Tudásunk, ötleteink és képességeink eredete. Az iskolában és az életben megszerzett tudásunkon kivül honnan szerezzük ötleteinket?
Érdekes jelenségek folyamán az emberi agy olyan képességekkel tud ellátni minket amelyek eredetileg nem léteztek. Például: Agyműtétje után úgy beszél, mint II. Erzsébet királynő --http://index.hu/politika/bulvar/brain9130/
"Tudásunk, ötleteink és képességeink eredete. Az iskolában és az életben megszerzett tudásunkon kivül honnan szerezzük ötleteinket? Érdekes jelenségek folyamán az emberi agy olyan képességekkel tud ellátni minket amelyek eredetileg nem léteztek. Például: Agyműtétje után úgy beszél, mint II. Erzsébet királynő --http://index.hu/politika/bulvar/brain9130/"
feszegeti a kérdést a topiknyitó (akinek a nickje sajnálatos módon törlődött időközben).
nos, ebben semmi holografikus, de még rejtélyes sincs.
"Stroke utáni beszédhibák (például pöszeség) gyakran előfordulnak, az idegen akcentus szindróma azonban a páciens egész nyelvi rendszerét érinti, és nagyon ritkán alakul ki. Amióta Pierre Marie francia neurológus először leírta 1907-ben, kevesebb mint száz esetet dokumentált az orvostudomány. Nemcsak angol anyanyelvűeknél létezik ez a zavar, más nemzetiségű páciensek is ismertek. Az idegen akcentus szindróma oka az agy egy speciális sérülése, ami többféleképpen jöhet létre. Okozhatja agyi érkatasztrófa (azaz stroke), agydaganat, esetleg valamilyen fejet ért nagy ütés, mint amilyen Hastings esetében az autóbalesetben történt. De agyi aneurizma révén kialakult vérzés is kiváltó ok lehet, és olyan eset is ismert, amiben sclerosis multiplex révén alakult ki a szindróma. Az agyi károsodás leginkább a Broca-területet érinti, ami az agy motoros beszédközpontja, de a törzsdúcokra is kiterjedhet."
"A yorkshire-i férfi saját bevallása szerint tökéletes ír akcentusban kezdett beszélni agyműtéte után. De mi lehet ennek az oka?
Bár sosem járt Írországban, Chris Gregory agyműtéte után teljesen úgy beszél, mint egy helybéli őslakó. Mr. Gregory három napot töltött létfenntartó berendezéseken a műtéte után, majd amikor felébredt, a Danny Boy című ír dalt énekelgette, családja és az orvosok legnagyobb meglepetésére. Viselkedése valószínűleg az Idegen Akcentus Szindróma (FAS) nevű igen ritka kórkép eredménye. A betegségben szenvedők idegen akcentussal, sőt időnként teljesen idegen nyelveken kezdenek beszélni."
Az idegen akcentus szindróma egy ritka betegség, melynek jellemző tünete, hogy a páciens anyanyelvén, de idegenes kiejtéssel kezd el beszélni,[1] és ezt a változást nem az okozza, hogy egy olyan helyen élt, ahol átállhatott erre a fajta beszédmódra.
Többnyire agyi érkatasztrófa okozza,[1] de lehet az ok fejsérülés,[1] migrén,[2] de lehet fejlődési is.[3] A tünetegyüttes a beszéd szabályozásáért felelős agyi terület károsodásával áll összefüggésben,[4] de lehet neuropszichiátriai rendellenesség is..[5] Manapság ilyen tünetek agyvérzéses, vagy autóbalesetet szenvedett betegeken jelentkeznek.[6]
A rendellenességet először 1907-ben azonosították,[7] 1941 és 2009 között 62 esetet jegyeztek fel.[3]
A rendellenesség orvosi magyarázata, hogy mivel a fejsérülés miatt a hangképzésért felelős agyrész károsul (nevezetesen, az artikulációs tervezés és koordinációs folyamat sérül), valamilyen szisztematikus változás következik be egyes hangok kiejtésénél. Ilyenkor megváltozik a kiejtett mássalhangzók hossza, a hangzók zengése és megváltoznak a különböző hangzók kiejtésére vonatkozó képességek is. Ezt érzékeli a környezet idegen akcentusként. Habár az újságcikkek megpróbálják meghatározni a földrajzilag legközelebbi kiejtést, a sérült nem kap újabb képességeket, így nem tud egy újabb idegen nyelvet használni vagy az eredeti akcentusával beszélni."
