Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Ember - nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. A fejem nem fej, nincs rajta csuklya. Legkevésbé csontból van a testem, s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja Ember az a kép, az a közzétett: hamis; nem valódi, csak karneváli giccs, a leleplezésben, kérlek, megsegíts! Én az vagyok, aki elvágom a szálat hogy te az légy, aki szabadon szállhat.
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– Ily csendről nem tudok.De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, – várni nincs joga, – Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, – E csöndet ismerem.
Vadászkastély. A kertkapu zárva. Az őr keresztrejtvényt fejtve várja, hogy csöngessen már valaki végre, kit beenged s leültet egy székre, kivel beszélgethet is talán egy kicsit addig míg odafent egy nővér majd kinyit egy ablakot, s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott? Kezdődik a látogatás, gyorsan, küldd fel őket, egymás után sorban, de ne egyszerre, Ferikém, kedves, nyitva már az elsőn a százkettes!”
És nyílik a kapu. Engednek. Belépek. Lárvaszerű arcok itt-ott: dermedt képek. Márványlépcső. Visszhang. Csendesek a termek. Itt az időspirál Átfordul, megdermed.
A százkettes... (Sóhaj). Dideregve látom, ahogy ül mereven a rácsos vaságyon. Ráncos arc. (Fáj a csend). Kihúnyt szemekben kékség. Beszélnék, de elnémít a kétség. Mosolyog. (Mit nézhet mögöttem? Érti-e, hol van s én miért jöttem?)
Valaha madárhangon kacagott, és dallal köszöntötte a napot, turbékolt a nevetése : senki azóta sem tudott így nevetni...
Sokáig azt hittem visszatérhet, nem másolat ő, nem is kísértet, furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha ráismer rajtam a zöld kabátra, hisz övé volt valamikor régen, megismeri a hangom, a léptem, így is lett, (vánkosa fehérlett), rámnézett és lepergett az élet, visszafelé sodródva egy kába rég elsüllyedt, újraszült világba, gyógyszerek közt ülve bábu-testtel felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel: „Életem, a tanulás mondd, hogy megy? Végülis az iskola, az mindegy, mikor mész már végre férjhez, azt mondd, senki sem akar öreg menyasszonyt!”
Azt mondta az orvos, hogy nem szabad szólni, hogy a szívem majd megszakad, nagyanyám már repdes az időben, ifjú leányt lát a felnőtt nőben, saját sorsát füstként, gomolyogva ráfújva az üres mosolyokra, s ha egy-egy arc néha beszivárog megzavarva ezt a torz világot, nem szabad az igazságra vágyva javítgatni, mert úgyis hiába...
Távolodik. Teste, mint a kígyó: rejtőzködő, önmagát szorító, távolodik, átszáll időn-téren, s eszembe jut, hogy valaha, régen, mikor engem feszített a bánat tündérmesékből szőtt nekem sálat, örökkévaló volt minden játék, bújócskázni hívott minden árnyék, s nevetése tiszta dallamára nőttem föl, csak a szépet látva...
Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly. Neki tán szabadság, nekem pokol. Homályos az üvegfal közöttünk, így kell egymástól hát elköszönnünk?
A ragaszkodásnak nincs alakja. Csak testének az ágyhoz ragadva, s hajának, a füléhez tapadva...
Rézsútosan hullva a falakra az ablakból nyeszlett fény szivárog, mixel több párhuzamos világot, ő csak ül, a szája félig tátva, ő csak néz, de mintha mást látna, szemében üresség, halál, árnyék, nincs többé az, kihez visszajárnék, büntetés ez, hogy itt van, bezárva, az elmúlással így szembeszállva feleslegesen...
Börtöncella ez, s benne ő, árva. Akárcsak én, ágya előtt állva. Nemsoká elköltözik a mélybe, kínok ütemére, a lágy éjbe, érintés nélkül híg a szeretet, mennék, de fogom az ág-kezeket. (Zuhanunk együtt, a fal meredek, fázom, bennem kristályos csend remeg...)
Aztán csak megyek, lassanként leszáll az este. Mondogatom halkan: „csak a teste” van odabent, hervadásba halva, lelke messze gurult, mint egy alma, erős leszek, hajnal-szülte álom, a léten túl újra megtalálom azt ki volt. Nem kell csoda, varázslat, ragaszkodás kell, emlék, alázat. Valahol vár. Nem tűnt el örökre... Megnyugszom. És nem vágyom most többre
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, hogyne mondjam el egyszer legalább, hogy néma nevetésed mily varázs, mint tüzes pipacs, virágzó varázs, hogy arcod izzik tőle, mint az ég, ha a szürke, tompa napból már elég, s az alkony minden tündérit ígér, mi emberszívbe és éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond - sötét király - uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármilyen közel, a lélek lelket, jaj mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted, lábujjra állva vállig érhetek, s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör hozzád hajolni, s mennyire gyötör, hogy mindig új vagy, idegen és más, elporzó hullám, örök változás? nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, az ölelés vagy, élő és örök, az első mozgás, amelyből a körök indulnak s visszatérnek szüntelen, lelkünk egymásban sohasem pihen?
