Litván György
1956 emlékének szerepe a rendszerváltásban
Beszélő, 2007. január, 12. Évfolyam, 1. SzámAz ’56-os forradalomtól a rendszerváltásig több mint három évtized telt el. S jóllehet ez sokkal hosszabb idő, mint amekkora a magyar történelem másik emblematikus eseményétől, az 1848/49-es forradalom és szabadságharctól az akkori félig-meddig rendszerváltásig, a kiegyezésig eltelt, az ötvenhatot átélt emberek tudatában vagy esetleg csak tudatuk mélyén nem hunyt ki a forradalom emléke. Annak ellenére sem, hogy a forradalom eltiprása után a Kádár-rendszer képében újra hatalomra került szovjet típusú diktatúra minden úton-módon irtani igyekezett ötvenhat emlékét. 1956 végétől kezdve a hivatalos ideológia és propaganda az összes rendelkezésére álló eszközökkel – sajtó, könyvkiadás, rádió, iskolai (sőt óvodai) oktatás stb. – a forradalmat nyugati imperialisták és általuk hazaküldött nyilas emigránsok által szított népellenes, fegyveres ellenforradalomnak tüntette fel, a Kádár-korszak későbbi éveiben pedig a teljes elhallgatás fegyverét vetette be ’56 emléke ellen (az utóbbit csak 1986-ban törte meg a hivatalos propaganda Berecz János hírhedt televíziós sorozatával), a forradalom emléke a kezdeti évek terrorja és a későbbi idők tabujellegű csendje ellenére búvópatakszerűen tovább élt.
Élt természetesen mindenekelőtt a forradalom aktív résztvevői lelkében és tudatában. A bebörtönzöttekében, szabadulásuk után is. Az 1956. október 23-i százezres felvonulás és a többi megmozdulás itthon maradt vagy külföldre menekült résztvevői nagy részének emlékezetében.
Ami a többieket, főként a fiatalabbakat illeti, a rezsim elérte, hogy működjön az össznépi elfojtás (Mérei Ferenc kifejezése), vagy más szóval, az általános amnézia. Ez persze csak az itthon élők nagy részére vonatkozik. A szabad világba emigrált magyarok és a forradalmat csodáló külföldiek között nem érvényesülhetett sem a terror, sem az elhallgatás hatása. Nyugaton újságcikkek, tanulmányok, könyvek, konferenciák, évfordulós megemlékezések, politikai akciók sokasága tartotta elevenen ötvenhat emlékét. A nemzetközi konferenciák közül a legjelentősebb volt a forradalom 20. évfordulóján, 1976-ban Párizsban, majd 1977-ben Genfben tartott, ’56 értékelésével foglalkozó konferencia.
Magyarországon az első évek vérfagyasztó légkörében persze szigorúan csak a privátszférában lehetett emlékezni a forradalomra, leszámítva az olyan szinte megtorolhatatlan megemlékezéseket, mint a halottak napja 1957-ben (de milyen nagy rendőri ügy lett még 1973-ban is Rácz Sándornak október 23-án a Mátyás-templomban tartott esküvőjéből!). Az 1960–1970-es években a börtönökből addigra már nagyrészt kiszabadult ötvenhatosokat, valamint hozzátartozóikat és barátaikat a titkosrendőrség továbbra is megfigyelés alatt tartotta. A jelentésekben nem véletlenül nevezték őket „összejáróknak”. Ők valóban tartották egymással a kapcsolatot, összejártak, segítették egymást, s nem engedtek diktatúraellenes meggyőződésükből.
Ekkorra már megtörtént az itthoniak és az emigrációban élők kapcsolatfelvétele is, főként a becsempészett emigrációs kiadványok és a Szabad Európa Rádió útján.
