Huh, érzékeny húrok. Elmondom. Cédulka. :-) 1989 őszén kaptam ezt a dupla Pink Floyd koncertlemezt. Hm, épp húsz éve. Ma is rejtély számomra, hogy miként juthatott el hozzám akkor és főleg oda. Tudom, hogy konkrétan hogyan, de mégis megmagyarázhatatlan. Csak jóval később értettem meg, hogy mit is kaptam, akkor alig voltam 15 éves. A szöveget nem értettem, de a zene... Elvarázsolt. :-) Később persze lett (vettem, kaptam) több albumom is tőlük, másoktól (Dire Straits, Deep Purple, Led Zeppelin, Stones, Yes, stb.). Lemezek, agyonmásolt, nyikorgó, recsegő kazetták, majd eredetik, CD-k. De ezt a Floyd-lemezt kincsként őrzöm. Íme, és az első két szám:
Talpig gyászban merre halad, vándorútján hova húz a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz? Sem Kordobát, sem Sevillát nem érik el soha már, Granadát sem, mely úgy vágyik reád, messze tengerár, álomittas paripáik oda viszik el a száz lovast, hol a sírkeresztek közt majd egy se dudorász. Szívében a hét halálos bűn tőrével, hova húz, hova megy és merre halad a narancsszín egek alatt e száz lovas andalúz?
***
Alba
Hajnal Kordobában harangok szavával, reggeli harangok hangja Granadában. Zendül a harangszó, hallgatja magában ahány spanyol lány él panaszos magányban, ahány lány él Alsó-, ahány lány él Felső- Andalúziában. Libegő szoknyában ahány pöttöm lábú, ahány spanyol lány van: gyertyát gyújt az úton keresztfák aljában. Kordobai hajnal harangok szavával, hajnali harangok hangja Granadában.
(Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/FALUDY/faludy00002_kv.html* Hat Lorca-átköltés )
Nekünk Spanyolországban, Cartagenában lehetett volna fakultatív programként bikaviadalra menni...Nem mentünk... Helyette Granadát választottuk... Nem bántam meg, pedig hosszú volt az út, de megérte.
"Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok" mondtam - mint már sokszor - megnyugtatandó a néhány éve már Madridban élő hölgyet, ki így szólt (válaszul ama kijelentésemre, hogy mindenképen megnézek itt egy bikaviadalt, mert meg kell néznem): "Csodálom magát." "Bikapárti vagyok", és hozzátettem a magyarázatot is: "tudniillik a toreádort valamikor mégis megkérdezték, akar-e küzdeni; a hivatása megválasztásába ő legalábbis beleszólt; de a bikát nem kérdezte meg senki." "Jó, jó - enyhült meg -, de ezt itt ne mondja meg senkinek." Lám, máris itt a másik aggodalom: hogy: mit szól a tömeg? Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én, nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok, nagyszerű!; meg azt, hogy úgysem hagyja megzavarni magát e pompás mulatságában; mit számít az aránylag kevesek jogosulatlan - mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése? "Nézze kérem - mondta a hegyesszakállú, rokonszenves úr, egyébként költő, a hófehér abrosz fölött -, a bikának amúgyis természete a küzdés, nekimegy mindennek, támad." Mi úgy vettük észre, hogy nem nagyon, csak ha nagyon bosszantják; és ezt persze kell, máskép a közönség csalódott és még hiányérzete is marad, ha aznapra beütemezett (és kifizetett) ölése elmarad.
2. A BIKA DALA
Kiválasztottak engem és megkergettek engem füvön futtattak engem lovak közt űztek engem és felneveltek engem itattak és etettek most véremig gyötörnek és hull és hull a vérem nem értem és nem értem.
