Van először is az ásványok, a lélek nélküli anyag világa. Milyen mértékben emlékeztet e világ tökéletessége a Teremtő tökéletességére? Nos, paradox módon az ásványi világ puszta jelenlétével Isten végső (és első) tulajdonságára utal: a létezésre. Szerfölött nyilvánvaló, szerfölött erőteljes tulajdonsága az, hogy rendkívül tartós, külsőre (majdnem) örökkévaló. Amit az ásványról elmondhatunk, az, hogy egész egyszerűen van. Szilárdan, tömören, egyneműen van, s e tekintetben felülmúlja a többi világot. Az ásvány túlél bennünket: majdnem ugyanúgy van, ahogyan Isten is van. Gondoljanak csak bele, micsoda szédítő példája ez a fordított analógiának! A legalsó világ jeleníti meg a legtisztábban és az összes többi világnál nagyobb mértékben a legfelső Lény legfőbb tulajdonságát: azt, hogy van. Amit egy kavicsról nyugodtan elmondhatunk, az az, hogy van. Vagyis pontosan az a legtöbb és legkevesebb, amit Istenről is elmondhatunk. Csupán az a gond, hogy az ásványi lény" mindössze van, tart, áll, de végérvényesen idegen az életfolyamattól. A hegy és a homok eltart, ám tartóssága dermedt, sivár, halott. Az ásvány tehát egy olyan van", amely nem lélegzik, nem mozog és nem alkot. Hasonlít Istenhez kiterjedtségében és állandóságában, de valójában inkább Isten élettelen nyoŹmához hasonlít. Az ásványvilág úgy létezik, ahogyan a vestigium, a nyom, az árnyék létezik. Ha megengedhetünk magunknak hasonló oximoront, akkor nem más, mint istenségtetem. Ahhoz, hogy a tökéletességek hierarchiájában az egész egyszerűen van"-tól az egész egyszerűen élő"-ig jussunk, az ásványvilágból át kell lépnünk a növényvilágba. A növényben az eleven élet tulajdonsága a maga általánosságában fejeződik ki. Az ásványi lét száraz alapján a növényvilág az élet hatalmas és sokszínű, eredendően ártatlan és pazarul bőséges kirobbanása.
- "Granadai vagyok - nyilatkozta Amerikából hazatérve -; azt hiszem, már ez is elegendő ok, hogy igyekezzem megérteni az üldözötteket. A cigányt, a négert, a zsidót... az arabot, akikből mindannyiunkban él valami."
"Minden jobb annál, semmint hagyni, hogy a gondjaid beléd marjanak, öszetörjenek, szétzúzzanak. Én ezekben a napokban akaratom erejével oldottam fel életem egyik legfájdalmasabb állapotát. El sem tudod képzelni, milyen az, egész éjjeleket tölteni az erkélyen és nézni az éjszakai Granadát, amely számomra üres, és a legparányibb vigaszt sem nyújtja. És mindehhez... Állandóan azon igyekezni, hogy ez a lelkiállapot ne szűrődjék át a versbe, mert az olyan tekintetek előtt nyitná meg mindazt, ami a legtisztább bennem, amelyeknek azt soha nem szabad látniok."
*
I. FÉRFI Romeo lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Romeo lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép. IGAZGATÓ De soha nem szűnnek meg Romeo és Júlia lenni. (A közönség - ford. András László)
SZERZŐ A közönség zokog az Othelló-n, nevet a Makrancos hölgy-ön, de nem érti a Szentivánéji álom-ot, így hát azon is nevet. Bár talán jobb is így. Maga tudja, miről szól a darab? SÚGÓ Én súgó vagyok. Nem tudnám jól elmondani. SZERZŐ Komor téma. SÚGÓ Én nagyon vidám leszek tőle. SZERZŐ Pedig cseppet sem vidám. A darabban minden azt igyekszik bizonyítani, hogy a szerelem, bármilyen szerelem, véletlen csupán, és egyáltalában nem függ tőlünk. A szereplők elalszanak, jön Puck, a pajkos kobold, megszagoltat velük egy virágot, és amikor fölébrednek, beleszeretnek az első lénybe, akit meglátnak, noha mielőtt elaludtak, másba voltak szerelmesek. A tündérek királynője, Titánia, így szeret bele egy szamárfejű parasztba. (Címtelen színdarab - ford. András László)
A közönség ugyanis - és ezek már García Lorca saját szavai -: "a közönség tükre. Azaz felvonultatom a színpadon azokat a drámákat, amelyeket a nézők mindegyike végiggondol, míg - sokszor oda se figyelve önmagára - az előadást nézi. És mivel az egyes emberek drámája gyakran nagyon szúrós és általában csöppet sem tisztességes, a nézők így azonnal felkelnének és méltatlankodva megakadályoznák, hogy az előadás folytatódjék. Igen, a darabom nem előadni való mű; mint magam meghatároztam: elfütyülni való költemény."
