Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
Azt képzeltem el, úgy állok előtted majd, mint egy tükör előtt, teljesen meztelen, úgy figyelem, milyen szép halottá tetted magad végül. És a bőröm, a szemem, a hasam, mind nyugodtan remélik feltámadásodat. Ahogy a megváltásról, nem beszélünk róla: milyen lenne homlokodon tenyerem, vagy combomon pihenő kezed. Mert mindketten tudjuk, mit jelent ez valójában, milyen keveset. Húsvét van, arany fény, érzem magamban a fákat. A közelben egy másik, szent halott felébred most, nyújtózkodik, figyelni kezdi a számat. Hogy elmosolyodom-e lassan, mint aki vicsorít, miközben emberbe harapni készül.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
Uram, óvj meg a tökéletességtől. Mint vasalópokróc szélén az ékalakú égésnyom: hagyd meg rajtam hibáimat, kezed nyomát. E városban, hol a két part egymást vicsorogva nézi, rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan ritkán látható az esthajnali csillag, régi juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a szétragadt világban nem látjuk egymást. Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban őslények emlékezetével add világítanom, míg besötétlik.
Oldják iszákjukat a csendesülő, alacsony fellegek, omlik az ártatlan, együgyű hó a háztetők felett. A füst elkapja derekát, együtt forognak, úgy imbolyodik a világ, ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok az ünnepet, szájuk körül az esti pára s az eltűnt gyermekkor lebeg. Omlik a hó, ömlik a hó, nem nézi, hova hull, csak bámulnak a szarvasok, szarvukon gyertya gyúl.
Ömlik a hó, omlik a hó, leng, surrog és kering, eltemeti a surranó december lépteit, meztelen, ezüst lábnyoma nem villan már sehol, a szarvas békén lépeget, bizakodik, dalol. „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól. „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi. Rám néz, én meg rá. Hallgatok. Mit feleljek neki?
Az egyik utolsónak hitt úton. (Mert többször átéltük a véget.) A teljesült álom mint termék. Turizmus. Valahogy kiérezni azt az ízt a sok adalék, pótszer alján. Búcsúztunk. A teljesült álmok kitakarnak. Kommerszek vagyunk. Kicsit ízléstelenek. A sok bóvli alján akkor valahogy kiéreztelek
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.
( néha sajnálom, hogy Ez a topik Oly szigorúan zártkörü..)
Megmarkolom a melleden az inget, s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! – Aztán lassan elengedlek. Minek…?
A Haza bizony ott lapul a nagy szavak mögött, és nem talál már ismerőst a szónokok között, markába pár garas gurul, arcán virít a pír, zsebében útlevél gyanánt egy friss hamis papír, s a füllentéshez kínosan keres pár kurta szót a bennfentesen szemfüles ki füléhez hajolt. és önmagával itt e nép már rég nem azonos, mert megteszi, mit tőle kér pár bugris nagyokos, maroknyi kölyke megszökött, mind külföldre szakadt, mert morzsából már jóllakott, de éhkoppon maradt. Ki jön, ki megy és nyitva hagy ajtót és kertkaput, ha hívja őt a Kánaán, és pénzt ígér az út, ki megy, ki jön, ki mérlegel és aki itt marad, az anyaföld lehúzza őt, ha talpához ragad. A Haza már nem haladás, s ha élne Kölcsey, s ha látnák ezt a kort netán a nemzet bölcsei, a tollnokok s a szónokok, mind, kit termett a múlt: állt tétován a vár fokán s a sírba visszahullt.
Istenem, nem hallod jól az imádságom! Vágyódás, óhajtás elhervadjon bennem Mi szívemben duzzad, lohadjon le lágyan, Lelkem hadd pihenjen, testem hadd pihenjen.
Kértelek, hogy puhán hullass az ölembe Apró örömöket s ízes boldogságot, Melyet feloszthatnék, jusson is, maradjon, Mint karácsony esti bőséges kalácsot.
Annyi vágyat kértem, teljék csókra, dalra. Könnyű szárnyú szívem kóborlásra termett, És te küldtél nékem nagy, nehéz csudákat, Sziklakőbe vágott oszthatlan szerelmet.
Olyan kényességgel verted meg a szívem, Fáj, ha messzi kertben új tavaszok érnek, Piros vérem serked, mikor kelyhe pattan A rózsaszín ajkú zsenge gesztenyének.
Perzselnek az esték, hajszolnak a percek, Szörnyű ajándékod alig-alig tartom... Meggörnyed a vállam, félek, hogy elégek, ...Tévedtem Istenem, játszani akartam
Valaki énhelyettem ittmaradt. Elcseréltem vele a sorsomat. Futamoz álmosan a zongorán, temetőbe sétál ki délután, gyereket pólyáz, szekrényben matat. Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti. Ezt a kisutcát hagytam itt neki, ezt az ecetfát nyarai felett, hitvesi ágyat, dombos szigetet, halálig-biztos társat hagytam itt, ki ősszel rá meleg kendőt terít, keresztelőket, temetéseket, boros-toros bő nevetéseket, víg névnapokat, apró gondokat, sereg rokont, derék utódokat, lángok-falta, vad esztendők helyett tisztes nyugalmú, hosszú életet, s csak néha egy névtelen sajdulást: ezt akarta – vagy mást? Valami mást? Valaki énhelyettem ittmaradt. Küszöbére csempésztem sorsomat. Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Álmomban felolvastad nekem A játszma végét, akkor már régóta tudtam, vesztésre állsz. És most, ahogy ezt írom, nem hagy nyugodni két kép: rutinvizsgálat, mondod, intesz és autóba szállsz.
