/Igyekszem. Az előjelek jók: kapar a torkom, köhögök, tüsszögök. Nem vagyok allergiás! Mindkét térdem terepszínben pompázik, mivel elegánsan hasra estem a HÉV-vonalon besurranó MÁV-szerelvényen. Természetesen akkor még volt annyi hely, természetesen mentettem a balomban a fényképezőt. Kedves francia segélt föl, pedig nem is sírtam:-) Már csak egy kis fogfájás hiányzik, és minden tökéletes lesz:-)/
- Lawrence Ferlinghetti: GOYA LEGNAGYSZERŰBB KÉPEIN
[IN GOYA'S GREATEST SCENES]
Goya legnagyszerűbb képein a világ népeivel mintha épp akkor találkoznánk amikor először nyerik el e címet: "szenvedő emberiség" A csapások alatt valósággal vonaglanak őrjöngve egy papírlapon Nagy halom bajonett és bőgő bébi fölöttük cementes ég letarolt fák elvont vidékén hol görbült szobrok csőrök denevérek sikos bitók hullák húsevő hímszárnyasok és a "katasztrófa rémképeinek" tömérdek ricsajos végső szörnye bozsog olyan rohadtul valóságosak mintha valóban léteznének ma is még
És léteznek is
A tájék más csak
Még mindig ott sorjáznak az utak mentén legionáriusok álszélmalmok és őrült kakasok gyötrik őket Ez ugyanaz a nép csak messzebbre vetődtek hazulról ötven sávos sztrádán betonkontinensen a boldogság hülye illúzióit szemléltető plakátok sora közt A képen kevesebb a kordé de több a rokkant mázolt kocsikban különös rendszámtáblájuk van és motorjuk felfalja Amerikát - fordította: Eörsi István
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
- "Dosztojevszkij saját felfogása utolsó elbeszélésében, az Egy nevetséges ember álmá-ban bontakozik ki a legplasztikusabban (ez az írása Az írónaplója című sajátos, önvallomásokkal tarkított krónikájában jelent meg először, 1877-ben). E művének hőse szintén odúlakó-figura. Nem segít egy kislányon, aki haldokló anyjához hívja, majd utána agyon akarja lőni magát... Neki azonban megadatik, hogy egy másik bolygón ismét lássa az emberiség csodálatos aranykorát, amikor az emberek harmonikus boldogságban éltek, beszélgettek a fákkal, állatokkal, csillagokkal, és ösztönösen érezték a kapcsolatot önmaguk élete és a világmindenség között. Ez a szépséges látomás azonban (ezt látja az Ördögök szörnyetege, Sztavrogin, és A kamasz vajúdó nemesura, Verszilov is!) szétfoszlik, mert éppen az odakerülő idegen, a nevetséges ember rontja meg az idegen bolygó lakóit. Ám ő hivatott arra is, hogy megtisztulva prófétaként hirdesse az "aranykor" újabb eljövetelét, mert ha az emberek akarják, "egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jön minden!". - Ez a szépséges utópia volt tehát Dosztojevszkij utolsó üzenete. És noha kevés alkotó van a világirodalomban, aki műveiben annyi tragikus emberi sorsot vetítene elénk, mint éppen ő, művészetének és gondolatvilágának humanizmusa, sőt végső optimizmusa mégsem vitatható."
(Bakcsi György) - / Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma - Európa Könyvkiadó, 1980/
**
A szelíd teremtés-ről (szintén "fantasztikus történet"), ill. Dosztojevszkij nőalakjairól talán majd a beígért két "ág" egyikében.:-)
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. - 1937. jan. eleje
/József Attila minden verse és versfordítása - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980/
Hol irodalom van, ott irodalom van a pókháló közelében a légy a falonban mint ólompára a forgalomban, mint adalékanyag az italomban, mely belém épül észrevétlen, én szólok még, de már az ő nevében.
Hol irodalom van, ott irodalom van feketén bólingató eperfalombban, családmeleg alomban, hol a kedves teste ruhájából kivetkeztetve, hideg ellen ív papírba burkolva – s a rétegek közt mélyebbre hatolva mindig újabb írott kötegekre akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.
Hol irodalom van, ott irodalom van kávéház szegletén, születésnapomban. Ringat a kézikönyvek anyaméhe, s az anyakönyvek steril tintakéke, pörögsz vissza oda, ahol a kezdet minden anyát és minden fiat nemzett.
Hol irodalom van, ott irodalom van a szállj dalomban és a szólj dalomban, papíremberek papírszívébe bökve papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.
Hol irodalom van, ott irodalom van ütve általútnál csekély halomban, megírja szerepét a hősnek, ki minden betűtől erősebb, szeretteinknél is ismerősebb, ólom-vért izzad, ha merő seb.
Hol irodalom van, ott irodalom van harmadik, negyedik birodalomban, emlékezésben, mely vesztett csatákat újra gondoltat, győzelemmel áltat, s ha a szabadság lefejezve, fogjunk egy újabb fejezetbe, papírra nyomják semmi bérünket, hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.
Hol irodalom van, ott irodalom van kiderült s elmismásolt titokban, abban, ahogy a történelem aktáját folyóba, folyóiratba darálják, interneten a nép elébe tárják, adattengerbe süllyednek a gályák, fájukat holnap papírrá darálják, hozzákavarva holtak tunikája, ráróva tengeri csata krónikája.
Hol irodalom van, ott irodalom van a rohanásban, forradalomban, katonák fején papírcsákó, kezükben a fegyvernek látszó összegöngyölt újság vagy óság, mulandóság, maradandóság, ó, irodalmi mindenhatóság!
Hol irodalom van, ott irodalom van az öt emelet magas könyvtoronyban, hol könyv a fal, hol köbméter a mérték, hol vérszegény lapon sápad a vérkép, térképek alján bakarasz a lépték, feledve, hogy azt élő lábak lépték.
Hol irodalom van, ott irodalom van költözködési könyvdobozhalomban, aluljáróbeli antikváriomban, hol könyvlapokon vízjelként derengnek az évtizedes olvasói nedvek, börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban, hervadt könyvtárosnénik illatában, kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek, könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.
S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad, tudd, hogy magad is csak irodalom vagy, ott van a félrecsúszott nyakkendőben, s az ős-okban, az elfelejtett nőben, kinek már csak rímeire emlékszel, kit már leírtál több, mint elégszer: nyakán bárányganéj betűgyöngy vakít, akár az ékszer.
Mert hol irodalom van, ott irodalom van, előszivárog DNS-ből vagy honnan. A tükörből mögüled előbújnak a múltak s a régit adják el veled újnak, Szindbádok a te szájaddal beszélnek, vámpír-hősök veszik bérbe a véred, helyettük szólsz, és ha saját szavad van, más mosta már meg lábát a szavadban.
Hol irodalom van, ott irodalom van, ott kedvesed szemében téma lobban, szemed villan, mikor valaki szenved, a ceruzát máris hegyezni kezded, és beledöföd, épp a fájó pontba, itt bárki szól, minden mikrofonpróba.
Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet, a gyermekszájat papírlapra jegyzed, figyeled léptét botló öregeknek, hátha elesnek, mind érdekes kísérlet, hisz író soha nem kap sérvet, ha terheket hőseivel emeltet.
Ebédkor tányérod mellé letéve a nyitott könyv, és nincsen soha vége, betűt eszel, iszol, az esti fénykéve alatt a könyvek löknek álomba végre, és álmodban tovább olvasod-írod a sorokat, a polcon már vár a sírod, egy üres könyvhely, feketén világít, míg becsúsztatják léted keménytábláit, koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet, az ábécé magába nyel mindünket, s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre, hátha egy olvasókéz közeledne.
