Egyes érzések szépek, általános elismerésnek örvendenek, vagy legalább annak jólesnek, aki érzi őket. A félelem - soha. A félelem mindig csúnya, gyakran undorító. Sajnos, a félelem szüntelenül kísér bennünket, állandóan félünk ettől vagy amattól, de valamitől folyton. Még akkor is, ha a nagy félelem egy percre lemegy a színpadról, ott maradnak a kis félelmek mint statiszták tömege. Végtelen számú, végtelenül sokféle gondunk, félelmünk és aggodalmunk van, mert az aktuális félelmekhez csatlakoznak a múltbeli félelmek, vagyis a sérelmek. Aki valaha éhezett, megverték, megalázták, az visszamenőleg fél, akinek pedig nincs mitől visszamenőleg félnie, az fél a jövőtől. A jövőtől mindannyian félünk, mert a többi állattól eltérően megvan bennünk az előrelátás képessége. Az elképzelt félelem gyötrőbb, mint a pillanatnyi veszély, mert több időnk van rá, hogy jól megjegyezzük. Ebből következik, hogy szüntelenül csúfságban élünk, mindenütt jelenlévő és mindent átható csúfságban, a magunkéban és másokéban. Aki azt ígéri nekünk, hogy kiszabadít belőle, és mi el is hisszük - urunk lesz. És ettől kell a legjobban félni. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
(...) A nép gyorsan kitalálja a meséket, gyorsan el is terjeszti őket, s a valóság furcsán és elválaszthatatlanul egybeszövődik a mesékkel. A parasztok, akik éjszakánként a guszlást hallgatták, azt mesélték, hogy a tündér, aki lerontja az építkezést, megüzente Abid agának, mindaddig nem hagyja abba a rombolást, amíg csak két gyermeket, egy ikerpárt - név szerint Stoját és Ostoját - be nem falaznak a híd alapzatába. Sokan fogadkoztak, hogy látták is a sejmeneket, amint a falvakban ilyen ikerpárt kerestek. (A sejmenek valóban körüljárták a falvakat, de nem gyerekeket kerestek, hanem Abid aga parancsára hallgatóztak s kérdezősködtek a nép körében, hátha ilyen módon megtudják, kik azok, akik a hidat rombolják.) (...) Abid aga dühöngött. Valósággal égette a tudat, hogy akad olyan valaki, aki közmondásos szigorúságával szembeszállva (ez a szigor táplálta büszkeségét) arra merészkedett, hogy műve és szándéka ellen cselekedjék. Utálta ezt a népet, a muzulmánokat éppúgy, mint a keresztényeket, mert a munkában lassú és ügyetlen, de gyors a gúnyban és tiszteletlenségben, s oly hamar talál csúfondáros és romboló szavakat mindarra, amit nem tud fölfogni vagy nem tud megcsinálni. Őröket állíttatott a folyó mindkét partjára. A földmunkálatokon a károk akkor megszűntek, de a vízen tovább folytatódtak a rombolások. Csak holdas éjszakákon nem esett kár. Ez Abid agát, aki nem hitt a tündérekben, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy ezek a tündérek nem láthatatlanok, s nem a magasságokból jönnek. Nem akart hinni és nem is hihetett sokáig azoknak, akik azt mondották neki, hogy ez paraszti ravaszság, de most mindinkább meggyőződött arról, hogy mégis így van. S ez még jobban fölbőszítette. Ugyanakkor azonban jól tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, s el kell rejtenie haragját, ha el akarja fogni a károkozót, s mennél gyorsabban és tökéletesebben szét akarja oszlatni a tündérekről és a hídépítés abbahagyásáról szóló meséket, amelyek már veszélyessé válhatnak. Magához hívatta a sejmenek parancsnokát, egy plevljelei embert, aki Sztambulban nőtt föl, és sápadt, beteges férfiú volt. Ez a két ember ösztönösen idegenkedett egymástól, ugyanakkor szüntelenül vonzódott is, és összeütközésekre került sor közöttük. Mert kettejük közt szüntelenül szövődtek és hullámzottak a gyűlölet, megvetés, félelem és bizonytalanság érthetetlen érzései, Abid aga, aki senkihez sem volt puha és kedves, ez iránt a sápadt, eltörökösödött ember iránt leplezetlen megvetést mutatott. Akármit tett vagy beszélt ez az ember, Abid agát