- "A beszéd miatt tápláljuk azt az illúziót, hogy szabadok vagyuk..." (Cioran)
/Forrás: Darvasi László A világ legboldogabb zenekara - Magvető, 2005/
* ... (Figyeljük meg, hogy kilencvenkilenc százalékban valamennyien pacifisták vagyunk. Vállaljuk a hegyi beszédet, feltéve, hogy megengedik nekünk, hogy a mi külön egy százalék kivételünkben Timur Lenk vagy Napóleon szerepét játsszuk, színtiszta béke legyen mindaddig, amíg meg nem kapjuk a hozzánk illő háborút. Az eredmény: minden ember egy másik ember kivételesen megengedett háborúságának a kiszemelt áldozata. A pacifizmus kilencvenkilenc százalékban csak másképp nevezett militarizmus. Ha békét akarunk, akkor százszázalékos pacifizmusra van szükségünk.) ...
/Aldous Huxley A vak Sámson - Európa Könyvkiadó, 1972/ -
Herta Müller:Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek elott, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitol nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle eloítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis mindenkisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekbol, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során késobb még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlodött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bármindennémet szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított. (...)
Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem.
Nos, azt hiszem, az emberek azt gondolják, hogy az írás a beszéd egyik formája, ami a papíron történik.
Én írás közben nem érzem, hogy a papíron beszélek. Inkább az az érzésem, mintha csendben, magammal beszélnék.
Az idős emberek beszélgetnek gyakran saját magukkal, ha azt hiszik, hogy egyedül vannak, és nem figyel rájuk senki.
Ez a magánytól is van, akik egyedül élnek, azok is így beszélgetnek önmagukkal, valószínűleg nem is lehet másképp, ebben a helyzetben az ember magával kezd beszélgetni, mintha megkettőződött volna... És így is van, hisz magaddal vagy együtt, ha egyedül vagy.
Szóval számomra az írás valami ilyesmi, aminek több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Valaminek az elhallgatásához...
Köszönöm annak az embernek, aki jó pár éve megismertett az íróval.
Kányádi Sándor: Legenda Brancusi Végtelen oszlopáról
Ment a Fő utcán az alkonyatban, hegyek ballagtak balján, kísérték, s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal, megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag. Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is, csak úgy a szakállába. Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert, ő is ismerte, még gyermekkorából. Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta, ha már az utcák úgyis váltakoznak. Mosolygott az egyszerű bölcsességen, és vett egy furulyát, ki is próbálta; műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig, majd zsebre tette a zeneszerszámot. Ment tovább, vitte fülében a dalocskát; az édesanyja jutott eszébe róla: papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten. Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba. Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta, hol épp a minapiban járt s ahol hiába kereste a régi játszótársakat, akiket a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen földbe temette őket a háború?... Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa, talán az lehetne méltó emlék... S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt fölkapta fejét - a hegyek is hátrább hőköltek -, és a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével az Oszlopot.
1964
***
Jancsik Pál: Sorok Brâncuşi Végtelen oszlopára
Hát ilyen a művészet, ilyen egyszerű, ilyen hihetetlen. Tagadod az egészet, És el nem hinned mégis lehetetlen. Végtelen ez az oszlop? Hisz látod a végét s az alját. De folytatódni ott fog benned, ahol épp abbahagyták. A gondolat s a ritmus ismétlődik szívós szabályban. Valami ősi rítus örök dolgok között a tájban. Az indulat s a szellem karcsú, kemény formába fogva, a vég hatalma ellen, a végtelen halált tapodva, kezessé kényszerítve, s a puszta teret életessé, így emberiesítve a világot s így téve szebbé. Dőlhet a karcsú oszlop, és meghalhat az egyes ember, végtelen vágya ott fog lüktetni örök szerelemmel.
***
Constantin Brâncuşi román szobrász /1876-1957/
1938-ban fejezte be I. világháborús emlékművét Zsilvásárhelyen. A csend asztala, A csók kapuja és A végtelen oszlop azoknak a román polgári személyeknek állít emléket, akik 1916-ban szembeszálltak a német megszállással.