Hol irodalom van, ott irodalom van a túlvilági jutalomban, hogy majd halálod után felfedeznek, és Bibliaként bújják könyved ezrek, sebaj, ha már nem éred ezt meg: feltámadásoddal revolvereznek.
az egész úgy kezdődött hogy ő Tibetről akart velem társalogni én pedig arról a lemezről amit képzelt szobám egyetlen tárgyaként őriztem mint pőre és magányos díszt egy lengő papirfalu japán ház finomraszőtt gyékényszőnyegén a kert szikláin pedig az öt szent jel lesz bevésve föld viz tüz szél üres tér és séta közben apró gereblyékkel tüntetjük el a kavicsösvényről lábnyomainkat de már ahogy kivette táskájából a pedáns dossziét éreztem baj van a pincér egy gyanus ronggyal nedvesre törölte előttünk az asztalt én pedig az unalomig ismert étlap hátlapját szemlélve száraz fonnyadt kis süteményekre gondoltam kettő ötventől kilenc forintig a másik oldalon minden kihuzva végül hosszas huzavona után teát rendeltünk jéggel tojással
Zen versek a "Vasfurulya" c. iratból ez állt a dosszién és persze borzasztóan tetszett mind a tíz vers; Ébredj fújd el az álmot/ Régi szent öregek/ Sírnak fájó szivvel utánad Yüeh Shan/ Fényteli Hold/ Arccal a földre világít/ vagy Éjjeli gong Szerzetesek hiv Mesterünk mosolyára tanit
ilyen és ehhez hasonló sorokkal velünk szemben a nagy ovális tükör jobb sarkában egy lány csikóbőr tarisznyájából vékony finomrasodort szivart vesz elő kettétöri a fiú homlokát keskeny bőrpánt fogja körül
hevesen magyaráz miközben ujjaival a súlyos tükör aranyozott gipszangyalkáit kapargatja aztán végigsimít a lány combközépig érő szoknyáján rágyújtanak valaki kétforintost dob a lemezgépbe "EZEK..." szólal meg barátom és szemén megvető keskenyre zárul a rés
az utcai telefonfülkére vörös fény vetül ajtaja a tarkóján magasranyírt férfi után mint átlátszó koporsófödél döngve becsapódik sár fröccsen az üvegre
a regényekben is gondolom hidegen az alattomosan bonyolódó szituációkban m i n d i g megered az eső Seymour P. lord töprengve szemléli a perzsaszőnyeg nemesen kopott mintáit. Mit tegyek? Régi barátja - ez ma kétségtelenül bebizonyosult - Hamiskártyás.
KOKÓSAN RONDÁBB VOLT MINT SAJÁT ÖREGANYJA szólalok meg a hosszúra nyúlt csend után és a hat szó egy pillanatra megáll a levegőben mint a feldobott húszfilléres fej vagy irás aztán elgurul... ne haragudj mondom és makacsul dörgölök egy zsírfoltot a farmeromon tovább nem érek rá de ezekről mutatok a dossziéra máskor még beszélhetünk holott nyilvánvaló hogy többet egyáltalán semmiről sem beszélünk
barátom után a pincér elviszi az üres csészét egy üveg sört rendelek és megkönnyebbülten az asztalra magam elé teszem a LEMEZT
Kokósan rondább volt mint saját öreganyja vallották hivei oldalán a két srác a huszas évek stílusában kidüllesztett bicepsszel röhögött az őrjöngő visitó közönség felé "ÉN EGYSZERRE KETTŐVEL IS TUDOK" kezdte kihivóan és nevetve megrázta villamos fejét ez a lángvörös hajzat felsrófolt versenyautók kerekei alatt robbant millió darabra ezek a hajszálak vörösrézhuzalok voltak melyeket szálanként olvasztott magába a rock izzó kemencéje amit a sivatag legénysége táplált az éhinség napjaiban azokban a napokban amikor elektromos hangon üvöltözték a deszkákból gyümölcsösládákból autóroncsokból ácsolt szinpad felé: GYERÜNK JOPLIN ezek a narancssárga vörösrézhuzalok hajszálak voltak hogy a sivatag szegecseltbőrnadrágos legénysége ezek a lobogószőrű elszánt hiénák vagy a közösség extázisától megittasult próféták szálanként tekerjék a majd széttépett és megcsonkitott Apolló vad és kérlelhetetlen lantjára a szomjuság napjaiban azokban a napokban amikor a romlott ételmaradékok üres konzervdobozok büdös viz és kihányt alkohol a hosszu együttlét hulladékaitól és a szomjúság látomásaitól megittasult sereg káprázó szemei előtt kecses patáit szeliden emelgetve megjelent és elsétált a fehér zsiráf bársonyosan pettyezett finom szőrén a szél gyengéd simogatásával és követte őt rögtön a szent egyszarvu a szüzesség és ugyanakkor a kicsapongás titokzatos isteni állata komoly és áttetsző szemében a csönd és odaadó figyelem sugárzásával egy olyan történés eseményei előtt melyben a többszörös halál a féktelen odaadás és kihivó áldozat megerősithette a megújulás esélyeit a törvénytermekben ahol hamis ítéletek és tanuvallomások szövegeit kopogják az automataagy nehéz billentyüi a templomokban ahol fekete misét celebrálnak a mágusok a zálogházakban ahol Malamud szegény zsidócskái toporognak hosszu szakállal kopott kaftánban érthetetlen sötét szavakat mormolva ősi vallásuk nyelvén miközben képzeletük Jeruzsálembe a nap heve alatt olajosan csillogó imaházakba zarándokolt ...................................................................... láthatatlan jelre: "Nan-Csüan mesterünk Régi nagy csomókat old" mormolják a rideg hegyi kolostorban monoton és végtelen imáik egyikét a szerzetesek "Nincs távol se közel Út oda nem vezet" a Pokol Angyalai felbőgetik a motort az éles szirénahang s merev fémhajuk pengéje ízzó acélcsikot metsz az éjszakába a börtönök és elmegyógyintézetek nyers téglafalain belakatolják a cellaajtót kiégnek a lámpák s ebben az
időtlenné zsugorodott pillanatban a deszkákból gyümölcsösládákból roncsautókból ácsolt szinpadon Ócska ruhái Talmi ékszerei Hiányos fogsora Beteges képzelete Széthulló személyisége Pucér jelmezében JANIS JOPLIN A megidézett állatokkal Jobbján a Fehér Zsiráf Selymesen villogó nyakának Támasztva ujjait Balján az Egyszarvúval A hirtelen felismerés Túlméretezett tehát Halálos áramütésével Szívében
Énekelni kezdett - /Kemenczky Judit A vesztő - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979/
***
Ball and Chain - Azért ez, mert itt még ('67) szívből nevet, vidáman szökdécsel. Jó látni/nézni!
Ha olimpia, akkor talán nem nagy bűn, ha ezt hoztam:
Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz
I.
Istenek ajándéka, Sport! Élet éltető vize! a nehéz munka idejébe ki szórod boldog fényedet, követe vagy te a régen letűnt napoknak, mikor ifjú örömben mosolygott még az Ember, s fölfelé hágott a Napisten, s kigyúltak a hegyormok, s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.
II.
A szépség vagy te, Sport! A testeket te formálod nemessé, elűzöl romboló vad szenvedélyeket, acéllá edzel lankadatlanul. Lábak, karok, törzsek összhangja és a tetszetős ütem tőled való. Bájt és erőt te fűzöl együvé, szilárddá és rugalmassá te téssz.
III.
Az igazságos vagy, Sport, igen! Megértésért és igazságért be sokszor hiába küzd az ember, hogyha te nem vagy vele - de nálad fölleli. Hiába adna kincseket az ugró új rekordért, s élete minden percét is hiába: mert csak erő és akarat jelölhet pályája csúcsán új meg új határt.
IV.
Bátorság vagy te, Sport! Izom s erő reménye egy lehet csak, s azt úgy hívják: merészség! A bátorság nem vakmerő bolondság, de bátor hit a megszerzett erőben: nyeglék s hazárdok véletlenre lesnek, a te merszed, hogy ismered erődet!