És felriadtam-, régen hallgatok, anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog? s zavartan mondtam: anyám, a kezét ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép, - és hirtelen elállt lélegzetem, kezed éreztem hűlő szivemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan?
- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappalok, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn mind a fák, ezüstpárákban, álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.
Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.
Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.
Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.
Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.
églák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.
"..Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben."
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt, holdad vagyok, mely vonzásod körében járja végtelen útjait. Feléd fordítom arcomat, mert tőled hullhat csak rám a fény és a meleg, s olykor, mikor közeledbe érek, már azt hiszem: most...most elértelek! Kinyúl felém napszemed fénysugára, megérint, mint egy csók a téren át, s e fény visszfénye tükröződik rajtam, mikor átúszom a nagy éj tavát. Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem, lehullanék, ha Te nem vonzanál, úgy tartasz engem óriás erőddel, úgy húzol, mint egy mágikus fonál. S mikor egy világrobbanás hatalma égen és földön mindent szétlövellt, akkor zuhantunk egymás közelébe, karod elkapott és védőn átölelt egy pillanatra, aztán elszakadtunk pályánk sínére parancsolt a rend, a csillagok fészkükre visszaültek, s a hold újra a nap körül kereng. Megyek feléd, de soha el nem érlek, bolygok körülötted, s önmagam körül, bezárt világ, mely mosolyodtól fényes, s örök vonzásod szárnyain röpül.
sz. 1935, Brassóban. Költő, műfordító, Szemlér Ferenc erdélyi poéta és prózaíró lánya. Bölcsészdiplomát szerez Kolozsváron, irodalmi, majd megyei lapnál dolgozik. Jelentős a kortárs román költészetből készített műfordítás irodalma.
én láthattam zuhanásod és porrá pusztulásom pedig gondolhattam jó lesz ily gazdagon belőled tekinteni szerteszét ki szikla vol- tam s máris szemedben tün- dököl nézésem én belőled tekintettem adóra és vevő- re de ennyi változást már nem birhattam el hisz lát- nom kellett lábad elé mint görgetem köveimet hogy meg- kapaszkodhass és látnom kel- lett zuhanásod porrá pusztu- lásom
You may hear that your heartbeat is uneven and let new tension climb around your shoulders, thinking you've found the trick for going mad. But try to keep a grip on where you are.
Remember: all around you is pure city; try to stay alert. On the wide streets, so empty late at night, streaking in glass, the color of an alley, or the fall
of a sideways flicker from a neon sign may utterly and briefly disconcert you— but as you go, you'll find that noise is worse. Prepare for noise. But never scream. Even tensing
ears too far in advance can sharpen sirens, and as for horns. ... When you're back to your normal rhythm after such encounters,
just try to stay alert. You'll never know exactly who is coming up behind you, but the sudden movement of pedestrians will finally, of course, be what disarms you.
A napok telnek, telnek. Homályos, ködös hajnalok kelnek. Napokon át szitál a hó. A város zaja tompa elhaló, Fénytelen, szürke délután A villanyrudak dróthálózatán Fáradt madarak ülnek csapatostul, Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul... Céltalan úttal a várost járom. Kerget valami zsibbasztó álom: Hogy újra járjam az utcákat mostan Hol egyszer véled találkoztam. Hogy megremegtessen a park nagy csendje Hol a május jött egyszer vélem szembe. Rohadó május. Kikaparnám Két kézzel most a hó alól Egy sugaráért, egy mosolyodért! S nem vagy sehol.
A folytonos újrakezdésben elpattan egy szem, talán akkor születünk. Ki tudja hol vájod szemed, vagy lábad tőben levágva eldobod, hogy felhőt gyúrj a hegyek mögé, a fákra gyümölcsöket aggass.
Aztán megbánod. Tovább vándorolsz a sivatagban, hangok örvénylő mélye fölött vádad hangtalan, válladon ősz a tudás.
Hiszünk neked. Nászunkból újra teremthetjük a világot, görgő hegyeid könnyeiből, szavaink megrepedt sziklájából előcsorran a tejfehér megváltás: milliós években élünk. Törvényünk folytonos újrakezdés, és megbánás, növés..., míg valahol elpattan és a felhőkben folytatódik.
