Keresés

Részletes keresés

bajkálifóka Creative Commons License 2020.05.01 0 0 4722

Lesznai Anna

 

Imádság

 

Istenem, nem hallod jól az imádságom!
Vágyódás, óhajtás elhervadjon bennem
Mi szívemben duzzad, lohadjon le lágyan,
Lelkem hadd pihenjen, testem hadd pihenjen.

 

Kértelek, hogy puhán hullass az ölembe
Apró örömöket s ízes boldogságot,
Melyet feloszthatnék, jusson is, maradjon,
Mint karácsony esti bőséges kalácsot.

 

Annyi vágyat kértem, teljék csókra, dalra.
Könnyű szárnyú szívem kóborlásra termett,
És te küldtél nékem nagy, nehéz csudákat,
Sziklakőbe vágott oszthatlan szerelmet.

 

Olyan kényességgel verted meg a szívem,
Fáj, ha messzi kertben új tavaszok érnek,
Piros vérem serked, mikor kelyhe pattan
A rózsaszín ajkú zsenge gesztenyének.

 

Perzselnek az esték, hajszolnak a percek,
Szörnyű ajándékod alig-alig tartom...
Meggörnyed a vállam, félek, hogy elégek,
...Tévedtem Istenem, játszani akartam

Pannika127 Creative Commons License 2020.03.05 0 0 4721

RAB ZSUZSA
(1926-1998)

Otthagyott városomban

 

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

 

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.

 

 

/http://pmtt.hu/2016/07/25/rab-zsuzsa-versek//

 

Pannika127 Creative Commons License 2020.02.24 0 0 4720

Rakovszky Zsuzsa

(1950)

Éjszaka 

 

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…

 

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

 

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

 

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

 

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

 

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

 

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

 

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

 

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

 

bajkálifóka Creative Commons License 2020.02.19 0 0 4719



Turbuly Lilla
A játszma vége

Álmomban felolvastad nekem A játszma végét, 
akkor már régóta tudtam, vesztésre állsz. 
És most, ahogy ezt írom, nem hagy nyugodni két kép: 
rutinvizsgálat, mondod, intesz és autóba szállsz. 

Felvillanó arcod egy kirakat üvegében, 
fél évvel később állunk tanácstalanul a járdán, 
és hogy ne kelljen elfogyó önmagadra néznem, 
az akciós cipőket bámulom - mintha látnám. 

Te akkor épp' a mostnak fordítottál hátat, 
olyan volt a hangod, mint aki egyfolytában vacog, 
haljak meg én, egy pillanatra azt kívántad, 
bár úgy mondtad, tartson soká, ha tényleg jól vagyok. 

Október vége lett, ősztől szokatlan, nagy meleg, 
nem vártam meg, hogy vége legyen a temetésnek. 
Örülnél vajon - gondoltam kifelé menet - 
a lombon átaranyló, részvétlen napsütésnek

bajkálifóka Creative Commons License 2019.12.14 0 0 4718

Kamarás Klára

Már nem is fáj

 

Már minden volt, öröm és fájdalom,
könnyek között egy kevés szerelem,
napfényben mennyi csalfa csillogás,
és mély, sötéten elnyelő verem!

Lassan elfogynak mind a bánatok,
és fakulnak a dús örömszínek.
Az igazságok szertefoszlanak...
Hinnék... hinnék, ha volna még kinek.

Lehullnak az álarcok és ruhák.
Itt a király is törpe s meztelen!
Már nem is fáj a szétfoszló idő,
és az sem, hogy minden reménytelen

bajkálifóka Creative Commons License 2019.11.26 0 0 4717

Demján Irén

 

Üzenetek    

 

 Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz, és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág a szerelem-
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.29 0 0 4716

Karafiáth Orsolya: Try to sing a sad song                                                                            
(1976- )
Próbáljon énekelni egy szomorú dal

Megfér az összes többi közt -
a rossznak sincs külön helye.
Eloszlik bennem gondtalan.
Értem. De mit kezdek vele.