- Az én nemzedékemet nem fenyegeti a visszatérés szomorúsága - nincs hova visszamennünk. Néha úgy tűnik, csak beülök egy autóba, és elindulok Pavlovszkba, a pályaudvar megnyitásának a napjaiba (akkoriban olyan sivárak és levegőtlenek voltak a parkok), azokra a helyekre, ahol egy vigasztalan árny keres engem, de aztán eszembe jut, hogy ez lehetetlen, hogy nem kell berontani (ráadásul egy benzines bádogdobozban) az emlékezet lakóházába, hogy semmit nem fogok meglátni, hogy csak letörlöm azt, amit most olyan tisztán látok.
*
Ami általában az emlékiratokat illeti, figyelmeztetem az olvasót, hogy azok húsz százaléka így vagy úgy hamisítvány. Az egyenes beszéd önkényes bevezetését büntetendő cselekedetnek kell tekinteni, mert az emlékiratokból könnyűszerrel átvándorol a tekintélyes irodalomtudományi munkákba és az életrajzokba. A folyamatosság szintén csalás. Az emberi emlékezet úgy van felépítve, hogy, mint a fényszóró, egyes pillanatokat megvilágít, körülöttük pedig áthatolhatatlan homályt hagy. Kiváló emlékezőtehetségű ember is felejthet, és feltétlenül el is felejt dolgokat.
*
Köztudott, hogy mindenki, aki elhagyja Oroszországot, az utolsó napját viszi magával. Nemrég újra meggyőződhettem erről, olvasva Di Sarra30 cikkét magamról. Azt írja, hogy a verseim, úgy, ahogy vannak, Kuzmin költészetéből erednek. Már körülbelül negyvenöt éve senki nem gondolja így. De Vjacseszlav Ivanov, aki 1912-ben távozott örökre Pétervárról, olyan elképzelést vitt rólam magával, amely valahogy Kuzminhoz fűződik, és csak azért, mert Kuzmin írta az előszót az Esté-hez (1912). Ez volt az utolsó, amire Vjacseszlav Ivanov vissza tudott emlékezni, és természetes, hogy Kuzmin-tanítványként mutatott be. Ilyenformán összeállt belőlem egy lény, aki félig a hasonmásom, félig pedig egyik végleges átváltozásom, és aki békésen leélte valakinek a képzeletében mindezeket az évtizedeket, és semmiféle kapcsolatba nem került velem, az igazi sorsommal stb. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hány ilyen hasonmásunk vagy átváltozásunk bolyong a világban, és milyen lesz ezeknek a végleges szerepük.
30Az olasz Ahmatova-kötet (1951, Firenze) előszava *
Sosztakovics balettszvitjéből hallgattam a szitakötő-keringőt. Maga a csoda. Úgy tetszik, maga a megtestesült elegancia. Meg lehet-e vajon a szóval is csinálni azt, amit a hanggal? - fordította: Kónya Lilla
/Anna Ahmatova Prózai írások - Európa Könyvkiadó, 1989/
***
„Életemben egy boldog pillanatom nem volt" – Sosztakovics vallja ezt a Testamentumában (Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében. Európa, 1997). Azért nem lehetett egyetlen boldog pillanata sem, mert állandó félelemben élt, és ebből táplálkozó megfeleléskényszer hajtotta. Egyszerre volt avantgárd újító és a sztálini rendszer kegyeltje. Az idézett könyv megjelenésekor Bán Zoltán András egy rádióbeszélgetésben röviden összefoglalta az okokat és következményeket: „Nézzük a pályáját. Elindult félig-meddig avantgárd zeneszerzőként rendkívül fiatalon, hiszen tizennyolc éves korában mutatták be az első szimfóniáját. Utána megírta Az orr című, állítom, hogy abszolút zseniális operáját Gogol novellájából, és aztán a Kisvárosi Lady Macbeth című operát, ami szintén fantasztikus. Mindkét darab a század legfontosabb operái közé tartozik. Ekkor még nem volt harminc-éves. Tehát elkezdte építeni a maga abszolút zseniális pályáját, és akkor 1937-ben megjelent a Pravdában egy névtelen cikk, amiről Sosztakovics azt állítja, hogy megváltoztatta az életét. Igaza volt. Zene helyett káosz, így szólt a cikk címe, és a Kisvárosi Lady Macbethet tiporta a sárba. És tíz nap múlva megjelent még egy írás, amelyben azt mondták, hogy amit Sosztakovics csinál, az veszélyes játék, amelynek rossz vége lehet. Tudjuk, hogy mit jelentett a harmincas években az ilyen figyelmeztetés. Ettől kezdve Sosztakovics zeneszerzői pályája megtört, és ahelyett hogy a század legnagyobb zeneszerzői közé került volna, mint ahogy erre igen komoly esélye volt, mostantól valamiféle kettősség jellemzi a műveit. És valami görcsös igyekezet a megfelelésre. Konkrétabban szólva: a 15. szimfónia utolsó tételén belül megtalálhatók a fiatalkori korszakára emlékeztető nagyszerű avantgárd ötletek, ütőhangszeres színek, szenvedélyes expresszív kitörések és két ütemmel később a lehető leglaposabb posztromantikus, szovjetmód forradalmi-romantikus, nyúlósan poszt-brahmsi, poszt-mahleri megoldások. Tehát egy tételen belül is észlelhető az iszonyatos tépettség. [...] Ez skizofrénia. Egyrészt nem is tudom, hány Sztálin-díjat kapott, másrészt voltaképpen eltiport avantgardista volt egész életében.
