Keresés

Részletes keresés

Teresa7 Creative Commons License 2022.06.17 0 0 4733

Várnai Zseni

 

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

 

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

 

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Pannika127 Creative Commons License 2021.08.01 0 0 4732

Gergely Ágnes

(1933)

Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.

Pannika127 Creative Commons License 2021.08.01 0 0 4731

Én ezt a verset most elviszem oda...

 

Előzmény: bajkálifóka (4727)
Teresa7 Creative Commons License 2021.07.31 0 0 4730

Szabó Magda


Karácsony

 

Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

 

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

 

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

 

 

 

Teresa7 Creative Commons License 2021.04.28 0 0 4729

Gazdag Erzsi

 

Megjött a télapó

 

Szánon jött. A hegyeken
fenyők búcsúztatták.
Zsákját tükrös hegyi tón
vizilányok varrták.

 

Medvék mézet gyűjtöttek
nyár derekán néki.
S egy kosárban áfonyát
küldött az ősz néni.

 

Pirosszemű mókusok
mogyorója csörren.
S megcsendül a kicsi szán
csengője a csöndben.

 

Itt van már az udvaron.
Toporog a hóban.
Teli zsákja a tiéd,
dúskálhatsz a jóban.

 

bajkálifóka Creative Commons License 2020.08.02 0 0 4728

Csapó Angéla (1970)
O sole mio

Az egyik utolsónak hitt úton. 
(Mert többször átéltük a véget.) 
A teljesült álom mint termék. 
Turizmus. 
Valahogy kiérezni azt az ízt 
a sok adalék, pótszer alján. 
Búcsúztunk. 
A teljesült álmok kitakarnak. 
Kommerszek vagyunk. 
Kicsit ízléstelenek. 
A sok bóvli alján akkor 
valahogy kiéreztelek

bajkálifóka Creative Commons License 2020.08.02 0 0 4727


Üzenö falnak tekintem most ezt a topikot!

Kedves Pannika 127- részére!

     nagyon Szép értelmes verseket hozol a “ Vers , vagy amit akartok( de nem saját ) “topikba,


pl. ezt: 

Pannika127  8 órája      0 0 95925

Krusovszky Dénes

A te partod felé

 

Ott ülnek mind,
a sivatagból kiűzöttek,
a romos házak alól előmászók,
a holdat vonyítva ugatók,
a cserzővargák,
a fenőkőárusok,
a megjavult gyilkosok,
és azok is, akik csak feledékenyek,
ott ül az összes állat,
de Noé nincs sehol,
vagy csak rá sem ismerünk már,
ott ülnek a megtűrtek,
és azok is, akik megtűrik őket,
de ott vannak ők is,
akik senkinek nem kellenek,
meg akiknek nem kell senki,
valahol mind ott lapulnak,
és ott ülnek a pederaszták,
a gerontofilok, a szodomiták,
és az összes többi szerelmes is,
a jövőbe látók
és a múltba révedők,
a képrombolók és a képmutatók,
ott ül az összes hagyományőrző,
az összes nyelvápoló
meg az összes testnevelő tanár,
ott ülnek, akik szépek voltak,
és azok is, akik szépek lehettek volna,
ott ülnek, akik előre tudták,
és azok is, akik még mindig nem értik,
a fiatal csibészek meg a vén gecik,
a tüdővészesek és a torokgyíkosok,
az oltáspártiak és az oltásellenesek,
a klímaszorongók és a klímatagadók,
az újpestiek meg a fradisták,
ott ülnek a nagycsaládosok
meg az egykézők,
a természetes és a mesterséges kopaszok,
a hájfejűek meg a csontkollekciók,
akik nemrég másztak le a fáról,
és akik még mindig odafent vannak,
a reménykedők és az elkeseredettek,
a hátsó szándékúak és az ügyeskedők,
meg akiknek az egész már tök mindegy,
ott ülnek mind,
a sötét bárka aljában kuporogva,
és megállíthatatlanul közelítenek
a te partod felé.

