Fekete-fehér felvétel, apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban, melyet mindig zárva tartott, fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,
fejét enyhén előre dönti, és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz, mintha a gép valahol lent lenne, mintha a fényképező személy guggolna,
haja rövid, sima, és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban, bal oldalt van kettéválasztva, és jobb oldalon, a fejtető szélén nagy, fehér csat fogja össze,
orra szabályos, átlósan két árkocska fut le mellőle, és elvész a pofacsontok alatt, szája széles, húsos, érzéki, álla kerek,
világos, testhez álló, vékony, rövidujjú, galléros pulóvert visel, melyet kinyomnak még fejlődésben lévő, kerek, kis mellei, a gallért alul, a szegycsont vonalában alig kivehető brossféle díszíti, valamilyen színes, alul bő, egyszerű szövetszoknya van rajta, mely közvetlenül a térde alatt végződik,
lábán lapos sarkú, pántos cipő, bal lábát a jobb elé helyezte, melyen testsúlya nyugszik, így azt nem látni, eldönthetetlen, hogy húzott-e harisnyát,
feltűnően nagyok a kezei, egymásra téve lógatja őket az öle előtt, a szemérme magasságában, és benyomja velük a szoknyáját, és ezzel akaratlanul még jobban kiemeli a has izgató ívét, mely szinte párhuzamos kiálló tomporával,
tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő, mintha érte volna már valami csalódás, mintha nem volna elég önbizalma, és fogalma sem lenne róla, hogy vonzó és kívánatos,
de az is lehet, hogy szégyellős, és nem szívesen mutogatja magát, bizonyára sokáig ellenállt, míg végül úgy adta be a derekát, hogy nem győzték meg a lépés helyességéről, csupán a rábeszélő kedvéért hagyta magát levetetni,
nem valószínű, hogy tudatosult benne, de nem egyedüli témája a képnek, rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú Buick is, azt is láttatni akarták, azért állították őt úgy, hogy ne takarja el,
talán az övé, talán a családjáé, talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan, mentek vele egy kört, aztán azt mondta neki, hogy szálljanak ki, és megörökítette,
csak ügyetlenül tartotta a kamerát, nem fogta be egészen az új szerzeményt, és lemaradt a lökhárító egyik vége, az egyik sárvédő, az egyik fényszóró negyede, a szélvédő széle és hátrább a jármű teljes jobb oldala,
a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín, erre abból következtetni, hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik, előtte villanyoszlop transzformátorral és sok-sok vízszintes és függőleges vezetékkel, a lány előtt egy hajlott csatornafedél a burkolatlan földön, a háta mögött pedig egy alacsonyabb, raktárszerű épület, a háttértűzfalra merőleges, fugázott műkőfala, mely befejezetlenül maradhatott, mert a lapos tetőt tartó kiálló gerendák közt hatalmas hézagok tátonganak,
a Nap az előtér irányából süt és oldalvást, de a felvétel készítője mögött, valamivel hátrább is ház lehet, mert elfogja a fényt az előtér és kocsi egy része elől, és a lány altestét combtő tájéktól lefelé sötétebbre változtatja egy árnyalattal,
csak a felsőtestét érik akadálytalanul a napsugarak, és a mögötte húzódó kopár, csúnya falat, melyhez olyan közel van, hogy jóformán elfedi a tulajdon árnyékát,
a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám, de csak Donna June Ewing lehet ez a lány, kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,
könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak, és talán éppen az az év, mikor ő is elvégezte a senior high school-t, és college-ba készült, vagy ez volt az utolsó igazi vakációja, mert úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ősztől állást vállal, titkárnő lesz valami cégnél, vagy valami ilyesmi,
azon az estén adhatta apámnak, mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt apám visszaindul Európába,
vagy esetleg előbb kapta tőle, mikor egy osztályba kerültek, és megtetszettek egymásnak,
vagy valami más alkalommal jutott hozzá, minden különleges, rendkívüli ok nélkül. - /Oravecz Imre Halászóember - Jelenkor Kiadó, 2006/
A cikket nem találtam. Riport volt valamelyik filmrendezővel - mintha a Cohen-fivérek egyike lett volna, de nem merek rá megesküdni -, s a kérdező megemlítette, hogy gyakran kárhoztatják a filmjeit a sok vér, erőszak, kegyetlenség miatt. A válaszában visszautasította, hogy mindez öncélú volna, és frappánsan megindokolta, mire föl mindez. Mivel nem szeretek senki szájába olyan szavakat adni, melyek nem onnan pottyantak ki, majd pótlom, ha rábukkanok. Viszont van forrása annak, hogy mit mondott Ethan Cohen, mikor átvette az egyik szobrot a Nem vénnek való vidék c. filmért. Megköszönte a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának, hogy “hagyják őket játszani a homokozó sarkában”. Jópofa:-)
** Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
** Eredetileg Miguel Hernández-verseket szántam ide (García Lorca, bika, erőszakos halál stb. miatt), de most nem fog menni.