fölbőszítette, s arra ösztökélte, hogy leszidja és megalázza. S minél inkább megalázkodott, minél kedvesebbnek, szorgalmasabbnak mutatkozott a plevljei, annál inkább nőtt Abid aga megvetése. (...) - (...) Ha három nap alatt nem szűnik meg minden rombolás és kártevés az építkezésen, ha nem fogod el azt, aki ezeket csinálja, ha el nem hallgattatod mindazokat a bolond híreket, amiket itt tündérekről és a munka abbahagyásáról terjesztenek, élve húzatlak karóba a legmagasabb állványon, hadd lásson a világ, hadd félemlítsed meg ezeket a gazembereket, és hadd térítsd észre őket. Életemre és hitemre esküszöm neked, amire pedig nem könnyen esküsznek. (...) Mikor Radisavnak megparancsolták, hogy feküdjék le, egy kicsit habozott, aztán egyetlen pillantást sem vetve a cigányokra és a sejmenekre, mintha nem is léteznének, a plevljeihez lépett, s csöndesen, rekedt hangon így szólt hozzá: - Hallod-e, úgy segítsen az Isten ezen is, meg a túlvilágon is, tegyél jót velem, szúrj keresztül, hogy ne kelljen kínlódnom, mint a kutyának. A plevljei összerezzent, s rákiáltott az emberre, mintha védekezni akarna a túlságosan bizalmas beszéd ellen: - Takarodj, te gyaur! Hát ilyen hős vagy te, hogy lerombolod a szultánét, emitt meg rimánkodsz, mint egy asszony! Úgy lesz, ahogy megparancsolták, s ahogy megérdemled. Radisav még mélyebben hajtotta a fejét, a cigányok pedig hozzáléptek, lehúzták róla a ruhát meg az inget. A mellén előtűntek a lánc okozta vörös égési sebek. A paraszt többé egy szót sem szólt, hanem úgy, ahogy megparancsolták, arccal a földnek, lefeküdt. A cigányok hozzáléptek, s először hátrakötözték a kezét, majd mindkét lábára a bokájánák kötelet kötöttek. A két cigány kétfelé húzni kezdte a kötelet, s szétfeszítették a paraszt lábát. Azután Merdžan a karót két kerek fadorongra fektette, úgyhogy a csúcsa a paraszt lába közé ért. Övéből széles, rövid kést vont elő, letérdelt az elítélt mellé, fölébe hajolt, hogy a lába között szétvágja a bő nadrág posztóját, s kiszélesítse a nyílást, amelyen át a karónak a testbe kell hatolnia. A hóhér munkájának ez a legborzalmasabb része, szerencsére, a nézők előtt láthatatlan maradt. Csak azt lehetett látni, amint az összekötözött test a rövid és észrevétlen késszúrástól megrándul, derékig fölemelkedik, mintha föl akarna kelni, de nyomban utána visszazuhan, és tompán a deszkára ütődik. Mihelyt a cigány ezt elvégezte, fölugrott, fölkapta a földről a fabunkót, és lassú, kimért ütésekkel verni kezdte a karó alsó, tompa részét. Két ütés között egy kissé megállott, először a testet szemlélte, amelybe a karó behatolt, aztán a két cigányt, figyelmeztetve őket, hogy lassan és egyenletesen húzzák a kötelet. A paraszt szétfeszített teste görcsösen rángatózott, a fabunkó minden ütésénél meggörbült és vonaglott a gerinc, de a kötelek kifeszítették és kiegyenesítették. Mindkét parton olyan nagy volt a csönd, hogy minden ütést, aztán a meredek partról annak minden visszhangját is pontosan ki lehetett venni. A legközelebb állók még azt is hallhatták, hogy az ember homloka minden ütés után a deszkához verődik, s emellett még egy más, különös hangot is; de ez sem jajgatás, sem fohászkodás vagy hörgés nem volt, hanem a szétfeszített és megkínzott testből csikorgásféle tört elő, mint mikor valaki a sövényt gázolja vagy fát tör. Minden második ütés után a cigány a kifeszített testhez lépett, föléje hajolt, s megvizsgálta, vajon a karó helyes irányban halad-e, s mikor meggyőződött arról, hogy az élethez szükséges egyetlen fontosabb belső részt sem érintett, visszatért a helyére, és folytatta munkáját. Mindezt a partról alig lehetett hallani, még kevésbé látni, de mindenkinek reszketett a a lába, elsápadt az arca, és kezén kihűltek az ujjak. Aztán egyszerre csak