Az évszakokból az ősz az enyém. A fénylő nappalok, az alkonyati szürkék, a vízbe fúlt utak, az enyhe, lágy ködök. Semmit ne követelj, ne ígérj túl sokat. Úgyis: hullaszagú a meggyújtott avar, a széna rothadóban, jeges az agyagos talaj, üresség a roppant szelekben, akár a szemfedőkben és vitorlákban. Mind e halott, kihúnyt, mind ez a nyugalom: nem jött-e túl korán mind ez az érzet itt, árnyékként és fényesre csiszolódott kőként, júniusi napokra rávetülve?
Itt fönt az ember szörnyeteg lesz. Az iszonyú kezdete, mit még elviselnek lenti merengők. Rájuk jobban vigyázott a veszély, így maradtak a mostban, de sejtik, hogy mindhiába. Őket önmagukba rendíti az omlás, bennünket a világból kiráz.
Itt fönt az ember szörnyeteg lesz, nem bízik a nemlétező tájban, a magány héja nem rejt ligetet, nem óvják fűhullámok a kozmoszt. Az iszonyú végén élünk, kiáltásfalakon, gondolatlan tetten, zengő érchegyeken túl. Nincs, aki innen visszacsalogasson.
Az útról nem mondhatunk semmit. Az ellapátolt hibák helyén sírverem. Belehulltak jelentések, érvek, példák. Engedni a kísértésnek, ugyan mi múlhat ezen. A Gonosz csak egy kifutófiú, aki a reggeli újságot hozza. Bedobja, kiolvasom.
Esténként a toronyszobából elnézem az űrt. Távoli tornyok: mutatóujjak a ködben, alázattal célzó ágyúcsövek. Szelíd háború ég és föld között: a legmagasabbra célzunk, de csak egymást találjuk, szomorú szörnyetegtársaim. Vak csillagrobaj.
Hosszú éveken át cipeltem egy öregembert a vállamon, egyszer egy tóhoz értünk, láttuk, ahogy elhalad a lovasság, ahogy belegázol, ahogy elmerül, én felkiáltottam, hátrafordultam, semmi, egy árnyat cipeltem. Árnyként én is valakire várok, aki majd értem jön, hogy a hátára vegyen.
Meg kell fejtenem ki vagy mit akarsz velem mennyi benned az áhitat a barátság a szerelem Visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit s pókháló ejti csapdába az időtlent
Meg kellene fejtenem e nagy szelidgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét csönd-kondító pillantásodat s ki vagyok neked te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem
Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb Holott sejtettük mindketten hogy legközelebb már Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben (Ahonnan más „igazi" asszonyok testéből Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad - hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába De neked csak az volt az élet ami költői és regényes Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna Hogy milyen „festői" lesz az, kék ravatal És gyertyák és szónok és magad kinyúlva Naiv középkori szent boldog Mária-arccal Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat Amitől művész lettem magam is - bizony jó Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon Lelkendezel: „igazán? meghaltam? jaj de érdekes!" És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen „igazi" dolog történt Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal Igen bizony és még mit is akartam mondani Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben Ahol két évig kóboroltál valamikor régen És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek (De azóta sajnos megváltozott a világ) Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át Otthon vagyok én - s bejártam éjjel a várost Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel Reggel a mesterhez - ez itt a Schack-Galerie Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bráuhaus Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban Ezt meg akarod írni nekem - hol is? - ott a sarokban Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim Beethovent hogy érti és „talán mégis inkább Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot" Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút És most még csak annyit, hogy másnap éjjel Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet Busa fején regényes kis német vendéglőben Apró ablakok Vogel és Busch modorában Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost Amint felpislant, vállat von, percre elámul Aztán - álmos filiszter - fordul egyet az ágyban Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét Gondolván álmodott alszik horkolva tovább S a hideg éjben három pont világít csak Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb És most már tudtam a szót, emlék az ő neve Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók Ablaka mellől lesve ki fekete ködben Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet, Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél Isten veled, eltünő mult, valaha valóság Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam.