/Federico García Lorca A közönség Címtelen színdarab - Magyar Helikon, 1981/
*
HAJNALI DAL
Pirkadat-harangok zengnek Córdobában. Hajnali harangok Granadában. Leányok nyílnak ébredésre hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van. Lányszivekben egész Andalúziában szól a harang. Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában. Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában. - fordította: Veress Miklós
MÁSKÉPP
A délutánnak rétjére a máglya pirosdühű agancsokat borított. Lustán hever a völgy. Csikónyi szellő nyihog a kaptatókon itt-ott.
Kristályosult a levegő a füsttől. Bús macskaszem: sárgákat hunyoríntó. Szememben én: ágakon fiú sétál. Folyón az ágak útja lassú, ringó.
Így jutok fontos dolgaimhoz. Refrén szól refrént visszahívó. A kákasűrű késődélutánban de furcsa, hogy így hívnak: Federico. - fordította: Veress Miklós
ALVAJÁRÓ ROMÁNC
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppent könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Síma vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. - fordította: Nagy László
/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/
Mindig érdekeltek. Hiszek abban a tanításban, hogy az ép gépezet kerékrendszerét leginkább a romlotton lehet tanulmányozni. Aztán nagyon hasonlítanak azokhoz, akik künn járnak, és példázatosan tükrözik minden kor szellemét. Legutóbb, mikor meglátogattam őket, még háború volt. Ekkor egy indus istent találtam itt, ki az asztalon ült, keresztbe font lábbal, égre meredő szemmel, imádkozva. Császár négy is akadt. Az egyik csíkos vászonsapkájában, a puszta falra hajolva telefonozott fojtógázért és torpedózúzóért, a másik észre sem vett, a harmadik arcul akart ütni, a negyedik azonnal kinevezett alezredesének. Kívülük feltalálók kerültek elém, kik hasznos találmányokkal gazdagították az emberiséget, például azzal, hogy lehet száj nélkül enni és fej nélkül beszélni. Világboldogítóra egyetlenegyre emlékszem. Az kiáltványokat írt, szakadatlanul, éjjel-nappal. Mikor az ápoló eloltotta lámpáját, akkor is. A sötétség nem zavarta. Főképp azonban lángelmék lobogtak, zilált fürtökkel, önteltségtől szikrázó szemmel. Annyi író egy rakáson, mint holmi irodalmi kávéházban. Mindegyik önmagát tartotta legkiválóbbnak. De el kell ismernem, hogy az őrültek kissé szerényebbek és jobb modorúak. Nem szabad megfeledkeznem arról a rokonszenves úrról sem, ki ágyán az orrát fújta, oly zajjal, hogy hozzá képest az elefánt kürtölése enyhe muzsika. Azt a levegőt szivattyúzta ki magából, mellyel telis-tele volt a teste, s akkora sikerrel, hogy a levegő már csak a köldökéig ért, s azt remélte, hogy pár év múlva teljesen levegőmentes lesz. Sok idő múlt el. Ma újra benéztem hozzájuk. Erről a látogatásomról számolok be. Az indus isten, szegény, azóta meghalt, agyvérzésben, egy özvegyet és két kisgyermeket hagyva hátra. De a többiek majdnem mind éltek. A négy császár is. Illő hódolattal járultam eléjük. Ők azonban szemembe nevettek. Minden bizonnyal őrültnek hittek. Kiderült, hogy közben mesterséget változtattak. Nem köztársasági elnökök lettek. Az őrültek regényesek, köztük soha sincs köztársasági elnök. Most az egyik házeladással foglakozik, és üzlete kitűnően megy, egész városrészeket ad el, nagy haszonnal. A többiek tőzsdebizományosok vagy bankárok. Egy darabig milliókban számoltak, aztán milliárdokban, de amint az