20 éve (1989. 09. 13.) halt meg Ratkó József költő.
Ratkó József IGYEKVŐ
Igyekvő koraőszi Nap, győznöd kell még erővel, fénnyel. A szőlőtőkék tőgyei hadd dagadjanak. Feléd fordul a napraforgó, szégyene, sárga csillaga lángol – tégy igazat! A hideglelős kukoricaszárak ne borzongjanak. Szél legel egy fához kikötve; oldd el – hadd húzzon ördögszekeret. A hajnal sápadt szájaszélét pirosítsd! Fegyvertelenek vagyunk; a havat köpködő, fagyot fúvó sárkánnyal majd vitézül verekedj!
… Csóválja ágát a bokor, meglapul, reszket boldogan. Szeretne játszani velem, mert én is gazdátlan vagyok.
Szájába fogja a szelet, elejti, utána kap. Rám néz okos kökényszemével, megszagol, kezemre nyalint.
De most nincs kedvem játszani. Homlokom megkövesedett; szemem, mint régi szobroké, nézi az időt s könnyezik.
Felfordult az eddigi rend és új csoportosulások bukkannak fel, írod, kedves Theofilusom. Leszámítva, hogy " semmi új dolog nincs a nap alatt", valóban figyelemre méltó dolgok történtek, amire a magam fajta ember nem annyira azért néz, mert újak lennének, hanem azért, mert a hirtelen változások mindig a legfélelmetesebb hazugságokkal járnak együtt, amelyeket elfogadni és követni nem vallana bölcs emberre. A régi diktatúra helyére a társadalom minden egyes rétegét képviselő pártok léptek: tucatnyi párt pedig jobbnak és balnak, konzervatívnak vagy liberálisnak tünteti fel magát, néha-néha még két-két fogalmat maguk előtt tolva: a nemzetit, a keresztényt, a szocialistát és a mérsékelt-radikálisat. Maradjunk az egyszerűség kedvéért az eredeti kettőnél. Mondjuk azt, amit a demokráciából a diktatúrába -csak a vak nem látja- hajló Amerikában régóta mondanak: maradjunk a konzervatívnál és a liberálisnál. Jól tudod, hogy az én szóhasználatomban egyik sem fér el igazán, mert a konzervatív számomra a diktatúrát idézi vissza, a liberalizmus pedig az anarchiát. A két irányzat csak e két végletesség szelidítettebb változata e földi kényszerpályán. Kérded, mi a véleményem a konzervatívizmusról. Szelídített diktatúra az, melyben a katonaság helyét a "szokás", a "hagyomány" váltja föl. . . . A legjobban azért viszolygok a konzervatizmustól, mert féktelen büszkeségre nevel. Büszkének lenni arra, amibe beleszülettünk, kaptuk, amiért a kisujjunkat sem kellett megmozdítanunk. Jó korán ráébredtem Pállal "Mid van amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptadm mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" És ha még Istennel dicsekednének és Isten igéje volna ama bizonyos hagyomány, melyet a konzervatizmus oly féltve őriz és ápol. DE valamiféle emberi babona, torz szokás az, melybe oly görcsösen kapaszkodnak... Bálványok gyára ez az eszme, nem tanácsolom a jobbra érdemes emberiségnek, s benne neked sem, jó Theofilusom, hogy ilyesféle "jobbra" tartsál. Netán liberális lennék ily módon?