Keresés

Részletes keresés

ilang_ Creative Commons License 2011.06.24 0 0 1025

Váljék egészségedre!:-)

Előzmény: Pannika127 (1024)
Pannika127 Creative Commons License 2011.06.24 0 0 1024

Köszönöm, bekedvenceltem...:-)

Előzmény: ilang_ (1023)
ilang_ Creative Commons License 2011.06.24 0 0 1023
ilang_ Creative Commons License 2011.02.19 0 0 1022

Látom, érzem, tudom.

Köszönöm:-)

Előzmény: Pannika127 (1021)
Pannika127 Creative Commons License 2011.02.19 0 0 1021

:-)

 

Tiszta szívből...

Előzmény: ilang_ (1020)
ilang_ Creative Commons License 2011.02.18 0 0 1020

Ráéreztél:-)

Aznap e mellett a kötet mellett döntöttem. Nem bántam meg, csak kéne a másik.

Előzmény: Pannika127 (1019)
Pannika127 Creative Commons License 2011.02.14 0 0 1019

Köszönöm, Ilag, jólesett, hogy eszedbe jutottam...

 

BALLA ZSÓFIA

AZ ÉBREDÉS

 

Miféle álom lépeget?

miféle kép vezet?

Miféle kéz mért tépi meg

a rozsda képeket?

 

Minek a szélét kezdi ki?

miféle szín eszi?

A kép, amely fejvesztve száll,

helyét minek veszi?

 

Milyen öröm kapar, kapor

szagú vágy hol kotor?

Mitől ürül az álom, és

melyik parthoz sodor?

 

Begyúr időm, gyűrt perselyem.

Vakságom élesebb.

Írás és meghalás között

mi átvisz, azt lesem?

 

Azt ünnepeljük, ami lesz.

Bár végünk ott neszez

a születésünk erdejében.

Már fölfelé evez.

 

Amíg alszom, élek-e még?

Félkészen, senkiség.

Csurgok a sors üstjébe én,

nem tart meg öl, se fék.

 

Az úr, mint tüzes értelem,

mit csurom űr terem,

az ébredés tömör falát

áttöri majd velem.

 

 

 

(Balla Zsófia: A nyár barlangja  versek  Kalligram  Pozsony, 2009)

Előzmény: ilang_ (1018)
ilang_ Creative Commons License 2011.02.14 0 0 1018

Ha tudnád, hányszor jutottatok eszembe: te és a Nemes Nagy-szöveg a kékekről.

Két kötet kellett volna, hogy érdemben válaszoljak. Az egyik már a kezemben volt, de kiengedtem, hogy majd később. Elvitték. A másik csak egyes könyvtárak mélyén lapul.

Lusta disznó vagyok.

 

Mindegy, addig is egy (nekem) feldobós. Talán másnak is. Huhh , _az_ a kék! Elfelejtettem, RAL hányas, de kikutatom.

 

http://www.videoyan.com/video/6420/Serj-Tankian--Sky-Is-Over-Alt-Video

Előzmény: Kannus (796)
ilang_ Creative Commons License 2010.12.12 0 0 1017

-

Saint-Pol-Roux: ÜVEGKOPONYÁK

 

Átlátszónak látom a koponyákat.

Úgy szemlélem gondolataikat, mint üvegharangon át ritka virágot, s

felebarátom nem is sejti, hogy követem eszméi útját, mely általában

szöges ellentétben áll az ajkát elhagyó szavakkal. Kijelenti: Igen!, ám

koponyája burkán át azt látom: nem! S mindebből majd mindannyiszor

alattomos cselekedetek fakadnak, az ösztönös vágyak hamis

megnyilvánulásai, a legbensőbb indíttatás képmutató szimbólumai.