európai pénz hanyatlott, óriási számokkal kellett megbirkózniok, attól féltek, hogy újra megőrülnek, s így sietve áttértek a dollár valutára. Mind megszerezték az amerikai állampolgárságot. How do you do? - kérdezték tőlem. A föltaláló és világboldogító sem akarja már megmenteni a világot. Rájöttek, hogy nem érdemes. Ötven Ganz-Danubiust kínálnak aránylag olcsó árfolyamon, előzékenységi részvényt. Önérzetesen visszautasítottam. Csak az írókban reménykedtem. Azok egy sarokban lármáztak. Lám, mondtam, az irodalom nemes szenvedélye lelkesíti őket, és egymás művét szidják, akár régen, az aranykorban. Amint azonban közelebb értem hozzájuk, nem kis csalódással állapítottam meg, hogy ők is adnak-vesznek. Pokoli zsivaj volt. Majdnem akkora, mint a tőzsdén. Nem értettem a változást. Tudós orvos barátom azonban megmagyarázta. Az történt, hogy ezek a szerencsétlenek belátták, hogy foglalkozásukból nem élhetnek meg, és elhelyezkedtek gyakorlati, pozitív, kereskedelmi és közgazdaságtani pályákon. Csak nem őrültek meg, hogy még mindig verseket írjanak? Igazuk van. Átnyergeltek, mint a többi konjunktúralovagok. De én mégis kerestem valakit, aki hű maradt a régi eszményéhez. Megtaláltam. Az orrfúvó ember ma is ágyán ült, s nem törődve a világ zajával fújta az orrát, harsogón. Már csak két ujjnyi levegő lehetett a fejében, és biztosított, hogy még egy év, és akkor elkészül. Sok sikert kívántam. Szeretettel tekintettem rá. Ő volt itt az egyetlen jellem.
1923 - /Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
Vedd vissza a talentumot Uram, az enyémet. A bankár fel nem váltotta, el nem fogadta, Viszem, mutogatom ezt az idegen fémet, Jártam a boltosoknál, mind visszaadta.
Járok-kelek, kinálom: semmit se adnak rája. Csak én érzem, milyen nehéz, mikor emelgetem. Se csorbája, se kopása, Uram, ládd semmi hibája: Azon fényesen adom vissza. Nem kell nekem.
Csinálj vele amit akarsz. Itt van ni, vedd el. Csak vedd el. Tudom sok ebből nincsen. A földből virágot, gyümölcsöt a te szent kezeddel Csak Te tudsz kiráncigálni. Éntőlem vedd el a kincsem.
Én itt szikkadt, üres barázdák közt bolyongok. Verejtékemnek semmi láttatja ezen A világon. Megszámoltatsz majd s nem tudom mit mondok. Ha kérded mit végeztem: üres a két kezem.
1. Carol Rumens Forradalmár asszonyok (Revolutionary Women) Lázár Júlia fordítása /Új kabát, stb.../ - Nyecsajev miatt Dosztojevszkij és az Ördögök (D. bukdácsolása a regénnyel, míg meg nem találta az igazi ördögöt, Sztavrogint) - és újra Pilinszky
2. Harold Pinter Hazatérés (The Homecoming) Hamvai Kornél fordítása + egyebek
+1 Kannus topikjában olvastam ma egy verset, arról ugrott be egy Carol Ann Duffy, igazából sok alkotása idetartozik, de ez különösen. A címét nem mondom meg, bár nagyon jó, nagyon elgondolkodtató, sokféleképpen megközelíthető, kegyetlen vers. (Nincs fent a neten.) Mert: a/ én ismerem b/ nekem, mint gondos anyának óvnom kell a véletlenül erre tévedő ártatlan lelkű olvasót eme mű megismerésétől
*** Ja, és ha valaki remek játszmázós filmre kíváncsi, melyben újfent láthatjuk, mire képes a pengeéles agy, akár facetoface, akár álruhában, nézze meg - ha még nem látta esetleg - A mesterdetektív (Sleuth) c. filmet. Bevallom, nem Jude Law két szép szeméért hoztam ki, de még nem is Michael Caine-ért, hanem Pinter miatt. Ő írta a forgatókönyvet. Olyan is: jéghideg tőmondatok, szünetek, csöndek.