- vetnéd most közbe, ha szóban vitatnánk meg a kérdést. Távol legyen! Ugyan, hogy diktatúra ne legyen, liberalizmusra van szükség, de az emberek nem csak a rosszban kifogyhatatlanok, hanem a jó eltorzításában is. A liberálisok vaksága abban áll, hogy azt hiszik, ha mindent megengedünk, az a liberalizmus. A mi Urunk így mondta: " Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket." Csak az igazság megismerése és követése ad igazi szabdságot. Minden másfajta szabadság csak az anarchia melegágya, melyből a szabadságra oly igen éhes emberek fejveszve menekülnek majd a konzervatizmusnak álcázott diktatúra karjaiba. . . .
Ide nem jutottam el, sajnos, pedig készültem. Már nézegettem a szállásokat, amikor elképesztő sérüléseket szenvedtem. Pl. majdnem kivertem a bal szemem teregetéskor az egyik ruhám pántjával. És ne tessen kinevetni!:-)
Arról jött, onnan érkezett, ahol még józanul énekeltek a jegenyék - Őszintén, tisztán. Nem úgy, mint álnok részegek. Az álmok józanságát hozta. Itt volt, tanított jóságot, szépet, mert becsülte ezt a népet. Az élet természetességét versekben ragozta, akár a homokra hulló eső, akár a térdeplő bodza. Az ember mindenből tanul. Például a lépteiből, ahogy elment. Ezt teszed te is meg én is. Mégis: miért maradtunk félszegek?
***
Törő István: Azokért, akik oda küldték
V. M. emlékére
Aki a szerelmet megszolgálta csupán az időt veszítette, tanítgatta szárnyat bontani a fecskéket, s úgy ment Keletre, léte akár egy kacskaringó, elcsavargott bokortanyákban, száz ifjú futó sem érte utol a megalkuvást az agyában,
mennyi homokdomb, akáctüske szúrta fák sebét tapogatva, érintése ahogy ott maradt korán, egy piktor sem alkotta, mint a diákot, ki elszavalta, "a kajla tehénkék bánatát", tüzes napját ki beosztotta, nem fogta vissza a gyertyaszál,
mely úgy világolt, mint a nádas, s azokért, akik oda küldték, hogy ipart kerítsen, zörgő gépet, s egyenként húzott ki minden tüskét -
miért tudott hát népi nyelven? tirpákul, rácul és cigányul, aki mindig másokért beszél magáról már mindent elárul, a honatyát ma megfenyíti társa, tudálékos kis pártja, ha nem siet fékezni nyelvét, hogy rájöhessen az igazságra,
ki oda küldte, hogy tegyen érte, hogy szavazzon és úgy szavazzon, mint a tanító, ki övéi közt is túllépett honatyai rangon, áldott idő fogd vissza magad, az ércek holtnak, még csengenek pór tanyák fölött, hol visszatért a szegénység, s rémként ott lebeg.