Lassan telve minden kosár.
Lesz ám öröm a mandulából,
az almából, a friss dióból.
Sok kedves íz, mely elvarázsol.

Csak az tudja, kit nem szeretnek,
mit őriz még az ősz nekünk.
Hisz én tudom. Nem egy nagy ügy.
A kertben pompa, elmerült.

Az áram és a víz lezárva -
a nyár itt nem hagyott nyomot.
Kabátomon egy régi folt.
De hisz én még boldog vagyok.

Pannika127 Creative Commons License 2019.10.29 0 0 4715

Fésűs Éva

(1926-2019)

Őszi falevél

 

Őszi falevél vagy.
Zúgnak a szelek,
borzongat a titkos,
messzi üzenet.

Hallgatag fa ága
téged is elejt,
előtted a mélység,
mögötted a csend.

Pannika127 Creative Commons License 2019.10.16 0 0 4714

VÁRNAI ZSENI

(1890 - 1981)

 Éveim

 

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

 

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

 

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

 

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

 

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

 

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

 

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt – tán mindörökre!

 

1957

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.16 0 0 4713

Jókai Anna

A Halál Angyala szól

Ember -
      nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. 
      A fejem nem fej, 
      nincs rajta csuklya. 
      Legkevésbé csontból van a testem, 
      s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja 
      
Ember 
      az a kép, az a közzétett: hamis; 
      nem valódi, csak karneváli giccs, 
      a leleplezésben, kérlek, megsegíts! 
      
                Én az vagyok, aki elvágom a szálat 
                hogy te az légy, aki szabadon szállhat.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.10 0 0 4712


Kiss Judit Ágnes

 

Ofélia siratja Hamletet


Bordélyba küldtél. Ott vagyok.
A klastrom nem szentség nekem.
Szentebb a test, s hogy a tied voltam
egy Szent Valentin-reggelen.

 

Ne kérdezzük, ki kit hagyott el,
ki a mártír és ki áruló.
Az örömház jobb sír lehet,
mint a téboly s a gyors folyó.

Mi állt közénk? sosem kutattad,
te öleltél, míg volt erőd,
egy reggel elrohantál tőlem,
hogy helyretoljad az időt.

Harcoltál? Öltél? bosszút álltál?
A holtak egyformán kihűltek -
a szentségben s a kurvaságban
a testek éppúgy egyesülnek.

Egymástól nincs mit számon kérnünk,
gyilkolok én is, hogyha kell.
Tudom, hogy jobban te szerettél,
a súlyát én nem bírtam el.

Hát bocsáss meg, de nem siratlak.
Bennem élsz, s hullt könny épp elég.
Jó éjt királyfi. Ha megkérded,
jaj, mi jöhetett volna még?

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.10 0 0 4711

Kaffka Margit

 

Csend

 

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!


– Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– E csöndet ismerem.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.03 0 0 4710

A.Túri Zsuzsa

 

Madárhangon



Vadászkastély.
A kertkapu zárva.
Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,
hogy csöngessen már valaki végre,
kit beenged s leültet egy székre,
kivel beszélgethet is talán egy kicsit
addig míg odafent egy nővér majd kinyit
egy ablakot,
s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?
Kezdődik a látogatás, gyorsan,
küldd fel őket, egymás után sorban,
de ne egyszerre, Ferikém, kedves,
nyitva már az elsőn a százkettes!”

 

És nyílik a kapu.
Engednek. Belépek.
Lárvaszerű arcok
itt-ott:
dermedt képek.
Márványlépcső.
Visszhang.
Csendesek a termek.
Itt az időspirál
Átfordul, megdermed.

 

A százkettes...
(Sóhaj).
Dideregve látom,
ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.
Ráncos arc.
(Fáj a csend).
Kihúnyt szemekben kékség.
Beszélnék, de elnémít a kétség.
Mosolyog.
(Mit nézhet mögöttem?
Érti-e, hol van s én miért jöttem?)

 

Valaha madárhangon kacagott,
és dallal köszöntötte a napot,
turbékolt a nevetése : senki
azóta sem tudott így nevetni...