3. TÁRSALGÁS
És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a visszaélés a bika bizalmával, ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely, mondom, ott veszi kezdetét máris és éppen azzal, hogy megindul; a küzdelem, amit csak az egyik fél akart. A másik fél megáll ott az aréna közepén és nagyot szippant a levegőből, amely nemsokára vére szagától lesz terhes. Mire szurkálni kezdik, lóról és fölülről. Forog kicsit.- Ugyan, hagyjátok abba - mondaná, hogyha szólni tudna. - Mi ez? - tenné még hozzá. Hanem válaszul köré rohannak a díszes, színes dárdácskákkal a gyalog-harcosok és mindegyikük lehetőleg elegánsan egy-egy rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább. Most már végkép nem ért semmit. - Hagyjátok abba! - kiáltotta nemrégen ugyanitt egy kisgyerek. - Ez nem becsületes dolog. Többen, egy ellen? - Így kiáltott volna a bika is, lett volna emberi hangja és emberi, de még el nem romlott gyermek-értelme. Hanem ő csak állt, meg sétált néhány lépést csodálkozva és vérével borítva. És voltak, akik megmondhatták volna, hogy rétek, játék, futás, edző torna az elképzeléshez tartoztak és a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban, mikor a porondon várakozva és gyanutlanul először állt meg, hogy ott és ott először az életbe került.
4. AZ ÉN DALOM
Tagadom, tagadom, hogy az élet pusztán a fájdalom,
s hogy elég tudni belőle csak azt, ami szörnyüség,
ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat, tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,
ez a Szent Sebestyén bika itt, húsában az acél-hegyekkel, s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő, várakozásba torzult emberekkel,
s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet tépi, vérezi, tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi, s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm, s hogy nem valóság, ami kívülesik az ölésre tapadó szemek körített körön, s tagadom azt, hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,
s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad, tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egészséges étvágy egyedül betöltheti birodalmad,
s tagadom főként (mert többé-kevésbé sajnos mindenütt jelenlévő), hogy van ádáz és hatalmas, lompos és diadalmas ördög, mindentől különlevő.
(Egyszer voltam bikaviadalon. Több mint tíz éve, Portugáliában. Ott nem ölik meg a bikát. Törvény tiltja. Nem ölik meg, "csak" kínozzák. Nekem így is egy életre elegem lett abból, amit ott megtapasztaltam.)
Kék ablakok, kék háztetők, és az eső kék fénye, Rahmanyinov dallamai tágra nyitott fülembe folynak, és könnyek hullanak vakságomba,
mert nélküle nem játszom, születésnapja délutánján főképp nem. Ha szerencsém lett volna, te vagy az oktatóm, én egyetlen diákod,
és a játékot mindig újrakezdeném. Liszt és Szkrjabin titkait súgnád meg a klaviatúra felett naptalan délutánokon! elcsitulnának viharos szívemben.
Csak a szemem lenne kék játék közben, te a kezemre koppintanál, minden oroszok legkedvesebb apja, ujjaimat gyengéden helyezed hideg, megfáradt szemedre. - fordította: Gerevich András
* A Wikipédiából: "A mű a legenda szerint Rachmaninov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását."
*
Én ennél horrorisztikusabb történetet hallottam 13 éves koromban, s olvasom a neten, hogy más is. Vajon melyik a legenda, s melyik a valóság? -
- Paul Chaulot: A TESTACCIO NÉVTELEN VIRÁGA [LA FLEUR ANONYME DU TESTACCIO]
Róma délnyugati részén, a Tevere partján, magánosan és lakatlanul magasodik a Testaccio domb. Emberi kezek halmozták fel lassan-lassan amfora-cserepekből, s most vadnövényei, füvei borzongásával kihívja hét dicsőséges, nála nem magasabb társát.
Kiváltságod a semmi hatálytalanítása, és pitvarunk előtt okkal hiheted: te vagy e tűz, melynek lángját végső földjeink legvakmerőbb tüzei elrejtik előlünk.
*
Ha meghökkented az időt, megfosztod virágporodtól, mit ér, hogy van hatalmam meglátni olykor valamilyen nyugalmat túl ezen az időn?
*
Másokra hagyd Rómában kibomolt neved. Elém névtelen álltál, s éreztem: kétkedik arcában a kő.
*
Mért téged megnevezni, hiszen a méh süket mindenre, ami nem a te néma hivásod.
*
Pártád távoli kékje, az égé
vigyázza.