1968-ban a „prágai tavasz” katonai leverése aktivizálta az 1956-os forradalom átélőit és az olyan „másként gondolkodókat” is, akik 1956-ban még gyermekek voltak. Az 1970-es években a középiskolások sorozatos március 15-i megmozdulásai – a Himnusz-énekléssel, a spontán felvonulásokkal – ötvenhat emlékét idézték fel nemcsak a hatalom képviselőiben (akik rettegésüket eláruló brutalitással fojtották el ezeket a diákmegmozdulásokat), hanem a forradalmat még el nem felejtő „felnőttekben” is.
Tizenkét esztendővel a forradalom után, 1978 őszén Szabó Miklós és Szalai Pál kezdeményezésére az utóbbi lakásán megindult az úgynevezett hétfői szabadegyetem, amelynek előadásaiban és vitáiban igen fontos helyet foglalt el az ’56-os tematika. A szabadegyetemen, amelynek előadói köre később kibővült (Hanák Péter, Hajdu Tibor, Vajda Mihály, Kis János, Jánossy Ferenc, Dalos György történészekkel, filozófusokkal, közgazdászokkal és másokkal), főleg fiatalok vettek részt, s a politikai rendőrség nem is mulasztotta el a résztvevőknek, az előadóknak és a magánlakások tulajdonosainak az üldözését.
Ugyancsak 1978 őszén indította el a párizsi emigrációban élő Kende Péter a Magyar Füzeteket. „A szabad magyar gondolkodás archívuma” alcímet viselő, 20 kötetet megélt sorozat Magyarországra könnyen becsempészhető füzetecskéi – amelyek emigrációs és hazai szerzők írásait közölték – szintén nagy teret szenteltek ’56 elemzésének.
Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett, 1979 májusában. Az Óbudai temetőben sok száz gyászoló előtt emlékezett meg Illyés Gyula és Kenedi János Bibó Istvánról, az 1956-os forradalom szinte jelképes jelentőségű alakjáról. A tömeg – amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak – messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel.
1980-ban szamizdat formájában megjelent a Bibó-emlékkönyv, amely eredetileg ajándék lett volna Bibó István 70. születésnapjára. Az emlékkönyv igen fontos dokumentuma lett az 1956-os szellem újjáélesztésének és erősödő hatásának. A vaskos kötet Bibóval kapcsolatos dokumentumok mellett 74 szerző legkülönbözőbb – de egytől egyig fontos – témájú írásait közölte. A kádárista hatalmat rendkívül aggasztotta, hogy az emlékkönyv – amelynek gépírásos formában történt elkészítését nem tudta megakadályozni – a magyar értelmiség szinte teljes színskáláját szerzői között tudhatta. Bibó ötvenhatos börtöntársai (köztük ’56-os munkástanácsi tagok), neves írók, költők, művészek, a legkülönbözőbb tudományágak kiváló és ismert képviselői, az „urbánusoktól” a polgári konzervatívokon át a „népiesekig” jegyezték saját nevükkel az illegális kiadványként, szamizdatként napvilágot látott emlékkönyvet. Egyebek közt itt jelent meg először Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című, utóbb nagy nemzetközi elismerést szerzett tanulmánya.
A kádári diktatúra érezte e jelenség veszélyességét, s utólag minden tőle telhetőt megtett a szerzők megfélemlítésére, illetve ennek a rendszerellenes értelmiségi „egységfrontnak” a szétválasztására, ami azonban akkor nem sikerült.
Az 1980-as években a nagyrészt a csehszlovákiai és lengyelországi események hatására kialakuló magyar demokratikus ellenzék és a „régi ötvenhatosok” hamarosan egymásra találtak, ami nem kis részben Donáth Ferenc közvetítésével történt meg. 1983-ban megtervezett találkozó jött létre a Kádár-rendszerre nemet mondó fenti két csoport tagjai között Mécs Imre lakásán. A demokratikus ellenzék kezdeményezésére létrejövő szamizdat kiadványokban nagy teret kaptak az ötvenhatos forradalomról szóló írások. Az 1981-ben megindított illegális Beszélő 1983 októberében megjelent 8. számát például teljes egészében a forradalom 25. évfordulójának szentelték.