Az a fizikus nem "Lingye", hanem "Andrei Linde" az inflációs kozmológia egyik legnagyobb alakja. Látom, hogy a nevét rosszul írták a forrásodban, a "rakéta.hu"-n is. A pályafutását a Szovjetunióban kezdte, de már 1990-től az USA-ban él.
"Egy harvardi fizikus elmélete szerint ideje beismerni, hogy talán nem az emberiség a legintelligensebb létforma a környéken, elvégre még egy bébi univerzumot sem vagyunk képesek létrehozni. Mások azonban lehet, hogy pontosan ezt tették és így született meg az általunk ismert világ.
Egy civilizáció technológiai szempontból mért fejlettségi szintjének meghatározására a Kardasev-skála az egyik alkalmas mérőeszköz, amelyet Nyikolaj Kardasev szovjet asztrofizikus, a pulzárok megjósolója dolgozott ki még a hatvanas években. Tanulmányában, amelyet a földönkívüli létformák által sugárzott rádiójelek észlelésének lehetőségeiről írt (Transmission of Information by Extraterrestrial Civilizations), számításba vette, hogy egy ilyen fejlett társadalom számára vajon mennyi energia állna rendelkezésre a nagy távolságokon átívelő kommunikáció megvalósításához és vajon létezik-e az emberiség számára alkalmas eszköz ahhoz, hogy fogja ezeket a jeleket.
Az értekezésben bemutatott skála főként hipotetikus társadalmak leírására alkalmas, elvégre az egyetlen jelenlegi civilizáció, amit ismerünk, vagyis az emberek világa, a skálának valahol az alján helyezkedik el, így a magasabb osztályokba tartozók jellemzői csak egy képzeletbeli, jövőbeli vagy idegen közösségre lehetnek érvényesek. A skála szerinti egyes típusú civilizáció csak a saját bolygójának az erőforrásait képes kiaknázni a megélhetéshez, a kettes típusú már messzebbre terjeszkedett a Naprendszerén belül és a csillagának és más bolygóknak a forrásait és energiáját is használja (Kardasev szerint ez például a Dyson-gömb segítségével történhetne), a harmadik típus pedig az, amivel a tudományos-fantasztikumban szoktunk gyakran találkozni, vagyis egy olyan civilizáció, amelynek tagjai az egész galaxist belakják és irányításuk alá vonják.
A kutatók sokszor spekulálnak rajta, hogy az emberiség képes lesz-e valaha is a teljes egyes típusú szintet megvalósítani: azt, hogy jelenleg hol is állunk a mérce szerint a globális energiafelhasználás mértéke alapján lehet eldönteni,
ez alapján pedig Carl Sagan csillagász 1973-ban 0,7-es szintre helyezte a civilizációt.
Ez a szám azóta sem sokat változott, bár az energiaéhség és az erőforrások felhasználásának mértéke is növekszik, a jövőben pedig, ha végül megvalósulnak az olyan, jelenleg még épülőfélben lévő technológiák, mint például a fúziós erőművek, amelyek még sokkal több tiszta energiát termelhetnek, akár feljebb is léphetünk a skálán, bár egyelőre csak az egyes szinten belül. De a Kardasev-skála nem feltétlenül a legjobb mércéje a technológiai fejlettségnek Abraham (Avi) Loeb, a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ (CfA) Elméleti és Számítástudományi Intézetének igazgatója szerint.