megszűntek az ütések. Merdžan észrevette, hogy a jobb váll felső részén megfeszülnek az izmok, és a bőr emelkedni kezd. Gyorsan odalépett, és ezt a kidudorodott részt keresztben átvágta. Sápadt vérsugár tört elő, először csak gyöngén, aztán erősebben. Még két-három könnyű és óvatos ütés, aztán az átvágott helyen kibukkant a karó megvasalt csúcsa. Még kettőt-hármat ütött a karóra, míg csúcsa el nem érte a jobb fül magasságát. Az ember karóba volt húzva, mint parázs fölött a birka, csak éppen a karó csúcsa nem a száján jött ki, hanem a hátán, s a belsejében nem sértett meg erősebben semmit, sem a szívet, sem a tüdőt. Akkor Merdžan eldobta a fabunkót, és az áldozathoz lépett. Végigszemlélte a mozdulatlan testet, megkerülve a vért, amely előszivárgott onnan, ahol a karó behatolt és előbukkant, s kis tócsákba gyűlt a deszkán. A két cigány hátára fordította a megmerevült testet, s a lábakat a karó aljához kötözte. Ezalatt Merdžan azt figyelte, él-e még az ember, s figyelmesen szemlélte az arcát, amely megduzzadt, s szélesebbnek, nagyobbnak látszott. A szeme tágra nyílt s nyugtalan volt, de a szempillái nem mozdultak, a szája tátottan állt, az ajka görcsbe merevedett, előfehérlettek összeszorított fogai. Az ember már nem tudta mozdítani arcizmait, s ezért az arca inkább lárvának látszott. A szíve azonban tompán vert, s a tüdeje rövid és meggyorsult lélegzettel dolgozott. A két cigány, mint nyársra húzott birkát, fölemelte. Merdžan rájuk kiáltott, vigyázzanak, ne rázzák a testet, s maga is segített nekik. A karó alsó, vastagabb részét beleállították a gerendák közé, nagy szögekkel odaerősítették, aztán hátulról egy rövid léccel alátámasztották, azt is hozzászögezték a karóhoz és az állvány gerendáihoz. Mikor ezzel is elkészültek, a cigányok hátrább húzódtak, és a sejmenekhez csatlakoztak, az üres térségen pedig, két egész rőfre kiemelkedve, kinyúlva és kidülledve, derékig meztelenül, egyedül maradt a karóba húzott ember. Messziről csak sejteni lehetett, hogy testén áthalad a karó, amelyhez lábát és kezét kötözték. Ezért a népnek úgy rémlett, mintha szobor volna, amely magasan a folyó fölött, közvetlenül az állványok peremén lebeg a magasban. (...) A plevljei ott állt határozatlanul a síkon, amely gyorsan megüresedett. Legénye a lovát tartotta, a sejmenek parancsára vártak. Úgy érezte, kellene valamit mondania, de nem tudott szóhoz jutni a nagy fölindulástól, amely csak most kezdett igazán növekedni benne, mintha szét akarná feszíteni. Csak most jutott tudatába mindaz, amire, az ítélet végrehajtásával elfoglalva, eddig nem gondolt. Csak most emlékezett Abid aga fenyegetésére, hogy élve karóba húzatja, ha el nem fogja a bűnösöket. Megmenekült hát ettől a borzalomtól, de alig egy hajszálnyira, az utolsó pillanatban. Az ottan fönn, az állványokon, éjszakánként alattomosan minden erejét megfeszítve azon dolgozott, hogy ő erre a sorsra jusson. De íme, fordítva történt. Ha csak egy pillantást is vetett arra az emberre, aki a folyó fölött karóba húzva lebeg, rémülettel és fájdalmas örömmel töltötte el a tudat, hogy a sors nem őt sújtotta, hogy az ő teste sértetlen, szabad, a tagjait mozgatni tudja. S ettől a gondolattól legyűrhetetlen, tüzes tüskék támadtak a mellében, s áradtak széjjel egész testébe, behatoltak a lábába, kezébe, s arra ösztökélték, hogy mozogjon, nevessen, beszéljen, mintha csak önmagát is meg kellene győznie arról, hogy egészséges, hogy szabadon mozoghat, beszélhet, hangosan nevethet, s ha akar, énekelhet, s nem kell a karóról erőtlen átkokat hörögnie, a halált várva, mint egyetlen szerencsét, ami még érheti. Magától mozdult meg a keze, perdült táncra a lába, magától nyílt ki a szája, tört ki belőle a görcsös nevetés, s ömlöttek elő bőségesen a szavak. - Hahaha! Radisav, te hegyi tündér, miért merevedtél meg ennyire? Miért nem ásod alá a hidat? Mit röhögsz, mit csukladozol? Gyújts nótára, tündér! Perdülj táncra, tündér! A sejmenek meglepetten és zavartan nézték, hogyan táncol a gazdájuk szélesre tárt karral s énekelve, hogyan fulladozik a nevetéstől, a furcsa szavaktól és a szája szélén egyre erősebben előtörő habtól. Még barna lova is ferde és rémült pillantásokat vetett rá. - fordította: Csuka Zoltán
