Claims Office/3350 E. Birch Street/P.O.Box 250/Brea, California 9261 biztosítótól 1990. augusztus 30-án Walter Scott-nak, volt feleségem ügyvédjének írt levele, amely kárigény száma BRT 800 46 306 TM/Nadine Lovas/biztosított: Chaba Mehes, amely bizonyítja, hogy a biztosító azonnal és előzetesen 1000 dolláros csekket állított ki az én, a feleségem, az ügyvédem és egy James R. Gillien úr nevére. A biztosító elküldte a csekket a feleségem ügyvédjének és kérte, annak összegében állítsa ki a csekket a kórház részére. De Fencsik botrányosan aljas módon lenyelte azt a dokumentumot is, amelyet Los Angeles megye fellebbviteli bírósága december 30-án állított ki (WED 052495), átadva a kutyaharapás intézési jogát alperes feleségemnek azért, mert „a felperes nincs az országban és a jelek szerint hosszabb ideig nem is lesz”.
Monique azonban nem elégedett meg barátom tízezer dollár összeghatárú biztosításával, amelyből szükség esetén még az utókezelés is bőven fedezhető volt. Követelte, hogy pereljem be a barátomat, amiért a gyereket megharapta a kutya. Majd az ügyünkben eljáró bírónőt igyekezett meggyőzni arról, hogy gondatlanságom volt a kutyaharapás eredménye és hogy ne láthassam a gyerekeimet. A bírónő habozás nélkül söpörte le Monique indítványát. Sőt, heti többszöri láthatást engedélyezett, melyet Fencsik szintén elfelejtett említeni, akár a végső bírói határozat részleteit.
A bíróságon közben Monique ellenezte, hogy Kaliforniában tárgyalják az általam beadott válópert. Szerinte ugyanis abban a német bíróság az illetékes, mert ő bizony most mégis úgy gondolja, hogy visszatér Münchenbe (vajon Fencsik ezt miért nem idézte?). A bíróság Monique indítványát érthetetlennek tartotta, hiszen a peres felek Kaliforniában laknak, amerikai állampolgárok, csakúgy mint a gyerekek. Afölött érzett dühében, hogy vesztett, Monique szélnek eresztette ügyvédjét, Walter Scottot. Igazán kár, hogy Fencsik Scott kirúgásáról szóló, a bíróságon 1990. április 26-án iktatott iratot elfelejtette idézni, ugyanis az olyan értékes információt tartalmaz, mint Monique vádját (ld. a 3. pontot), mely szerint ügyvédje nem adta át neki az általam március 8-án és március 15-én esedékes gyerektartási csekket, hanem azt – legalábbis Monique nyilatkozata szerint – „zsarolásra” használta. Úgy, hogy addig nem akarta neki átadni az általam gyerektartásra küldött csekkeket, ameddig Monique nem fizet neki. Ugyanezt – szintén Monique előadásában – Walter Scott eljátszotta vele az április 1-jei csekkemmel, majd az április 15-i gyerektartási csekkel is. Ennyit arról, hogy nem fizettem a feleségemnek gyerektartást Kaliforniában.
Fencsiknek azonban a legnagyobb hibája, hogy a végső megállapodásokat és ítéleteket nem közli. Mert azt a benyomást akarja kelteni, mintha engem elítéltek volna bármiért is Kaliforniában. Ugyanis a fellebbviteli bíróság előtt kötött 1990. május 22-i megállapodásban (melyben természetesen szó sincs semmiféle erőszak elkövetéséről, amelyet egyébként az Egyesült Államokban súlyos, több évi börtönnel honorálnak) olvasható nem csak rendszeres látogatási jogom, de az is, hogy ünnepnapokon mikor kapom meg őket én és mikor vannak a gyerekek volt nejemnél. A nevekre vonatkozóan a döntés előírja, hogy a gyerekeknek örökre viselniük kell a nevemet (ahogyan anyakönyvezték őket) és hogy Zazie nevéhez az óvodában hozzá kell adni a Lovas nevet, amelyet Monique önhatalmúlag elvett. Ugyanezen ítélet szerint gyermekeimet lefekvésük előtt egy órával felhívhatom őket. A külön vonalról Moniquenak kell gondoskodnia és arra nem kapcsolhat üzenetrögzítőt. Az 5. pont – és ez a budapesti SZDSZ-nek külön fontos – KÖLCSÖNÖS KORLÁTOZÁS címet kapta, amely igen részletesen kimondja, hogy a felek milyen módon nem molesztálhatják EGYMÁST, hogy EGYMÁS lakhelye közelébe nem mehetnek, stb., és hogy egyik fél sem semmisítheti meg a másikról készült fényképeket vagy leveleket, stb.