Valójában az undor eme óráiban az élet afféle karneválnak tűnt, melyben

minden jelenség a valódi okok álcája csupán, annál is inkább, mivel

elegendő szemügyre vennem valaki kinézetét, s máris rájövök, hogy amit

tesz, ellentmond álmainak, ilyenformán lassan semmi kedvem többé

beletekinteni a koponyák belsejébe.

Ó, emberi koponyák!

Akad közöttük virágokkal dús, gyémánttal gazdag, de egy ilyenre hány meg

hány olyan jut, mely mocsarakhoz, titkos leshelyekkel népes horhosokhoz,

börtönudvarokhoz, vériszamos csatamezőkhöz hasonlatos...

De mennyire más logika honol az állati koponyákban! Sehol semmi

kétszínűség. Szelídek vagy kegyetlenek, jók vagy gonoszak. A bárány

agyában meg nem fordul egy farkashoz illő gondolat, a farkaséban sosem

üt tanyát holmi bárány-eszme.

Az állat egyenesebb, mint az ember.

Ezért menekülök el gyakran az emberek elől, s élek kedvemre nomádként

szárnyak és mancsok között.

-

fordította: Lackfi János

 

/http://www.lackfi-janos.hu/index.php?id=118/

Előzmény: ilang_ (443)
ilang_ Creative Commons License 2010.12.09 0 0 1016

-

Seamus Heaney: UTÓIRAT

(Postscript)

 

És valamikor autózz ki nyugatra,

Végig a Flaggy parton, Clare megyében,

Mikor a szél a fénnyel szembenyargal,

Szeptemberben vagy októberben éppen,

Kint az óceán ragyog, tele habbal,

Bent pedig, kövek közt egy palaszürke

Tófelszínt szinte kigyújt egy hattyúcsapat

Evilági villámlása - fehérre

Fehér: rendezik durva tollukat,

Nyakasnak tűnő nyakukon fejük

Borzas, ha épp nincs lenn a víz alatt.

Kár is leparkolnod. Nincs semmi esélye,

Hogy jobban átéld. Nem vagy itt, sem ott,

Míg haladsz, ismerős és furcsa dolgok

Lepnek meg, mint puha széllökések az autót,

Rajtad ütnek, és szíved tágra nyílik.

-

fordította: Imreh András

 

/Seamus Heaney Hűlt hely - Kalligram, 2010/

ilang_ Creative Commons License 2010.10.22 0 0 1015
:-)*
Előzmény: Pannika127 (1014)
Pannika127 Creative Commons License 2010.10.22 0 0 1014
dolna Creative Commons License 2010.04.12 0 0 1013
:-)
Előzmény: ilang_ (1011)
ilang_ Creative Commons License 2010.04.11 0 0 1012

-
József Attila: KI VERNÉ FÖL LELKÜNKBEN A LELKET?

A meddő dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülőgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltő tengerekre,
De emberek, emberek!

Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?
-
1924. máj. 10.

 

/József Attila minden verse és versfordítása - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980/

ilang_ Creative Commons License 2010.04.11 0 0 1011

Tudtam, hogy jössz ma, és boldog vagyok, hogy tényleg.
Kitaláltad, megsejtetted, min dilemmáztam: A Dunánál vagy az Óda legyen a mai kiválasztott? Megoldottad helyettem.

"világbogárkák szárnya csókra rebben"
:-)

Előzmény: dolna (1008)
dolna Creative Commons License 2010.04.11 0 0 1010
dolna Creative Commons License 2010.04.11 0 0 1009
Előzmény: dolna (1008)
dolna Creative Commons License 2010.04.11 0 0 1008

1964 óta április 11. a költészet napja.

József Attila A Dunánál című versének kéziratát hoztam ebből az alkalomból.