/Ivo Andrić Híd a Drinán - Magyar Könyvklub, 1999/
Ez a verse nem szerepel a neten található "összes"-ben. Magam pötyögtem be valamikor régen a saját kötetemből, és tettem fel a fórumra. Most ide is elhoztam.
Reményik Sándor: Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, mely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Veszta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát, Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven...
Forrás: Reményik Sándor összes versei Auktor Könyvkiadó, 2000
/Igyekszem. Az előjelek jók: kapar a torkom, köhögök, tüsszögök. Nem vagyok allergiás! Mindkét térdem terepszínben pompázik, mivel elegánsan hasra estem a HÉV-vonalon besurranó MÁV-szerelvényen. Természetesen akkor még volt annyi hely, természetesen mentettem a balomban a fényképezőt. Kedves francia segélt föl, pedig nem is sírtam:-) Már csak egy kis fogfájás hiányzik, és minden tökéletes lesz:-)/
- Lawrence Ferlinghetti: GOYA LEGNAGYSZERŰBB KÉPEIN
[IN GOYA'S GREATEST SCENES]
Goya legnagyszerűbb képein a világ népeivel mintha épp akkor találkoznánk amikor először nyerik el e címet: "szenvedő emberiség" A csapások alatt valósággal vonaglanak őrjöngve egy papírlapon Nagy halom bajonett és bőgő bébi fölöttük cementes ég letarolt fák elvont vidékén hol görbült szobrok csőrök denevérek sikos bitók hullák húsevő hímszárnyasok és a "katasztrófa rémképeinek" tömérdek ricsajos végső szörnye bozsog olyan rohadtul valóságosak mintha valóban léteznének ma is még
És léteznek is
A tájék más csak
Még mindig ott sorjáznak az utak mentén legionáriusok álszélmalmok és őrült kakasok gyötrik őket Ez ugyanaz a nép csak messzebbre vetődtek hazulról ötven sávos sztrádán betonkontinensen a boldogság hülye illúzióit szemléltető plakátok sora közt A képen kevesebb a kordé de több a rokkant mázolt kocsikban különös rendszámtáblájuk van és motorjuk felfalja Amerikát - fordította: Eörsi István
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
- "Dosztojevszkij saját felfogása utolsó elbeszélésében, az Egy nevetséges ember álmá-ban bontakozik ki a legplasztikusabban (ez az írása Az írónaplója című sajátos, önvallomásokkal tarkított krónikájában jelent meg először, 1877-ben). E művének hőse szintén odúlakó-figura. Nem segít egy kislányon, aki haldokló anyjához hívja, majd utána agyon akarja lőni magát... Neki azonban megadatik, hogy egy másik bolygón ismét lássa az emberiség csodálatos aranykorát, amikor az emberek harmonikus boldogságban éltek, beszélgettek a fákkal, állatokkal, csillagokkal, és ösztönösen érezték a kapcsolatot önmaguk élete és a világmindenség között. Ez a szépséges látomás azonban (ezt látja az Ördögök szörnyetege, Sztavrogin, és A kamasz vajúdó nemesura, Verszilov is!) szétfoszlik, mert éppen az odakerülő idegen, a nevetséges ember rontja meg az idegen bolygó lakóit. Ám ő hivatott arra is, hogy megtisztulva prófétaként hirdesse az "aranykor" újabb eljövetelét, mert ha az emberek akarják, "egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jön minden!". - Ez a szépséges utópia volt tehát Dosztojevszkij utolsó üzenete. És noha kevés alkotó van a világirodalomban, aki műveiben annyi tragikus emberi sorsot vetítene elénk, mint éppen ő, művészetének és gondolatvilágának humanizmusa, sőt végső optimizmusa mégsem vitatható."