ORBÁN OTTÓ A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Kilőtt nyilak az égen, három fekete gép, Viszik a korszak kérdésére a téboly feleletét. Fekete füst dől a betonból, a kerozin sárgán lángol. Romhalmaz lesz Bábelből és Babilóniából.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Ez a nap a gyilkolásé, a tömeges halálhíré. A föld lakóit rettentő hang szólítja, a Dies Irae, Ez a nap a halottaké, ez a harag napja, Amikor a gyászoló is a fogát csikorgatja.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Fölrobban az üvegablak, az acéloszlop megdől. Öngyilkosok ugranak ki az emeletekről. A képzelet sem bírja erővel, nem tudja, hogy hol van. Alsó-Manhattanben, az izzó pokolban.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
Ha a pokolban is, menti a menthetőt. Vízsugárral hűti a lángoló tetőt. Bárkájában tigrist: parazsat őrzött Noé. Emlékmű a város, egy halott tűzoltóé.
Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova, Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.
- Csak az eszményt látom. De még soha eszmény nem volt igazán sikeres e földön.
(Isadora Duncan - és Tandori Dezső)
/Hart Crane Mindenek neve - Európa Könyvkiadó, 1999/
*
Csodák nincsenek. Ezt tudom, és ez mentalitásom s világlátásom alapköve most és mindörökké. Mégis van valami, ami a csodához hasonló - az emberben élő megsemmisíthetetlen és megmagyarázhatatlan csodaigény.
Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!
Egyes érzések szépek, általános elismerésnek örvendenek, vagy legalább annak jólesnek, aki érzi őket. A félelem - soha. A félelem mindig csúnya, gyakran undorító. Sajnos, a félelem szüntelenül kísér bennünket, állandóan félünk ettől vagy amattól, de valamitől folyton. Még akkor is, ha a nagy félelem egy percre lemegy a színpadról, ott maradnak a kis félelmek mint statiszták tömege. Végtelen számú, végtelenül sokféle gondunk, félelmünk és aggodalmunk van, mert az aktuális félelmekhez csatlakoznak a múltbeli félelmek, vagyis a sérelmek. Aki valaha éhezett, megverték, megalázták, az visszamenőleg fél, akinek pedig nincs mitől visszamenőleg félnie, az fél a jövőtől. A jövőtől mindannyian félünk, mert a többi állattól eltérően megvan bennünk az előrelátás képessége. Az elképzelt félelem gyötrőbb, mint a pillanatnyi veszély, mert több időnk van rá, hogy jól megjegyezzük. Ebből következik, hogy szüntelenül csúfságban élünk, mindenütt jelenlévő és mindent átható csúfságban, a magunkéban és másokéban. Aki azt ígéri nekünk, hogy kiszabadít belőle, és mi el is hisszük - urunk lesz. És ettől kell a legjobban félni. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
(...) A nép gyorsan kitalálja a meséket, gyorsan el is terjeszti őket, s a valóság furcsán és elválaszthatatlanul egybeszövődik a mesékkel. A parasztok, akik éjszakánként a guszlást hallgatták, azt mesélték, hogy a tündér, aki lerontja az építkezést, megüzente Abid agának, mindaddig nem hagyja abba a rombolást, amíg csak két gyermeket, egy ikerpárt - név szerint Stoját és Ostoját - be nem falaznak a híd alapzatába. Sokan fogadkoztak, hogy látták is a sejmeneket, amint a falvakban ilyen ikerpárt kerestek. (A sejmenek valóban körüljárták a falvakat, de nem gyerekeket kerestek, hanem Abid aga parancsára hallgatóztak s kérdezősködtek a nép körében, hátha ilyen módon megtudják, kik azok, akik a hidat rombolják.) (...) Abid aga dühöngött. Valósággal égette a tudat, hogy akad olyan valaki, aki közmondásos szigorúságával szembeszállva (ez a szigor táplálta