Az 1956-os forradalom itthon elhallgatott történetének rekonstruálása érdekében 1981 végén Hegedűs B. András lakásán Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós csoportos interjúsorozatot kezdett a forradalom számos, többnyire börtönviselt résztvevőjével. A rendszeresen megtartott, csaknem két éven át folyó összejövetelek célja az események történetileg hű számbavétele, a személyes emlékek felidézése és egybevetése volt, a történelmi amnézia és az elhallgatás ellensúlyozására. Ezeken a beszélgetéseken – amelyeket írásban is rögzítettek – Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós mondták el élményeiket és ismereteiket a forradalom előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről.
Az 1980-as évek közepén kezdtek felgyorsulni az események. 1985-ben a külső körülményekben döntő változást jelentett Gorbacsov színrelépése és mindazok a folyamatok, amelyek ennek nyomán a Szovjetunióban megindultak. Magyarországon közeledett a forradalom 30. évfordulója, és közeledni kezdtek egymáshoz azok az értelmiségi csoportok, amelyek szemben álltak a Kádár-rendszerrel, és amelyek az 1956-os forradalomban találták meg a közös hivatkozási pontot. Ebbe az irányba mutattak a Levendel László lakásán általa kezdeményezett rendszeres öszszejövetelek, amelyeken szintén a legkülönbözőbb hátterű, meggyőződésű, de mindenesetre „másként gondolkodó” értelmiségiek vettek részt.
Ebből az aktivizálódásból fejlődött ki egy nagyobb szabású értelmiségi találkozó gondolata. A találkozót konspirációs technikával a demokratikus ellenzék szervezte meg. Az 1985 júniusában tartott háromnapos összejövetel színhelye a monori kemping volt. A monori találkozón a demokratikus ellenzék képviselőin kívül ötvenhatosok, reformközgazdászok, történészek, népi írók, a Kádár-rendszerrel szemben álló művészek vettek részt. Az előadók közül Csurka István volt az, aki elsősorban ötvenhat jelentőségével, a forradalom utáni tragikus helyzettel foglalkozott.
Donáth Ferenc hamarosan hozzákezdett a következő évben tartandó, kifejezetten ötvenhatos tárgyú konferencia előkészítéséhez. A tervezett „második monori találkozó” azonban a Csurka vezette „népiek” visszakozása miatt meghiúsult. Mindamellett 1986 végén – immár Donáth halála után – más formában mégiscsak sor került (Eörsi István lakásán) egy – alább tárgyalandó – ’56-tal foglalkozó találkozóra.
1986. október 6-ára az Inconnu művészcsoport A harcoló város címmel képzőművészeti kiállítást tervezett, amelyet azonban a rendőrség az utolsó percben betiltott, és a képeket lefoglalta. A kiállítás mégis megnyílt, a kiállítandó képek helyére a rendőrségi betiltó végzés egy-egy másolatát tették ki.
A forradalom 30. évfordulója alkalmából a demokratikus ellenzék által szerkesztett illegális Beszélő két teljes számát (a 18. és 19. számot) ’56-nak szentelte, érdekes és változatos cikkek, dokumentumok közlésével. Itt jelent meg Rainer M. János „Fényes Elek” álnéven írt cikke, amely elsőnek ismertette tudományos alapossággal, konkrét adatokkal az ’56-ot követő megtorlást. És hogy az ’56-ról történő megemlékezés nemcsak kegyeleti vagy történetkutatói célzattal történt, azt mutatja a 19. szám bevezetéseként olvasható néhány sor: ez a kiadvány „az ’56-os forradalmat követő restauráció és a mai politikai válság összefüggéseit keresi. 1956–1957 morális kérdésből politikai kérdéssé vált.”
1986. október 23-án Nagy Jenő lakásán 50-60 fő vett részt a forradalom 30. évfordulóján tartott illegális megemlékezésen.