V.
Tisztesség vagy te, Sport! Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret, mert csak derék munkával nyerhető. A versengésnek görbe útjai s hitvány fogások sorsa büntetés. És megvetéssel sújtanák, aki a pálmát álnok csellel küzdené ki.
VI.
Az öröm vagy te, Sport! Szavadra testünk örömtől remeg, ragyog szemünk, erünkben vér viharzik. És tiszta szárnyra kél a gondolat; nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk, s boldog létét ujjongva hirdeti.
VII.
A termékenység vagy te, Sport! Megnemesíted az emberi fajt, célratörő úton. Beteg csírákat elfolytasz, eltüntetsz foltokat, a tisztaságát bősz méregtől óvod. Erőtől duzzad az atléta és fiakra vágyik, akik a babért dicsőséggel aratják, úgy, miként ő.
VIII.
A haladás vagy, Sport! Szolgálatodra ki méltó kíván lenni, az vigyázzon, hogy teste lelke egyre jobb legyen. Kerüljen mindent, mi mértéktelen: tökéletesre törjön ernyedetlen, s óvja egészségét, legfőbb javát, mint ki a régi mondásból tanul: "Ép testet választ az ép lélek otthonul".
IX..
A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad önuralomban, rendben és erőben. Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye.
Akkor egy harmadik ág - a virágos szmájlihoz jobban illő:-) - Jaroslav Hašek: MOTEJZLÍK ÚR ATYAI ÖRÖMEI
Második sorozat
Ha valaki boldog atyává válik, egész sor apró örömre számíthat. Például kinyitja a gyerek fehérneműs szekrénykéjét, és minden látogatónak, aki gratulálni érkezett, eldicsekszik az ingecskékkel, pelenkákkal, főkötőkkel, réklikkel, hogy tisztába tudja tenni a gyermekét, és bizonyára dagad a keble, hogy vendégeit a konyhába kalauzolhatja, ahol a helyiség egyik sarkától a másikig pókhálóként keresztezik egymást a kifeszített zsinórok, amelyeken pelenkák tucatjai száradnak. Mindez a kis trónörökös nemes műve, aki nemcsak a nevét viseli, hanem nyilvános működését éppen azzal kezdi, amivel maga legifjabb korában. És micsoda forró boldogság tölti el, amikor saját kezűleg mérheti le a fiát. Micsoda örömmel jegyez föl a naplójába minden grammot, amellyel lassan, ám a természet könyörtelen törvényei szerint biztosan gyarapodik az utód. És máris a nyomában a következő boldogság: a fia enni akar. Elviszi az anyjához, visszatér a vendégekhez, elővesz a szekrényből egy flaskó konyakot, és mialatt a szomszéd szobában a trónörökös nyeldekel, az apja is kortyint a vendégekkel az egészségére. A hangulat emelkedik, egyszer csak eszébe ötlik, hogy még meg sem mutatta, hogy tud a gyermeke fürdeni. Megtölti a kiskádat meleg vízzel, ellenőrzi a hőfokát a hőmérővel, és imbolygó léptekkel elindul a hálószobába a gyerekért. Nagy patália kerekedik belőle, a családjának sikerül kitépnie a fiát a karjából és elrejteni mérhetetlen atyai szeretete elől, amely, úgy látszik, nem ismer korlátokat. Mert maga, atyai büszkeségében megbántva, miután az anyósa az orrára csapja az ajtót, rugdosni kezdi, és így üvölt: - Adják ide a gyerekemet, az urak látni akarják a fiamat. - Hiába. A csukott ajtó mögül a nagymama éles hangja hallatszik: - Ne ízetlenkedjék, fiam, szívjon inkább egy kis friss levegőt. - Négyszemközt nem úszta volna meg ennyivel, de a vendégekre való tekintettel, akik eljöttek megnézni az utódját, ügyelnek a tónusra a csukott szobában. Megisznak hát még egy üveg konyakot, és a vendégekkel együtt kilép boldog otthona falai közül. Szóról szóra ezt élte át Motejzlík úr. Nehéz harc dúlt az első tizennégy napban, a környéken azt mesélték, hogy Motejzlík úr boldogságában még közönséges rumra is vetemedett a barátaival. Aztán tűzszünet következett. Arról folytak a tárgyalások, hogyan nevezzék a gyermeket. Motejzlík úr éppen virágos hangulatban tért haza a baráti társaságból, és hevesen követelte, hogy fiacskájának a Hektor nevet adják. Ebben nemcsak az erő megtestesülését látta, hanem Homérosz Íliászával kapcsolatos kellemes emlékeit is felidézte gimnazista korából. Magától értedődött, hogy kijenetése után valamennyien nekitámadtak. Apósa, mint általában, előrelátóan, meglehetősen körülményesen, de annál találóbban elemezte a Hektor nevet, bizonygatva, hogy hátráltatná unokája fényes előmenetelét. Az iskolával kezdte: először is a gyermek, amikor elkezdi az iskolát, nagyon érzékeny és szívesen okoskodik. Hogy venné ki magát, ha a Hektor nevet kiáltva ott teremne egy mészáros jól megtermett kutyája. A gyerekek előszeretettel csúfolódnak. Egy ilyen szégyellnivaló nevet bizonyosan kihasználnának az osztálytársai, óriási fájdalmat okozva a gyermeknek, aki elhúzódna tőlük, morfondírozásában és magányában pedig csak csínytevésen járna az esze. E jellemvonása cseperedtével egyre erősödne, az iskolában, ahol nevetség tárgya volna, nem találná a helyét, értelmE elkorcsosulna, és semmi örömüket nem lelnék benne. Műveletlen, rosszindulatú ember válnék belőle. És a következő tömör mondattal zárta le fejtegetését: - Röviden és velősen, ne szóljon bele, ez a mi dolgunk! Motejzlík úr szerényen megjegyezte, hogy talán mégis helyénvaló volna, ha legalább részben elismernék apai jogait. Valamennyien gúnyos nevetésben törtek ki, és azt mondták, szép kis apa, inkább lump, mint apa, és a legjobb az volna azok után, amiket elkövetett, ha nem szólna olyan dolgokba, amelyekhez nem ért. Motejzlík úr megsértődött, és azzal a fájdalmas érzéssel hagyta el otthonát, hogy még a fia nevével kapcsolatban is képtelen érvényesíteni akaratát. Csak másnap délután tért haza egész testében reszketve. Szokatlanul óvakodott be az ajtón, és tisztelettudóan vagy ötvenszer elismételte: - Kezét csókolom, bocsánatot kérek, Kladnóban üléseztem. - Majd azt hebegte-habogta, hogy Kladno csupa korom, hogy egész Kladno alá van aknázva, és hogy ez rettenetes. Ezt válaszolták neki: - Még hogy rettenetes? - Tovább nem foglakoztak vele, bezárkóztak a szobába, és amikor Motejzlík úr töredelmesen megszólalt az ajtó előtt: - Láthatnám, kérem, a fiamat? - Ezt a választ kapta: - Ha kijózanodik. - Kezicsókolom - szólt Motejzlík úr -, én ma egyáltalán nem vagyok részeg, szeretném megtekinteni véremet a véremből, kegyelmes anyámasszonyom. - Kegyelmes anyámasszonyom szóra sem méltatta, fütyülni kezdte az Hugenottákból azt az áriát, amikor mészárolni kezdik a protestánsokat. Motejzlík úr mi egyebet tehetett, leült az íróasztalához, és átlapozta a leveleket, amelyekben néhány barátja csak most, tizennégy nap után gratulált atyai boldogságához. Ez a boldogság megkeseredett. Elővett a zsebéből öt doboz cukorkát, amelyet a fiának nyert, fájdalmas pillantást vetett a piros és fehér skatulyákra, megállapította, hogy tökéletesen félreértik, és minden cselekedetét, amellyel bizonyítani akarja, milyen fontos számára