Egy felleg átszáll, s te megremegsz.
*
Meglepni téged, mikor a nap leteper, s egyenlő vagy vele, szeretője, lobbanás.
De pártád vigyáz, rád zárul a kékje mindig.
*
Rabszolga-ima volt ez a kék tán, felemel téged, engem megaláz. Talán titkos út volt.
*
A nyolcadik domb, az kényszeríti nedved, hogy új életre támaszd, dicsőségét feltámaszd.
*
Hallod nomád lépteim alatt az amforák cserepeit csikorogni? Nekik köszönheted, örökkévaló, hogy ott vagy.
Rajtuk állok, beléjük börtönzöm magam. Hiába keresek kijárást a Történet felé.
*
Nagy lététől nehéz falai közt mit horzsol a ráncolt homlokú város, zajaival mit álcáz?
Talán a századokban szétszórt életét: vestaszüzek meregette holt vizet, halálhozót.
Milyen igaz ember vérén tűnődtél, hogy, távoli, te, hozzám ilyen közel vagy, hogy általad így feléleszt a föld?
Milyen keresztfa árnyát békíti el árnyad?
*
Úszik a hal, úszik, elenyészik a likacsos falaknál.
Pártádban egyedül, szép szeplőtelen, uralkodj, ó, uralkodj tovább!
Úszik a hal, úszik, megadja magát.
Uralkodj, míg rád nem száll a zúzmara-ítélet.
*
Soha penge élesebb, mint te, félig elbújt, bizonytalan szár!
*
Irgalmatlan virág, bezárom magam, megvakítom, hogy méginkább mímelhesd egy szent lámpa elérhető világát.
Ásnak visszfényeid, előbbre ásnak.
*
Bekeríteni téged? Megrohanni? Minden feléd-út vesztem sietteti. Kékséged előtt megérik vereségem, égen-túli kékséged előtt.
*
Mintha a hangom megromlott volna, ha faggatlak, csak a mese, a mese válaszol csak:
semerre-zaj, bitorolt hiány, sas mámora,
éber őröd.
Ne vesd meg, adj neki hálát: éjed parancsa.
*
Gyötröm magam a téged valló jelenben, én, száműzöttje a múltnak, építőmnek.
Melletted időt rögtönzök magamnak, s az az idő egymástól csak még inkább elválaszt.
*
Ha elveszve is a nőstényfarkas, ha elűzve is a forrás közepéből, éreztem, lihegése megkönnyíti figyelmem, szétszórja álmomat, felszítja, visszatartja a futó fényeket, akkor, mikor a vers megostromolta a kettőnk közt kettőnk alkotta űrt.
*
Te csöpp, ágaskodó, láttam, hogy hajtja meg titkos csúcsaidat, hogy szimatolja kettőnk egy-nyomát.
S ha feléd űzött ez a forgatag, csak színlelés volt?
Nem, nem itt, az idő fája alatt, sodrában az annyiszor fölényes halálnak.
Nem, nem itt, a korok tanúi előtt,
hanem elődtelen békében. Egy most támadt szikla békességében.
*
A rovar is óvta határodat, tudta bibédbe zárt mélységedet.
A csendje rendelte éjed alakzatait, közös ügyünket.
*
Ennek a zsoldosnak hol torpant meg hatalma?
*
Asszonymagasban új nap támad. Mit tőlem megtagadsz, eljátssza fénye, mit tőled akarok, megszabja futása.
*
Ha rebben egyetlen vézna szirmod, a város nyomban kifut köveiből. Ragadozómadárraj riasztja fel az űrt. Megrémül a falaiban fenyegetett félhomály.
*
A föld űzött el, mégis a föld.
*
Távolibb, egyre távolibb szűzi orcád, de bármerre vetődöm, ez a homályos kényszer merevséged felé.
*
Az időt, sem a helyet nem tagadom meg, melyek virággá, sírrá nyilvánítják utam. - fordította: Lator László - /Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/
Ki dolgozószobámban Időzget, írni próbál – Nem én vagyok sosem. Más Mindig a benti.