büszkeségét) arra merészkedett, hogy műve és szándéka ellen cselekedjék. Utálta ezt a népet, a muzulmánokat éppúgy, mint a keresztényeket, mert a munkában lassú és ügyetlen, de gyors a gúnyban és tiszteletlenségben, s oly hamar talál csúfondáros és romboló szavakat mindarra, amit nem tud fölfogni vagy nem tud megcsinálni. Őröket állíttatott a folyó mindkét partjára. A földmunkálatokon a károk akkor megszűntek, de a vízen tovább folytatódtak a rombolások. Csak holdas éjszakákon nem esett kár. Ez Abid agát, aki nem hitt a tündérekben, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy ezek a tündérek nem láthatatlanok, s nem a magasságokból jönnek. Nem akart hinni és nem is hihetett sokáig azoknak, akik azt mondották neki, hogy ez paraszti ravaszság, de most mindinkább meggyőződött arról, hogy mégis így van. S ez még jobban fölbőszítette. Ugyanakkor azonban jól tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, s el kell rejtenie haragját, ha el akarja fogni a károkozót, s mennél gyorsabban és tökéletesebben szét akarja oszlatni a tündérekről és a hídépítés abbahagyásáról szóló meséket, amelyek már veszélyessé válhatnak. Magához hívatta a sejmenek parancsnokát, egy plevljelei embert, aki Sztambulban nőtt föl, és sápadt, beteges férfiú volt. Ez a két ember ösztönösen idegenkedett egymástól, ugyanakkor szüntelenül vonzódott is, és összeütközésekre került sor közöttük. Mert kettejük közt szüntelenül szövődtek és hullámzottak a gyűlölet, megvetés, félelem és bizonytalanság érthetetlen érzései, Abid aga, aki senkihez sem volt puha és kedves, ez iránt a sápadt, eltörökösödött ember iránt leplezetlen megvetést mutatott. Akármit tett vagy beszélt ez az ember, Abid agát fölbőszítette, s arra ösztökélte, hogy leszidja és megalázza. S minél inkább megalázkodott, minél kedvesebbnek, szorgalmasabbnak mutatkozott a plevljei, annál inkább nőtt Abid aga megvetése. (...) - (...) Ha három nap alatt nem szűnik meg minden rombolás és kártevés az építkezésen, ha nem fogod el azt, aki ezeket csinálja, ha el nem hallgattatod mindazokat a bolond híreket, amiket itt tündérekről és a munka abbahagyásáról terjesztenek, élve húzatlak karóba a legmagasabb állványon, hadd lásson a világ, hadd félemlítsed meg ezeket a gazembereket, és hadd térítsd észre őket. Életemre és hitemre esküszöm neked, amire pedig nem könnyen esküsznek. (...) Mikor Radisavnak megparancsolták, hogy feküdjék le, egy kicsit habozott, aztán egyetlen pillantást sem vetve a cigányokra és a sejmenekre, mintha nem is léteznének, a plevljeihez lépett, s csöndesen, rekedt hangon így szólt hozzá: - Hallod-e, úgy segítsen az Isten ezen is, meg a túlvilágon is, tegyél jót velem, szúrj keresztül, hogy ne kelljen kínlódnom, mint a kutyának. A plevljei összerezzent, s rákiáltott az emberre, mintha védekezni akarna a túlságosan bizalmas beszéd ellen: - Takarodj, te gyaur! Hát ilyen hős vagy te, hogy lerombolod a szultánét, emitt meg rimánkodsz, mint egy asszony! Úgy lesz, ahogy megparancsolták, s ahogy megérdemled. Radisav még mélyebben hajtotta a fejét, a cigányok pedig hozzáléptek, lehúzták róla a ruhát meg az inget. A mellén előtűntek a lánc okozta vörös égési sebek. A paraszt többé egy szót sem szólt, hanem úgy, ahogy megparancsolták, arccal a földnek, lefeküdt. A cigányok hozzáléptek, s először hátrakötözték a kezét, majd mindkét lábára a bokájánák kötelet kötöttek. A két cigány kétfelé húzni kezdte a kötelet, s szétfeszítették a paraszt lábát. Azután Merdan a karót két kerek fadorongra