elsőszülött fia, nem a boldogság megnyilvánulásaként értelmezik, hanem orgiának, latorságnak és faragatlanságnak tekintik. Mérhetetlen bánatából apósa kopogása rázta föl, aki belépett az ajtón, megkopogtatta a vállát és így szólt: - Mennyire örülök, hogy egyszer végre rendben itthon tartózkodik és dolgozik. Sietnem kell, itt van százötven korona babakocsira. Éppen arról beszélgettünk tegnap, hogy magának is meg kell engedni valamit. Választ egy szép babakocsit saját gusztusa szerint, és megint minden rendbe jön. Most megnézem az unokámat. Motejzlík úr rossz előérzettől űzve fogta a kalapját, és még mielőtt apósa a szobába ért volna, már behúzta maga mögött az ajtót, lefutott a lépcsőn az utcára, fölpattant egy arra járó villanyosra. Mire letelepedett a kocsiban, mondhatni tisztaság és ártatlanság költözött a szívébe. Öröme leírhatatlannak bizonyult, végre önállóan tehet valamit fia boldogságáért. Már tudta is, milyen helyre babakocsit vásárol, a kocsi függönyének csipkéi közül látta kipillantani a zömök vasgyúrót, aki rózsaszín öklöcskéjével a pólyapárnát markolássza. Úgy érezte, lassan jár a villamos. A nappal olyan sugárzóan fényes volt, hogy Motejzlík úr legszívesebben az egész világot magához ölelte volna. Mire a Vencel térre ért, azt is belátta, hogy a babakocsi-vásárlás a fiának pompás nyitánya új életének. Valamint, hogy a kocsi kiválasztását tervszerűen kell végrehajtani, át kell tanulmányoznia az árlistákat, legjobb előre végigjárni valamennyi üzletet, mintákat kérni, aztán valamelyik kávéházban nyugodtan meghozni a döntést a legjobb, legízlésesebb darab mellett. Így is tett, és egészen földerülve, árlisták paksamétájával a kezében belépett szokásos nappali kávéházába. Aztán a sarokban feketekávé mellett gyönyörűséggel lapozgatni kezdte a mintákat, tetszett neki valamennyi, úgyhogy mégegyszer végignyálazta az árlisták vastag kötetét, és megállapította, hogy mindegyik jól fog állni fiacskájának. Amikor kilépett az utcára, rémülten vette észre, hogy este nyolc óra van, és az üzletek bezártak már. A Vencel tér és a Vodičkova sarkán tanácstalanul álldogált egy pillanatig, és a járda kockaköveit nézegette. Boldogsága egyszeriben elpárolgott. Elképzelte, micsoda patáliát csap az apósa, aki már mindent tud, ha hazaér. Lelkében hirtelen üresség támadt, úgyhogy jobbnak látta majd akkor hazamenni, ha az apósa már nem lesz náluk. Azt mondta ugyan, igyekszik haza, de ilyen körülmények között vár bármeddig. Erőt vett rajta a vágy, hogy gondolatai űzöttségét hű barátok társaságában csillapítsa, akikkel napra nap, amikor csak sikerült meglépnie otthonról, a košířei Vadhús vendéglőben tanyázott. Ott, jó sör mellett oszlatta komor gondolatait, de ez még mindig nem volt az igazi, még mindig hiányzott valami az életéből, valami, ami lefoglalja annyira, hogy megfeledkezzék sanyarú sorsáról. Ezen az estén semmit sem játszottak, nem is szavaltak, míg végre egy barátja azt javasolta, menjenek blattot verni egy bizonyos éjszakai kávéházba. Milyen kávéházba és hol történt mindez? Arra már nem emlékszik Motejzlík úr, sőt arra sem, miért is tartott velük, miért hagyta magát belerángatni a hazárdjátékba; éjjel kettőkor kénytelen volt fölváltani százkoronás bankjegyét, amely fél háromra húsz koronára apadt. Azt mesélik, erre így kiáltott föl: - Mindet a gyermekemre -, és húszkoronását az utolsó lapra tette... majd diadalmasan besöpörte az ötszáz koronát. Másnap délelőtt tíz órára járt, amikor Motejzlík úr megtért a családjához. De nem akárhogy! Maga előtt tolt egy babakocsit, egy másikat húzott, mögötte pedig a boltossegéd még egy pár gyönyörű, vadonatúj babakocsit szállított, mégpedig az elsőt a szobába, a másodikat sétálásra, a harmadikat a kertbe, a negyediket pedig esős idő esetére, úgy, ahogyan azt a boltban tanácsolták. - fordította: Kiss Szemán Róbert
Nem volt isten, hogy elpusztítson. Magamtól meg nem ment. Úgy éltem tovább betegen, ahogy a szentek.
Ki vagyok én? És ki vagy más? A szívemhez szorítom a testem. Egyedül vagyok a kezeim között. Olyan kár, hogy nincsen isten.
/Forrás: Magyar Lettre, 2001. Tél/
OFF (Tavasszal, Friderikusz a műsorában Spiróval beszélgetett, és ő ajánlotta ezt a könyvét. Azóta kétszer is elolvastam. Lenyűgözött. Szívből ajánlom. :-) ) ON
Életének kilencvenedik évében augusztus 3-án Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin világhírű orosz író.
A Spiegelnek július 28-án így beszélt a halálról:
"Spiegel: Fél a haláltól? Szolzsenyicin: Nem, nem félek a haláltól már. Fiatal koromat apám korai halála árnyékolta be - 27 évesen meghalt -, és féltem meghalni, mielőtt az irodalmi terveim közül mindegyik valóra vált. De 30 és 40 éves korom között a hozzáállásom a halálhoz eléggé nyugodttá és kiegyensúlyozottá vált. Úgy érzem ez egy természetes, de semmi esetre sem végső mérföldköve az ember létezésének. Spiegel: Sok szép kreatív évet kívánunk még önnek. Szolzsenyicin: Nem, nem. Nem kell. Elég volt ez."
Nagyon jó dobbantó, köszönöm!:-) Azóta olvasom/gyűjtöm Háy János könyveit, mióta a verseivel először találkoztam. Kár, hogy nem lehet a fórumunkon rákeresni a szerzőre, mint pl. Nagy Lászlóra sem. Hiába, nem mindegy, ki milyen hosszú névvel születik!:-) Nagy hirtelen két ágon is tudnám folytatni, s ha közben nem gyógyulok ki a pötyögtetési mániából, fogom is hozni őket.
A gyerek egy vidéki főiskolára került. Meg lehetne nevezni a várost, hogy például Szegedre, ami egyébként épp megfelelne a valóságnak, de valójában, ha valaki Budapest felől érkezik, nem érez semmiféle hierarchiát a vidéki városok között. Ugyanolyan istenhátamögötti helynek látszik mindegyik. Amikor leszáll a vonatról és beletoccsant az első pocsolyába és tiszta latyakos szar lesz a nadrágja, csak annyit tud kinyögni magában, hogy mi a faszt keresek itt. S csak később, az ottlakás során, az alatt a rengeteg ott töltött kilátástalan idő alatt talál ki efféléket, hogy mondjuk Szegeden mennyivel jobb, mint Debrecenben, ha épp Szeged a tartózkodási hely, de a Debrecenben élő épp fordítva, arra a következtetésre jut, hogy isteni szerencse, hogy nem Szegedre került, ösztönből tudta, hogy oda nem szabad. Némelyek hierarchiát is állítanak föl, egy példa a lehetségesek közül: Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc. De valójában semmiféle rendszer, semmiféle kényszerű elfogultság nem tudja kioltani e városok lényegi azonosságát, amit talán egyszerűen úgy lehetne megfogalmazni, hogy Budapesthez képest nincsenek, ahogyan Budapest sincs pl. Londonhoz vagy Párizshoz képest, ahogyan ezek a városok se léteznek a mindenség fővárosához képest, ha a mindenség fővárosa egyáltalán létezik.