nem olyan vagyok mint mások azazhogy éppen olyan vagyok mint mások sose érkezem meg időben s mindig nem vártan bukkanok fel azt mondják nincs semmi jövőm s hogy a múlt után kutatgatok folyton mindig csak az árnyékban állok s cipelem ezt a barna kézitáskát (olyan könnyen felejtek) ám álmodozni is tudok arról álmodni hogy időben bukkanjak fel a megfelelő helyeken mivel: valamit elmondanék ott szívesen azaz szeretném hallatni a hangomat olyan örömmel mondanám el: hogy láttam itt mindezt hogy mindezt itt megőriztem magamban
Hogy számlálva: hányadik hó van, Kirázzák, kacson nőtt bogyót, Már bőg, míg rőten, nyomorultan S aprón egy nőből kipotyog. Várják. Szivaccsal, lepedővel. Köszönti nagyhangú puzon. Szutykát meghatott drága könnyel Mossák (egyszer s mindenkoron).
2
Rááldozzák maguk ezentúl. Fiuk s férjük lesz a gyerek. Csupaszon látva könnyük úgy hull, Lemossa falról a meszet. Mikor eszik, mindenki ujjong, Sarát is lesik boldogan. S látja: mindenki gyászruhát hord, Ha a kutyája oda van.
3
Szavaikat szájába rágják. S ő mondja. Úgy, akárcsak ők. Baj érte a hiéna lábát, Most a hiénaláb lötyög. S ha hattyúnak mondja a felhőt, Szidják, hogy vak meg ostoba. És mutatják: a foguk úgy nőtt, S épp olyan, mint az ő foga.
4
Velük van tele minden álma (Hisz, a szobájuk a szobája). Az egy borjat vágják neki (S néznek merőn, amint eszi). Sózzák meghatott könnyeikkel - És nem hagyják ott az evőt. Fogát számlálják, s tiszta hittel Várják az árnyékszék előtt.
5
Hogy mint embert megközelítsék, Rásózzák a nővérüket, S szent igét raknak rá bilincsként, Hogy meghághassa szépüket. Himtagját megkenik nevetve, Kívánnak csendes nyugovót, És fényszórózzák, és epedve Hallgatják a lehallgatót.
6
S mert nem szörnyeteg egyikük se, S nem a Jó Pásztor a fiuk, Kezüket teszik érte tűzbe, S sírnak, ha rokkant sorba jut. S mutatnak neki rőt porontyot S mondják - űzetvén általa -: Akit a kedves melle hord ott, Az ő gyümölcse a baba.
7
Rettegésükkel vele retteg, Míg érzelmei ellepik. Bőre préda az ügyeseknek, El csak épp ingét nem veszik. Testét, amelyre ingeket vesz, Lopva viszi a fényen át. Meghal. S lefésüli a kedves Gyorsan arcába a haját.
8
Ő volt, ki végignyúlt e testen, Ő támasztott benne csömört, Ő leste, hogy a szeme rebben, Ő volt, ki álmán őrködött. Ő ráncigálta szolgaláncon, Vassal vágva a lágy husig. S ő volt, ki a halálos ágyon Megkapta végső szavait.
Boldog vagy boldogtalan vagyok, nem firtatom. Csakis egyvalami jár a fejemben szüntelenül, örömmel; hogy ebben a nagy összegezésben (azok végzik, akiket megvetek), melyben annyi a szám, én nem vagyok csupán egy tényező a sok között. A „mindösszesen"-ből ki kellett hagyniuk. És az efölött érzett öröm - kárpótol mindenért.
Már aggastyán. Hajlottan, kimerülten, évekkel, tivornyákkal nyomorítva az utcán lassan vánszorog tovább. S mégis, házába lépve, nyomorúságát s aggságait elrejteni, arra gondol, mi része maradt még az ifjúságból. Ma efeboszok mondják verseit.
Tüzes szemükbe látomásai hatolnak, egészséges, gyönyörteli agyukat, nemes rajzú, keményen feszülő húsukat megreszketteti a szépség, amit ő tárt a napra.