 

 

( néha sajnálom, hogy Ez a topik Oly szigorúan zártkörü..)

 

Előzmény: Pannika127 (4725)
Teresa7 Creative Commons License 2020.07.26 0 0 4726

Nemes Nagy Ágnes

 

Intermezzo

 

Megmarkolom a melleden az inget,
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg,
hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?!
– Aztán lassan elengedlek. Minek…?

Pannika127 Creative Commons License 2020.07.25 0 0 4725

Székely Magda

Ítélet.

 

 

Leomolván az idők, mint a várak,
napján a végső elszámoltatásnak,
mindkét oldalon ugyanazok állnak.

 

Egy szín alatt a jók, a rosszak,
szorongatókon a szorongatottak
enyhületlen egymásba rajzolódnak.

 

Pedig törekedve hiába
minden idom külön kiválna,
vissza enmaga térfogatába.

 

De nincs hely ott hiú törekedésre,
nincs mód kitérni a kiterjedésbe,
a bűn kényelme végleg visszavéve.

 

Ott nincs gonosz már továbbindulóban,
a készületlen kívülebb lelobban,
emlékezete elmarad a porban.

 

Ott csak a jó az, ami súlya nélkül
felsorakozva útra kelni készül,
a gyönge híd csak egy hívásból épül,

 

ha majd beteljesedve
odaátról, áradnak egyre,
a fényből másba, fényesebbe.

 

Pannika127 Creative Commons License 2020.07.08 0 0 4724

Kapui Ágota
( 1955 - 2018 )
Helyzetjelentés

A Haza bizony ott lapul
a nagy szavak mögött,
és nem talál már ismerőst
a szónokok között,
markába pár garas gurul,
arcán virít a pír,
zsebében útlevél gyanánt
egy  friss hamis papír,
s a füllentéshez kínosan
keres pár kurta szót
a bennfentesen szemfüles
ki füléhez hajolt.
és önmagával itt e nép
már rég nem azonos,
mert megteszi,
mit tőle kér pár
bugris nagyokos,
maroknyi kölyke
megszökött,
mind külföldre szakadt,
mert morzsából már jóllakott,
de  éhkoppon maradt.
Ki jön, ki megy
és nyitva hagy ajtót és kertkaput,
ha  hívja őt a Kánaán,
és pénzt ígér az út,
ki megy, ki jön, ki mérlegel
és aki itt marad,
az anyaföld lehúzza őt,
ha talpához ragad.
A Haza már nem haladás,
s ha élne Kölcsey,
s ha látnák ezt a kort netán
a nemzet bölcsei,
a tollnokok s a szónokok,
mind, kit termett a múlt:
állt tétován a vár fokán
s a sírba visszahullt.

 

Pannika127 Creative Commons License 2020.06.09 0 0 4723

Czóbel Minka

 (Anarcs, 1855. június 8. – Anarcs, 1947. január 17.)

Seléne

 

Arany homályban úsznak az emlékek
alkony-borított arany láthatáron,
Arany homályban csak kereslek téged,

Arany felhőkkel elszállt boldogságom:


Zúgó zenéje élet ünnepének
Hajnali harmat kinyíló virágon . . .

Ezüst homályba hűvösült az éjjel
Kék köntösén ezüst sugarak szállnak


Rezgő hálóként foszladoznak széjjel

Hűvös ölén ezüst-kék éjszakának
Rég elsugárzott letűnt arany álom
Halk visszfényben újra megtalállak.

bajkálifóka Creative Commons License 2020.05.01 0 0 4722

Lesznai Anna

 

Imádság

 

Istenem, nem hallod jól az imádságom!
Vágyódás, óhajtás elhervadjon bennem
Mi szívemben duzzad, lohadjon le lágyan,
Lelkem hadd pihenjen, testem hadd pihenjen.