A csillagász 2021-ben publikált cikkében amellett teszi le a voksát, hogy az energia kiaknázásának mértéke helyett egy más típusú képességet, a civilizáció keletkezését megalapozó asztrofizikai körülmények létrehozásának képességét kellene alapul venni a fejlettségi szint megítéléséhez. Ez figyelmébe véve
"jelenleg alacsony szintű technológiai civilizáció vagyunk, C-osztályú a kozmikus skálán,
mivel még a lakható körülményeket sem tudjuk újjáteremteni a bolygónkon, amikorra a Nap meghal." - írta Loeb - "Sőt, még rosszabb, lehetséges, hogy D-osztályú a megjelölésünk, mivel, a technológiáink által hajtva, a klímaváltozással felelőtlenül elpusztítjuk a Föld természetes életterét."
Egy B-osztályú civilizáció függetlenedni tudna a napjától, az A-osztályú pedig újra tudná alkotni a kozmikus feltételeket, amelyek a létezésének kiindulópontját jelentették, vagyis bébi univerzumot tudna létrehozni a laboratóriumban. Az emberiség egyelőre nem tud ilyen mini-univerzumot építeni, bár a kísérletek elméleti szinten elég régóta zajlanak. Andrej Lingye, a Stanford Egyetem professzora, aki az örök kaotikus felfúvódás (kozmikus infláció) elméletét hirdeti, először 1991-ben állt elő a bébi univerzumok gyártásának teóriájával, majd 1994 májusában tanulmányt tett közzé, amelyben kifejtette, hogyan tudná egy mágneses monopólus beindítani a kozmikus tágulást. A mágneses monopólus olyan részecske, amelynek mágneses tere sugárirányú, vagyis csak az egyik pólust hordozza, a probléma vele az, hogy a létezése kérdéses, legalábbis 1994-ben még minden kétséget kizáróan nem bizonyították a valódiságát.
Lingye hipotézise szerint a mágneses töltéssel rendelkező szupernehéz részecskék az extrém hőmérsékleti és sűrűségi körülmények között, amelyek az univerzum születését jellemezték, nemcsak megszületnek, hanem sokasodnak is, és mindegyik ugyanúgy tágul, mint a tér körülötte.
"A külső szemlélő számára a monopólusok mikroszkopikus, mágnesesen töltött d feketelyukaknak tűnnek.
De egy belül elhelyezkedő megfigyelő szemszögéből úgy tűnik, hogy tágulnak, amíg el nem érik az univerzum méreteit. Végül minden monopólus féreglyukat alkot az új felfúvódó univerzumba." - írták a tanulmánnyal kapcsolatban a Stanford közleményében. Ezeknek az egymásból kiinduló monopólus buborékoknak a szaporodása az elmélet szerint végtelen ideig is tarthat, megvalósítva az örök felfúvódás hipotézisét, számtalan egymás melletti világot eredményezve, amelyekbe a féreglyukak átjáróin át juthatunk el.
Az Aenonon 2017-ben megjelent beszámoló szerint Lingye, aki 1991-es, a bébi univerzumokról szóló cikkének első verziójában arra is utalt, hogy talán az általunk ismert univerzumot is egy idegen fizikus 'hekker' készítette el egy laboratóriumban, azóta sincs róla meggyőződve, hogy ez a felvetés csak vicc lett volna. Az elmúlt időben sok más tudós is, köztük Nobuyuki Sakai, a japán Yamaguchi Egyetem professzora, Arvind Borde indiai fizikus és matematikaprofesszor vagy Eduardo Guendelman, a Ben Gurion Egyetem fizikusa is annak a lehetőségét kutatták, hogy milyen hozzávalókra lenne szükség ahhoz, hogy valóban megszülethessen laboratóriumi körülmények között egy univerzum kezdemény. És, bár a kérdés egyértelműen elméleti, de Avi Loeb szerint azt is érdemes számításba venni, hogy ha az emberek nem is, de egy technológiailag jóval előttünk járó civilizáció nem kizárt, hogy eljutott a fejlettség olyan szintjére, amelyen lehetségessé válik a bébi univerzumok alkotása.