Persze: pukkadnak a párisi polgárok, mióta hirlik, hogy egy lánnyal járok, ki az uccáról tartja el magát. De a kis dögöt nagyon szeretem, ingét megvarrom, ágyát megvetem és megkefélem este a haját; bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, ha egy vendég jön, aki jól fizet: a hátsó ajtón diszkréten távozom, hogy a gavallérok és a tiszt urak, mint a mennyben, úgy érezzék maguk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Persze, gyakran beköszönt a nyomor. Ilyenkor Margót látni sem tudom, gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, belérúgok és a haját húzom, Józsefre és Máriára esküszöm, hogy holnap reggelig agyonütöm, ha nem lesz pénz – zálogházba teszem ruháit és ha nincsen, mit egyem: káromkodom, míg a gyomrom korog, ő meg a szoba sarkában kuporog s ilyenkor napestig pofozkodunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, mert hirtelen nagy lett a forgalom, vagy én találkoztam a Bac uccában, avagy a Montmartre-i domboldalon egy bitanggal, ki meglógott a cehhel… S kövér Margóm akkor megint a régi, combomra csap és arcunk felderül, lefekszünk s én egy dalt trillázok néki ahogy ez a legjobb férfinek száz évben is csak egyszer sikerül. És aztán másnap estig horkolunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Ajánlás: Kik ezeket a sorokat olvassátok, gavallérok, urak és kapitányok jegyezzétek meg: ha egy lányt kivántok, ki éjjel mindenre kapható, szolgálatotokra készen itt vagyunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Csak ha dolgokhoz érek érzem magam embernek Az emberekkel pont fordítva vagyok Tudjátok jól milyen nehéz Vagy könnyű az egész Nem érzem jól velük magam Csak profilból, ha pontosan Ugyanazt a valamit nézzük Valamit, mi nem létezik S ami előtt a pap széttárja két kezét Bár nem hisz benne túlságosan Túl messze van S mi figyelmünket rászegezzük tudatlanul Kalapácsunk a mindennapi bor Vagy a Dublin-fanyar, áporodott Joyce-féle Guinness, is good for you Ez a pici, sötét, füstös palack Melyről azt hisszük ír nagyon S a folyadék a bársonyos, habos Melyet külön speciális pohárba kell Tölteni, különben nem ugyanaz S ez a tengeri nyál Megszabja társalgásunk irányát. Hogy is lehetne emberek között Hacsak hajba nem kapnak, és mivégre Jöhetne létre A nagy szembenézés, melyet mindig tragikus Színben láttam csupán Csípő a csípőn holdfény alatt Meztelenül száj szájra tapad Izzadva csak A lázas, fürge küzdelem Finoman vagy negédesen Az ismert érzést mímelik Mégsem tűnik nevettetőnek Se férfinak se nőnek Az éjben halál közelít De a férfi fecseg, panaszkodik Segítségért előbb kiált De félelemben szül a nő Munka neki a szeretet Melyből egyszer jövő lehet A férfi eltévedt madár. A küzdelem, melyet a pár Vív égvilágon egyedül Hátukra csillagfalka gyűl Szív szív ellen, férfi s a nő Minden gondolat fennakad A végtelen csillárjain Minden ügy elnapolva most Minden becsvágy csalán között Minden gőg holnapra marad Minden méltóság szélbe száll A lélek is fennakad Az őrjöngés csillárjain Egymást faljuk, hálát adunk Velünk e furcsa valami Ott lenn, amott Ostoroz, habzik, felhevül Kettejüké e valami Mely napot és holdat akar Egymás csapdáiba ragadt Angyalt is és démonokat S itt vagy te, lám, szegény ember Lihegsz kielégületlen Torkig avval, mi emberi, a tiszta Lehetetlen színes határain És itt vagy, szegény asszony A szegény férfi alatt, kinyílva A világ összes lávája előtt kitárva Ó, Pompeji, szerelmes holtak Kik együtt égtek, hamvadtak el A leglényegibb mozdulatban Mindig bele kellene halni.
*
Mi volt nyerni-, vesztenivalóm? Király, ló, futó, gyalog Vagy csak alsó vagyok Ó, sakkjátszmák, ti Életem széles mezőin S e pokolszeglet koponyámban Örökre lengő ajtóival. Ráakadtam egy nőre Ki egy ideje nőm lett Nem tudom megszokni hogy enyém Tán sosem sikerül Kérdi a boltosné Hogy van kedves neje Én meg hátrafordulok Megnézni, tényleg egy férj áll-e ott Nem vagyok tulajdonosa Semminek, micsoda ötlet ez Hinni az ember bárminek Bárkinek gazdája lehet.