 

Sokáig azt hittem visszatérhet,
nem másolat ő, nem is kísértet,
furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha
ráismer rajtam a zöld kabátra,
hisz övé volt valamikor régen,
megismeri a hangom, a léptem,
így is lett,
(vánkosa fehérlett),
rámnézett és lepergett az élet,
visszafelé sodródva egy kába
rég elsüllyedt, újraszült világba,
gyógyszerek közt ülve bábu-testtel
felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:
„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?
Végülis az iskola, az mindegy,
mikor mész már végre férjhez, azt mondd,
senki sem akar öreg menyasszonyt!”

 

Azt mondta az orvos, hogy nem szabad
szólni, hogy a szívem majd megszakad,
nagyanyám már repdes az időben,
ifjú leányt lát a felnőtt nőben,
saját sorsát füstként, gomolyogva
ráfújva az üres mosolyokra,
s ha egy-egy arc néha beszivárog
megzavarva ezt a torz világot,
nem szabad az igazságra vágyva
javítgatni, mert úgyis hiába...

 

Távolodik. Teste, mint a kígyó:
rejtőzködő, önmagát szorító,
távolodik, átszáll időn-téren,
s eszembe jut, hogy valaha, régen,
mikor engem feszített a bánat
tündérmesékből szőtt nekem sálat,
örökkévaló volt minden játék,
bújócskázni hívott minden árnyék,
s nevetése tiszta dallamára
nőttem föl, csak a szépet látva...

 

Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.
Neki tán szabadság, nekem pokol.
Homályos az üvegfal közöttünk,
így kell egymástól hát elköszönnünk?

 

A ragaszkodásnak nincs alakja.
Csak testének az ágyhoz ragadva,
s hajának, a füléhez tapadva...

 

Rézsútosan hullva a falakra
az ablakból nyeszlett fény szivárog,
mixel több párhuzamos világot,
ő csak ül, a szája félig tátva,
ő csak néz, de mintha mást látna,
szemében üresség, halál, árnyék,
nincs többé az, kihez visszajárnék,
büntetés ez, hogy itt van, bezárva,
az elmúlással így szembeszállva
feleslegesen...


Börtöncella ez, s benne ő, árva.
Akárcsak én, ágya előtt állva.
Nemsoká elköltözik a mélybe,
kínok ütemére, a lágy éjbe,
érintés nélkül híg a szeretet,
mennék, de fogom az ág-kezeket.
(Zuhanunk együtt, a fal meredek,
fázom, bennem kristályos csend remeg...)

 

Aztán csak
megyek, lassanként leszáll az este.
Mondogatom halkan: „csak a teste”
van odabent, hervadásba halva,
lelke messze gurult, mint egy alma,
erős leszek, hajnal-szülte álom,
a léten túl újra megtalálom
azt ki volt.
Nem kell csoda, varázslat,
ragaszkodás kell, emlék, alázat.
Valahol vár. Nem tűnt el örökre...
Megnyugszom.
És nem vágyom most többre

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.26 0 0 4709

Gál Éva Emese 

 

Ima az emberért

 

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4708

...Ellen Niit..

Előzmény: bajkálifóka (4707)
bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4707

Javítás:

 

Ellen Nitt

 

Otthont adsz

 

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben

 

Forditotta: Rab Zsuzsa

Előzmény: bajkálifóka (4701)
bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4706

Köszönöm szépen, Igazad van! és elnézést kérek a tévedésért

Előzmény: Pannika127 (4705)
Pannika127 Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4705

A verset nem Rab Zsuzsa Írta, ő  csak fordítottam a vers költője Ellen Niit (1928-2016)

Előzmény: bajkálifóka (4701)
Törölt nick Creative Commons License 2019.09.22 0 0 4702

  Anna Ahmatova:MEGJÖTTÉL

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

(Rab Zsuzsa fordítása)

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.22 0 0 4701

Rab Zsuzsa

(1926-1998)

 

Otthont adsz

 

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.17 0 0 4702

Nemes Nagy Ágnes

 

Alázat

 

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

 

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

 

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

 

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat

Pikovaja dama Creative Commons License 2019.09.10 0 0 4701

Várnai Zseni


Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok:
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót:
Hogy ami fáj, az ne fájjon..

bajkálifóka Creative Commons License 2019.08.25 0 0 4700

Hajnal Anna

Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogyne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed mily varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit ígér,
mi emberszívbe és éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond
- sötét király - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás?
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen?