 

Forrás:

http://www.szalok.hu/irodalom/?id=0501282


 

 

 

 

 

 

 

Előzmény: ilang_ (1004)
ilang_ Creative Commons License 2010.04.06 0 0 1007
-
Sławomir Mrożek: SÍNEK

Krakkó, 1997. augusztus 23.
Volt már alkalmam vasúti síneket cipelni. Természetesen nem egyedül, a vasúti sínek cipelése kollektív tevékenység. Olyan kollektív, hogy kollektívabb már nem is lehetne.
   1948-ban történt a dolog, amikor teljes katonai szigorral (apró betűs cédulácska, szorgos altisztírással kitöltött rubrikácskák: ...Jelentkezés a helyszínen, Zwierzyniecka utca ennyi meg ennyi alatt... 06.00 órakor... kétnapi hideg élelemmel. Meg nem jelenés büntetendő a... rendelet... paragrafus...) berendeltek a kényszermunkatáborba. Hivatalosan és sokkal szebben úgy nevezték, "Lengyelország Szolgálata". Ég veled, megálmodott, epedve várt nyári vakációm, hív engem "Lengyelország (elvben önkéntes) Szolgálata".
   Esetemben a szolgálat abból állt, hogy katonai repülőteret építettünk a Varsó környéki Bernerowóban, azt, ahol nyolc évvel később, a "lengyel Október" idején Hruscsov szállt le, hogy baráti segítségnyújtással fenyegesse Gomulkát, ha ez az Október túlságosan lengyelnek bizonyulna. Hogy repülőtér volt, méghozzá katonai, azt csak most tudom, akkor senki sem közölte velünk, mi meg nem kérdeztük. Bernerowo akkor messzebb feküdt Varsótól, mint most, nem a térképen, hanem szemre és a valóságban. Emlékszem, egész nap, egész éjjel masíroztunk a rekkenő hőségben és a porban, aztán fél napig marhavagonban szállítottak. A sorakozótéren szónoklattal üdvözölt bennünket a tábor főnöke, Ziółkowski százados: "Ha valaki azt találná írni a mamájának, hogy rossz dolga van, úgy rúgjuk seggbe, hogy elázik a töke." És tényleg.
   Kétezren voltunk ott, mind legfeljebb tizenkilenc és legalább tizenhét éves, a legtöbben érettségi előtt álló krakkói és sziléziai gimnazisták, de másfélék is. Például az a fiú a Kazimierz negyedből, akit úgy hívtunk, hogy Hopin. Ami Chopint jelentette, mert a fiú haja rendkívül hosszú volt (a Beatles még sehol), mint a híres zeneszerzőé, de hetykébben hangzott és valahogy jobban odaillett a Hopin, mint a Sopen. Mély benyomást tett ránk, amikor láttuk, hogyan szabadul meg a fogfájásától. Mikor ebéd közben megfájdult a foga, elővett a zsebéből egy bicskát, kinyitotta, beledöfte az ínyébe, megforgatta, aztán kiköpte a véres fogat a szanaszét heverő mócsingok közé. Majd nyugodtan folytatta az evést. Ebédlőnk a szabad ég alatt volt, néhány deszka a földbe vert karókon asztalnak és padnak, aki nem fért el, leült a földre, egyébként a földön kényelmesebb is volt, mert ott el lehetett heveredni, még szundíthatott is, aki befejezte az evést a "vééégez!" előtt (ilyen kiáltással jelezte a tizedes, hogy az étkezésnek vége). A mócsingok meg úgy kerültek oda, hogy amit az ember nem tudott megrágni, ledobta a csajkából maga alá. (Tányérok nem voltak.)
   Mivel foglalkozott Hopin civilben? Erről különböző pletykák keringtek, de jó bajtárs volt, bár kissé - olykor veszélyesen - lobbanékony. Szia, Hopin, akárhol vagy, és ha élsz még.
   Voltak köztünk iparosok és gyári munkások fiai, volt professzoré, zöldségesé meg tisztviselőé, nagy hagyományú családé meg "marginális elemeké", sőt nem tudni, miért, egy cigány is. Csak parasztok nem voltak, csupa városi fiú. És ahogy katonáéknál vagy táborokban szokás, közös jaj és baj jutott ki a tarka seregnek.