Felvillanó arcod egy kirakat üvegében, fél évvel később állunk tanácstalanul a járdán, és hogy ne kelljen elfogyó önmagadra néznem, az akciós cipőket bámulom - mintha látnám.
Te akkor épp' a mostnak fordítottál hátat, olyan volt a hangod, mint aki egyfolytában vacog, haljak meg én, egy pillanatra azt kívántad, bár úgy mondtad, tartson soká, ha tényleg jól vagyok.
Október vége lett, ősztől szokatlan, nagy meleg, nem vártam meg, hogy vége legyen a temetésnek. Örülnél vajon - gondoltam kifelé menet - a lombon átaranyló, részvétlen napsütésnek
Karafiáth Orsolya: Try to sing a sad song (1976- ) Próbáljon énekelni egy szomorú dal Megfér az összes többi közt - a rossznak sincs külön helye. Eloszlik bennem gondtalan. Értem. De mit kezdek vele. Lassan telve minden kosár. Lesz ám öröm a mandulából, az almából, a friss dióból. Sok kedves íz, mely elvarázsol. Csak az tudja, kit nem szeretnek, mit őriz még az ősz nekünk. Hisz én tudom. Nem egy nagy ügy. A kertben pompa, elmerült. Az áram és a víz lezárva - a nyár itt nem hagyott nyomot. Kabátomon egy régi folt. De hisz én még boldog vagyok.
Ember - nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. A fejem nem fej, nincs rajta csuklya. Legkevésbé csontból van a testem, s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja Ember az a kép, az a közzétett: hamis; nem valódi, csak karneváli giccs, a leleplezésben, kérlek, megsegíts! Én az vagyok, aki elvágom a szálat hogy te az légy, aki szabadon szállhat.
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– Ily csendről nem tudok.De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, – várni nincs joga, – Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, – E csöndet ismerem.
Vadászkastély. A kertkapu zárva. Az őr keresztrejtvényt fejtve várja, hogy csöngessen már valaki végre, kit beenged s leültet egy székre, kivel beszélgethet is talán egy kicsit addig míg odafent egy nővér majd kinyit egy ablakot, s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott? Kezdődik a látogatás, gyorsan, küldd fel őket, egymás után sorban, de ne egyszerre, Ferikém, kedves, nyitva már az elsőn a százkettes!”
És nyílik a kapu. Engednek. Belépek. Lárvaszerű arcok itt-ott: dermedt képek. Márványlépcső. Visszhang. Csendesek a termek. Itt az időspirál Átfordul, megdermed.
A százkettes... (Sóhaj). Dideregve látom, ahogy ül mereven a rácsos vaságyon. Ráncos arc. (Fáj a csend). Kihúnyt szemekben kékség. Beszélnék, de elnémít a kétség. Mosolyog. (Mit nézhet mögöttem? Érti-e, hol van s én miért jöttem?)
Valaha madárhangon kacagott, és dallal köszöntötte a napot, turbékolt a nevetése : senki azóta sem tudott így nevetni...
Sokáig azt hittem visszatérhet, nem másolat ő, nem is kísértet, furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha ráismer rajtam a zöld kabátra, hisz övé volt valamikor régen, megismeri a hangom, a léptem, így is lett, (vánkosa fehérlett), rámnézett és lepergett az élet, visszafelé sodródva egy kába rég elsüllyedt, újraszült világba, gyógyszerek közt ülve bábu-testtel felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel: „Életem, a tanulás mondd, hogy megy? Végülis az iskola, az mindegy, mikor mész már végre férjhez, azt mondd, senki sem akar öreg menyasszonyt!”
Azt mondta az orvos, hogy nem szabad szólni, hogy a szívem majd megszakad, nagyanyám már repdes az időben, ifjú leányt lát a felnőtt nőben, saját sorsát füstként, gomolyogva ráfújva az üres mosolyokra, s ha egy-egy arc néha beszivárog megzavarva ezt a torz világot, nem szabad az igazságra vágyva javítgatni, mert úgyis hiába...
Távolodik. Teste, mint a kígyó: rejtőzködő, önmagát szorító, távolodik, átszáll időn-téren, s eszembe jut, hogy valaha, régen, mikor engem feszített a bánat tündérmesékből szőtt nekem sálat, örökkévaló volt minden játék, bújócskázni hívott minden árnyék, s nevetése tiszta dallamára nőttem föl, csak a szépet látva...
Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly. Neki tán szabadság, nekem pokol. Homályos az üvegfal közöttünk, így kell egymástól hát elköszönnünk?
A ragaszkodásnak nincs alakja. Csak testének az ágyhoz ragadva, s hajának, a füléhez tapadva...
Rézsútosan hullva a falakra az ablakból nyeszlett fény szivárog, mixel több párhuzamos világot, ő csak ül, a szája félig tátva, ő csak néz, de mintha mást látna, szemében üresség, halál, árnyék, nincs többé az, kihez visszajárnék, büntetés ez, hogy itt van, bezárva, az elmúlással így szembeszállva feleslegesen...
Börtöncella ez, s benne ő, árva. Akárcsak én, ágya előtt állva. Nemsoká elköltözik a mélybe, kínok ütemére, a lágy éjbe, érintés nélkül híg a szeretet, mennék, de fogom az ág-kezeket. (Zuhanunk együtt, a fal meredek, fázom, bennem kristályos csend remeg...)
Aztán csak megyek, lassanként leszáll az este. Mondogatom halkan: „csak a teste” van odabent, hervadásba halva, lelke messze gurult, mint egy alma, erős leszek, hajnal-szülte álom, a léten túl újra megtalálom azt ki volt. Nem kell csoda, varázslat, ragaszkodás kell, emlék, alázat. Valahol vár. Nem tűnt el örökre... Megnyugszom. És nem vágyom most többre