fektette, úgyhogy a csúcsa a paraszt lába közé ért. Övéből széles, rövid kést vont elő, letérdelt az elítélt mellé, fölébe hajolt, hogy a lába között szétvágja a bő nadrág posztóját, s kiszélesítse a nyílást, amelyen át a karónak a testbe kell hatolnia. A hóhér munkájának ez a legborzalmasabb része, szerencsére, a nézők előtt láthatatlan maradt. Csak azt lehetett látni, amint az összekötözött test a rövid és észrevétlen késszúrástól megrándul, derékig fölemelkedik, mintha föl akarna kelni, de nyomban utána visszazuhan, és tompán a deszkára ütődik. Mihelyt a cigány ezt elvégezte, fölugrott, fölkapta a földről a fabunkót, és lassú, kimért ütésekkel verni kezdte a karó alsó, tompa részét. Két ütés között egy kissé megállott, először a testet szemlélte, amelybe a karó behatolt, aztán a két cigányt, figyelmeztetve őket, hogy lassan és egyenletesen húzzák a kötelet. A paraszt szétfeszített teste görcsösen rángatózott, a fabunkó minden ütésénél meggörbült és vonaglott a gerinc, de a kötelek kifeszítették és kiegyenesítették. Mindkét parton olyan nagy volt a csönd, hogy minden ütést, aztán a meredek partról annak minden visszhangját is pontosan ki lehetett venni. A legközelebb állók még azt is hallhatták, hogy az ember homloka minden ütés után a deszkához verődik, s emellett még egy más, különös hangot is; de ez sem jajgatás, sem fohászkodás vagy hörgés nem volt, hanem a szétfeszített és megkínzott testből csikorgásféle tört elő, mint mikor valaki a sövényt gázolja vagy fát tör. Minden második ütés után a cigány a kifeszített testhez lépett, föléje hajolt, s megvizsgálta, vajon a karó helyes irányban halad-e, s mikor meggyőződött arról, hogy az élethez szükséges egyetlen fontosabb belső részt sem érintett, visszatért a helyére, és folytatta munkáját. Mindezt a partról alig lehetett hallani, még kevésbé látni, de mindenkinek reszketett a a lába, elsápadt az arca, és kezén kihűltek az ujjak. Aztán egyszerre csak megszűntek az ütések. Merdan észrevette, hogy a jobb váll felső részén megfeszülnek az izmok, és a bőr emelkedni kezd. Gyorsan odalépett, és ezt a kidudorodott részt keresztben átvágta. Sápadt vérsugár tört elő, először csak gyöngén, aztán erősebben. Még két-három könnyű és óvatos ütés, aztán az átvágott helyen kibukkant a karó megvasalt csúcsa. Még kettőt-hármat ütött a karóra, míg csúcsa el nem érte a jobb fül magasságát. Az ember karóba volt húzva, mint parázs fölött a birka, csak éppen a karó csúcsa nem a száján jött ki, hanem a hátán, s a belsejében nem sértett meg erősebben semmit, sem a szívet, sem a tüdőt. Akkor Merdan eldobta a fabunkót, és az áldozathoz lépett. Végigszemlélte a mozdulatlan testet, megkerülve a vért, amely előszivárgott onnan, ahol a karó behatolt és előbukkant, s kis tócsákba gyűlt a deszkán. A két cigány hátára fordította a megmerevült testet, s a lábakat a karó aljához kötözte. Ezalatt Merdan azt figyelte, él-e még az ember, s figyelmesen szemlélte az arcát, amely megduzzadt, s szélesebbnek, nagyobbnak látszott. A szeme tágra nyílt s nyugtalan volt, de a szempillái nem mozdultak, a szája tátottan állt, az ajka görcsbe merevedett, előfehérlettek összeszorított fogai. Az ember már nem tudta mozdítani arcizmait, s ezért az arca inkább lárvának látszott. A szíve azonban tompán vert, s a tüdeje rövid és meggyorsult lélegzettel dolgozott. A két cigány, mint nyársra húzott birkát, fölemelte. Merdan rájuk kiáltott, vigyázzanak, ne rázzák a testet, s maga is segített nekik. A karó alsó, vastagabb részét