(Bakcsi György) - / Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma - Európa Könyvkiadó, 1980/
**
A szelíd teremtés-ről (szintén "fantasztikus történet"), ill. Dosztojevszkij nőalakjairól talán majd a beígért két "ág" egyikében.:-)
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. - 1937. jan. eleje
/József Attila minden verse és versfordítása - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980/
Hol irodalom van, ott irodalom van a pókháló közelében a légy a falonban mint ólompára a forgalomban, mint adalékanyag az italomban, mely belém épül észrevétlen, én szólok még, de már az ő nevében.
Hol irodalom van, ott irodalom van feketén bólingató eperfalombban, családmeleg alomban, hol a kedves teste ruhájából kivetkeztetve, hideg ellen ív papírba burkolva – s a rétegek közt mélyebbre hatolva mindig újabb írott kötegekre akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.
Hol irodalom van, ott irodalom van kávéház szegletén, születésnapomban. Ringat a kézikönyvek anyaméhe, s az anyakönyvek steril tintakéke, pörögsz vissza oda, ahol a kezdet minden anyát és minden fiat nemzett.
Hol irodalom van, ott irodalom van a szállj dalomban és a szólj dalomban, papíremberek papírszívébe bökve papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.
Hol irodalom van, ott irodalom van ütve általútnál csekély halomban, megírja szerepét a hősnek, ki minden betűtől erősebb, szeretteinknél is ismerősebb, ólom-vért izzad, ha merő seb.
Hol irodalom van, ott irodalom van harmadik, negyedik birodalomban, emlékezésben, mely vesztett csatákat újra gondoltat, győzelemmel áltat, s ha a szabadság lefejezve, fogjunk egy újabb fejezetbe, papírra nyomják semmi bérünket, hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.
Hol irodalom van, ott irodalom van kiderült s elmismásolt titokban, abban, ahogy a történelem aktáját folyóba, folyóiratba darálják, interneten a nép elébe tárják, adattengerbe süllyednek a gályák, fájukat holnap papírrá darálják, hozzákavarva holtak tunikája, ráróva tengeri csata krónikája.
Hol irodalom van, ott irodalom van a rohanásban, forradalomban, katonák fején papírcsákó, kezükben a fegyvernek látszó összegöngyölt újság vagy óság, mulandóság, maradandóság, ó, irodalmi mindenhatóság!
Hol irodalom van, ott irodalom van az öt emelet magas könyvtoronyban, hol könyv a fal, hol köbméter a mérték, hol vérszegény lapon sápad a vérkép, térképek alján bakarasz a lépték, feledve, hogy azt élő lábak lépték.
Hol irodalom van, ott irodalom van költözködési könyvdobozhalomban, aluljáróbeli antikváriomban, hol könyvlapokon vízjelként derengnek az évtizedes olvasói nedvek, börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban, hervadt könyvtárosnénik illatában, kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek, könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.
S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad, tudd, hogy magad is csak irodalom vagy, ott van a félrecsúszott nyakkendőben, s az ős-okban, az elfelejtett nőben, kinek már csak rímeire emlékszel, kit már leírtál több, mint elégszer: nyakán bárányganéj betűgyöngy vakít, akár az ékszer.