(Ez érthető, közismert.) Talán Lázáry, Jack Cole, Calvus lehet, vagy Asztrov – Senki s akárki,
Csak én nem…Olykor Mindenki éppen „alkot” – Helyettem ír benn,
S nem tudom: ki ír, Mit ír, s kinek nevében, Névtelen űrben?
( Forrás: Szép versek 2008)
***
Caius Licinius Calvus
I.
Csöpp Licinilla, ne félj, nyöszörögj, sose sírj föl az ágyban: laestrygon emberevők nincsenek… Ó, se szirén, se vonító Scylla, Charybdis sem fenyeget – csak aludj.
Még Polyphemus is álom igézete: vad, buta Cyclops tán csak a dajkamesék tűz-szigetén ha tenyész… De Sicania aetnai partján s tar Liparában, ahol
pásztori sípja szilaj szeleket terel egybe mulatni… Megszelidül Boreas, Africus és Eurus se dühöng, sem a durva Auster. Ládd, lehetletfinoman
fú a Favonius is: belelibben a fátylad, a fürtöd! Oly kecsesen forog, úgy lejt el előtted – ölel, s tovaleng… Friss Flora kiséri: ő hoz a földre tavaszt,
sarjad a fű s a virág ma nyomán, kicsi hyblai méhek rajzanak át a mezőn! Könnyü ruhában a fák lebegőbbek Terpsichorénál: táncol a kert, mosolyog,
zsendül a lég! Te se sírj… Véd, őriz az édesapád: mély álmod Ulixese lett, mert leleményes, akár a sokattűrt, szertehajózó, fényes utas… Ne zokogj,
csöpp Licinilla… Nagy éj vizein nekem új Ithacám vagy, lányom, örökre! Ne félj! Szörnyetegek pedig itt soha nincsenek… Ó, csak az ember! Jaj, csak az emberi faj.
II.
Jó Flavius, nyugodj meg, ne sápadozz, ne suttogj baljóslatot Dodona bölcs tölgyeként susogva: ne mind sürögj-forogj, már ne lelkesedj, s ne csüggedj! Inkább csücsülj a lengén virágzó kis gyümölcsfák alatt, kertedben: ismét olvasgass, nézelődj még öreg faasztalodnál… Feledd a torz közélet ügyét-baját, s a buksi fejed folyvást ne törjed, ne búslakodj, vidulj föl: hozass falernumit, vagy tütüld saját borocskád, bőven dicsérve Bacchust, Vertumnust és Pomonát! Virulj te is, barátom… Beszélgess el velem, sőt: akár kutyáddal is, de hagyd másra most a gondot! Tanulj megint kacagni, mulatni kedvesekkel… Légy arcukon mosollyá, mert az tetszőbb a szívben s a földre szállt tavaszban tanyázó isteneknek.
III.
Ganymedes, szemfüles légy, s te, Liber, falernumit hozz – de legyen vagy hároméves! A tavaszra hadd igyak már mulatozva, mint Silenus! Fakupámat töltse színbor, szivemet bolond szerelmek, fejemet komor borostyán, mit a nimfák fontak éjjel, S Cupido kötött nevetve, szeretőm finom kezével, hamar őszülő hajamhoz… Fejemet bolond szerelmek, szivemet komor borostyán koszorúzza! Bacchus, add, hogy fakupámat töltse színbor! Liberem, falernumit hozz – Faunusra hadd köszöntsem! Kicsit éljek még e földön, s ha a nap lesüt hasamra – soha többé meg se haljak!
Azt mondtad, hogy a csend békésebb, mint a versek ám ha ajándékképpen csendet hoznék neked (én tudom, mi a csend) így szólnál: Nem, ez nem csend, ez is egy újabb vers csak és ezzel visszaadnád.
Örülök neked, és a szerzeményeid miatti örömödnek is!:-) Strindberg? Annak alapján, amit olvastam róla, nem volt könnyű szeretni. A Júlia kisasszony tetszett, a Haláltáncból most éppen nem emlékszem semmire (újrázni kéne), az Apát (és a többi művét) pedig kihagytam - egyelőre. A beszkennelt anyag azért különleges ajándék számomra, mert magamtől soha nem találkoztam volna vele.