200 km? Remélem, pihentél azóta egy jót! Gondolom, izomlázad nincs, de ekkora távon azért derekasan helyt kell állni. Rákerestem a térképen és a guglin is képileg, merre jártál. Szép élményekkel lettél gazdagabb!
"Oravecz nincs egyedül kétségeivel." Igen, de az igazi gond a Sehon lehet. Van egy ismerősöm, 1991-ben találkoztunk először. Tulajdonképpen három mondatban összefoglalhatnám az eddigi életútját, de abban szerepelne hat ország és öt nép neve.
Suzy the Butcher [minden mellékmotoszkát csírájában elfojtottam:-)] fotói tetszettek. Ennek ellenére nem fogom megtekinteni élőben a kiállítását, mert életkoromnál és külsőmnél fogva valószínűleg kirínék onnan. Ugyanakkor érdekel ez a szubkultúra. A goth életérzés volt, van, és valószínűleg lesz is.
Fekete-fehér felvétel, apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban, melyet mindig zárva tartott, fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,
fejét enyhén előre dönti, és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz, mintha a gép valahol lent lenne, mintha a fényképező személy guggolna,
haja rövid, sima, és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban, bal oldalt van kettéválasztva, és jobb oldalon, a fejtető szélén nagy, fehér csat fogja össze,
orra szabályos, átlósan két árkocska fut le mellőle, és elvész a pofacsontok alatt, szája széles, húsos, érzéki, álla kerek,
világos, testhez álló, vékony, rövidujjú, galléros pulóvert visel, melyet kinyomnak még fejlődésben lévő, kerek, kis mellei, a gallért alul, a szegycsont vonalában alig kivehető brossféle díszíti, valamilyen színes, alul bő, egyszerű szövetszoknya van rajta, mely közvetlenül a térde alatt végződik,
lábán lapos sarkú, pántos cipő, bal lábát a jobb elé helyezte, melyen testsúlya nyugszik, így azt nem látni, eldönthetetlen, hogy húzott-e harisnyát,
feltűnően nagyok a kezei, egymásra téve lógatja őket az öle előtt, a szemérme magasságában, és benyomja velük a szoknyáját, és ezzel akaratlanul még jobban kiemeli a has izgató ívét, mely szinte párhuzamos kiálló tomporával,
tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő, mintha érte volna már valami csalódás, mintha nem volna elég önbizalma, és fogalma sem lenne róla, hogy vonzó és kívánatos,
de az is lehet, hogy szégyellős, és nem szívesen mutogatja magát, bizonyára sokáig ellenállt, míg végül úgy adta be a derekát, hogy nem győzték meg a lépés helyességéről, csupán a rábeszélő kedvéért hagyta magát levetetni,
nem valószínű, hogy tudatosult benne, de nem egyedüli témája a képnek, rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú Buick is, azt is láttatni akarták, azért állították őt úgy, hogy ne takarja el,
talán az övé, talán a családjáé, talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan, mentek vele egy kört, aztán azt mondta neki, hogy szálljanak ki, és megörökítette,
csak ügyetlenül tartotta a kamerát, nem fogta be egészen az új szerzeményt, és lemaradt a lökhárító egyik vége, az egyik sárvédő, az egyik fényszóró negyede, a szélvédő széle és hátrább a jármű teljes jobb oldala,