   Ez a "Lengyelország Szolgálata" összekötötte az alapkiképzést (éleslövészet nélkül) és az újoncok gyakorlatozását a fizikai munkával. Katonai módra szervezett, egyenruhás csapatunk katonai módon gyakorlatozott, katonai szabályzat és fegyelem hatálya alatt. Jobban kedveltem a munkát, kiadják, hogy ásson az ember ennyi meg ennyi folyóméter árkot, és magára marad az ásóval. Persze nem egyedül, ott a többi ifi (hivatalosan így neveztek minket) meg a német hadifoglyok (akik hivatalosan akkor már nem is léteztek), de megvan a saját munkám, és ha elvégeztem, békén hagynak. A németeket bizonyos érdeklődés övezte, minden érdek nélkül, mert kapcsolatba lépni velük lehetetlen és tilos volt. Egymás mellett dolgoztunk, de sohasem váltottunk szót. Kettőre emlékszem: egy idősebbre, akit Paulnak szólítottak, és egy korunkbeli fiatalra. Csodálkoztam, milyen pergamenfehér a bőrük, puffadt az arcuk - ma már tudom, hogy alighanem az éhezéstől, vagy legalábbis vitaminhiánytól -, és milyen merev a tekintetük. Valahogy a távolba néztek, de semmit sem látva. Csodálkoztam azon is, milyen takarosan és ügyesen megfoltozták - nyilván ők maguk, mert ki más - a ruháikat, a meghatározhatatlan szabású és színű, mindenesetre szürkés nadrágokat és ingeket. Folt hátán folt, azon újabb és még kisebb foltok. Mind olyan gondosan felvarrva, hogy annál gondosabbat én életemben nem láttam, sem azelőtt, sem azóta. Erre a kettőre azért emlékszem, mert hosszabb ideig dolgoztam velük, mint a többiekkel. Mi árkokat ástunk, ők a vízcsöveket fektették le és szerelték össze. Tehát, még a háború után is, a lengyel volt a kubikos, a német a szakmunkás. Ennek ellenére most végtelenül magasabb rendűnek éreztük magunkat őnáluk.
   A gyakorlatozás unalmas és olykor kellemetlen volt. Először halkan, fojtottan: "Látják azt a dooombot?", majd nagyon hangosan és crescendo: "Szakasz a dombra futólépésben... (és furioso) fel!!!" Amikor a szakasz már fent volt, akkor ugyanez, csak a dombról le. Aki utolsónak ért le, arra ráparancsoltak, hogy álljon négykézláb, vegye a foga közé a puskát, és úgy emelje fel a földről. Senki sem akart utolsó lenni, ezért a bajtársak egymást tiporták le, a tizedes legnagyobb örömére. A tiszti és altiszti állomány hivatásos volt, de a "Lengyelország Szolgálatá"-hoz feltehetőleg nem az elitet vezényelték, hanem azokat, akikre a hadseregnek kevésbé volt szüksége. Ahogy az már lenni szokott, a frusztrált tizedesek között óhatatlanul akadt egy szadista, de - szintén ahogy lenni szokott - voltak rendes emberek is. Csak Hopin tudta a módját, hogyan lehet a szadistával boldogulni: azt mondta neki, leszerelés után megkeresi, és elvágja a torkát. Mások is ígérgettek effélét a tizedeseknek, de Hopin volt az egyetlen, akinek el is hitték.
   Azokat a napokat sem szerettem, amikor a szakaszom "ügyeletes" volt, tehát se nem gyakorlatozott, se nem dolgozott, hanem a táborban maradt, és különféle házimunkákat végzett. Igaz, ilyenkor lehetett lógni, sőt teherautóval a városba furikázni, de ránk várt a levesosztás is, kétezerszer kellett a merőkanállal levest meríteni és a soros csajkába önteni, ehhez pedig nem voltak elég erősek az idegeim, mint hamarosan kiderült. Talán megírom ezt az esetet egy más alkalommal.