Aki a vidéki városba kerül, tulajdonképpen a nemlétbe zuhan bele, abba az időbe, ami elemi erővel helyezkedik szembe azzal a tévképzettel, hogy a világ valami felé tart. Mert ott semmi nem tart semmi felé. Ha eljut például a gyerek az állomás melletti kocsmától valamely távolságba, ott egy újabb kocsmát talál, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző. Ezért gyakran elindulni sincs az embernek kedve az állomástól, hanem inkább ott veti bele magát ebbe az állóvilágba. Hasonlít ez a lét ahhoz, amilyen a természettudományi múzeum állattani kiállítása, hogy minden madár épp mint a valódi, csak nem mozog, mert ki van tömve és üveg a szeme, amin csak a külső fény csillan meg, de belülről nem süt át rajta semmi. A nemlét ez, ahogyan nemlét Budapesten lenni Londonhoz képest, és nemlét Londonban lenni a mindenség fővárosához képest. Erre gondolt a gyerek az első napokban, mikor abban az állomásmelleti kocsmában ült és ivott, hogy tulajdonképpen a létezés, az tulajdonképpen a nemlétezés. Még szerencse – mondta a mellette ülő társ, hogy a sör az van, mert az már nagyon rossz lenne, ha az se lenne. Mert azt, hogy mi nem vagyunk, még csak el lehet viselni, ha van sör ugye és segít nekünk ezt a lételméleti problémát elfelejteni. Minden, az egész világ ontológiai alapokon áll – mondta a gyerek, már nagyon sokat ivott, s most indult azon az úton, hogy a filozófiai pallérozottságával próbáljon hatást gyakorolni. Az alkoholfogyasztók körében él ez az alapvetően helytelen vélelem, hogy mikor már mindenki dögre itta magát, az a néhány, aki még tud beszélni efféle bölcseleti gondolatkonstrukciókkal képes hatást gyakorolni a környezetére, kiváltképp a nőkre, holott jobb ilyenkor az egyszerű hétköznapi közlés szintjén maradni, igyunk még, vagy csapassuk szét egy felessel, vagy leszopsz, s nem belekeveredni egy hosszú fejtegetésbe, amit senki nem ért, az sem aki belekezdett, hisz mire a mondatok végére ér, már teljesen elfelejti az elejét, hogy micéllal is fogott ő ebbe az egészbe bele. De épp ennek az italmennyiségnek a sajátja az is, hogy senki nem méri fel a realitást, sem a saját képességét, sem a társak képességét a figyelem és a gondolkodás terén.
A gyerek beszélt, a többiek hallgattak, csak néha szólt az egyik, aztán egy másik, hogy sört. Etika sincs, csak arról van szó, magyarázta, hogy olyan szabályok szerint élünk, amely szabályok lehetővé teszik az életedet. Valaki felállt, hugyoznom kell, mondta, a gyerek tovább beszélt, nem olyan ment el, akinek a hiánya miatt feleslegesnek érezte volna a további mondatokat. Ez egyértelműen látszik abból a felvetésből, hogy ne ölj. Egy erkölcsi parancs, ami tulajdonképpen ontológiai állítás, hiszen ha ölsz, akkor megszünteted a létet. És esztétika sincs, csak olyan esztétikai tárgyak, amelyek ellehetetlenítik az életedet és olyanok, amelyek lehetővé teszik. A műalkotás tétje a lét és nem a szépség. De ha nem vagyunk – utalt vissza az egyik társ a gyerek korábbi állítására –, akkor baszhatod az ontológiát. A gyereknek felcsillant a szeme. A nemlét – mondta - része a létezésnek, sőt a nemlét csupán a létezés felől határozható meg, mint ahogy a lét is csak a nemlét felől, mertha valamelyik hiányozna, akkor ezeket a fogalmakat akár le is húzhatnánk a vécén – magyarázta - Hegellel együtt – fűzte hozzá, mert ezt viccesnek találta, de a kérdést felvető már a pincért leste, mert üres volt előtte a korsó, s hogy egy kicsit gyorsítana egy fél unikummal, a gyerek betársult, s ezután már senki nem próbálkozott, hogy elmagyarázzon valamit a világról, mert az alkohol még a kétismeretlenes egyenleteket is megoldotta belül, nem még az életet.
A gyerek az első évben valójában keveset töltött ebben a nemlétben, mert hamarosan telefont kapott otthonról az apja állapotát illetően, s ez kötelezettségeket rótt rá, amely kötelezettségek elszólították a vidéki városból. Így aztán alig tudott foglalkozni azzal a reménytelen szerelemmel, amit már az első napon, mint érzelmi irányt meghatározott magának. Kinézte az évfolyamból a legszebb lányt, helyesebben nem a legszebbet, hanem azt a szép lányt, akinek az arca olyan sugárzóan intellektuális volt és közben még jól is nézett ki. Általában ez a lánytípus ejti meg a legtöbb férfi szívét. Mert az egy tévképzet, hogy a széplányok az igaziak, vagy az okosak. A szépekkel csak kefélni lehet meg nagyképűsködni a haverok előtt, ez az általános felfogás, de különben unalmasak és rendkívül sokba kerülnek. Az okosakkal meg az a baj, hogy minden gesztusukon ott van ez a gondolkodásérzet. Hogy mikor végre ágybalököd, akkor is van egy mondata, hogy bocs leveszem a szemüvegem, amitől rögtön elmegy a kedv. S ő tényleg odanyúl a szemüveghez, négy dioptria, de könnyített üveg, karcmentesítve. És ahogy a szemüveg elhagyja az orrnyerget, napvilágra kerülnek a szemek. Ám a tekintet hirtelen nem talál külső fogódzót sokkal erősebb a belső látás, legalábbis így néz ki, hogy a lány belülre néz, valami mélység felé. S ez a mélységes kút, amiben elveszik végülis a testi akarat, a férfié, és nem bírja ott annak a kútnak a fenekén többé megtalálni. De ez a lány épp nem ilyen volt, hanem olyan, mint a széplányok, kinézetre, de a tekintetében volt valami sokatmondó, meleg és egyben intellektuális, legalábbis látszatra, mert egyébként épp olyan volt enélkül a gesztus nélkül, mint az átlag szép, de buta lányok. A férfiak mindenesetre ennek az álintellektualitásnak hódoltak, merthát persze igazinak látták. Gondolatban még a nyáluk is elcsorrant, amikor ez a lány egy jelentősebb megszólalásnál azt tudta mondani, hogy tényleg így gondolod és hosszú haját a füle mögé gyűrte, a tenyerét lecsúsztatta a nyakára, s aztán lágyan elmosolyodott.
A gyerek ezt a lányt nézte ki magának, akit az ő küllemével, előre lehetett sejteni, reménytelen megszerezni, de úgy volt vele, hogy egyáltalán nem bízott abban, hogy a rosszabb adottságú lányokat sikerülni fog, ezért hülyeségnek gondolta, hogy ne a legszebbet válassza, az amúgyis lehetetlenekből. Mert minek tervezne romániai utat az ember, ha tudja, hogy oda sincs pénze elmenni, akkor ugye inkább India vagy Kína, aminek van súlya, ha beszél róla. Mert hogy valaki Romániába akar utazni, de nem tud, hogy azt mondja, hogy én egy romániai utat tervezek, hát jobb akkor, ha ki se nyitja a száját. Egy romániai útról csak úgy lehet beszélni, hogy voltam és bevitt a szeku és megvertek, meg a kinti haverjaimat is megverték, vagy hogy fegyvereket csempésztünk át a határon, pisztolyokat kenyérbesütve, mert készülünk a hatalomátvételre Székelyföldön satöbbi. Ilyen útról csak utólag lehet beszélni, mint a csúnyalányokról is, hogy be voltam nyomva, de megszereztem. Azt, hát, nem mondod komolyan, volt hozzá gyomrod. Ágybavittem bazmeg, mert tényleg nagyon szétlőttem magam és meg kell mondjam, nagy élmény volt. Nem hiszem bazmeg, az nem lehet. De hidd el, ezek a nők még tudják, mit kell csinálni az ágyban, megdolgoznak az eseményért.