Hála a Központi Szabó Ervin Könyvtárnak a filléres vásárért (100 Ft/ könyv), bővült az otthoni könyvtáram. Érdekes dolgokat tudtam meg egy százasér' pl. Strindberg életéről (Per Olov: Életjáték ((bevallom nem zártam a szívembe))), de ami még izgalmasabb- vettem 3 db könyvet, amiben kizárólag elektronikai játékok vannak. Beszkenneltem egyet és kiszíneztem kicsit, mert sajnos elkészíteni még nem tudom. A könyvet Lothar Schüssler írta.
- A majdnem 18 éves fiam kapta jutalomkönyvként. Neki most egyéb programja van: bankett, gimnáziumi éveket búcsúztató balatonozás, stb., így lenyúltam:-)
*
Igen, megint tetszett a borító, a fülszöveg pedig tovább csigázta az érdeklődésem.
* Eszembe jutott egy mondat az Elégia című filmből: Denis Hopper beszél Ben Kingsley-vel. A Roth-regényt nem ismerem - szerepel vajon abban is?
Válasz: Könyvek? Igen, sokat olvasok. Mindig is sokat olvastam. Nem, nem tudom, értjük-e egymást. Legszívesebben a padlón olvasok, vagy az ágyon, mindig fekve, nem, nem is annyira a könyvek a lényegesek itt, hanem az olvasás maga, a fekete a fehéren, a betűk, a szótagok, a sorok, ezek az embertelen képződmények, a jelek, ez a megrögzült,
kifejezéssé merevedett őrület, amely az emberből jön. Higgye el nekem, a kifejezés őrület, a mi őrületünkből fakad. És a lényeg a lapozgatás, a hajsza az egyik oldalról a másikra, a menekülés, a bűntársként való részvétel egy eszeveszett, megalvadt szóáradatban, és idetartozik egy enjembement aljassága, az élet biztosítása egyetlen mondatban, és a mondatok viszontbiztosítása az életben. Az olvasás bün, amely minden más bűnt helyettesíthet, vagy ha úgy adódik, bármit intenzívebben életre kelt a bűnök helyén, az olvasás kicsapongás, emésztő szenvedély. Nem, nem fogyasztok kábítószert, könyveket
fogyasztok, természetesen van, amit előnyben részesítek, sok könyv nem tesz jót, némelyiket csak délelőtt veszem be, másokat csak éjjel, vannak olyan könyvek, amelyeket
nem engedek ki a kezemből, vándorlok velük a lakásban, a nappaliból a konyhába hurcolom őket, az előszobában állva olvasom őket, nem használok könyvjelzőt, olvasás
közben nem mozog a szám, már korán nagyon jól megtanultam olvasni, a módszerre már nem emlékszem, de egyszer utána kellene járnia, ott vidéken a népiskolában
kiválóan működhetett a dolog, legalábbis akkoriban, amikor én tanultam olvasni. Igen, nekem is feltűnt az, de csak később, hogy más országokban az emberek nem tudnak olvasni, vagy legalábbis nem olyan gyorsan, pedig a tempó is számít, nem csak a koncentráció, mert hát kérem, ki rágódik undor nélkül egy egyszerű vagy összetett mondaton, szemével, sőt még szájával is kérődzve rajta, egy mondatot, amely csak tárgyból és állítmányból áll,
gyorsan kell élvezni, a sok bővítményt tartalmazó mondatot pedig éppen amiatt kell szédületes tempóban fogyasztani, a szemgolyóval észrevétlenül cikázva, mert különben
nem adja meg magát, egy mondat meg kell, hogy adja magát az olvasónak. Én nem tudnám „átdolgozni magam" egy könyvön, hiszen az már a foglalatosság határát súrolná. Vannak olyan emberek, mondom Önnek, olyan emberek, a legfurcsább meglepetéseket lehet átélni az olvasás e területén... Mindenestre bizonyos értelemben gyengéim az analfabéták, még itt is ismerek valakit, aki nem olvas, nem akar olvasni; az ártatlanság állapotát jobban
fel tudja fogni egy olyan ember, aki maga az olvasás bűnébe esett, az ember vagy egyáltalán ne olvasson, vagy tényleg tudjon olvasni...