Kedvenc szolgálatom volt viszont az őrszolgálat. (Minden relatív.) Az őrszolgálatra kijelölt szakasz elhagyta a százszemélyes barakkot, és leköltözött a régi, cári erőd kazamatáiba, ahol a raktárak és műhelyek kaptak helyet. Már ez is könnyebbség volt: harminc priccs egy teremben nem ugyanaz, mint száz, és a kazamaták, ha komorak is, vonzóan rejtélyesek és stílusosak voltak, érdekesebb civilizációhoz tartoztak, mint a barakkcivilizáció, amelyhez nemrég bőven volt szerencsém. (A háború alig három éve ért véget.) Huszonnégy órára kikapcsolódtunk a szokásos tábori rendből, az őrségek közötti szünetekben lehetett a priccsen heverészni, minden kötelező cél nélkül fel-alá lófrálni, és többé-kevésbé a saját gondolatainkkal foglalkozni. De az igazi gyönyörűség csak ezután jött: az éjszakai őrség, teljesen egyedül. Az erőd falán állva, az illatos bokrok, fák és füvek között, néztem a csillagos eget, láttam a holdat, milyen örök, magányos és szabad. Egyéb dolga csak ritkán akadt az őrnek. Legfeljebb, de csak szombaton, egy elkésett bajtárs óvakodott vissza az eltávozásról, a drótok alatt átbújva, kerülő úton, az erődön át próbált a barakkba jutni, hogy a vétségért járó büntetést megússza. Az "Állj, ki vagy?!" kérdésre trágár szóval válaszolt. Erre azt kellett mondani: "Állj, vagy lövök!", idáig azonban sohasem fajult az ügy. Ha senki sem volt a közelben, főleg a keretből, az őr szépen átengedte a bajtársat. Egyébként a puskájában úgysem volt töltény.
   Leggyakrabban árkot ástunk, egyszer azonban síneket is vittünk. Csak sapka és gatya volt rajtunk. (Az akkoriban szokásos univerzális, sportos-katonai gatya, földanya színű, merev, mind egyformán legnagyobb méretű, mert éppen ilyen nagy volt a Szovjetunió, térdig érő, derékban zsinórral összehúzva.) Júliusi hőség. Visszük a sínt, és érzem, hogy egyre lejjebb engedjük, lépésről lépésre közelebb van a talajhoz, és egyre görnyedtebben, egyre inkább behajlított térddel visszük. Mi ez? Aztán rájöttem: mindegyikünk azon van, hogy őrá minél kevesebb súly jusson, arra számít, hogy majd emelik a többiek, így a sín egyre lejjebb kerül. Még egy perc, és a homokot súrolja, aztán belesüllyed, és sohasem jutunk vele a célig.
   - Uraim! - mondtam. - Legyünk észnél. Mindenki, b..., csak úgy tesz, mintha vinné, és ha így csináljuk, b..., sose visszük el, b..., és békaügetést csináltat velünk a tizedes.
   És akkor, talán nem életemben először, de én úgy emlékszem, hogy először, szembetalálkoztam a kollektív gyűlölettel, és megértettem, milyen veszedelmes. Előbb csodálkoztam rajta, hiszen én jót akartam, a békaügetés elkerülése közös érdekünk volt; jót akartam nemcsak magamnak, hanem a kollektívának is. Akkor miért fordult felém hirtelen minden arc ekkora gyűlölettel? Aztán megijedtem, rájöttem, hogy ha abba nem hagyom, akkor megvernek. "Te, Mrożek..." - és úgy zúdultak rám a vélemények, hogy idézésükhöz több oldalt kellene kipontoznom.
   Megijedtem, abbahagytam, elhallgattam. Valahogyan elvittük azt a sínt. Hogyan? Hát, csak ahogy szokás, azok, akik jobban féltek a békaügetéstől, jobban megemelték, akik kevésbé - azok kevésbé. Szóval kiegyenlítődött. Vagy talán azok, akikben erősebb volt a szolidaritás érzése, erősebben emelték, akikben kevésbé - azok kevésbé? Ha ez nemcsak nemes hipotézis, akkor is kiegyenlítődött. Vagy egyszerűen némelyek erősebbek voltak, mások meg gyengébbek? De miért fordultak egyformán mind ellenem?
   Ez volt a legjobb lecke a kollektív működés természetéről, amit valaha is kaptam.
-
fordította: Murányi Beatrix