És felriadtam-, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog?
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
- és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szivemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan?

- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.

Pikovaja dama Creative Commons License 2019.08.24 0 2 4699

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék


Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?

Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:

„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.

Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.

Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"

De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.

Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.

Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,

Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!

Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.

Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.

Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,

Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.

Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy

Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,

Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.

Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,

Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.

Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.

Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.

Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám

Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -

Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,

Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.

Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,

Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.

Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.

 

Tandori Dezső fordítása

Pannika127 Creative Commons License 2019.08.13 0 0 4698

Gál Éva Emese

(1955)

Álom

 

Rég nem arról álmodom, ami van,
s ami a létezés mögött lehetne.
Egy gondolattalan, iránytalan
világ szalad velem a végtelenbe,

 

ahol nincs szabály, nincs parancsolat,
megszűnnek a monoton pörgetések,
az éjszaka nem vált nappalokat,
mert folyamatosan ébred az élet,

 

s bár folytatódik, nem múlik idő,
minden jelen egyszerre múlt, s jövő,
a végtelen örök idejű léte,

 

ami nem mélyít fekete lyukat,
hogy elégjen a világ-gondolat,
csak azt álmodja, hogy sose lesz vége.

Pannika127 Creative Commons License 2019.07.15 0 0 4697

 

Janikovszky Éva

(1926 - 2003)

 

Ők ma gyerekek 

 

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet,
hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad.
Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé,
előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.

 

Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod
az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva,
amikor már kevésbé szorítanak
megélhetési gondok, amikor már
nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.

 

Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit,
évek múltán talán már
a meghitt beszélgetéseket sem igénylik.
Ha most nem sétálsz velük kézen fogva,
akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed,
és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.

 

Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek
a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.

églák ezek, amelyekből és amelyekre
a felnőtt élet felépül.
Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.

 

 

 

 

Pikovaja dama Creative Commons License 2019.07.13 0 1 4696

"..Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben."

 

Szabó Magda: Az őz   

Pannika127 Creative Commons License 2019.06.23 0 0 4695

Szabó T. Anna

(1972)

Az ég zsoltára

 

Perelj, uram, perlőimmel? 
Felelj, Uram, felhőiddel. 
Mondd, hogy rend van a világban, 
felejtsem, amiket láttam. 
  
Nehéz lenni, tudod, Uram? 
Szívünk-szemünk úgy tele van 
fájdalommal, szenvedéssel, 
amit nem érünk fel ésszel. 
  
Körülöttünk annyi zaj van. 
A testtel is csak a baj van. 
A lélek meg – szent a lélek, 
de nem éli a szentséget. 
  
Kő a szívünk, fáradt, nehéz, 
szemünk csak a képekre néz, 
tükrök közé vagyunk zárva, 
nem látunk ki a világra. 
  
Itt lent perbe vagyunk fogva, 
perlőnk fölénk magasodna, 
túlkiabál, elküld haza, 
hiába, hogy nincs igaza. 
  
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj. 
Inkább csak felhőket terelj: 
a változó világ képét – 
ezzel hozd fölénk a békét. 
  
Felelj, uram, felhőiddel, 
vértezz fel a kellő hittel, 
hogy törvényed ne feledjük, 
eged alatt legyünk együtt, 
  
tanuljunk világot látni, 
indulatainkkal bánni, 
nem bújkálni, mint a gyermek, 
viselni a közös terhet, 
  
éljük át a mások részét, 
legyen bennünk újra részvét, 
legyen bennünk hit, alázat. 
Égből építs nekünk házat.

 

Pannika127 Creative Commons License 2019.05.05 0 0 4694

Várnai Zseni 
Megyek feléd...
 


Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.