(Mühlbauer úr véletlenül törölte a szalagot. Bocsánatkérések Mühlbauer úr részéről. Higgyem el, csak néhány mondatot kell megismételni.)
Igen, sokat olvasok, de a sokkok, a nagy jelentőségű események egyetlen könyvlapra vetett pillantásból, a 27. oldal bal alsó sarkában lévő öt szó emlékéből állnak:
Nous allons á l'Esprit.* Szavak egy plakáton, nevek az ajtótáblákon, olyan könyvek címei, amelyek olvasatlanul ott maradnak egy kirakatban, egy képes újság hirdetése,
amelyet a fogorvosi várószobában fedezek fel, egy emlékmű,
egy sírkő felirata, amely a szemembe ötlik: ITT NYUGSZIK.
Ezt nem lett volna szabad mondania, és keservesen sírok.
A kamra nagy és sötét, nem, inkább terem ez, piszkos falú, lehetne Apuliában a Hohenstaufen-kastélyban. Mert nincsenek ablakok és nincsenek ajtók. Az apám bezárt ide, és meg akarom tőle kérdezni, mi a szándéka velem, de megint nincs elég bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem, és még egyszer körülnézek, mert csak kell itt lennie egy ajtónak, egyetlenegy ajtónak, hogy kijuthassak a szabadba, de most már felfogom, hogy nincs itt semmi, egy nyílás se, most már egy nyílás se, mert mindegyikre fekete tömlők tapadnak, körben mindenhol a falakon, olyanok, mintha hatalmas odatapasztott piócák lennének, amelyek ki akarnak valamit szívni a falból.
Miért nem vettem már észre korábban a tömlőket, hiszen kezdettől fogva ott kellett lenniük! A félhomályban olyan vak voltam, és a falak mentén tapogatóztam végig, hogy ne veszítsem apámat szem elől, hogy megtaláljam vele az ajtót, de most őt találom meg és azt mondom: Az ajtót, mutasd meg az ajtót. Apám nyugodtan levesz egy tömlőt a falról, egy kerek lyukat látok, amelyen keresztül befúj a levegő, és én meghunyászkodom, az apám továbbmegy, egyik tömlőt veszi le a másik után, és mielőtt még kiáltani tudnék, máris lélegzem be a gázt, egyre több gázt. Gázkamrában vagyok, igen, a világ legnagyobb gázkamrája, és én egyedül vagyok benne. Az ember nem védekezik a gázban. Az apám eltűnt, ő tudta, hol az ajtó és nekem nem mutatta meg, és miközben meghalok, elhal a vágyam, hogy még egyszer lássam őt és megmondjam neki azt az egyet. Apám, mondom neki, aki már nincs ott, én nem árultalak volna el, senkinek sem mondtalak volna meg. Itt nem védekezik az ember.
Amikor elkezdődik, tudom, hogy a világ kifordult már a sarkából, és tudom, hogy megtébolyodtam. A világ elemei még itt vannak, de olyan irtózatos összetételben, ahogy még soha senki nem látta őket. Autók furikáznak körbe-körbe, festéktől csöpögve, emberek tűnnek fel, vigyorgó torzpofák, és ha felém közelednek, összecsuklanak, szalmabábuk csak, összekötözött vasdrótok, papi rmaséfigurák, és továbbmegyek ebben a világban, amely nem a világ, összeszorított ököllel, kinyújtott karral, hogy kivédjem a tárgyakat, gépeket, amelyek felém hajtanak és porrá zúznak, és ha a félelemtől nem tudok már továbbmenni, behunyom a szememet, de a festékek, a fénylő, rikító, őrjöngő színek mégis összekennek, az arcomat, a csupasz lábamat, megint kinyitom a szemem, hogy viszszanyerjem a tájékozódásomat, mert ki akarok innen jutni, aztán felszállok a magasba, mert a kéz- és lábujjaim könnyű, égszínű luftballonokká dagadtak és visznek fölfelé egy seholsincs-magasságba, ahol még rosszabb, aztán mind szétpukkan, és én esem, esem lefelé és fölállok, a lábujjaim elfeketedtek, nem tudok továbbmenni.