A látogatást e közben volt nejem mindenképpen kellemetlen élménnyé akarta tenni a gyerekeknek. Csak egyetlen eset: amikor bejelentettem neki, hogy elviszem őket Disneylandbe, a 35 fokos melegre készülve rájuk adta Németországban vásárolt télikabátjukat, és Nadine-t tele pelenkával adta át. Ha jól emlékszem, ez lehetett az utolsó látogatás. Ugyanis Monique és a gyerekeknek egyszerűen nyoma veszett. Miután ügyvédjét korábban szélnek eresztette, képviselője sem maradt. A gyerektartást nem volt hová küldeni, így ügyvédemnél hagytam letétben a csekkeket. Még mintegy két hétig jártam a környéket és a környéken lévő óvodákat, de nem találtam meg őket. Ez volt az a pillanat, amikor elindultam Magyarországra. Miután elmentem, Monique elment a bíróságra, erőszakossággal vádolt, aminek –mint korábban és addig, ameddig nem hallgatják meg a másik felet – helyt adtak. És amely korlátozást bizonyíték hiányában (miként lehet többezer kilométer távolságból valakivel erőszakoskodni?) ugyanúgy percek alatt szüntetnek meg, mint a korábbi panaszokra kiadott bírói korlátozásokat. Miután a bíróságon nem jelentem meg, a bíróság előállításomat rendelte el. Ez az, amit Fencsik FBI-számítógépben tárolt elfogatóparanccsá tupírozott. Holott annak minden körülményét közölhette volna. De nem tette, pedig pontosan tudta, hogy körzeti hatályú intézkedésről van szó és hogy milyenek a feltételei. Így a felvilágosítás feladata rám marad.
1991. március 13-án Nick Popovich körzeti detektív „Udvariassági értesítőt” küldött ügyvédemnek (akit Magyarországról már csak rövid ideig tudtam fizetni, tekintettel óránkénti többszáz dolláros honoráriumára), amely tudatta velem, jelenjek meg a bíróságon a bíróság 1991. február 22-i idézésére, mert egyébként letartóztatnak. Ha ezt megtörténne, hívjam fel a 213-974-4411-es telefonszámot és mondjam el, hogy a megjelenésnek eleget tettem. Ekkor e számról a rendőrtisztek felhívják a bíróságot és azonnal elengednek (Ask for the Defaulter Warrants Deputy and report your appearance. The deputy will confirm your appearance with the court and ensure that the warrant service deputies do not proceed with your arrest.) Azóta kétszer jártam Los Angelesben, hogy gyerekeim nyomára bukkanjak. Sikertelenül. Hogy az FBI nem tartóztatott le, Fencsik szerint nyilván számítógéphiba.
Lehet, persze, hogy gyermekeim már nincsenek az Egyesült Államokban. Ugyanis 1990. decemberében az Egyesült Államok külügyminisztériumát kértem, jelezzék, ha volt feleségem új útlevelet készíttet a gyerekeknek. 1992. május 6-án William B. Wharton, a külügyminisztérium állampolgári fellebbezések és törvényi segítségnyújtási hivatala arról értesített, hogy Monique 1992. április 23-án a los angelesi 3380 Vinton Avenue címet megadva új útlevelet kért két gyerekünknek. Az utazás céljaként 3 hónapos ecuadori utat jelölt meg. 1993. január 8-án B. Wharton újabb levelet írt, amelyben arról informált, hogy kiadták az útleveleket, olyan névre, amelyen már a Lovas név nem szerepelt.
A történetnek itt vége lehetne. De talán itt kezdődik. Ha Fencsik Gáborba ekkora pénzt öltek, hogy aggodalmát gyermekeim és volt feleségem iránt megossza a nagyközönséggel, talán rávehetné humanitárius megbízót, küldje el őt Ecuadorba is, hátha sikerül gyermekeimet megtalálni. Ennél nagyobb örömet nem tudna szerezni. A nagy pillanatról az ÉS helyszíni közvetítést is adhatna.
"