Maradt a gyereknek India, mert Románia is lehetetlen volt, vagyis az a szép lány, aki mindenkinek tetszett és kellett, akit végülis egy hallgatag, magyar-töris fiú szerzett meg. Mert ahogy a nőknél van ez a szép kontra intellekutális típus, úgy a férfiaknál a hallgatag és a locsogó, s a nők, különösen az olyanok, mint a lány is előnyben részesítik a hallgatag típust, akitől egy életen át lehet várni a meglepetést, hogy valami nagyon mélyet fog mondani, persze rendkívül halkan és rendkívül röviden, mondjuk két három szóval lerántja a leplet a világ megismerhetetlen részéről, s a lány akkor azt mondhatja magának, hogy na ezért megérte ebben a csendben megöregedni. Ilyen volt ez a fiú. Annyira tudott nézni a semmibe, olyan áthatóan, s annyira tudott nem megszólalni, hogy egyszerűen a lánynak nem lehetett nem belészeretnie. Bár állítólag amikor kettesben maradtak, megszólalt és egyáltalán nem misztikus szavak hagyták el az ajakát, hogy megismertetlek az elsődleges anyaggal, ami a szellemből épül fel, s ha magunkhoz vesszük úgy utazhatunk a transzcendenciába, mint egy hétköznapi csempész Csehszlovákiába tornacsukáért, amikor megszólalt, akadozva, mert gyakorlatlan volt a beszédben, s nem volt neki egy testvére, mint Mózesnek Áron, aki segített volna, akadozva azt mondta bele a lány szerelemtől olvadt szemébe, hogy beviszi majd Budapesten a jobb társaságokba. Az jó, mondta a lány, bár nem tudta, mit ért ez alatt a jobb társaságok alatt a fiú, s hogy épp azokra a fiúkra és lányokra, és azoknak a fiúknak és lányoknak a barátaira és testvéreire gondol egyébként, akik a gyerek faterjának a gyárában is voltak felmérni a legkorszerűbb szociológiai módszerekkel, hogy kinél van a hatalom, mert ugye nem a munkásoknál, azt ők előre tudták, akik most éppen illegális sajtómunkát végeztek, konspiratív találkákat szerveztek, örökösen menekülésben voltak, gondolatban, de leginkább a nagymamáktól örökölt belvárosi nagylakásokban dekkoltak, ott gyűltek össze, s a belügyi szervek által bemikrofonozott térben tárgyalták meg a körülöttük lévő világ anomáliáit, az igazságtalanságokat, s szőttek terveket az átalakításról. Előadásokat szerveztek, ahol úgymond nem csak a cenzúra, de még az öncenzúra is ki volt játszva, ekként csakis a színtiszta igazság került szóba, illetve a lehallgató készülékeken és besúgókon keresztül a titkosszolgálati aktákba. Ezek az amúgyis fesztelen előadások gyakran még annál is fesztelenebb házibulikba torkolltak, ahová eljöttek az oktatók feleségein valahai és épp aktuális szerelmein kívül azok az egyetemista lányok, akik nem csak az egyetemek hivatalosan kinevezett tanáraitól akartak tanulni, hanem ezektől az úgymond illegalitásban oktató hősöktől is, és itt, szemben a szokványos egyetemi szituációtól, lehetőség kínálkozott, akár a négyszemközti, nagyon bizalmas együttlétekre is. A hősök harmincasok voltak, s kedvelték ezt a friss, a világra éppen nyílni készülő korosztályt, lenyűgözte őket a tisztaság, az impulzív gondolkodás, s nem utolsó sorban az életkor, s az ebből adódó fizikai előnyök. Kevésbé voltak válogatósok, mint a lányokkal egykorú fiúk, az ő időbeni státuszukból nézve szinte nem is volt olyan lány, akit figyelmen kívül kellett volna hagyni. Alig győzték a világra nyitást elősegíteni, persze nem pusztán intellektuális csatornákon, hisz tudjuk, s ezek a lányok is megtudták hamarosan, a világ érzékelésének számtalan útja van, egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a teljesség felé törekszünk.
Később, de ez már akkor volt, amikor ennek a lánynak és fiúnak az asszimilálódása okafogyottá vált, meg lehetne nevezni egy időpontot például 1990, de minek ilyeneket megnevezni, hisz az életünk csak látszólag köthető egy efféle konszenzuálisan elfogadott, s az objektivitással kérkedő időmeghatározáshoz, valójában rendkívül relatív, a saját időbenlétünk alapján határozódik meg, sokszor egy hivatalos év kettőnek háromnak látszik, máskor egy félnek sem, ezért aztán töröljük is a fentebbi évszámot, s inkább használjuk a később megnevezést, ami pontosabban fedi a valóságot, mint egy semmitmondó szám.
Később ezek a hősök zsíros állásokba kerültek, jelentős hivatalok, fontos intézmények és hatalmas vállalatok élére, olyan pozíciókba, amelyek ellen abban a legendás korban küzdöttek, olyan pozíciókba, amelyek létjogosultságát annakidején alapvetően megkérdőjelezték. Ám az egy más típusú hatalmi berendezkedés volt, illegitim, idegen hatalom segítségével megszerzett és megtartott, szemben a mostanival, vagyis éppen azzal, amiről itt szó van, amiben ezek a hősök végre előkászálódhattak a nagymamák tágas, de amúgy leromlott lakásaiból, a lefojtottságból a fényre, hisz ez immáron egy teljesen más társadalmi berendezkedés keretei között történt, ami a magántőke és a népképviselet szentségére épül, ekként erkölcsileg senki által nem megkérdőjelezhető.
Eltelt tíz aztán tizenöt és húsz év, és hőseink éveik megnövekedett száma ellenére tovább folytatták kalandozásukat az egyetemista vagy egyetemista korú lányok körében, hiszen meg volt hozzá az anyagi erejük, s a kellő médiajelenlétük következtében a népszerűségük. Szerencsére a világ is úgy változott, hogy a fiatal lányok számára, legalábbis azon fiatal lányok számára, akiket ők megszereztek maguknak, ez az életmodell vált kedveltté, mert ezek a fiatal lányok, szemben a korábbi fiatal lányokkal, akik ma már, vagyis épp ebben az időben, amiről most szó van, egyáltalán nem voltak fiatalok, megvetették a lerobbant lakásokban penészedő pénztelen művész- és tudóspalántákat, akikről senki, még az alternatív kulturális média sem tudta elképzelni, hogy lesznek valakikké, tulajdonképpen az édesanyjuk is lemondott róluk, az apjuk meg már eleve.
Néhányan persze a régi hősök közül is perifériára sodródtak, mindenki nem férhet a húsosfazékhoz, ez már alapvető törtvény, vidéki egyetemekre kerültek vagy rosszul fizető vállalati tanácsokba. Ők már nehezebben tudták, főleg hatvanhoz közeledve megszerezni a huszonéves lányokat, pláne azokat közülük, akik nem szenvedtek valami kiismerhetetlen pszichikai defektusban. Mivel se pénzük, se hírnevük nem volt, a legalantasabb zsarolásokkal próbálkoztak. Az egyik például azzal tartotta sakkban a nagy nehezen összekapart, nem is annyira fiatal, mert harminc felé járt, s volt két gyereke, szeretőt, hogy leukémiás, alig van pár éve hátra és ezért nem mondja fel a feleségével a kapcsolatot, ami persze érzelmileg neki már semmit nem jelent, s ezért nem tud a fiatal nő összetörni egy házasságot, holott szeretett volna, hiszen az övét is összetörte kétéve egy másik nő. Végül aztán összeomlott ez a kapcsolat, mert hiába mondta a tanár, hogy a kemoterápiától kopaszodott meg, egy darabig ezt hitte a szerető, de amikor a halál végül elmaradt, a kapcsolat is széthullott, hiszen ez ugye épp erre a várható elhalálozásra épült, ami nem történt meg. A bomlást egy véletlen is elősegítette, amikor a szerető egy régi, a legendás időkben, azaz mintegy húsz évvel az épp aktuális idő előtt készült fotón felfedezte, hogy az ő szerelme már akkor is kopasz volt, ekkor rájött a hazugságra, amit legfeljebb egy gyors halál korrigálhatott volna, de ere a vidéki egyetemre került tanár nem vállalkozott.