/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
ilang_ Creative Commons License 2010.02.21 0 0 1006
Újranéztem/újranézem a Sztalkert pár hete. Tyutcsev volt az apropó.
Sok újat fedezek fel benne/gondolok bele. A mai fejemmel.
Sztalker utolsó monológja az értelmiség (Író és Tudós) üres szeméről... Hogy nem véletlen a végén az a Tyutcsev-vers /Люблю твои глаза - Szeretem nagy szemed (Szabó Lőrinc), mert van egy másik is tőle. /И чувства нет - Nincs semmi érzés a szemedben (Szabó Lőrinc)

Kiragadott képek - a családra koncentrálva. Emberek. Talpra állnak. Így, úgy.
(A kislány keze nekem gyönyörű.)
Előzmény: Barhan (132)
ilang_ Creative Commons License 2010.01.31 0 0 1005

-
Szüts Miklós LépcsőkSzüts Miklós Lépcsők II Balla Zsófia versei

LÉPCSŐK

(Szüts Miklós vízfestménye alá)

fellépegetünk nedves foltokon
a földmélyből világít ami vak
az ég megszül fehéren megreped
ki sorsát átüti arra távlat szakad

leereszkedünk nedves hónyomon
a megszült ég sötét bizonytalan
a kő világít mert ki élne vak
ami tárulna át- meg átszakad

milyen napszak sikátorába ér
hogy elnyelje a sorsa ami vak
mint egy boríték iránytalan hasad
sötét sziklát rugdos a rönkfehér

*
CSUPASZ FÁK

Milyen szépek ők csupaszon. A fák,
ha már ellődözték a lombjukat.
Felrajzolódnak apró ízükig.
Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.

Szemem, mint szeretőm testét, bejárja
őket, egy fészeknél úgy elmatat...
Öreg szépség, kialvó meztelenség
kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.

A fa égnek mered, az ágyúcső.
Tavaszba hányja sortüzét virágja.
Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,
hogy a vak sorsot fönn szemén találja.

*
JÉGRAJZ

Ingó ágon madár kapaszkodik. S az utolsó levél.
Égbe csapkod, lobban a sárga folt, gyanútlan szárnyrakél.
Szorítja körmeit a göb madár, fejét behúzza. Vár.
Nem röpköd most, aki repülni tud. Ő tudja már,
hogyan tép a szél.
-
/Balla Zsófia A nyár barlangja - Kalligram, 2009/

A képek ITT

-

ilang_ Creative Commons License 2010.01.23 0 0 1004
Szerinted hány embert érdekel ez manapság?
Április 11. a költészet napja - mióta is? Az idén sokkal prózaibb dologgal kell majd foglakoznunk.
Köszönöm szépen.
Előzmény: dolna (1002)
Barhan Creative Commons License 2010.01.23 0 0 1003

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Thomas Hardy

 Az utolsó krizantém


Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

(fordította Vas István)

dolna Creative Commons License 2010.01.22 0 0 1002

1989 óta január 22-e a magyar kultúra napja.