1986. december elején került sor a már említett, Donáth Ferenc által 1985-ben kezdeményezett ötvenhatos konferenciára. Az összejövetelt konspiratív módon készítették elő, olyan sikeresen, hogy a politikai rendőrség előzetesen valószínűleg nem is szerzett róla tudomást. Az Eörsi István lakásán tartott kétnapos konferencián körülbelül hatvan meghívott jelent meg. A börtönből szabadult ötvenhatosokon és a demokratikus ellenzék tagjain kívül először vettek részt ilyen jellegű összejövetelen kutató történészek. A népi írók vezéralakjai (Csurka, Csoóri) a meghívás ellenére nem jöttek el. A népieseket Lezsák, Tornai, Für képviselte. Érdekes esemény volt, hogy az ellenoldal, a forradalom által megdöntött rákosista hatalom egy volt tagja – Hegedűs András egykori miniszterelnök – is megjelent, és önkritikusan felszólalt a konferencián.
Az új idők közeledtét jelezte, hogy a két illegális összejövetelt nem követték szigorú megtorló intézkedések.
A feléledő ’56-os szellem erősségét mutatja, hogy a Kádár-rendszer az addigi elhallgatási taktika helyett szükségesnek látta nyílt ellentámadásba átmenni. Ennek jele volt Berecz János televíziós sorozata, a Velünk élő történelem, továbbá az, hogy az úgynevezett munkás-paraszt kormány megalakulásának 30. évfordulóján „ünnepi ülést” tartottak Szolnokon. Ezek a lépések azonban nem érték el céljukat, hatásuk inkább ellentétes volt: mindenesetre újra felkeltették a nem politikai irányultságú emberek érdeklődését is a forradalom iránt.
A következő esztendőben az évfordulók alkalmával és évfordulóktól függetlenül is ’56 emlékének felidézése szinte mindennapos történés lett a társadalom különböző szegmenseiben: kisebb tüntetéseken (Batthyány-örökmécses, Műegyetem), kiadványokban, temetéseken.
Júniusban a Beszélő különszámaként megjelent Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia írása Társadalmi szerződés címmel, amely Kádár távozását sürgette, és egyebek közt kimondta, hogy „újra föl kell tenni az 1956 óta elnapolt alapkérdéseket”.
1987 szeptemberében a lakitelki sátorban tartott „baráti összejövetelen” ötvenhatos szereplők is részt vettek, de a forradalom nem került a megbeszélések középpontjába.
1988-ban elérkezett az ötvenhatos „főbűnösök” kivégzésének 30. évfordulója. Most már a szélesebb közvéleményt is foglalkoztatta a halálra ítélt ötvenhatos mártírok – nemcsak az 1958-ban kivégzett Nagy Imre és társai, hanem a többi, 1957-től kezdve meggyilkolt forradalmárok – titkos, jelöletlen sírgödrökben történt elföldelése. Ekkor már sokan tudomást szereztek arról, hogy a rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi, gazzal felvert 301. parcellájába sok hozzátartozó és egykori harcostárs kijár, megpróbálja fellelni és gondozni a kivégzettek sírját. A hozzátartozók követelni kezdték a méltó eltemetést.
1988 legelején előbb Párizsban, majd New Yorkban bizottság alakult egy, a párizsi Père Lachaise temetőben a kivégzések évfordulóján felállítandó emlékmű megvalósítására. Március 15-én Budapesten mintegy 15 ezren tüntettek – a preventív őrizetbe vételek ellenére – a Petőfi tér – Batthyány-örökmécses – Kossuth tér – Bem tér –Batthyány tér-útvonalon, nyíltan felidézve ’56 emlékét és szellemét.