 

Kértelek, hogy puhán hullass az ölembe
Apró örömöket s ízes boldogságot,
Melyet feloszthatnék, jusson is, maradjon,
Mint karácsony esti bőséges kalácsot.

 

Annyi vágyat kértem, teljék csókra, dalra.
Könnyű szárnyú szívem kóborlásra termett,
És te küldtél nékem nagy, nehéz csudákat,
Sziklakőbe vágott oszthatlan szerelmet.

 

Olyan kényességgel verted meg a szívem,
Fáj, ha messzi kertben új tavaszok érnek,
Piros vérem serked, mikor kelyhe pattan
A rózsaszín ajkú zsenge gesztenyének.

 

Perzselnek az esték, hajszolnak a percek,
Szörnyű ajándékod alig-alig tartom...
Meggörnyed a vállam, félek, hogy elégek,
...Tévedtem Istenem, játszani akartam

Pannika127 Creative Commons License 2020.03.05 0 0 4721

RAB ZSUZSA
(1926-1998)

Otthagyott városomban

 

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

 

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.

 

 

/http://pmtt.hu/2016/07/25/rab-zsuzsa-versek//

 

Pannika127 Creative Commons License 2020.02.24 0 0 4720

Rakovszky Zsuzsa

(1950)

Éjszaka 

 

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…

 

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

 

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

 

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

 

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

 

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

 

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

 

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

 

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

 

bajkálifóka Creative Commons License 2020.02.19 0 0 4719



Turbuly Lilla
A játszma vége

Álmomban felolvastad nekem A játszma végét, 
akkor már régóta tudtam, vesztésre állsz. 
És most, ahogy ezt írom, nem hagy nyugodni két kép: 
rutinvizsgálat, mondod, intesz és autóba szállsz. 

Felvillanó arcod egy kirakat üvegében, 
fél évvel később állunk tanácstalanul a járdán, 
és hogy ne kelljen elfogyó önmagadra néznem, 
az akciós cipőket bámulom - mintha látnám. 

Te akkor épp' a mostnak fordítottál hátat, 
olyan volt a hangod, mint aki egyfolytában vacog, 
haljak meg én, egy pillanatra azt kívántad, 
bár úgy mondtad, tartson soká, ha tényleg jól vagyok. 

Október vége lett, ősztől szokatlan, nagy meleg, 
nem vártam meg, hogy vége legyen a temetésnek. 
Örülnél vajon - gondoltam kifelé menet - 
a lombon átaranyló, részvétlen napsütésnek

bajkálifóka Creative Commons License 2019.12.14 0 0 4718

Kamarás Klára

Már nem is fáj

 

Már minden volt, öröm és fájdalom,
könnyek között egy kevés szerelem,
napfényben mennyi csalfa csillogás,
és mély, sötéten elnyelő verem!

Lassan elfogynak mind a bánatok,
és fakulnak a dús örömszínek.
Az igazságok szertefoszlanak...
Hinnék... hinnék, ha volna még kinek.

Lehullnak az álarcok és ruhák.
Itt a király is törpe s meztelen!
Már nem is fáj a szétfoszló idő,
és az sem, hogy minden reménytelen

bajkálifóka Creative Commons License 2019.11.26 0 0 4717

Demján Irén

 

Üzenetek    

 

 Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz, és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág a szerelem-
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.29 0 0 4716

Karafiáth Orsolya: Try to sing a sad song                                                                            
(1976- )
Próbáljon énekelni egy szomorú dal

Megfér az összes többi közt -
a rossznak sincs külön helye.
Eloszlik bennem gondtalan.
Értem. De mit kezdek vele.

Lassan telve minden kosár.
Lesz ám öröm a mandulából,
az almából, a friss dióból.
Sok kedves íz, mely elvarázsol.