Gőzsy Kati | 2009. május 8., péntek 16:30 | Frissítve: 2009. május 11.
Tiltakozás, pályázat érvénytelenítése és pénzügyi nehézségek ellenére is szamárfogatra ültetik Kaposváron a somogyi megyeszékhely nemzetközileg legismertebb személyiségének, Rippl-Rónai József festőművésznek a szobrát.
hirdetésTiltakozások és a pályázat érvénytelenítése ellenére Kaposvár egyik leghíresebb szülöttét Trischler Ferenc pécsi szobrász kétkerekű szamaras kordéra ültette. A bronzszobor avatása a május 21-én kezdődő Festők városa [1] fesztivál nyitónapján lesz, a festő május 23-ai születésnapjára emlékezve. A művészen lesz jellegzetes dolog is: a széles karimájú kalapja, illetve az, hogy életnagyságban készült a szobor.
A téma a 2006-os ötlet megszületése óta még mindig nagy vihart vált ki Kaposváron. Miután a tiltakozás és a pályázat visszavonása nem volt elég, egy közös Rippl-Rónai József-Ady Endre ellenszoborral is pályázot írtak ki. Ezzel a szoborcsoporttal szeretnék enyhíteni a már kész - így visszavonhatatlan - szamaras szobor blődségét.
Fotón csak Anella, a nevelt lánya ült a bakon (forrás: kaposvári Rippl-Rónai Múzeum)
2006-ban indult a szamárt dicsőítő kálvária: a Magyar Képzőművészeti Lektorátus Rippl-Rónaira nézve helytelennek és "dehonesztálónak" tartotta a megjelenítést, és érvénytelenítette a szamaras fogat pályázatát. A megjelenítést ellenzők szerint (vagy 70 művész is aláírta a nyílt levelet) sem ez volt a művész legfőbb jellemzője: túl hétköznapinak, a művész nagyságához méltatlannak mondták a képet. 2008-ban maga Szita Károly polgármester is ígéretet tett, hogy nem lesz ilyen szobor.
A szobor költségvetéséhez is nehéz út vezetett: április 24-én a Kapos Extrában informálták [2] a lakosokat, hogy ha tudnak, adakozhatnak a szobor elkészítéséhez szükséges 20 millió forinthoz (péntek délelőtt még 25 millióra taksálta az MTI híre a szobor költségét, azóta javították).
A szobor felállítását egyébként a Kaposvárért Közalapítvány kezdeményezte, győztesnek nyilvánította a pécsi szobrász pályamunkáját, és azt infomációink szerint jóváhagyatta a kaposvári közgyűléssel is. A költségekhez a Kaposvárért Közalapítvány és magánszemélyek mellett helyi gazdálkodó szervezetek és a kaposvári önkormányzat is hozzájárult. "Ami a legszomorúbb, hogy adófizetők pénzéből hamisították meg a nimbuszt" - mondta Horváth János Milán Rippl-Rónai-kutató.
"Szamár ötlet"
A szobrot készítő pécsi alkotó az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy van egy ilyen életkép is, amin a festő csacsifogaton a Róma-hegyről a városba kocsikázik. A Kapos Extrá-s pénztoborzó hirdetés szövege pedig így szól: "Trischler Ferenc szobrászművész tervei által az a közismert kép elevenedik meg, amint a festő kordéján, jellegzetes, kalapos öltözékében a városba kocsikázik a Róma-hegyről."
Életképnek nyoma sincs Horváth János szerint, csak egy fénykép készült, amin messze a kordé mögött áll a festő. "Hogy közismert kép lenne az, hogy ráült a kordéra, szintén nagy túlzás. Hogy egyszer is ráült volna, csak egy Bernáth Aurél-elbeszélés alapján sejthetjük: Bernáth gyerekkorában látott egy ilyen jelenetet."