Huh, érzékeny húrok. Elmondom. Cédulka. :-) 1989 őszén kaptam ezt a dupla Pink Floyd koncertlemezt. Hm, épp húsz éve. Ma is rejtély számomra, hogy miként juthatott el hozzám akkor és főleg oda. Tudom, hogy konkrétan hogyan, de mégis megmagyarázhatatlan. Csak jóval később értettem meg, hogy mit is kaptam, akkor alig voltam 15 éves. A szöveget nem értettem, de a zene... Elvarázsolt. :-) Később persze lett (vettem, kaptam) több albumom is tőlük, másoktól (Dire Straits, Deep Purple, Led Zeppelin, Stones, Yes, stb.). Lemezek, agyonmásolt, nyikorgó, recsegő kazetták, majd eredetik, CD-k. De ezt a Floyd-lemezt kincsként őrzöm. Íme, és az első két szám:
Talpig gyászban merre halad, vándorútján hova húz a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz? Sem Kordobát, sem Sevillát nem érik el soha már, Granadát sem, mely úgy vágyik reád, messze tengerár, álomittas paripáik oda viszik el a száz lovast, hol a sírkeresztek közt majd egy se dudorász. Szívében a hét halálos bűn tőrével, hova húz, hova megy és merre halad a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz?
***
Alba
Hajnal Kordobában harangok szavával, reggeli harangok hangja Granadában. Zendül a harangszó, hallgatja magában ahány spanyol lány él panaszos magányban, ahány lány él Alsó-, ahány lány él Felső- Andalúziában. Libegő szoknyában ahány pöttöm lábú, ahány spanyol lány van: gyertyát gyújt az úton keresztfák aljában. Kordobai hajnal harangok szavával, hajnali harangok hangja Granadában.
(Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/FALUDY/faludy00002_kv.html* Hat Lorca-átköltés )
Nekünk Spanyolországban, Cartagenában lehetett volna fakultatív programként bikaviadalra menni...Nem mentünk... Helyette Granadát választottuk... Nem bántam meg, pedig hosszú volt az út, de megérte.
"Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok" mondtam - mint már sokszor - megnyugtatandó a néhány éve már Madridban élő hölgyet, ki így szólt (válaszul ama kijelentésemre, hogy mindenképen megnézek itt egy bikaviadalt, mert meg kell néznem): "Csodálom magát." "Bikapárti vagyok", és hozzátettem a magyarázatot is: "tudniillik a toreádort valamikor mégis megkérdezték, akar-e küzdeni; a hivatása megválasztásába ő legalábbis beleszólt; de a bikát nem kérdezte meg senki." "Jó, jó - enyhült meg -, de ezt itt ne mondja meg senkinek." Lám, máris itt a másik aggodalom: hogy: mit szól a tömeg? Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én, nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok, nagyszerű!; meg azt, hogy úgysem hagyja megzavarni magát e pompás mulatságában; mit számít az aránylag kevesek jogosulatlan - mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése? "Nézze kérem - mondta a hegyesszakállú, rokonszenves úr, egyébként költő, a hófehér abrosz fölött -, a bikának amúgyis természete a küzdés, nekimegy mindennek, támad." Mi úgy vettük észre, hogy nem nagyon, csak ha nagyon bosszantják; és ezt persze kell, máskép a közönség csalódott és még hiányérzete is marad, ha aznapra beütemezett (és kifizetett) ölése elmarad.
2. A BIKA DALA
Kiválasztottak engem és megkergettek engem füvön futtattak engem lovak közt űztek engem és felneveltek engem itattak és etettek most véremig gyötörnek és hull és hull a vérem nem értem és nem értem.