a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín, erre abból következtetni, hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik, előtte villanyoszlop transzformátorral és sok-sok vízszintes és függőleges vezetékkel, a lány előtt egy hajlott csatornafedél a burkolatlan földön, a háta mögött pedig egy alacsonyabb, raktárszerű épület, a háttértűzfalra merőleges, fugázott műkőfala, mely befejezetlenül maradhatott, mert a lapos tetőt tartó kiálló gerendák közt hatalmas hézagok tátonganak,
a Nap az előtér irányából süt és oldalvást, de a felvétel készítője mögött, valamivel hátrább is ház lehet, mert elfogja a fényt az előtér és kocsi egy része elől, és a lány altestét combtő tájéktól lefelé sötétebbre változtatja egy árnyalattal,
csak a felsőtestét érik akadálytalanul a napsugarak, és a mögötte húzódó kopár, csúnya falat, melyhez olyan közel van, hogy jóformán elfedi a tulajdon árnyékát,
a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám, de csak Donna June Ewing lehet ez a lány, kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,
könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak, és talán éppen az az év, mikor ő is elvégezte a senior high school-t, és college-ba készült, vagy ez volt az utolsó igazi vakációja, mert úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ősztől állást vállal, titkárnő lesz valami cégnél, vagy valami ilyesmi,
azon az estén adhatta apámnak, mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt apám visszaindul Európába,
vagy esetleg előbb kapta tőle, mikor egy osztályba kerültek, és megtetszettek egymásnak,
vagy valami más alkalommal jutott hozzá, minden különleges, rendkívüli ok nélkül. - /Oravecz Imre Halászóember - Jelenkor Kiadó, 2006/
A cikket nem találtam. Riport volt valamelyik filmrendezővel - mintha a Cohen-fivérek egyike lett volna, de nem merek rá megesküdni -, s a kérdező megemlítette, hogy gyakran kárhoztatják a filmjeit a sok vér, erőszak, kegyetlenség miatt. A válaszában visszautasította, hogy mindez öncélú volna, és frappánsan megindokolta, mire föl mindez. Mivel nem szeretek senki szájába olyan szavakat adni, melyek nem onnan pottyantak ki, majd pótlom, ha rábukkanok. Viszont van forrása annak, hogy mit mondott Ethan Cohen, mikor átvette az egyik szobrot a Nem vénnek való vidék c. filmért. Megköszönte a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának, hogy “hagyják őket játszani a homokozó sarkában”. Jópofa:-)
** Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
** Eredetileg Miguel Hernández-verseket szántam ide (García Lorca, bika, erőszakos halál stb. miatt), de most nem fog menni.
20 éve (1989. 09. 13.) halt meg Ratkó József költő.
Ratkó József IGYEKVŐ
Igyekvő koraőszi Nap, győznöd kell még erővel, fénnyel. A szőlőtőkék tőgyei hadd dagadjanak. Feléd fordul a napraforgó, szégyene, sárga csillaga lángol – tégy igazat! A hideglelős kukoricaszárak ne borzongjanak. Szél legel egy fához kikötve; oldd el – hadd húzzon ördögszekeret. A hajnal sápadt szájaszélét pirosítsd! Fegyvertelenek vagyunk; a havat köpködő, fagyot fúvó sárkánnyal majd vitézül verekedj!
… Csóválja ágát a bokor, meglapul, reszket boldogan. Szeretne játszani velem, mert én is gazdátlan vagyok.
Szájába fogja a szelet, elejti, utána kap. Rám néz okos kökényszemével, megszagol, kezemre nyalint.
De most nincs kedvem játszani. Homlokom megkövesedett; szemem, mint régi szobroké, nézi az időt s könnyezik.