*
Várt egy asszony bizony Nem visszakozhatom Mert belehalnék, lelkiismeretem félárbocon Nem mondhatok nemet A röpke igenre, melyet fülébe Akasztottam egy este Mint fülbevalót, létem fülbevalóját Elképedésem fülbevalóját, amiért jelen vagyok Még e földön, mely már nem húzza sokáig Hörög Sajog már mindenütt S egy szép napon égbe repül Ha végére értünk, öngyilkosok leszünk Mind vígabban halnak az emberek Mintha az itt maradott Nyomorultaknak azt vetnék oda: csincsin.
*
Újabb tán végső állomás Kis hotelben hevertem el Országút mentén valahol Tudom is én a falu nevét Keverem már a helyeket Az arcokat Felpofoznak előbb-utóbb A nők, kiket úgy bámulok Mintha már láttam volna őket valahol Hol is, asszonyom, kérem segítsen A nők nem hiszik el, hogy felebarátnak Is tekintheti őket valaki Rögtön idegesek lesznek, fura ügy.
*
Nem főzök már tovább Galuskát, kemény tojást, fasírtot, szardíniát S minden reggel bevásárolni Jó reggelt, kérnék, asszonyom Napos retket vagy hónapost Öné az apró, hagyja, semmi Hiányzik az a pár mozdulatom Nézem, ahogyan te csinálod Hogy alkudozol, hallgatom Várom, hogy Georges, kész az ebéd Kész újra kész lelkész egyéb Aztán panaszlod, hogy kihűlt.
Testvértelen szád meztelen remegni kezd és tiszta fénnyel ragyog fel melleden az ismeretlen stigma, bordáid közt a drága jel, mely örök sebet éget és többé sose tűnik el, csak mélyebb lesz a mély seb. Csak mélyül és be nem heged, örök halállal árnyal, s te fölállsz: növő szél vezet a megnyílt éjszakában. Átlépve házad küszöbét útnak eredsz a csöndbe, nem tudva merre és miért, hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? Csak mész. Köröskörűl hegyek roppant magánya, itt-ott kivert tanyák és félszerek gazdátlan foltja villog, és küldenek, hogy vándorolj, bár buknál végre holtan a puszta földre, ajkadon kibékülő mosollyal. De ekkor szűk ösvényre érsz és hirtelen megállasz, mögötted hosszú csönd van és némán előtted áll az, kiért elhagytad mindened, száműzetésbe mentél, mert sorsodat ki fejtse meg, ki az, ha ő se testvér? Megállsz előtte, meztelen sebed kitárva, melyet a messzeségből melleden nehéz hatalma ejtett. És vársz, mint fáradt katonák, hisz nincs már senkid itten. Ő visszanéz az esten át, csak néz, és meg sem ismer.
Ügyeid, ügyeink, ügyeitek, a nappaliak, meg az éjjeliek, mind, mind politikai ügyek.
Akarod, vagy nem akarod, génjeidnek politikai múltja van, bőrödnek politikai színárnyalata, szemednek politikai látásmódja. Amiről beszélsz, annak a kicsengése, amiről hallgatsz, annak a jelentése így, vagy úgy – politikai.
Még az erdőben barangolva is politikai lépéseket teszel a politika talaján.
Az apolitikus versek is politikusak, s ott fenn a hold sem már holdmódra süt. Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Micsoda kérdés, mondjad csak kedves? Politikától vemhes.
Még csak emberi lénynek sem kell lenned, ahhoz, hogy politikai jelentőséged legyen. Elég, ha kőolaj vagy, erőtakarmány, szekundér nyersanyag, vagy akár konferencia-asztal, amelynek alakjáról hónapokig tart a vita. Közben emberek pusztultak el, állatok múltak ki, házak leégtek, és elvadultak a földek, éppúgy, mint a régi időkben, amelyek kevésbé voltak politikusak.
szentebbnél szentebb nagyanyám hosszú feszes szoknyában végiggombolva számtalan gombbal mint egy orchidea vagy egy szigetvilág vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén és ő mesél a világmindenségről péntektől egész vasárnapig
önfeledten hallgatom s már tudok is mindent ami őt illeti
csak a származását nem árulja el Balabán Mária nagymama ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél az örményországi mészárlásról a török vérengzésről
így még megtakarít nekem pár év illúziót
tudom hogy kivárom s majd magam is megismerem bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó érdes felszíne és mi lapul a legalján
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Saját kezeddel ütnélek pofon, de az ütéshez nincs ma már jogom – –
hideg világban őrzöd önmagad:
a csönd, a billegő ezüstmadár a jégveremben borzadozva jár, s ha felvergődve rést lel valahol, leheletedtől földre hull a toll – – huzatot kap a boltos kapualj – – zsugorodik már nyárutón a gally – – egy éj alatt kilencet lép a hold – – s varasodik, de nem heged a volt – – ezért harminchat éve csak öregszel: szomorú kezed kinyújtottad egyszer,
de nem jöttél, amikor hívtalak – –
saját kezeddel ütnélek pofon, de a kezedhez nincs ma már jogom.