3. TÁRSALGÁS
És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a visszaélés a bika bizalmával, ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely, mondom, ott veszi kezdetét máris és éppen azzal, hogy megindul; a küzdelem, amit csak az egyik fél akart. A másik fél megáll ott az aréna közepén és nagyot szippant a levegőből, amely nemsokára vére szagától lesz terhes. Mire szurkálni kezdik, lóról és fölülről. Forog kicsit.- Ugyan, hagyjátok abba - mondaná, hogyha szólni tudna. - Mi ez? - tenné még hozzá. Hanem válaszul köré rohannak a díszes, színes dárdácskákkal a gyalog-harcosok és mindegyikük lehetőleg elegánsan egy-egy rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább. Most már végkép nem ért semmit. - Hagyjátok abba! - kiáltotta nemrégen ugyanitt egy kisgyerek. - Ez nem becsületes dolog. Többen, egy ellen? - Így kiáltott volna a bika is, lett volna emberi hangja és emberi, de még el nem romlott gyermek-értelme. Hanem ő csak állt, meg sétált néhány lépést csodálkozva és vérével borítva. És voltak, akik megmondhatták volna, hogy rétek, játék, futás, edző torna az elképzeléshez tartoztak és a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban, mikor a porondon várakozva és gyanutlanul először állt meg, hogy ott és ott először az életbe került.
4. AZ ÉN DALOM
Tagadom, tagadom, hogy az élet pusztán a fájdalom,
s hogy elég tudni belőle csak azt, ami szörnyüség,
ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat, tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,
ez a Szent Sebestyén bika itt, húsában az acél-hegyekkel, s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő, várakozásba torzult emberekkel,
s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet tépi, vérezi, tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi, s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm, s hogy nem valóság, ami kívülesik az ölésre tapadó szemek körített körön, s tagadom azt, hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,
s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad, tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egészséges étvágy egyedül betöltheti birodalmad,
s tagadom főként (mert többé-kevésbé sajnos mindenütt jelenlévő), hogy van ádáz és hatalmas, lompos és diadalmas ördög, mindentől különlevő.
(Egyszer voltam bikaviadalon. Több mint tíz éve, Portugáliában. Ott nem ölik meg a bikát. Törvény tiltja. Nem ölik meg, "csak" kínozzák. Nekem így is egy életre elegem lett abból, amit ott megtapasztaltam.)
Kék ablakok, kék háztetők, és az eső kék fénye, Rahmanyinov dallamai tágra nyitott fülembe folynak, és könnyek hullanak vakságomba,
mert nélküle nem játszom, születésnapja délutánján főképp nem. Ha szerencsém lett volna, te vagy az oktatóm, én egyetlen diákod,
és a játékot mindig újrakezdeném. Liszt és Szkrjabin titkait súgnád meg a klaviatúra felett naptalan délutánokon! elcsitulnának viharos szívemben.
Csak a szemem lenne kék játék közben, te a kezemre koppintanál, minden oroszok legkedvesebb apja, ujjaimat gyengéden helyezed hideg, megfáradt szemedre. - fordította: Gerevich András
* A Wikipédiából: "A mű a legenda szerint Rachmaninov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását."
*
Én ennél horrorisztikusabb történetet hallottam 13 éves koromban, s olvasom a neten, hogy más is. Vajon melyik a legenda, s melyik a valóság? -
- Paul Chaulot: A TESTACCIO NÉVTELEN VIRÁGA [LA FLEUR ANONYME DU TESTACCIO]
Róma délnyugati részén, a Tevere partján, magánosan és lakatlanul magasodik a Testaccio domb. Emberi kezek halmozták fel lassan-lassan amfora-cserepekből, s most vadnövényei, füvei borzongásával kihívja hét dicsőséges, nála nem magasabb társát.
Kiváltságod a semmi hatálytalanítása, és pitvarunk előtt okkal hiheted: te vagy e tűz, melynek lángját végső földjeink legvakmerőbb tüzei elrejtik előlünk.
*
Ha meghökkented az időt, megfosztod virágporodtól, mit ér, hogy van hatalmam meglátni olykor valamilyen nyugalmat túl ezen az időn?
*
Másokra hagyd Rómában kibomolt neved. Elém névtelen álltál, s éreztem: kétkedik arcában a kő.
*
Mért téged megnevezni, hiszen a méh süket mindenre, ami nem a te néma hivásod.
*
Pártád távoli kékje, az égé
vigyázza.
Egy felleg átszáll, s te megremegsz.