Felfordult az eddigi rend és új csoportosulások bukkannak fel, írod, kedves Theofilusom. Leszámítva, hogy " semmi új dolog nincs a nap alatt", valóban figyelemre méltó dolgok történtek, amire a magam fajta ember nem annyira azért néz, mert újak lennének, hanem azért, mert a hirtelen változások mindig a legfélelmetesebb hazugságokkal járnak együtt, amelyeket elfogadni és követni nem vallana bölcs emberre. A régi diktatúra helyére a társadalom minden egyes rétegét képviselő pártok léptek: tucatnyi párt pedig jobbnak és balnak, konzervatívnak vagy liberálisnak tünteti fel magát, néha-néha még két-két fogalmat maguk előtt tolva: a nemzetit, a keresztényt, a szocialistát és a mérsékelt-radikálisat. Maradjunk az egyszerűség kedvéért az eredeti kettőnél. Mondjuk azt, amit a demokráciából a diktatúrába -csak a vak nem látja- hajló Amerikában régóta mondanak: maradjunk a konzervatívnál és a liberálisnál. Jól tudod, hogy az én szóhasználatomban egyik sem fér el igazán, mert a konzervatív számomra a diktatúrát idézi vissza, a liberalizmus pedig az anarchiát. A két irányzat csak e két végletesség szelidítettebb változata e földi kényszerpályán. Kérded, mi a véleményem a konzervatívizmusról. Szelídített diktatúra az, melyben a katonaság helyét a "szokás", a "hagyomány" váltja föl. . . . A legjobban azért viszolygok a konzervatizmustól, mert féktelen büszkeségre nevel. Büszkének lenni arra, amibe beleszülettünk, kaptuk, amiért a kisujjunkat sem kellett megmozdítanunk. Jó korán ráébredtem Pállal "Mid van amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptadm mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" És ha még Istennel dicsekednének és Isten igéje volna ama bizonyos hagyomány, melyet a konzervatizmus oly féltve őriz és ápol. DE valamiféle emberi babona, torz szokás az, melybe oly görcsösen kapaszkodnak... Bálványok gyára ez az eszme, nem tanácsolom a jobbra érdemes emberiségnek, s benne neked sem, jó Theofilusom, hogy ilyesféle "jobbra" tartsál. Netán liberális lennék ily módon?- vetnéd most közbe, ha szóban vitatnánk meg a kérdést. Távol legyen! Ugyan, hogy diktatúra ne legyen, liberalizmusra van szükség, de az emberek nem csak a rosszban kifogyhatatlanok, hanem a jó eltorzításában is. A liberálisok vaksága abban áll, hogy azt hiszik, ha mindent megengedünk, az a liberalizmus. A mi Urunk így mondta: " Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket." Csak az igazság megismerése és követése ad igazi szabdságot. Minden másfajta szabadság csak az anarchia melegágya, melyből a szabadságra oly igen éhes emberek fejveszve menekülnek majd a konzervatizmusnak álcázott diktatúra karjaiba. . . .
Ide nem jutottam el, sajnos, pedig készültem. Már nézegettem a szállásokat, amikor elképesztő sérüléseket szenvedtem. Pl. majdnem kivertem a bal szemem teregetéskor az egyik ruhám pántjával. És ne tessen kinevetni!:-)
Arról jött, onnan érkezett, ahol még józanul énekeltek a jegenyék - Őszintén, tisztán. Nem úgy, mint álnok részegek. Az álmok józanságát hozta. Itt volt, tanított jóságot, szépet, mert becsülte ezt a népet. Az élet természetességét versekben ragozta, akár a homokra hulló eső, akár a térdeplő bodza. Az ember mindenből tanul. Például a lépteiből, ahogy elment. Ezt teszed te is meg én is. Mégis: miért maradtunk félszegek?