"Ha ez történt, az nem csak az univerzumunk születésére adna magyarázatot, hanem azt sugallná, hogy egy miénkhez hasonló univerzum [...] olyan, mint egy biológiai rendszer, amely fenntartja a genetikai anyagának hosszú életét több generáción keresztül."
Loeb úgy gondolja, hogy emiatt az univerzum tulajdonképpen nem a létünk fenntartására jött létre, hanem azért, hogy a miénknél sokkal fejlettebb civilizációknak adjon életet, olyan, nálunk jóval okosabb szomszédoknak, akik tudnak bébi univerzumokat készíteni.
Ezek a szomszédok pedig valahol ott rejtőzhetnek a világűr távolában, a felkutatásukra pedig már indultak is programok, többek között az Avi Loeb alapította Galileo projekt, amely Földönkívüli Technológiai Civilizációk (Extraterrestrial Technological Civilizations, ETCs) jelei után nyomoz. A program széleskörű megfigyelések által, a legújabb típusú teleszkópok adatainak elemzésével igyekszik utána járni, hogy léteznek-e nem csak jelei, hanem akár tárgyi bizonyítékai egy ilyen fejlett életforma jelenlétének, mivel, a Galileo projekt leírása szerint: "az emberek a továbbiakban nem hagyhatják figyelmen kívül a Földönkívüli Technológiai Civilizációk létezését."
“I’m almost certain that space and time are illusions. These are primitive notions that will be replaced by something more sophisticated.”— Nathan Seiberg, Princeton University
"A hologram univerzum teóriájából kiindulva a kutatók kvantumösszefonódással próbálják megteremteni a téridő modelljét és megfigyelni a kvantumgravitációt.
Az argentin-amerikai elméleti fizikus, Juan Martin Maldacena 1997-es tanulmányában írta le először az AdS/CFT (anti-de Sitter/conformal field theory) összefüggés elméletét, amely egy olyan nemlétező világot mutat be, ami egyesíti a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet területét és bemutatja, hogy elméletileg hogyan lehetne összehozni a relativitáselmélet által leírt gravitációt a kvantumvilággal.
Míg a legkisebb részecskék mérettartományában a kvantummechanika magyarázza a történéseket, a gluonok, bozonok vagy éppen fotonok által közvetített erős, gyenge és elektromágneses kölcsönhatásokat, addig nagyobb skálán az általános relativitáselmélet írja le a világot, többek között a gravitáció jelenségét is. A kvantumgravitáció felfedezése, vagyis a gravitációs hatás a legkisebb részecskék szintjén való megjelenésének megfigyelése a fizikusoknak eddig nem sikerült, emiatt a mindenség elméletének kidolgozása is várat magára.
Az AdS/CFT világában egy bizonyos számú dimenzióval rendelkező CFT és az ennél eggyel több dimenziós AdS úgy felel meg egymásnak, mint ahogy a hologram esetében a képről szóló minden információt hordozó kétdimenziós kiindulási pont és a belőle megszülető háromdimenziós kép, vagyis a téridőt képviselő anti-de Sitter tér az annak 'felületén' lévő CFT információi szerint valósul meg.
Ez a felület a kvantumösszefonódás által hozza létre a belső, eggyel több dimenziós teret,
ezért a kvantummechanikai és a gravitációt is magában foglaló elmélet dualitása is megvalósul benne.
A fizikusok körében népszerű és rendszeresen használt Maldacena modellt azonban ezentúl már nem csak elméleti számítások elvégzésére használják, egy stanfordi kísérleti fizikus laboratóriumában nagyon is gyakorlati módon próbálják megépíteni a segítségével a téridő analógiáját, és megérteni a kvantumgravitáció lehetséges működését. Monika Schleier-Smith kutatótársaival együtt 2019-ben kezdett bele a kísérletekbe, amelynek során az AdS/CFT tér egy sajátos verziójának modelljét igyekeznek leképezni, ez az úgynevezett p-adikus számokra alapozott verzió, amelyet Steven S. Gubser, a Princeton Egyetem professzora dolgozott ki 2016-ban.