 

Pannika127 Creative Commons License 2019.03.14 0 0 4693

LENDVAY ÉVA

 

A SIKONDAI ciklusból   

 

 

sz. 1935, Brassóban. Költő, műfordító, Szemlér Ferenc erdélyi poéta és prózaíró lánya. Bölcsészdiplomát szerez Kolozsváron, irodalmi, majd megyei lapnál dolgozik. Jelentős a kortárs román költészetből készített műfordítás irodalma.

 

   

1. Tangó

 

Azt álmodtam, hogy egy vidám lotyó

Ráköltözött az életemre

Beköltözött a szobáimba

Olcsó parfümje kisöpörte

A vénasszonyszagot a levegőből

Éles sikkanása a csöndet -

ezt a fülbe tömhető

nyúlós rágógumit

 

Selymes fekete kiskutyát

hozott magával, hancúrozott

le-fel a lépcsőn

elcipelte a papucsokat -

gyermek-kutya volt

nagy tappancsokkal,

mozgékony fülekkel

 

Jókedvű mikroorganizmusok

serénykedtek minden sarokban

dob-ritmusok, fashion-foszlányok

cuccok, rúzsok, körömlakk-pára

s valami ernyedt olvadékonyság

kikezdte végleges jégpáncélom

kérgét, hogy még a hűtőláda

jege is cseperészni kezdett

 

Mit lehet tenni ez esetben?

 

töprengtem mézízű ajakkal

fura álmomban elcsigázva

e lények jövés-menésétől,

 

majd csengettek:

a kis cemende

ajtót nyitott vendégeinek

kávét főzött és pezsgőt bontott

 

zajos buli volt hajnalig

mikor kialvatlan szemekkel

benéztem a nyíló ajtón

álom-lakóm épp tangót táncolt

a jól leitatott Halállal

 

 

2. A fal

 

Az erdőben alszom.Álmodok:

szárazvillám hogy ellobog

s hogy körbeállnak hajnalig

vadmacskaléptű angyalok

 

Csupán a házfal - gyermeteg

téglarakás, mely eltemet -

Testem s az erdő teste közt

vakolatvárat emelek

 

Ettől az álmom mészfehér

zizeg mihelyt a falhoz ér

s én szívdobogva ébredek

a hold az ablakon befér

 

Ágyam mellett az álom áll

vadmacskaléptű szép halál

karjában átvisz a falon

az erdő földjén lombhalom -

 

halántékomra hold szitál

 

 

3. "Macarena"

 

Majd azt álmodtam, hogy megmostam

egy férfi lábát, akit szerettem

mosóporos víz volt a tálban

valaki jött s ő rám kacsintott

hogy hagyjam abba, s ekképpen lettünk

idegenekből cinkosok.

Apró székely ruhás fiúcska

jött lefelé a csigalépcsőn

az ódon várban ahol mindez

lezajlott. Felborzoltam

erősszálú, göndör haját és

kisimítottam homlokából -

A mosdóvizet kiöntöttem

ó magdaléna, margaréta

és margarin és makaréna

hess!

 

 

 

4. Mész,agyag

 

öreg költőnő, mélázó fenyő

belőle mézgát sajtolni aligha

verset sajtolni éppen olyan mintha

kihült lávából harmatozna ő

 

Csak erőlködik, nézi a falat,

megkeseredik ínyén a falat

huzatos barlang, száján ki-be jár

az áporodott lélek - a halál

 

Elaggott bolygó, útjáról letér

Csillagpályáján megszűnik a tér

Ideje semmi - oly határtalan

a három lépés, ami hátravan:

 

Át kell lépni a szerelem fölött

Egy halom kis- és nagybetű fölött

taposott papucsból aprócska gödörbe -

sárga agyaggal, mésszel öntözött.

 

 

5. Zöld

 

zöld, mégis zöld

a vers, a rím, a föld

zöld, egyre zöld

a kert, a víz, a hold

az ég, a nap, a hó

a hő, a jég, a tó

a vers, a rím, a szó

a nyár, a tél, a dél

a felleg és a fény

 

remény, remény, remény

      

 

 

 

 

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!