Mert hol irodalom van, ott irodalom van, előszivárog DNS-ből vagy honnan. A tükörből mögüled előbújnak a múltak s a régit adják el veled újnak, Szindbádok a te szájaddal beszélnek, vámpír-hősök veszik bérbe a véred, helyettük szólsz, és ha saját szavad van, más mosta már meg lábát a szavadban.
Hol irodalom van, ott irodalom van, ott kedvesed szemében téma lobban, szemed villan, mikor valaki szenved, a ceruzát máris hegyezni kezded, és beledöföd, épp a fájó pontba, itt bárki szól, minden mikrofonpróba.
Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet, a gyermekszájat papírlapra jegyzed, figyeled léptét botló öregeknek, hátha elesnek, mind érdekes kísérlet, hisz író soha nem kap sérvet, ha terheket hőseivel emeltet.
Ebédkor tányérod mellé letéve a nyitott könyv, és nincsen soha vége, betűt eszel, iszol, az esti fénykéve alatt a könyvek löknek álomba végre, és álmodban tovább olvasod-írod a sorokat, a polcon már vár a sírod, egy üres könyvhely, feketén világít, míg becsúsztatják léted keménytábláit, koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet, az ábécé magába nyel mindünket, s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre, hátha egy olvasókéz közeledne.
Hol irodalom van, ott irodalom van a túlvilági jutalomban, hogy majd halálod után felfedeznek, és Bibliaként bújják könyved ezrek, sebaj, ha már nem éred ezt meg: feltámadásoddal revolvereznek.
az egész úgy kezdődött hogy ő Tibetről akart velem társalogni én pedig arról a lemezről amit képzelt szobám egyetlen tárgyaként őriztem mint pőre és magányos díszt egy lengő papirfalu japán ház finomraszőtt gyékényszőnyegén a kert szikláin pedig az öt szent jel lesz bevésve föld viz tüz szél üres tér és séta közben apró gereblyékkel tüntetjük el a kavicsösvényről lábnyomainkat de már ahogy kivette táskájából a pedáns dossziét éreztem baj van a pincér egy gyanus ronggyal nedvesre törölte előttünk az asztalt én pedig az unalomig ismert étlap hátlapját szemlélve száraz fonnyadt kis süteményekre gondoltam kettő ötventől kilenc forintig a másik oldalon minden kihuzva végül hosszas huzavona után teát rendeltünk jéggel tojással
Zen versek a "Vasfurulya" c. iratból ez állt a dosszién és persze borzasztóan tetszett mind a tíz vers; Ébredj fújd el az álmot/ Régi szent öregek/ Sírnak fájó szivvel utánad Yüeh Shan/ Fényteli Hold/ Arccal a földre világít/ vagy Éjjeli gong Szerzetesek hiv Mesterünk mosolyára tanit
ilyen és ehhez hasonló sorokkal velünk szemben a nagy ovális tükör jobb sarkában egy lány csikóbőr tarisznyájából vékony finomrasodort szivart vesz elő kettétöri a fiú homlokát keskeny bőrpánt fogja körül
hevesen magyaráz miközben ujjaival a súlyos tükör aranyozott gipszangyalkáit kapargatja aztán végigsimít a lány combközépig érő szoknyáján rágyújtanak valaki kétforintost dob a lemezgépbe "EZEK..." szólal meg barátom és szemén megvető keskenyre zárul a rés
az utcai telefonfülkére vörös fény vetül ajtaja a tarkóján magasranyírt férfi után mint átlátszó koporsófödél döngve becsapódik sár fröccsen az üvegre
a regényekben is gondolom hidegen az alattomosan bonyolódó szituációkban m i n d i g megered az eső Seymour P. lord töprengve szemléli a perzsaszőnyeg nemesen kopott mintáit. Mit tegyek? Régi barátja - ez ma kétségtelenül bebizonyosult - Hamiskártyás.