A kivégzettek öt közvetlen hozzátartozója és 34 ötvenhatos elítélt 1988 tavaszán megalakította a Történelmi Igazságtétel Bizottságát. Célját a Történelmi igazságtételt! című felhívásban fejtették ki. „30 éve, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956. október 23-án kirobbant magyar forradalom miniszterelnökét, két társával, Maléter Pál honvédelmi miniszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt. A per egy másik vádlottját, Szilágyi Józsefet titokban már korábban felakasztották. Losonczy Géza államminisztert, a másodrendűnek szánt vádlottat még a bírósági komédia megkezdése előtt, 1957 decemberében a börtönben pusztították el. A magyar társadalomhoz fordulunk: követelje velünk együtt a kivégzettek méltó eltemetését és egy nemzeti emlékmű felállítását, amely megörökíti a sztálinista önkény, a vele szemben vívott szabadságharc és a megtorlás áldozatainak emlékét. Felhívunk mindenkit, hogy ezen az évfordulón – 1988. június 16-án – emlékezzen a harcokban elesett, halálba hajszolt és kivégzett honfitársainkra. Aki teheti, ezen a napon helyezzen el virágot a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában nyugvó mártírjaink jeltelen sírjára.” Bár a felhívást csak a nyugati sajtó és rádiók ismertették, a magyar nép meghallotta, és megemlékezett az évfordulóról.
1988. június 16-án Párizsban jelentős nemzetközi és magyar részvétellel (emigrációs és hazai ötvenhatosok jelenlétében) felavatták a Rajk László tervezte és Nagy Ernő kivitelezte temetői emlékművet. Ugyanezen a napon Budapesten a forradalom óta legnagyobb ötvenhatos demonstrációkra került sor, különböző színhelyeken. A 301-es parcellában több száz főnyi tömeg előtt Rácz Sándor és Fónay Jenő tartott beszédet, Nagy Gáspár mondta el versét, Mécs Imre és Hegedűs László felolvasta a vélhetően a 301. parcellában elhantolt kivégzettek névsorát (amelynek összeállítása, mint már említettük, Rainer M. János fáradságos kutatómunkájának volt köszönhető). A Batthyány-örökmécsesnél tartott megemlékezést a rendőrség brutális akciókkal – veréssel, megbilincseléssel, őrizetbe vételekkel igyekezett megakadályozni, de az itt szétoszlatott tömeg a Televízió épülete elé vonult, ahol a lépcsőkről újabb beszédek hangzottak el. A gumibotos szétoszlatás után az ismét összeverődött tömeg a Vörösmarty tér felé vette útját. A Nádor utcát teljes szélességben elfoglaló tüntetők soraiból a forradalom óta először hangzott fel a budapesti utcán, teljes hangerővel: „Nagy Imre!”, „Demokráciát!”
Ez az esztendő már az országlakosok széles körű aktivizálódásának és a hatalom egyre nagyobb zavarodottságának, tehetetlenségének, az ötvenhatos szellem és emlékek nyílt felszínre jutásának és erősödő hatásának jegyében telt el. Már érezhető volt a közelgő rendszerváltás lehelete.
Az 1988-as és a rákövetkező évben az ötvenhatos forradalom felelevenedésének egyenes következményeként sorra megalakuló új civil szervezetek, pártok, mozgalmak kifejezetten ’56-ra hivatkoztak. A sajtóban, különféle rendezvényeken, sőt az MSZMP-n belül is napirendre került ’56 értékelése, története, jelentősége. Az ötvenhatos forradalom szellemének újjáéledése Nagy Imre és mártírtársai végre kikényszerített kihantolásában, azonosításában és óriási, százezres demonstrációként megvalósult újratemetésében öltött testet.
Valószínűleg a kivégzetteknek most már az egész ország tudomására jutott névtelen, jeltelen, aljas, a kegyelet minden jelét nélkülöző elföldelése lehetett az emberek elemi erővel feltörő felháborodásának és igazságtételi követelésének indítéka. Ebben az időben nem a győzelmes hangulatú október 23-i felvonulás és a Sztálin-szobor ledöntése, nem a fegyveres ellenállás eseményei, hanem elsősorban a gyász, az elesettekre, kivégzettekre, az áldozatokra való emlékezés érzése mozdította meg a tömegeket. Ezek az érzelmek és indulatok élesztették fel újult erővel ’56 emlékét, és váltak a rendszerváltás közvetlen érzelmi előkészítőjévé.
|