***
Törő István: Azokért, akik oda küldték
V. M. emlékére
Aki a szerelmet megszolgálta csupán az időt veszítette, tanítgatta szárnyat bontani a fecskéket, s úgy ment Keletre, léte akár egy kacskaringó, elcsavargott bokortanyákban, száz ifjú futó sem érte utol a megalkuvást az agyában,
mennyi homokdomb, akáctüske szúrta fák sebét tapogatva, érintése ahogy ott maradt korán, egy piktor sem alkotta, mint a diákot, ki elszavalta, "a kajla tehénkék bánatát", tüzes napját ki beosztotta, nem fogta vissza a gyertyaszál,
mely úgy világolt, mint a nádas, s azokért, akik oda küldték, hogy ipart kerítsen, zörgő gépet, s egyenként húzott ki minden tüskét -
miért tudott hát népi nyelven? tirpákul, rácul és cigányul, aki mindig másokért beszél magáról már mindent elárul, a honatyát ma megfenyíti társa, tudálékos kis pártja, ha nem siet fékezni nyelvét, hogy rájöhessen az igazságra,
ki oda küldte, hogy tegyen érte, hogy szavazzon és úgy szavazzon, mint a tanító, ki övéi közt is túllépett honatyai rangon, áldott idő fogd vissza magad, az ércek holtnak, még csengenek pór tanyák fölött, hol visszatért a szegénység, s rémként ott lebeg.
Huh, érzékeny húrok. Elmondom. Cédulka. :-) 1989 őszén kaptam ezt a dupla Pink Floyd koncertlemezt. Hm, épp húsz éve. Ma is rejtély számomra, hogy miként juthatott el hozzám akkor és főleg oda. Tudom, hogy konkrétan hogyan, de mégis megmagyarázhatatlan. Csak jóval később értettem meg, hogy mit is kaptam, akkor alig voltam 15 éves. A szöveget nem értettem, de a zene... Elvarázsolt. :-) Később persze lett (vettem, kaptam) több albumom is tőlük, másoktól (Dire Straits, Deep Purple, Led Zeppelin, Stones, Yes, stb.). Lemezek, agyonmásolt, nyikorgó, recsegő kazetták, majd eredetik, CD-k. De ezt a Floyd-lemezt kincsként őrzöm. Íme, és az első két szám:
Talpig gyászban merre halad, vándorútján hova húz a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz? Sem Kordobát, sem Sevillát nem érik el soha már, Granadát sem, mely úgy vágyik reád, messze tengerár, álomittas paripáik oda viszik el a száz lovast, hol a sírkeresztek közt majd egy se dudorász. Szívében a hét halálos bűn tőrével, hova húz, hova megy és merre halad a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz?
***
Alba
Hajnal Kordobában harangok szavával, reggeli harangok hangja Granadában. Zendül a harangszó, hallgatja magában ahány spanyol lány él panaszos magányban, ahány lány él Alsó-, ahány lány él Felső- Andalúziában. Libegő szoknyában ahány pöttöm lábú, ahány spanyol lány van: gyertyát gyújt az úton keresztfák aljában. Kordobai hajnal harangok szavával, hajnali harangok hangja Granadában.
(Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/FALUDY/faludy00002_kv.html* Hat Lorca-átköltés )
Nekünk Spanyolországban, Cartagenában lehetett volna fakultatív programként bikaviadalra menni...Nem mentünk... Helyette Granadát választottuk... Nem bántam meg, pedig hosszú volt az út, de megérte.
"Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok" mondtam - mint már sokszor - megnyugtatandó a néhány éve már Madridban élő hölgyet, ki így szólt (válaszul ama kijelentésemre, hogy mindenképen megnézek itt egy bikaviadalt, mert meg kell néznem): "Csodálom magát." "Bikapárti vagyok", és hozzátettem a magyarázatot is: "tudniillik a toreádort valamikor mégis megkérdezték, akar-e küzdeni; a hivatása megválasztásába ő legalábbis beleszólt; de a bikát nem kérdezte meg senki." "Jó, jó - enyhült meg -, de ezt itt ne mondja meg senkinek." Lám, máris itt a másik aggodalom: hogy: mit szól a tömeg? Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én, nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok, nagyszerű!; meg azt, hogy úgysem hagyja megzavarni magát e pompás mulatságában; mit számít az aránylag kevesek jogosulatlan - mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése? "Nézze kérem - mondta a hegyesszakállú, rokonszenves úr, egyébként költő, a hófehér abrosz fölött -, a bikának amúgyis természete a küzdés, nekimegy mindennek, támad." Mi úgy vettük észre, hogy nem nagyon, csak ha nagyon bosszantják; és ezt persze kell, máskép a közönség csalódott és még hiányérzete is marad, ha aznapra beütemezett (és kifizetett) ölése elmarad.