Kifosztották benned a temetőt már megint dísztelen lett a bánat kopasz már minden régi szeretőd s holló sincs ágyő a sohamárnak a szemek kápolnái üresek faluk között egy emlék se kísért s a víz híján elszáradt íriszek se támadnak föl már a semmiért
s holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd
mozdulataid emlékévé lettél hát most már csak emlékezni szabad azt meg minek – mindenről letettél s csak ülsz az ablak előtt egymagad
már megint dísztelen lett a bánat kifosztották benned a temetőt
És most hogy érzed nem már nem felel parancsodra a test az ostoba elmész mint mindenki s nem érdekel hogy azt se tudod honnan és hova
Mert holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd Már megint dísztelenné lett a bánat Kifosztották benned a temetőt.
Idegen vagyok. Igaz már tudod, hogy két cukorral iszom a kávét és hogy reggelente nem fésülködöm. Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz. Hogy néha úgy megyek, hogy állok. Idegen vagyok. Tudod, hogy erõs vagyok, néha mégis sírok, ha elbukni látszom. Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek, de igazából már én sem figyelek magamra. Idegen vagyok. A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekbõl idegen mosolyokat szemelgetek, mint egy folyton éhes madár. Mint egy folyton éhes idegen madár. Vajon meddig tart az idegenség sivatagja, vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás? Mikor mondod, hogy isten hozott?
Fekszem a fûben, nézem, ahogy a szél belekap a szálakba, incselkedik, ... s a fûszálak játszadozva, cinkosan összenevetnek az orrom elõtt: ... bolond ez a világ. Mosolyog a tinta is a papíron: ... kéket mosolyog... ... mert olyan jó eltévedni, aztán csöndesen hazamenni, nevetni, megbánni. szép nagy könnyeket sírni,... ... mert bolonddá tesz e bolond világ, és olyan jó bolondnak lenni. Olyan jó, hogy van nekünk a cseresznyefán pirosszemû elefánt, amitõl nem szakad le az ág, és nem szakad le az ég sem. Nem is kérdem, hogy miért nem.
Ott vársz majd rám, zöld tekintetbe öltözve, ... és szép lassan majd helyére fordul a világ, s állok majd fürkészõn, izgatottan esetleg esetlen, fejem fölött a fû zöldjével, talpam alatt az ég kékjében.
Többé már nem nyitom meg szívemet, sem cél felé már nem törekszem. A józan július, a rendezett, rendszert virágzó őrület érzékeinkben ég, mint só a sebben. Falak között, színes ponyvák alatt, örökzöldek között a déli pillanat sötét szentszobra horpadt szájjal, százévesen. A jéghideg, világra szegzett pillantás nem tűri meg ellenpontját: a holdnak meredt vak arcot, szélbe szórt hajat: az elragadtatást. Minek, ha égre vagy ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz, minek a sápadt megszállottság, a tövis vagy a lángok? Minek a végső szerelem? Miért választanék? Miért keressem – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen a hús alól a szárnyas szerkezet? Ami a boldogság anyaga volt a testben, kiégett rég. Miért egyetlen remény a tízezer helyett? A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs megoldás: sem bogát megoldva, sem széjjelzilálva, sem csomóba rántva, vagy eltűnve önnön résein át a világ vizeiben.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
E sötét szobákban, ahol lélekszakadva, napjaim terhét hurcolom, forgódva erre-arra, ablakokat keresek. - Mintha csak egy ablak, mely kinyílik, a megváltással volna teljes. De ablakok sehol sincsenek, vagy csak én nem lelek egyet se. De jobb is így. A fény, ha gyúl, talán megint csak újabb gyötrelem lesz. Ki tudja, milyen ismeretlen dolgokat mutathat.