KOKÓSAN RONDÁBB VOLT MINT SAJÁT ÖREGANYJA szólalok meg a hosszúra nyúlt csend után és a hat szó egy pillanatra megáll a levegőben mint a feldobott húszfilléres fej vagy irás aztán elgurul... ne haragudj mondom és makacsul dörgölök egy zsírfoltot a farmeromon tovább nem érek rá de ezekről mutatok a dossziéra máskor még beszélhetünk holott nyilvánvaló hogy többet egyáltalán semmiről sem beszélünk
barátom után a pincér elviszi az üres csészét egy üveg sört rendelek és megkönnyebbülten az asztalra magam elé teszem a LEMEZT
Kokósan rondább volt mint saját öreganyja vallották hivei oldalán a két srác a huszas évek stílusában kidüllesztett bicepsszel röhögött az őrjöngő visitó közönség felé "ÉN EGYSZERRE KETTŐVEL IS TUDOK" kezdte kihivóan és nevetve megrázta villamos fejét ez a lángvörös hajzat felsrófolt versenyautók kerekei alatt robbant millió darabra ezek a hajszálak vörösrézhuzalok voltak melyeket szálanként olvasztott magába a rock izzó kemencéje amit a sivatag legénysége táplált az éhinség napjaiban azokban a napokban amikor elektromos hangon üvöltözték a deszkákból gyümölcsösládákból autóroncsokból ácsolt szinpad felé: GYERÜNK JOPLIN ezek a narancssárga vörösrézhuzalok hajszálak voltak hogy a sivatag szegecseltbőrnadrágos legénysége ezek a lobogószőrű elszánt hiénák vagy a közösség extázisától megittasult próféták szálanként tekerjék a majd széttépett és megcsonkitott Apolló vad és kérlelhetetlen lantjára a szomjuság napjaiban azokban a napokban amikor a romlott ételmaradékok üres konzervdobozok büdös viz és kihányt alkohol a hosszu együttlét hulladékaitól és a szomjúság látomásaitól megittasult sereg káprázó szemei előtt kecses patáit szeliden emelgetve megjelent és elsétált a fehér zsiráf bársonyosan pettyezett finom szőrén a szél gyengéd simogatásával és követte őt rögtön a szent egyszarvu a szüzesség és ugyanakkor a kicsapongás titokzatos isteni állata komoly és áttetsző szemében a csönd és odaadó figyelem sugárzásával egy olyan történés eseményei előtt melyben a többszörös halál a féktelen odaadás és kihivó áldozat megerősithette a megújulás esélyeit a törvénytermekben ahol hamis ítéletek és tanuvallomások szövegeit kopogják az automataagy nehéz billentyüi a templomokban ahol fekete misét celebrálnak a mágusok a zálogházakban ahol Malamud szegény zsidócskái toporognak hosszu szakállal kopott kaftánban érthetetlen sötét szavakat mormolva ősi vallásuk nyelvén miközben képzeletük Jeruzsálembe a nap heve alatt olajosan csillogó imaházakba zarándokolt ...................................................................... láthatatlan jelre: "Nan-Csüan mesterünk Régi nagy csomókat old" mormolják a rideg hegyi kolostorban monoton és végtelen imáik egyikét a szerzetesek "Nincs távol se közel Út oda nem vezet" a Pokol Angyalai felbőgetik a motort az éles szirénahang s merev fémhajuk pengéje ízzó acélcsikot metsz az éjszakába a börtönök és elmegyógyintézetek nyers téglafalain belakatolják a cellaajtót kiégnek a lámpák s ebben az
időtlenné zsugorodott pillanatban a deszkákból gyümölcsösládákból roncsautókból ácsolt szinpadon Ócska ruhái Talmi ékszerei Hiányos fogsora Beteges képzelete Széthulló személyisége Pucér jelmezében JANIS JOPLIN A megidézett állatokkal Jobbján a Fehér Zsiráf Selymesen villogó nyakának Támasztva ujjait Balján az Egyszarvúval A hirtelen felismerés Túlméretezett tehát Halálos áramütésével Szívében
Énekelni kezdett - /Kemenczky Judit A vesztő - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979/
***
Ball and Chain - Azért ez, mert itt még ('67) szívből nevet, vidáman szökdécsel. Jó látni/nézni!
Ha olimpia, akkor talán nem nagy bűn, ha ezt hoztam:
Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz
I.