Csak az tudja, kit nem szeretnek,
mit őriz még az ősz nekünk.
Hisz én tudom. Nem egy nagy ügy.
A kertben pompa, elmerült.

Az áram és a víz lezárva -
a nyár itt nem hagyott nyomot.
Kabátomon egy régi folt.
De hisz én még boldog vagyok.

Pannika127 Creative Commons License 2019.10.29 0 0 4715

Fésűs Éva

(1926-2019)

Őszi falevél

 

Őszi falevél vagy.
Zúgnak a szelek,
borzongat a titkos,
messzi üzenet.

Hallgatag fa ága
téged is elejt,
előtted a mélység,
mögötted a csend.

Pannika127 Creative Commons License 2019.10.16 0 0 4714

VÁRNAI ZSENI

(1890 - 1981)

 Éveim

 

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

 

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

 

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

 

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

 

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

 

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

 

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt – tán mindörökre!

 

1957

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.16 0 0 4713

Jókai Anna

A Halál Angyala szól

Ember -
      nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. 
      A fejem nem fej, 
      nincs rajta csuklya. 
      Legkevésbé csontból van a testem, 
      s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja 
      
Ember 
      az a kép, az a közzétett: hamis; 
      nem valódi, csak karneváli giccs, 
      a leleplezésben, kérlek, megsegíts! 
      
                Én az vagyok, aki elvágom a szálat 
                hogy te az légy, aki szabadon szállhat.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.10 0 0 4712


Kiss Judit Ágnes

 

Ofélia siratja Hamletet


Bordélyba küldtél. Ott vagyok.
A klastrom nem szentség nekem.
Szentebb a test, s hogy a tied voltam
egy Szent Valentin-reggelen.

 

Ne kérdezzük, ki kit hagyott el,
ki a mártír és ki áruló.
Az örömház jobb sír lehet,
mint a téboly s a gyors folyó.

Mi állt közénk? sosem kutattad,
te öleltél, míg volt erőd,
egy reggel elrohantál tőlem,
hogy helyretoljad az időt.

Harcoltál? Öltél? bosszút álltál?
A holtak egyformán kihűltek -
a szentségben s a kurvaságban
a testek éppúgy egyesülnek.

Egymástól nincs mit számon kérnünk,
gyilkolok én is, hogyha kell.
Tudom, hogy jobban te szerettél,
a súlyát én nem bírtam el.

Hát bocsáss meg, de nem siratlak.
Bennem élsz, s hullt könny épp elég.
Jó éjt királyfi. Ha megkérded,
jaj, mi jöhetett volna még?

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.10 0 0 4711

Kaffka Margit

 

Csend

 

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!


– Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– E csöndet ismerem.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.10.03 0 0 4710

A.Túri Zsuzsa

 

Madárhangon



Vadászkastély.
A kertkapu zárva.
Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,
hogy csöngessen már valaki végre,
kit beenged s leültet egy székre,
kivel beszélgethet is talán egy kicsit
addig míg odafent egy nővér majd kinyit
egy ablakot,
s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?
Kezdődik a látogatás, gyorsan,
küldd fel őket, egymás után sorban,
de ne egyszerre, Ferikém, kedves,
nyitva már az elsőn a százkettes!”

 

És nyílik a kapu.
Engednek. Belépek.
Lárvaszerű arcok
itt-ott:
dermedt képek.
Márványlépcső.
Visszhang.
Csendesek a termek.
Itt az időspirál
Átfordul, megdermed.

 

A százkettes...
(Sóhaj).
Dideregve látom,
ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.
Ráncos arc.
(Fáj a csend).
Kihúnyt szemekben kékség.
Beszélnék, de elnémít a kétség.
Mosolyog.
(Mit nézhet mögöttem?
Érti-e, hol van s én miért jöttem?)

 

Valaha madárhangon kacagott,
és dallal köszöntötte a napot,
turbékolt a nevetése : senki
azóta sem tudott így nevetni...