A p-adikus számokat 1897-ben írta le Kurt Hensel német matematikus a racionális számok kiterjesztéseként: ez egy alternatív számrendszer, amelynek tagjai abban térnek el a 'szokásos' számoktól, hogy az értéküket a prímeik határozzák meg. A p-adikus számok jellegzetessége, hogy az ábrázolásuk során felrajzolhatóak egy csomópontokkal és elágazásokkal rendelkező, szimmetrikus alakzatként, Gubser felfedezése szerint pedig ez pontosan megfelel az AdS/CFT tér belsejében megjelenő fához hasonló szerkezetnek, amennyiben p-adikus számokat használnak a felület (CFT) leírásában.
Ahhoz, hogy ez a sajátos fa alakzat ne csak papíron, hanem konkrétan a laboratóriumban is megjelenjen, a kvantumösszefonódást hívták segítségül a kutatók, akik Schleier-Smith vezetésével megpróbálták megalkotni a megjósolt struktúrát a valóságban is. A fizikusok egy optikai üregben egy sorban, egymás melletti csoportokba rendezett rubídium-87 atomokat hűtöttek abszolút nulla fok közeli hőmérsékletre, majd lézerrel összefonódott állapotba hozták őket, de az összefonódás erejét a kamra mágneses terének változtatásával módosították.
Amikor a mágneses tér egyenletes erősségű volt a kamra teljes hosszában, az összefonódás is egyenletessé vált a különböző csoportok között,
a módosítással viszont sikerült elérni, hogy az interakció lokális szinten valósult meg, ezzel az irányítással pedig létre tudták hozni az atomok közötti kapcsolatoknak egy olyan hálózatát, amely független volt az atomok konkrét elhelyezkedésétől. Vagyis, mialatt az atomok fizikailag továbbra is sorba voltak rendezve, az összefonódással kialakult kapcsolatok felvették a kívánt fa alakzatot, ami hasonlított a Gubser által leírt különleges AdS/CFT térre.
A kísérlet még csak a kezdeti fázisát jelenti azoknak a kutatásoknak, amelyek a fizikusokra várnak, hogy egyre bonyolultabb minták megalkotásával közelebb jussanak az eddig csak elméletekben létező modellek tanulmányozásához, de a tanulmányról beszámoló Quanta magazinnak nyilatkozó Maldacena szerint így is nagy előrelépést jelenthet.
"A témánk mindig is nagyon elméleti volt, ezért ez a kapcsolat a kísérletekkel még több kérdést fog felvetni."
- jósolta a fizikus.
A vizsgálat résztvevői abban bíznak, hogy a hasonló megfigyelések közelebb hozhatják a kvantumgravitáció megértésének lehetőségét, amire egyébként nem sok esély kínálkozna, mivel azt főként a fekete lyukak tanulmányozásával lehetne csak megvalósítani. A sajátos holografikus világ egészen kis léptékű megalkotása a laborban, vagy, ahogy Schleier-Smith megfogalmazta, a kvantumgravitáció játék modelljének a megépítése viszont helyettesítheti a lehetetlennek ígérkező közvetlen megfigyelést. Patrick Hayden, a Stanford kvantuminformáció-elmélettel foglalkozó fizikusa szerint egy ilyen kísérlet őrült ötletnek tűnik ugyan, de még mindig a könnyebb választást jelenti a sokat kutatott rejtély megoldása felé vezető úton.
"Ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni a téridőt létrejöttét az univerzumban, inkább építsünk játék univerzumokat a laboratóriumban és tanulmányozzuk a téridő kialakulását itt. - mondta Hayden."