beleállították a gerendák közé, nagy szögekkel odaerősítették, aztán hátulról egy rövid léccel alátámasztották, azt is hozzászögezték a karóhoz és az állvány gerendáihoz. Mikor ezzel is elkészültek, a cigányok hátrább húzódtak, és a sejmenekhez csatlakoztak, az üres térségen pedig, két egész rőfre kiemelkedve, kinyúlva és kidülledve, derékig meztelenül, egyedül maradt a karóba húzott ember. Messziről csak sejteni lehetett, hogy testén áthalad a karó, amelyhez lábát és kezét kötözték. Ezért a népnek úgy rémlett, mintha szobor volna, amely magasan a folyó fölött, közvetlenül az állványok peremén lebeg a magasban. (...) A plevljei ott állt határozatlanul a síkon, amely gyorsan megüresedett. Legénye a lovát tartotta, a sejmenek parancsára vártak. Úgy érezte, kellene valamit mondania, de nem tudott szóhoz jutni a nagy fölindulástól, amely csak most kezdett igazán növekedni benne, mintha szét akarná feszíteni. Csak most jutott tudatába mindaz, amire, az ítélet végrehajtásával elfoglalva, eddig nem gondolt. Csak most emlékezett Abid aga fenyegetésére, hogy élve karóba húzatja, ha el nem fogja a bűnösöket. Megmenekült hát ettől a borzalomtól, de alig egy hajszálnyira, az utolsó pillanatban. Az ottan fönn, az állványokon, éjszakánként alattomosan minden erejét megfeszítve azon dolgozott, hogy ő erre a sorsra jusson. De íme, fordítva történt. Ha csak egy pillantást is vetett arra az emberre, aki a folyó fölött karóba húzva lebeg, rémülettel és fájdalmas örömmel töltötte el a tudat, hogy a sors nem őt sújtotta, hogy az ő teste sértetlen, szabad, a tagjait mozgatni tudja. S ettől a gondolattól legyűrhetetlen, tüzes tüskék támadtak a mellében, s áradtak széjjel egész testébe, behatoltak a lábába, kezébe, s arra ösztökélték, hogy mozogjon, nevessen, beszéljen, mintha csak önmagát is meg kellene győznie arról, hogy egészséges, hogy szabadon mozoghat, beszélhet, hangosan nevethet, s ha akar, énekelhet, s nem kell a karóról erőtlen átkokat hörögnie, a halált várva, mint egyetlen szerencsét, ami még érheti. Magától mozdult meg a keze, perdült táncra a lába, magától nyílt ki a szája, tört ki belőle a görcsös nevetés, s ömlöttek elő bőségesen a szavak. - Hahaha! Radisav, te hegyi tündér, miért merevedtél meg ennyire? Miért nem ásod alá a hidat? Mit röhögsz, mit csukladozol? Gyújts nótára, tündér! Perdülj táncra, tündér! A sejmenek meglepetten és zavartan nézték, hogyan táncol a gazdájuk szélesre tárt karral s énekelve, hogyan fulladozik a nevetéstől, a furcsa szavaktól és a szája szélén egyre erősebben előtörő habtól. Még barna lova is ferde és rémült pillantásokat vetett rá. - fordította: Csuka Zoltán
/Ivo Andrić Híd a Drinán - Magyar Könyvklub, 1999/
Ez a verse nem szerepel a neten található "összes"-ben. Magam pötyögtem be valamikor régen a saját kötetemből, és tettem fel a fórumra. Most ide is elhoztam.
Reményik Sándor: Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, mely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Veszta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát, Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven...
Forrás: Reményik Sándor összes versei Auktor Könyvkiadó, 2000
"Granadai vagyok - nyilatkozta Amerikából hazatérve -; azt hiszem, már ez is elegendő ok, hogy igyekezzem megérteni az üldözötteket. A cigányt, a négert, a zsidót... az arabot, akikből mindannyiunkban él valami."
ALVAJÁRÓ ROMÁNC
Davi Det Hompson 1(a,b)18 1980
Paul Claudel pasziánszozik. 
Cavtat. A mauzóleum Ivan Metrović munkája.