*
Meglepni téged, mikor a nap leteper, s egyenlő vagy vele, szeretője, lobbanás.
De pártád vigyáz, rád zárul a kékje mindig.
*
Rabszolga-ima volt ez a kék tán, felemel téged, engem megaláz. Talán titkos út volt.
*
A nyolcadik domb, az kényszeríti nedved, hogy új életre támaszd, dicsőségét feltámaszd.
*
Hallod nomád lépteim alatt az amforák cserepeit csikorogni? Nekik köszönheted, örökkévaló, hogy ott vagy.
Rajtuk állok, beléjük börtönzöm magam. Hiába keresek kijárást a Történet felé.
*
Nagy lététől nehéz falai közt mit horzsol a ráncolt homlokú város, zajaival mit álcáz?
Talán a századokban szétszórt életét: vestaszüzek meregette holt vizet, halálhozót.
Milyen igaz ember vérén tűnődtél, hogy, távoli, te, hozzám ilyen közel vagy, hogy általad így feléleszt a föld?
Milyen keresztfa árnyát békíti el árnyad?
*
Úszik a hal, úszik, elenyészik a likacsos falaknál.
Pártádban egyedül, szép szeplőtelen, uralkodj, ó, uralkodj tovább!
Úszik a hal, úszik, megadja magát.
Uralkodj, míg rád nem száll a zúzmara-ítélet.
*
Soha penge élesebb, mint te, félig elbújt, bizonytalan szár!
*
Irgalmatlan virág, bezárom magam, megvakítom, hogy méginkább mímelhesd egy szent lámpa elérhető világát.
Ásnak visszfényeid, előbbre ásnak.
*
Bekeríteni téged? Megrohanni? Minden feléd-út vesztem sietteti. Kékséged előtt megérik vereségem, égen-túli kékséged előtt.
*
Mintha a hangom megromlott volna, ha faggatlak, csak a mese, a mese válaszol csak:
semerre-zaj, bitorolt hiány, sas mámora,
éber őröd.
Ne vesd meg, adj neki hálát: éjed parancsa.
*
Gyötröm magam a téged valló jelenben, én, száműzöttje a múltnak, építőmnek.
Melletted időt rögtönzök magamnak, s az az idő egymástól csak még inkább elválaszt.
*
Ha elveszve is a nőstényfarkas, ha elűzve is a forrás közepéből, éreztem, lihegése megkönnyíti figyelmem, szétszórja álmomat, felszítja, visszatartja a futó fényeket, akkor, mikor a vers megostromolta a kettőnk közt kettőnk alkotta űrt.
*
Te csöpp, ágaskodó, láttam, hogy hajtja meg titkos csúcsaidat, hogy szimatolja kettőnk egy-nyomát.
S ha feléd űzött ez a forgatag, csak színlelés volt?
Nem, nem itt, az idő fája alatt, sodrában az annyiszor fölényes halálnak.
Nem, nem itt, a korok tanúi előtt,
hanem elődtelen békében. Egy most támadt szikla békességében.
*
A rovar is óvta határodat, tudta bibédbe zárt mélységedet.
A csendje rendelte éjed alakzatait, közös ügyünket.
*
Ennek a zsoldosnak hol torpant meg hatalma?
*
Asszonymagasban új nap támad. Mit tőlem megtagadsz, eljátssza fénye, mit tőled akarok, megszabja futása.
*
Ha rebben egyetlen vézna szirmod, a város nyomban kifut köveiből. Ragadozómadárraj riasztja fel az űrt. Megrémül a falaiban fenyegetett félhomály.
*
A föld űzött el, mégis a föld.
*
Távolibb, egyre távolibb szűzi orcád, de bármerre vetődöm, ez a homályos kényszer merevséged felé.
*
Az időt, sem a helyet nem tagadom meg, melyek virággá, sírrá nyilvánítják utam. - fordította: Lator László - /Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/
Ki dolgozószobámban Időzget, írni próbál – Nem én vagyok sosem. Más Mindig a benti.