 

Sokáig azt hittem visszatérhet,
nem másolat ő, nem is kísértet,
furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha
ráismer rajtam a zöld kabátra,
hisz övé volt valamikor régen,
megismeri a hangom, a léptem,
így is lett,
(vánkosa fehérlett),
rámnézett és lepergett az élet,
visszafelé sodródva egy kába
rég elsüllyedt, újraszült világba,
gyógyszerek közt ülve bábu-testtel
felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:
„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?
Végülis az iskola, az mindegy,
mikor mész már végre férjhez, azt mondd,
senki sem akar öreg menyasszonyt!”

 

Azt mondta az orvos, hogy nem szabad
szólni, hogy a szívem majd megszakad,
nagyanyám már repdes az időben,
ifjú leányt lát a felnőtt nőben,
saját sorsát füstként, gomolyogva
ráfújva az üres mosolyokra,
s ha egy-egy arc néha beszivárog
megzavarva ezt a torz világot,
nem szabad az igazságra vágyva
javítgatni, mert úgyis hiába...

 

Távolodik. Teste, mint a kígyó:
rejtőzködő, önmagát szorító,
távolodik, átszáll időn-téren,
s eszembe jut, hogy valaha, régen,
mikor engem feszített a bánat
tündérmesékből szőtt nekem sálat,
örökkévaló volt minden játék,
bújócskázni hívott minden árnyék,
s nevetése tiszta dallamára
nőttem föl, csak a szépet látva...

 

Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.
Neki tán szabadság, nekem pokol.
Homályos az üvegfal közöttünk,
így kell egymástól hát elköszönnünk?

 

A ragaszkodásnak nincs alakja.
Csak testének az ágyhoz ragadva,
s hajának, a füléhez tapadva...

 

Rézsútosan hullva a falakra
az ablakból nyeszlett fény szivárog,
mixel több párhuzamos világot,
ő csak ül, a szája félig tátva,
ő csak néz, de mintha mást látna,
szemében üresség, halál, árnyék,
nincs többé az, kihez visszajárnék,
büntetés ez, hogy itt van, bezárva,
az elmúlással így szembeszállva
feleslegesen...


Börtöncella ez, s benne ő, árva.
Akárcsak én, ágya előtt állva.
Nemsoká elköltözik a mélybe,
kínok ütemére, a lágy éjbe,
érintés nélkül híg a szeretet,
mennék, de fogom az ág-kezeket.
(Zuhanunk együtt, a fal meredek,
fázom, bennem kristályos csend remeg...)

 

Aztán csak
megyek, lassanként leszáll az este.
Mondogatom halkan: „csak a teste”
van odabent, hervadásba halva,
lelke messze gurult, mint egy alma,
erős leszek, hajnal-szülte álom,
a léten túl újra megtalálom
azt ki volt.
Nem kell csoda, varázslat,
ragaszkodás kell, emlék, alázat.
Valahol vár. Nem tűnt el örökre...
Megnyugszom.
És nem vágyom most többre

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.26 0 0 4709

Gál Éva Emese 

 

Ima az emberért

 

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4708

...Ellen Niit..

Előzmény: bajkálifóka (4707)
bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4707

Javítás:

 

Ellen Nitt

 

Otthont adsz

 

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben

 

Forditotta: Rab Zsuzsa

Előzmény: bajkálifóka (4701)
bajkálifóka Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4706

Köszönöm szépen, Igazad van! és elnézést kérek a tévedésért

Előzmény: Pannika127 (4705)
Pannika127 Creative Commons License 2019.09.23 0 0 4705

A verset nem Rab Zsuzsa Írta, ő  csak fordítottam a vers költője Ellen Niit (1928-2016)

Előzmény: bajkálifóka (4701)
Törölt nick Creative Commons License 2019.09.22 0 0 4702

  Anna Ahmatova:MEGJÖTTÉL

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!