"Ezt igazolta a kvantumok szintjén egy régi elmélet friss és részletes vizsgálata. Az még többnyire a laikusok körében is ismert tény, hogy a kvantummechanika bizonyos paradoxonokat kínál, amelyek teljes kifejtése és magyarázata további komoly munkát és eredményeket igényel. Most egy régi elméletet igazoltak vissza részletes vizsgálatokkal, így bebizonyosodott, hogy az évtizedekkel ezelőtt felvetett paradoxon valódi problémát jelent a szakemberek számára. Wigner Jenő még a hatvanas évek elején vetette fel a Schrödinger macskája paradoxon egy változatát, amely szerint amennyiben egy zárt szobában lévő barát találja meg először az edényben az élő vagy holt macskát, a barát agyának állapotát nem tudjuk meghatározni addig, amíg be nem tekintünk a szobába, miközben az adott személy már eleve tudja, hogy örül vagy sem a macska állapotának. A szakemberek számára ugyanezen probléma jelenik meg a fotonok polarizációjának vizsgálata során, hiszen ezek puszta megmérése megváltoztatja azok állapotát (a forgási tengely fixen függőleges vagy horizontális helyzetet vesz fel), tehát míg a mérés előtt ezen részecskék az úgynevezett szuperpozícióban (kevert állapotban) vannak, a mérés révén egy adott állapotot, fix polarizációt vesznek fel, eközben azonban egy másik, a mérésben nem résztvevő személy számára a meg nem figyelt foton továbbra is szuperpozícióban marad. Kutatók egy csoportja (az eddig elért elméleti és gyakorlati előrelépésekre alapozva) most egy olyan kiterjesztett vizsgálatot folytatott le, amelynek során kettős megfigyelést végeztek el, összesen négy kitalált személlyel, ám két valódi fotonpárral, amelyeken belül az egyik részecske állapotának ismerete révén már következtethetünk a másik állapotára. A kísérlet során a két laborban lévő két személy (akik a „barát” szerepét töltötték be) megmért egy-egy fotont, ami megtörte az adott pároson belüli kapcsolatot és egyben a szuperpozíciót, az eredményt pedig a kvantummemóriában, vagyis a másik részecske állapotával rögzítették. A másik két, laboron kívüli személy előtt két lehetőség állt: vagy megnézik a kvantummemóriát és ennek alapján ugyanazon következtetésre jutnak a polarizációt illetően, vagy interferencia-vizsgálattal próbálnak választ találni arra a kérdésre, hogy a szuperpozíció még mindig helyben van-e (ebben az esetben ugyanis a fotonok hullámként viselkednek és a fényhullámok gyakorlatilag kioltják egymást). A kísérlet során igazolták Wigner jóslatát, tehát a laboron kívüli személyek valóban eltérő eredményt rögzítettek, miközben mindkét eredmény elfogadhatónak minősül, dacára annak, hogy ezek ellentmondanak egymásnak. Ez viszont szintén arra utal, hogy maguk a mérések nem értékelhetők abszolút eredményként (igazságként), ez ugyanis a megfigyelő helyzetétől és körülményeitől függ, ezt tehát a jövőben mindig szem előtt kell tartani."
Physicists have long suspected that quantum mechanics allows two observers to experience different, conflicting realities. Now they’ve performed the first experiment that proves it.
Back in 1961, the Nobel Prize–winning physicist Eugene Wigner outlined a thought experiment that demonstrated one of the lesser-known paradoxes of quantum mechanics. The experiment shows how the strange nature of the universe allows two observers—say, Wigner and Wigner’s friend—to experience different realities.
That year—2014—three young quantum gravity researchers came to an astonishing realization. They were working in physicists’ theoretical playground of choice: a toy universe called “anti-de Sitter space” that works like a hologram. The bendy fabric of space-time in the interior of the universe is a projection that emerges from entangled quantum particles living on its outer boundary. Ahmed Almheiri, Xi Dong and Daniel Harlow did calculations suggesting that this holographic “emergence” of space-time works just like a quantum error-correcting code. They conjectured in the Journal of High Energy Physics that space-time itself is a code—in anti-de Sitter (AdS) universes, at least.
In exploring how the duality works, as hundreds of physicists have in the past two decades, Almheiri and colleagues noticed that any point in the interior of AdS space could be constructed from slightly more than half of the boundary — just as in an optimal quantum error-correcting code.