A másik harcostárs öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem szereti eléggé a kiszemelt partner, akibe, mint stílusosan mondta: halálosan szerelmes. A lány véletlenül sodródott bele a történetbe, Marionnak hívták, francia volt és fotózást jött tanulni, de egy ilyen nyitott franciának nagyon nehéz párkapcsolatot találni egy idegen országban, ahol számára ismeretlen gesztusokkal, és teljesen érthetetlen nyelven, vagy tört angollal akarták a fiúk tudtára adni, hogy vágynak rá. Már három éve élt itt és nem volt még senkije, de még alkalmilag sem, mert azt viszont nem akarta, amikor egy házibulin odajött hozzá a férfi, ötven fölött volt, nagyon kedvesen szólt a lányhoz, elmondta, hogy kicsoda, beszélt a fiatalságáról, azokról a meseszerű időkről, amikor egy stencilgéppel együtt bujkált egy budai villa pincéjében. Jól beszélt angolul, a lány ennek is örült, nem francia, de azért mégiscsak egy olyan nyelv, amit ő is ért, szóval a férfi mondta, hogy a lány fotói, amit a lány közben előpakolt, mennyire tetszenek neki, világszínvonal, nem is gondolta volna, hogy ilyet láthat Budapesten, hisz Budapest finoman szólva mégsem a világ központja, és épp megy New Yorkba, ami viszont tényleg csúcshely, s szervezne neki ott egy kiállítást, ismeri az ottani alternatív művészvilágot, jószerével a haverjainak mondhatja a legtöbbet, mármint azokat, akiket nem ragadott el a túlzott heroinfogyasztás vagy az aids, és rögtön beígérte a fotóalbumot is, ez neki nem ügy, számtalan kiadó vezetője az ő valahai harcostársa.
A lány nagyon örült ezeknek a lehetőségeknek, s amúgysem idegenkedett az idősebb férfiaktól, tizenöt volt, mikor meghalt az apja. Lett ebből egy kapcsolat, ami csak néhány hónappal később mutatkozott rossznak, helyesebben hamisnak a lány szemében, egy olyannak, amibe csak érdekből, s a pillanatnyi, alkohollal is megalapozott érzelmi állapota miatt ment bele, ráadásul a sors úgy hozta, hogy megismerkedett végre egy fiúval, aki nagyon tetszett neki, s pont olyan volt, amilyenre vágyott, mindig nevetett, tudott pár szót franciául, pont a legfontosabbakat, hogy ma cheri je t’aime, je t’adore, je te desiré, j’ai envie de toi és pluszban még nagyon jól is nézett ki, bár korábban azt gondolta, hogy nem szereti a szőke fiúkat, ez az alkalom bebizonyította, hogy de, épp a szőke fiúkat szereti.
El is mondta a lány a férfinak, hogy bocs, ez egy tévedés volt a részéről, persze az igazsághoz hozzátartozik, ekkor már kiderült, az is, hogy nem lesz new yorki kiállítás és album sem, mert nagyon drága, s egy kiadó se vállalkozik rá. Szóval elmondta, hogy neki ez nem jó, és akkor mondta a férfi, mennyire szerelmes és ez az ő élete, ez a kapcsolat, s ha elmegy a lány, akkor jön az öngyilkosság, amit a lány nem vállalhat magára, hogy miatta haljon meg valaki, ráadásul egy olyan ember, mint a férfi, s a lány valóban nem vállalta és maradt, de a maradással elvesztette a fiút, akiről úgy gondolta, igazán tudná szeretni. Végül egy más formában, mégis bevállalta az öngyilkosságot, mikor már hatodszor is próbált leválni a férfiről, s a férfi hatodszor is előjött ezzel a zsarolással, akkor a hetedik alkalmat nem várta meg. A férfi este jött haza, kicsit részegen, mert ivott is, ivott, hisz érezte, a lány nem szereti, vagy ivott, mert mindig is ivott, ez volt neki a gyógyszer a kudarcra, hogy a többi harcostárs, akivel az államhivatalok lerombolásáért küzdött, most mennyire magas pozícióba került ezekben az erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen hivatalokban, s a lányt ott találta az ágyon, még nem hidegedett meg a teste, de az életet már nem lehetett visszavinni bele.
Ezt mondta egy alkalommal a fiú, ezt az akkor és számukra mindenképpen jónak látszó társaságot, amikor a többiek már részegek voltak és kikötöttek a rosszabb kinézetű lányok mellett, akik nem utasították el a büdös és eltorzult arcú fiúkat, s ez ennek a lánynak nagyon tetszett, meg neki is kellett valaki erre az éjszakára. Tulajdonképpen a lány szépsége, és nem a fiú tehetsége lett a belépő ebbe a társaságba, de ezt a fiú nem tudhatta előre. Végül persze a lány sem tapasztalhatta meg, mert alighogy elkezdtek ebe a társaságba járni, a fiú furcsa fájdalmakat kezdett érezni a tarkójánál, aztán a homlokán is. Hamarosan egy vizsgálat kiderítette, hogy nem is értik az orvosok, hogyan nem vette észre a férfi a növekedő tumort, ami már akkora, mint egy tyúktojás itt ebben a zárt rendszerben, ami a koponyacsont által határolt tér, hogyan nem okozott rettentő fájásokat már időkkel ezelőtt. Okozott, mondta a férfi, de úgy látszik későn. Semmi baj kivágjuk, aztán minden rendbe lesz, mondta az orvos, s gondolatban már megcsörgette a különleges minőségű fémből készült szikéket, kis fűrészkéket, amilyenek egy háztartásban soha nincsenek, pedig egy ilyen szerszámmal azért nagyon lehetne húst szeletelni pörkölthöz. Sokszor eszébe is jutott az orvosnak, hogy hazavinne párat az asszonynak, de félt, hogy megtalálják nála a portán, s akkor azt olyan rossz lett volna mondani, hogy bocs, véletlen a zsebemben maradt. Mert azt még elnézték, hogy ügyeletben lecsúszik egy-egy üveg viszki, meg hogy az ápolónők segítenek kibírni az éjszakát, de a lopás, az lopás. Az bűn.
Ki? – kérdezte a fiú és a fejét markolta, szerencsére épp ebben a rettenetes pillanatban jött valami eszméletlen fájdalom, ami megkímélte a lelki összeomlástól, amit a betegsége, s a várható műtét miatt kellett volna éreznie. Nem tudott arra koncentrálni, hogy mennyire ki van vele cseszve, csak, hogy múljon el ez a fájdalom, s hogy odaadná nem csak a daganatot, de a fejét is, ha ezzel meg tudná szüntetni. Igen, mondta a sebész, ő volt a korházban a fejspecialista, de ha úgy adódott, nem rohant el egy csípőműtét elől sem, kivágjuk, s csillogott a szeme, mintha azok a jó fémek a gondolataiból odavetnének sugarakat.
Ki is vágták gyorsan, hisz a tumor előrehaladott állapotban volt, a halogatás csak rosszat hozott volna, s egy ilyen műtét egy ennyire fiatal szervezetnek semmi. S ha nem újult volna ki a daganat, valóban semmi baj nem lett volna belőle, mert ugye akkor az nincs, de kiújult, s harmadikként a vidéki főiskola hallgatói közül, ketten autóbaleset áldozatai lettek, ez a fiú is elhagyta a nemlétet.