Istenek ajándéka, Sport! Élet éltető vize! a nehéz munka idejébe ki szórod boldog fényedet, követe vagy te a régen letűnt napoknak, mikor ifjú örömben mosolygott még az Ember, s fölfelé hágott a Napisten, s kigyúltak a hegyormok, s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.
II.
A szépség vagy te, Sport! A testeket te formálod nemessé, elűzöl romboló vad szenvedélyeket, acéllá edzel lankadatlanul. Lábak, karok, törzsek összhangja és a tetszetős ütem tőled való. Bájt és erőt te fűzöl együvé, szilárddá és rugalmassá te téssz.
III.
Az igazságos vagy, Sport, igen! Megértésért és igazságért be sokszor hiába küzd az ember, hogyha te nem vagy vele - de nálad fölleli. Hiába adna kincseket az ugró új rekordért, s élete minden percét is hiába: mert csak erő és akarat jelölhet pályája csúcsán új meg új határt.
IV.
Bátorság vagy te, Sport! Izom s erő reménye egy lehet csak, s azt úgy hívják: merészség! A bátorság nem vakmerő bolondság, de bátor hit a megszerzett erőben: nyeglék s hazárdok véletlenre lesnek, a te merszed, hogy ismered erődet!
V.
Tisztesség vagy te, Sport! Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret, mert csak derék munkával nyerhető. A versengésnek görbe útjai s hitvány fogások sorsa büntetés. És megvetéssel sújtanák, aki a pálmát álnok csellel küzdené ki.
VI.
Az öröm vagy te, Sport! Szavadra testünk örömtől remeg, ragyog szemünk, erünkben vér viharzik. És tiszta szárnyra kél a gondolat; nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk, s boldog létét ujjongva hirdeti.
VII.
A termékenység vagy te, Sport! Megnemesíted az emberi fajt, célratörő úton. Beteg csírákat elfolytasz, eltüntetsz foltokat, a tisztaságát bősz méregtől óvod. Erőtől duzzad az atléta és fiakra vágyik, akik a babért dicsőséggel aratják, úgy, miként ő.
VIII.
A haladás vagy, Sport! Szolgálatodra ki méltó kíván lenni, az vigyázzon, hogy teste lelke egyre jobb legyen. Kerüljen mindent, mi mértéktelen: tökéletesre törjön ernyedetlen, s óvja egészségét, legfőbb javát, mint ki a régi mondásból tanul: "Ép testet választ az ép lélek otthonul".
IX..
A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad önuralomban, rendben és erőben. Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye.
Cavtat. A mauzóleum Ivan Meštrović munkája.
-
"Dosztojevszkij saját felfogása utolsó elbeszélésében, az Egy nevetséges ember álmá-ban bontakozik ki a legplasztikusabban (ez az írása Az író naplója című sajátos, önvallomásokkal tarkított krónikájában jelent meg először, 1877-ben). E művének hőse szintén odúlakó-figura. Nem segít egy kislányon, aki haldokló anyjához hívja, majd utána agyon akarja lőni magát... Neki azonban megadatik, hogy egy másik bolygón ismét lássa az emberiség csodálatos aranykorát, amikor az emberek harmonikus boldogságban éltek, beszélgettek a fákkal, állatokkal, csillagokkal, és ösztönösen érezték a kapcsolatot önmaguk élete és a világmindenség között. Ez a szépséges látomás azonban (ezt látja az Ördögök szörnyetege, Sztavrogin, és A kamasz vajúdó nemesura, Verszilov is!) szétfoszlik, mert éppen az odakerülő idegen, a nevetséges ember rontja meg az idegen bolygó lakóit. Ám ő hivatott arra is, hogy megtisztulva prófétaként hirdesse az "aranykor" újabb eljövetelét, mert ha az emberek akarják, "egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jön minden!". - Ez a szépséges utópia volt tehát Dosztojevszkij utolsó üzenete. És noha kevés alkotó van a világirodalomban, aki műveiben annyi tragikus emberi sorsot vetítene elénk, mint éppen ő, művészetének és gondolatvilágának humanizmusa, sőt végső optimizmusa mégsem vitatható."
JANIS JOPLIN