A festő és a szamár kapcsolatáról Horváth még elmondta: mikor a nevelt lánya kicsi volt, tartott a művész az istállóban ilyen csacsifogatot. "Maga Rippl-Rónai hiú ember volt, hintóval járt. Még fényképet sem engedélyeztetett magáról előnytelen helyzetben készíteni."
"A szamaras Rippl Rónai-makettet kisplasztikában láttam eddig, de már magát az ötletet elleneztem, valamilyen franciás divatú, finom hölgykíséret lenne hozzá illő, nem a szamárhölgy - mondta még a kaposvári művészettörténész. - Egy nyugati kultúrát hoztak volna be ezzel, amit képviselt, nem a balkánit, amit a szamár szimbolizál. Maga az ötlet szamárság: kisplasztikában vicces, de nem találó, teljes méretben már inkább ijesztőnek tűnhet."
A Rippl Rónai József és Ady Endre leendő szoborpárosa méltóbb kapcsolat lenne a kutató szerint. Barátságuk mellett a forradalmi nézőpont is közös volt bennük. A szobrot a sétálóutca Ady Endre utcai szakaszára tervezik.
"A kaposvári sétálóutcában már látható egy bohóc. Weeber Klára szobrászművész Bohóc című alkotása - tette még hozzá Horváth János. - Nem egyértelmű, hogy szükséges egy hasonlóan viccesnek szánt szobor a város nagy szülöttjéről, akinek arcmását két további szobor is őrzi a szülővárosban."
Rippl-Rónai József
A posztimpresszionista és szecessziós törekvések legkiemelkedőbb magyarországi képviselőjeként számon tartott, 1861-ben született Rippl-Rónai Kaposváron patikussegédnek tanult. Előbb itthon, majd a müncheni Művészeti Akadémián tanult festészetet. Művészi munkássága Párizsban, Munkácsy Mihály tanítványaként bontakozott ki. 1902-ben visszatért Kaposvárra, az I. világháború kitörése azonban ismét Párizsban érte, ahol elfogták és internálták. 1915-ben ismét visszatért a szülővárosába, és haláláig a jelenleg múzeumként látogatókat fogadó Róma-villa volt az otthona. A Somogy Megyei Múzeum is a festőről kapta a nevét.
A portelepre rácsődült az éjjel formátlan tömbjeinek csapata. A lakótelepre ráesteledett. Szóval sötétben ballagtam volna haza, ha lett volna haza, vagy legalább valahonnan jöttem volna, mikor az égen, túl a földi rossz sötéten kigyúlt szerelmem csillaghalmaza. Szerelmemé, a nőé, sose tudta, hogy őt látom egy galaxisban is, bár csalt a látszat - csak pont volt a rendszer -, az volt igaz, és minden más hamis, hamis az utca, bánatom se fényes, nyugalmam játszott volt, féltem nagyon, zsebemben sok pénz, majdnem semmit értek, s tudásom sem volt éppen nagy vagyon, hajam még hosszú, fényes, dús, de nem volt illata, már nem jelentett semmit, vad érzelmekről árulkodtak, ám hamisan a felesleges centik. Csak bárki voltam, nem voltam tehát, csak lehettem volna talán én, ha van tudásom önmagamról, s nem a látszat kínoz lenni, vagy: nem hatalma van, csak lehetőség látszani, kísérlet lehettem volna, ám így csak eset: szerelmem apró csillagrendszerével gyulladtak ki a csillagrendszerek. A lakótelep én voltam, az ég ő. Közöttünk köd, sötét - történetek. Így lehetett negyed hétkor késő: te nem voltál velem, csak én veled. - /Jónás Tamás Önkéntes vak - Magvető, 2008/
- Ó - mondta az egér -, a világ napról napra zsugorodik. Először olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balra a távolban falakat láttam, ám e hosszú falak olyan gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott a sarokban a csapda, amelybe futok. - Csak futásod irányán kell változtatnod - mondta a macska, és felfalta.
Tandori Dezső fordítása
(Franz Kafka: Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973)
:-)
A majdnem 18 éves fiam kapta 