In their paper conjecturing that holographic space-time and quantum error correction are one and the same, they described how even a simple code could be understood as a 2D hologram. It consists of three “qutrits” — particles that exist in any of three states — sitting at equidistant points around a circle. The entangled trio of qutrits encode one logical qutrit, corresponding to a single space-time point in the circle’s center. The code protects the point against the erasure of any of the three qutrits.
"Hogy kvantumszinten fennáll ez az összefonódottság, számtalanszor bizonyították, a legfőbb kérdést az jelenti a témában, hogy vajon hol húzódik meg a határvonal a mikro- és a makrovilág között, vagyis az, hogy vajon lehetséges lenne-e mégis, hogy például egy macska a szuperpozíció állapotában legyen. A kérdésre a kvantumbiológia keresi a választ, és úgy tűnik, hogy most sikerült első alkalommal egy baktériumot beépíteni az összefonódásba. A biológusok évekkel ezelőtt kezdtek kísérletezni a fotoszintetizálóChlorobaculum tepidum nevű baktériummal, nemrégiben pedig egy olyan áttörést értek el, amely akár mérföldkőnek is bizonyulhat a kvantumbiológiában.
A korábbi eredmények is sokat ígérőek voltak: úgy tűnik, hogy már magának a fotoszintézisnek is köze van a kvantumhoz, ahogy a madarak tájékozódási képességének és a szaglásnak is, de pontosabban még nem sikerült kideríteni, hogy miképpen áll fenn ez a kapcsolat. A mostani kutatásban két tükör között helyezték el a baktériumokat, a rést pedig egyre szűkítették, míg végül elérték, hogy egyes fotonok egyszerre el is találták és el is hibázták a fotoszintetizáló molekulákat a baktériumokban, vagyis létrejött az összefonódás. Tristan Farrow, az oxfordi egyetem kvantumkutatója szerint megtörtént, amivel Schrödinger még csak viccelt: megfigyelhették Schrödinger baktériumát."
David Icke-ot gondolom nem kell itt bemutatni senkinek sem, biztosan ismeritek, mivel talán ô a legaktívabb hirnöke ennek a Holografikus világ elméletnek.
Itt van egy néhány sor idézet az egyik könyvébôl azoknak, akik esetleg még nem ismernék.
"A virtuális valóság-játék egy magasan kifinomult változatában „élünk”, vagy másképpen mondva egy 3D-s illú- ziót nyújtó holografikus Internetben. Az egyik gyakori kérdés, hogy ha mi magunk teremtjük illuzórikus világunkat, akkor miért van az, hogy mindnyájan ugyanazt az alapvető világot látjuk: az utcai jeleneteket, az embereket, autókat, utakat, erdőket és hegyeket? A válasz: a Mátrixot irányító erő folyamatosan jeleket sugároz felénk, és mi egy kollektív valósággá dekódoljuk ezeket – és ezt a kollektív valóságot hívjuk világnak. Ehhez hozzáadjuk a magunk csavarját azzal, hogy különböző véleményt, nézőpontot alakítunk ki arról, amit közösen „látunk”, de mindannyian ugyanabban az alapvető valóságban részesülünk, mivel ugyanazokat a jeleket dekódoljuk a Mátrixtól. Ez a valóság nem odakint van, hanem „idebent” – a fejünkben. Vagy pontosabban fogalmazva, a genetikai adatbázisunkban, a DNS-ben. Ahogy az író, Edgar Allen Poe írta: „Minden, amit látunk, és látszik, csak álom az álomban” („Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő furcsa álom” – Kosztolányi - … egy hologram a hologramban.