Ebből az alkalomból (ide is) elhoztam a Himnusz kéziratának másolatát,
valamint a mű 2006-ban Budakeszin felavatott szobrát, V. Majzik Mária alkotását.

~~~

 

 

 

 

 

MILU Creative Commons License 2010.01.09 0 0 1001
Neked is Ilangom, nagyon boldogot!
Előzmény: ilang_ (998)
Ezüstcsillag Creative Commons License 2010.01.06 0 0 1000

 

Zimonyi Zita: hóhullásban

én uram, én uram, édes istenem,

fekszem csupaszon tenyereden

téli pillantásod égboltja alatt lázban,

leszakadt menny hófehér hullásában,

hegedűszóval közelít minden pehely,

csillagos ujjaidról fakad a kavargó dal,

én uram, édes istenem, érj hozzám,

ne tűnj el fölülem, tekints le rám,

varjak figyelnek, fürkésznek éhesen,

ne hajíts ordas kételyeknek martalékul,

tavaszt álmodó hóvirágként riadok,

megfagyok, ha rám nem borulsz,

takarj be, fogj körbe, áltass vigaszul,

én uram, én uram, édes istenem,

ne tékozold el szerelmes hívedet,

földnek esve ájultan, meztelen, lázban,

szívem csordultig telt téli pillantással,

én uram istenem, a könnyű, keringő hó

millió fehér holtában felajzott pillangó,

én édes istenem, ujjongva ölellek,

s jaj, bőröm tüzén könnyekkel megöllek

 

 

 

dolna Creative Commons License 2010.01.01 0 0 999

Boldog, békés, sikeres új esztendőt kívánok!:-)

 

Előzmény: ilang_ (998)
ilang_ Creative Commons License 2009.12.31 0 0 998

Kedves Barhan, Báthortalan baba, Dolna, Kannus, MILU és Vukkancs! (Remélem, senkit sem hagytam ki!)

Köszönöm, hogy az idén is velem cédulkáztatok: elhoztátok a nektek kedves/érdekes szövegeket, fotókat, festményeket, zenéket. Sok-sok örömet szereztetek nekem.
Kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog 2010-et!

...és az olvasóknak is!:-)

ilang_ Creative Commons License 2009.12.24 0 0 997

Boldog karácsonyt!:-)
-
A NAPLÓBÓL

1959. december 24. (európai Szenteste)

(...)
  Mindenki tudja, hogy vannak emberek, akik már karácsonykor érzik a tavaszt. Ma, úgy hiszem, megéreztem én is, bár még tél se volt. Ehhez olyan sok örömteli és csodálatos dolog fűződik, hogy félek, mindent tönkretennék, ha beszélnék róla valakinek. És még azt is hiszem, hogy valahogyan összeköttetésben állok a koreai rózsámmal, a démoni hortenziával és ezzel az egész csöndes gyökér-léttel. Vajon fáznak-e most? Elegendő-e nekik a hó? Nézi-e őket a hold? Mindez életbevágóan fontos számomra, és még álmomban sem feledkezem meg róla.
-
fordította: Kónya Lilla

/Anna Ahmatova Prózai írások - Európa Könyvkiadó, 1989/

Előzmény: dolna (996)
dolna Creative Commons License 2009.12.23 0 0 996

Meghitt, boldog karácsonyt!

~~~

Váci Mihály: Ave Mária


Csak gondolok Reád! – agyam fagyos tekervényei
    mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
S derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad - ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,

 

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
- zúzott rönk, tört hasáb vagyok: - erdőid bennem
    suhogva kibontod.

 

Neved forró áhitata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
    a dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását,kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel - nagy dallam! -
    Szerelem, kereslek!
Mária! - jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra - várnak!
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    - nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj,
    ó, vigyél innen engem!
Mária! - valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    félszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.
Mária! - zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! - halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál.
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
   s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
   szemet homályosító búról.

 

Mária! - verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

 

Ha hallgatok is, -  én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

 

Forrás: Váci Mihály: Százhuszat verő szív
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!