2. A BIKA DALA
Kiválasztottak engem és megkergettek engem füvön futtattak engem lovak közt űztek engem és felneveltek engem itattak és etettek most véremig gyötörnek és hull és hull a vérem nem értem és nem értem.
3. TÁRSALGÁS
És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a visszaélés a bika bizalmával, ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely, mondom, ott veszi kezdetét máris és éppen azzal, hogy megindul; a küzdelem, amit csak az egyik fél akart. A másik fél megáll ott az aréna közepén és nagyot szippant a levegőből, amely nemsokára vére szagától lesz terhes. Mire szurkálni kezdik, lóról és fölülről. Forog kicsit.- Ugyan, hagyjátok abba - mondaná, hogyha szólni tudna. - Mi ez? - tenné még hozzá. Hanem válaszul köré rohannak a díszes, színes dárdácskákkal a gyalog-harcosok és mindegyikük lehetőleg elegánsan egy-egy rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább. Most már végkép nem ért semmit. - Hagyjátok abba! - kiáltotta nemrégen ugyanitt egy kisgyerek. - Ez nem becsületes dolog. Többen, egy ellen? - Így kiáltott volna a bika is, lett volna emberi hangja és emberi, de még el nem romlott gyermek-értelme. Hanem ő csak állt, meg sétált néhány lépést csodálkozva és vérével borítva. És voltak, akik megmondhatták volna, hogy rétek, játék, futás, edző torna az elképzeléshez tartoztak és a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban, mikor a porondon várakozva és gyanutlanul először állt meg, hogy ott és ott először az életbe került.
4. AZ ÉN DALOM
Tagadom, tagadom, hogy az élet pusztán a fájdalom,
s hogy elég tudni belőle csak azt, ami szörnyüség,
ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat, tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,
ez a Szent Sebestyén bika itt, húsában az acél-hegyekkel, s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő, várakozásba torzult emberekkel,
s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet tépi, vérezi, tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi, s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm, s hogy nem valóság, ami kívülesik az ölésre tapadó szemek körített körön, s tagadom azt, hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,
s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad, tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egészséges étvágy egyedül betöltheti birodalmad,
s tagadom főként (mert többé-kevésbé sajnos mindenütt jelenlévő), hogy van ádáz és hatalmas, lompos és diadalmas ördög, mindentől különlevő.
(Egyszer voltam bikaviadalon. Több mint tíz éve, Portugáliában. Ott nem ölik meg a bikát. Törvény tiltja. Nem ölik meg, "csak" kínozzák. Nekem így is egy életre elegem lett abból, amit ott megtapasztaltam.)
Kék ablakok, kék háztetők, és az eső kék fénye, Rahmanyinov dallamai tágra nyitott fülembe folynak, és könnyek hullanak vakságomba,
mert nélküle nem játszom, születésnapja délutánján főképp nem. Ha szerencsém lett volna, te vagy az oktatóm, én egyetlen diákod,
és a játékot mindig újrakezdeném. Liszt és Szkrjabin titkait súgnád meg a klaviatúra felett naptalan délutánokon! elcsitulnának viharos szívemben.
Csak a szemem lenne kék játék közben, te a kezemre koppintanál, minden oroszok legkedvesebb apja, ujjaimat gyengéden helyezed hideg, megfáradt szemedre. - fordította: Gerevich András
* A Wikipédiából: "A mű a legenda szerint Rachmaninov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását."
*
Én ennél horrorisztikusabb történetet hallottam 13 éves koromban, s olvasom a neten, hogy más is. Vajon melyik a legenda, s melyik a valóság? -
Az én nemzedékemet nem fenyegeti a visszatérés szomorúsága - nincs hova visszamennünk. Néha úgy tűnik, csak beülök egy autóba, és elindulok Pavlovszkba, a pályaudvar megnyitásának a napjaiba (akkoriban olyan sivárak és levegőtlenek voltak a parkok), azokra a helyekre, ahol egy vigasztalan árny keres engem, de aztán eszembe jut, hogy ez lehetetlen, hogy nem kell berontani (ráadásul egy benzines bádogdobozban) az emlékezet lakóházába, hogy semmit nem fogok meglátni, hogy csak letörlöm azt, amit most olyan tisztán látok.
Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