A lány akkor magára maradt, pár évet itt töltött Budapesten, de nem talált partnerre. Jöttek azok, akik nem házasodtak meg, nem akadtak horogra a szokott időben, de ezeknél mind volt valami pszichés terhelés. Egyszerűbb esetekben italról vagy gyógyszerfüggőségről volt szó, a bonyolultabbak skizofrének, mániás depressziósok voltak. Hol iszonyú kedvesek voltak vele, hol üldözőbe vették, követték mindenütt. Olyanná vált az élete, mint egy amerikai lélektani horror, amiről ezelőtt mindig azt hitte, hogy az amerikai forgatókönyvírók eszelik ki, hogy a bevételekből hónapokat töltsenek a Bahamákon. De ez valóság volt, a férfi tényleg követte, s ehhez az üldözéshez képest szinte semmi, vagy gyerekes játék volt az, ami korábban történt, de később kerül szóba, amikor a gyerek szegődött a nyomába. A férfi követte, s aztán otthon előjött azzal, hogy mit kerestél a Hajós utcában, a lány meg nem tudott mit mondani, mert nem ismerte nagyon a budapesti utcaneveket, és csak makogott. Ugye, megmondtam, ugye, én tudtam, és a férfi nekiesett a lánynak és nyolcnapon túl gyógyuló sebeket ejtett rajra, úgyhogy nyolc napra be is zárta, s csak akkor engedte ki, amikor már látta, hogy ezzel nem lehet orvoshoz menni. Egyébként nem félt különösebben az orvosi látlelettől sem, mert az orvosok is férfiak voltak, aztán ki akar egy másik férfinak betenni. Ők is ütik az asszonyt otthon, vagy ha az asszonyba beleuntak, akkor a gyerekeket. Össze kell tartani. Csak biztonságból zárta be a nőt, mert előfordulhat egy női orvos is vagy egy buzi, szóval neki nem kell ez a zűr. Van így is elég az életében, például, hogy ne menjünk messzire: a lány.
Amikor aztán ettől a férfitől megszabadult, akkor egy internetkávézóban, ez már a kilencvenes évek. A lány már nem volt túl fiatal, harmincöt kb., jött össze az amerikai sráccal. Saint Louisban lakott, számítógépekkel kereskedett, de különben szaxofonozott egy zenekarban hetente kétszer, szóval csak a pénz miatt volt kereskedő, egyébként művész. De ki tud manapság a művészetből megélni. Még egy akkora országban sem lehet, mint Amerika. Nagyon kedves volt, ez a lány ehhez nem is volt szokva, úgyhogy ebbe a kedvességbe, hát ha nem is szeretett bele, de megszerette, s mikor a srác fölajánlotta, hogy neki otthon nem jött össze, lenne-e a lány a felesége, akkor a lány habozás nélkül azt mondta, igen. Össze is házasodtak kint az államokban, s majdnem egy év együttlét alatt derült csak ki, hogy az amerikai fickó tulajdonképpen miért is nem talált magának partnert. Akkor elváltak, a fickó összeköltözött a basszusgitárossal, a lány meg ottmaradt, hogy először nős amerikaiakkal, majd elvált férfiakkal próbálkozzon egészen haláláig. Ezzel a tragikus sorssal némi örömöt szerzett az itthon maradt barátnőknek, akik már megijedtek, hogy a lány az amerikai házassággal végül mégis révbe jut.
Ezt a lányt nézte ki magának a gyerek, de nem tudott ezzel a reménytelen szerelmemmel érdemben foglalkozni, hogy a sóvárgást és a szenvedést ráengedje az egész lényére és a baráti körére, amitől később annyira elviselhetetlenné vált éveken keresztül mindenki számára, mert az anyja telefonált, hogy a faterjával gond van, a váci kórházban fekszik, s hogy már egy ideje észlelték, de nem akarták megzavarni az ő felvételijét, hogy megduzzadt a lába, bizonyára a visszerek vannak benne a dologban, s ezt megpiszkálta az orvos még tavasszal, s mondta, hogy semmi csak egy un. hemotóma, ami egyszerűen csak vérömlenyt jelent. S azért lehet ez, mert ott az erek ázalognak, meg vannak kopva az érfalak. Ki is kotorta onnét ez az orvos, mire várnának, ez már a budapesti klinikán volt, de hamarosan a korábbinál nagyobb duzzanat jelent ott meg. Mindenki elcsodálkozott, de arra gondoltak, most még a korábbinál is jobban eresztenek azok az érfalak, szóval csak erre. Így aztán váratlan volt… Már az váratlan volt, hogy szövettanra küldtek valami kis mintát. Az minek kell, doktor úr, kérdezték, de az orvos azt mondta, hogy ez csak rutin. Mindenkivel megcsinálják, aki az ortopédiára kerül, mert akkor már ott volt. Mért pont ott, senki sem tudta, hogy miért utalták át az érsebészetről, hát nem lúdtalpa van neki, ugye, magyarázta a gyerek anyja a telefonban. Később persze megtudták, hogy ott foglalkoznak az efféle elváltozásokkal, amiről hamarosan, az anya, s az apa számára is rendkívül váratlanul, kiderült, hogy a szarkóma nevet viseli és a rák egyik fajtája, s hogy a lábát az apának akkor pár nap múlva fogják levenni. A gyereknek most, mondta az anya a telefonban, bár eddig sose kérték, például a kukoricakapálásnál vagy a betonozásnál, mikor a faterja azt a príma járdát csinálta a vécé és az udvari ajtó közé, de most mégis kell. Így aztán a gyerek alig töltött időt abban a vidéki városban, s az anya gondjai ránehezültek, hogy fel Pestre, be a korházba, nézni azt a féllábú apát, akinek megtört valami a szemében. Persze a fény. Csakhogy mért törik meg, amikor eddig nem tört meg? Biztosan valami belülről nem támasztotta meg a szemgolyó domborulatát, s kicsit behorpadt, s ez a horpadás változtatott a fény korábbi útján. Esetleg ezt érzékelte úgy az ember, hogy szem van ott eltörve, holott az nem volt, csak az élete.
Így is mondta a férfi, hogy valami eltört bennem, de nem adom föl. Ne is adjad, mondta az asszony, az nekünk rossz lenne, ha te feladnád, meg nem olyan fából faragtak téged. Nem adom. De a rák sem gondolkodott másképp, hallotta a férfinak ezeket a fogadkozásait, s akkor még nagyobb munkába lendült. Először csak a tüdő egy kisebb foltjában tűnt föl, s minden remény megvolt, hogy a kémiai kezelés, a különböző tisztító kúrák és a speciális ásványbeviteleket szolgáló néha óránként szedendő gyógyszerek ezt a kis foltocskát úgy kitörlik onnét, ahogyan a zsírcsöppet törüli le az ember a szájaszéléről, mikor pacalt eszik. De nem. A folt a kontrollvizsgálat kimutatása szerint ott maradt, sőt kicsit növekedett is. Ekkor újabb terápiák következtek, a férfi halála előtt háromszor kopaszodott meg a kezelések hatására. Akkor is épp kopasz volt, mikor végül meghalt. Ezért aztán az asszony nem is engedte, hogy a koporsót kinyissák, s néhányan belebámuljanak az ő ura arcába, hogy de meggyötört a betegség, s hogy utána a kocsmába röhögjenek, hogy ezzel az emberrel, s tulajdonképpen az egész családdal jól elbánt a sors, s hogy ez az ember is hiába jártatta a pofáját, hogy mi lesz az ő ágából, hát ez lett, egy szétpuffadt hulla. Zárva maradt a koporsó, a falusiak csak találgathattak, milyenné vált a lélektől megfosztott test, de bizonyosságot nem szerezhettek róla.