Az apa és az anya DNS-e letöltődik, az eredmény pedig a kettő elegyét tartalmazó „lemez” vagy program – a baba. Így adódnak át a genetikai jellemzők és hibák is. Egy olyan letöltés, ami számítógépes vírust vagy hibát tárol, átíródik az új „lemezre”, a „következő generációra”. A test egyetlen megtermékenyített petesejtből (programból) jön létre, ami addig másolódik újra és újra, míg a felnőtt embernek 50-100 trillió sejtje nem lesz. Minden egyes sejt ugyanazon utasítások könyvtárát tartalmazza, amiket a sejtek működésüknek megfelelően olvasnak, mint ahogy a számítógép olvas egy szoftvert. A testszoftver olvasója az RNS vagy ribonuklein sav, ami általában egy egyedülálló fonál formájában jelenik meg. Egyszerűen szólva, a DNS olyan, mint egy lemez vagy sablon, az RNS pedig a lézer, ami leolvassa a lemezen található információt, és továbbítja a sejtek felé. Az RNS dönti el egy sejt funkcióját azáltal, hogy kiválasztja, melyik információt olvassa ki a DNS-ből, és szállítja el a sejtbe. Kimásolja az egyik DNS adatkészletet vagy „nyelvet”, és az agysejt lesz; egy másik sorozatot választ, és májsejt lesz. Az RNS egyik része dekódolja a DNS információt, a másik eldönti, hogy melyik információt kell dekódolni. Az RNS teljes megértésétől – hogyan működik, és mi hozza dekódolási döntéseit – még messze áll a hivatalos tudomány. Azonban itt van még egy lényeges kulcs a valóság teremtéséhez. Ezeket az RNS döntéseket meghozhatja a Mátrix a DNS útján, vagy előidézheti a Tudatosság (annak egyéni aspektusa, a lélek révén), ami hatálytalanítja a testprogramot. E döntéseket befolyásolják még mentális és érzelmi hatások, mint a stressz és az érzelmi megrázkódtatások, törések, sérülések és elektromágneses valamint vegyi szennyezés, beleértve az adalékanyagokat ételeinkben és italainkban. Ezek mind megingathatják az RNS olvasási folyamatot, és fordítási hibákat okozhatnak, amelyek elváltozásokhoz vezethetnek. E tényezők mindegyike, és még mások is, hathatnak arra, hogy az RNS hogyan olvassa le a DNS-t, és ez alapvető fontosságú mind a mentális, mind a fizikai egészség, valamint valóságérzékelésünk számára. Ezt lényeges megérteni, mert míg a DNS tárolja az adatokat, az RNS az, aki eldönti, melyiket választja ki, és nyilvánítja meg
Hogy hogyan olvassa az RNS a DNS-t, az eldönti fizikai és szellemi egészségünket is. Dönthet úgy, hogy kiolvas egy genetikus hibát, de úgy is, hogy figyelmen kívül hagyja. Tehát mostantól, amikor DNS-ről vagy DNS hálózatról beszélek, ezekbe a kifejezésekbe beleértem az RNS működését és döntéseit, hogy mit írjon át és kommunikáljon. a Mátrix szuper-hologram sugároz a test hologramnak a DNS-en keresztül. Az RNS aztán eldönti, melyik programot olvassa ki és nyilvánítsa meg, mint „valóságot”. E döntést programozás, mentális és érzelmi állapot és a hitrendszer kombinációja alapján hozza meg, amihez az ébredezőknél hozzájön még a tudatosság is.
A DNS/RNS olyan, mint a kapott adatokra reagáló számítógép. Ezek az adatok jöhetnek a Mátrixból, a tudatunkból, vagy egyéb programokra ható programokból. Az utóbbiba beletartozik a mód, ahogyan az emberi társadalmat manipulálják, hogy hamis valósággal programozzák az embereket. A legtöbb ember oly sok energiát áldoz, hogy megbirkózzék DNS-e öröklött válaszaival, reakcióival, vágyaival és kívánságaival, hogy kevés energiája marad, hogy felnézzen és túllásson az illúzión. A DNS dekódolja holografikus, illuzórikus világgá a Mátrixból érkező jeleket, és szintén kapcsolatba lép más emberek és életformák DNS-ével, hogy megalkossa az emberi kollektív elmét. Ezt a holografikus Internetet – a Mátrixot – hívjuk „Teremtésnek”."
Following Jaynes and Weizsäcker, the physicist John Archibald Wheeler proposed an "it from bit" doctrine: information sits at the core of physics, and every "it", whether a particle or field, derives its existence from observations.[22][23][24]