(Ez érthető, közismert.) Talán Lázáry, Jack Cole, Calvus lehet, vagy Asztrov – Senki s akárki,
Csak én nem…Olykor Mindenki éppen „alkot” – Helyettem ír benn,
S nem tudom: ki ír, Mit ír, s kinek nevében, Névtelen űrben?
( Forrás: Szép versek 2008)
***
Caius Licinius Calvus
I.
Csöpp Licinilla, ne félj, nyöszörögj, sose sírj föl az ágyban: laestrygon emberevők nincsenek… Ó, se szirén, se vonító Scylla, Charybdis sem fenyeget – csak aludj.
Még Polyphemus is álom igézete: vad, buta Cyclops tán csak a dajkamesék tűz-szigetén ha tenyész… De Sicania aetnai partján s tar Liparában, ahol
pásztori sípja szilaj szeleket terel egybe mulatni… Megszelidül Boreas, Africus és Eurus se dühöng, sem a durva Auster. Ládd, lehetletfinoman
fú a Favonius is: belelibben a fátylad, a fürtöd! Oly kecsesen forog, úgy lejt el előtted – ölel, s tovaleng… Friss Flora kiséri: ő hoz a földre tavaszt,
sarjad a fű s a virág ma nyomán, kicsi hyblai méhek rajzanak át a mezőn! Könnyü ruhában a fák lebegőbbek Terpsichorénál: táncol a kert, mosolyog,
zsendül a lég! Te se sírj… Véd, őriz az édesapád: mély álmod Ulixese lett, mert leleményes, akár a sokattűrt, szertehajózó, fényes utas… Ne zokogj,
csöpp Licinilla… Nagy éj vizein nekem új Ithacám vagy, lányom, örökre! Ne félj! Szörnyetegek pedig itt soha nincsenek… Ó, csak az ember! Jaj, csak az emberi faj.
II.
Jó Flavius, nyugodj meg, ne sápadozz, ne suttogj baljóslatot Dodona bölcs tölgyeként susogva: ne mind sürögj-forogj, már ne lelkesedj, s ne csüggedj! Inkább csücsülj a lengén virágzó kis gyümölcsfák alatt, kertedben: ismét olvasgass, nézelődj még öreg faasztalodnál… Feledd a torz közélet ügyét-baját, s a buksi fejed folyvást ne törjed, ne búslakodj, vidulj föl: hozass falernumit, vagy tütüld saját borocskád, bőven dicsérve Bacchust, Vertumnust és Pomonát! Virulj te is, barátom… Beszélgess el velem, sőt: akár kutyáddal is, de hagyd másra most a gondot! Tanulj megint kacagni, mulatni kedvesekkel… Légy arcukon mosollyá, mert az tetszőbb a szívben s a földre szállt tavaszban tanyázó isteneknek.
III.
Ganymedes, szemfüles légy, s te, Liber, falernumit hozz – de legyen vagy hároméves! A tavaszra hadd igyak már mulatozva, mint Silenus! Fakupámat töltse színbor, szivemet bolond szerelmek, fejemet komor borostyán, mit a nimfák fontak éjjel, S Cupido kötött nevetve, szeretőm finom kezével, hamar őszülő hajamhoz… Fejemet bolond szerelmek, szivemet komor borostyán koszorúzza! Bacchus, add, hogy fakupámat töltse színbor! Liberem, falernumit hozz – Faunusra hadd köszöntsem! Kicsit éljek még e földön, s ha a nap lesüt hasamra – soha többé meg se haljak!
Azt mondtad, hogy a csend békésebb, mint a versek ám ha ajándékképpen csendet hoznék neked (én tudom, mi a csend) így szólnál: Nem, ez nem csend, ez is egy újabb vers csak és ezzel visszaadnád.
Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
:-)