Ó tavaszi játszadozás a partokon, a réteken! Szerelmet hajszol a legény, lányban szunnyad a szerelem. Ó röpke labda, lenge tánc, a tavasz gyilkos bársonyán rosszul alszik a szerelem, mocorog, ébredni kivan.
Lányban szunnyad a szerelem, gomolygó hajfürtjeiben melyekről pattogzik a fény ahogy üllőn parázs terem, ravasz varázs-lepleiben miket cifrára fest a fény; álomi tarkaság a lány, mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem, szénserpenyő-szemeiben hol felgyúl és kihuny a tűz, de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei vér-erek dörgő dobjai két külön tűzvész kanyarog egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé kígyózik mint a gyűlölet s az ősökkel telt temető susogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem ó a homályos nő-sikoly mikor tavasz indái közt két test először összeforr, ott a fehér kút angyala vonaglik, meghal csöndesen s jövendő koporsók hada nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej övé lesz konyha, kamara, cukorral, dísszel telt fenyő, fosztja férj, gyermek, unoka. Lányban dereng az éjszaka minden hulláma, csillaga, csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy vakon egymás felé szalad egyetlen cérnaszál-hidon és a híd mindig leszakad! Ó tavaszi játszadozás, egy érintés a lomb alatt, belőle mennyi könny fakad és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen, mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás, víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és kényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva, s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg: ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak. Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk, mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk, másképpen dulakodtam hullámzó derekával, fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva. S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan, míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig, elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast, tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam; vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik. Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold őrváltásakor összefonódó tarka sugárban birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán, arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben, kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem, lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg: „Mondd, mit akarsz ? tüzet oltsak ? " „Még ahhoz te gyerek vagy." „Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhajú mint én, szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben, öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska, mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: „Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" „Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
„És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog,
többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: „Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: „Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: „Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsák- mányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjuk- ban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sír-
nak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, harag- juk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
„Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordul a suhanc: „Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Ő kacag: „Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsókat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." „Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Űj kacaj: „Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: „Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." „Milyet akarnál ? "
„Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." „Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
„Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
„Jaj Gyuri megfojtasz!" „Rossz volt?" „Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba, forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát, domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre: két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad mandula-szemhéjból, huncut pillák sűrűjéből; gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák, lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó: „Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni? nem szégyelled a szépséged? hisz' akárki ha meglát, rögtön a rámádból kikotorna." „De Gyurka!" „Nem így van? „Erről nem tehetek." „Hogy mersz járkálni az utcán, megbolygatni akárki nyugalmát ? Egy bika rádnéz, feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" „Sose félek, van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsú finom kéz szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén, hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejű kígyók lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra. „Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan. Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen. Mindkettő hallgat kipirultán. Az ifjú tanárnő fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes? Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam, hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska ? de bírnám térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurát! ó hogy bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán, pusztító forró viharomban, meztelenül tárt sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni. Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom, átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám, közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is ? -~
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyű vállba harap. „Gyuri, ez fáj!"
„Van már itt régibb csúnya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyű szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
„Szekrény sarka nyomott meg. . . " Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: „Bőrödbe se férsz már ? bolygat a véred ?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiú: „Vallj őszintén: már te csináltad ? "
„Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kíváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" „Éva, te hagynád?"
„Majd ha nagyobb léssz." „Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
„Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" „És nem fáj az a nőnek?"
„Hogyha szeret s szeretik, nem fáj." „Nagyon élvezed Éva?"
„Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempilíát: addsza, cseréljünk. . .
Csak fiúnak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. „Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: „Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte. . . " „Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja, fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza: „Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most, itthagylak, megyek." „Üss szájon, de maradj." „Nesze mocskos." „Ügy szeretem pofonod! repülő puha könnyű kezed van." „Kaphatsz még, ha komiszkodsz." „Adj csókot." „Kifogyott,
nincs."
„Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti, másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol: - Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat fölpiszkáltad s cserbehagyod, forduljon a hájas trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz, vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke! Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted, aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. - Elködösül a világ a szemében. Fogja az úrfit, meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja, gyűri a lába közé: „Jaj pólyababám, ne utálj meg!" S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyűgözve fekszik az ifjú hanyatt a leány eleven lugasában, megszédültén, ijedten; s Éva nem engedi el már, földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik, elnyeli síkosán és szorosan gyűrűző melegébe, fürtjei csiklandozzák, hullámozva-lökődve őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője. Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt, lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat, édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz, összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mind- örökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rög- tön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontosmellem alá gömbölyű keble szorult. Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-arany hajú szűz, most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert, hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül, inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait, válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést, s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért. Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj." Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem." Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó, és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt. Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott, így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejű ősi alak. Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat: mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt. Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át, tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen, fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető. Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?" Kértem súgva: „Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt, sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek, tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán. Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
„Miért írsz verset? Valami bajt ért?” érdeklődött a kozmetikusom. Ott feküdtem az ágyon leterítve fehér lepellel, merev arcomon frissen felkent gipszes kencefice. Frappáns felelet nem jutott eszembe. Hogy miért írok? Hát mit tudom én! A világ játszik velem, s én vele.
Az első átszellemült versemet fürdőszobában kuporogva írtam a sötét csendben, mert a kéttenyétnyi kis ablakon át ömlött a rigódal. Én bent voltam, és kint volt a tavasz, egy másik világ üzent valami megfejthetetlent – a dekódolás, az izgatott, tizenkét évesen, a dolgok értelme és működése: úgy bámulni az elven világ meleg nyakán az erek lüktetését, hogy kikövetkeztethessem a szívet.
Később megismertem a költőket is. Lászlóffy Aladár figyelmesen elolvasta egy másik ihletett kiskamaszkori költeményemet, és észrevette benne, amit én nem: a diktatúra keltette szorongást. Géher István szonettet íratott az Angol Műhely felvételijére, és később úgy hajolt a vers fölé, olyan precíz és heves figyelemmel, mint aki anatómiát tanít. És Lator László! Tőle láttam mindig : ha zsigerből futsz, életre-halálra, mindegy, hogy célra tartasz, menekülsz, fuss elegánsan, ne vétsd el a ritmust, a vereség is győzelem legyen.
Az is többször bebizonyosodott, amit megsejtettem gyermekkoromban: a költők sámánok és mágusok. Vörös István például, mikor véletlenül a buszon találkoztunk, mint a kalapból a nyulat a bűvész, hirtelen előkapott egy csokor nyári virágot, s lovagiasan átnyújtotta. Tóth Kriszta kék falú szobában élt, az ég volt a háza, és Mesterházi Mónit üstökös látogatta meg a hatodikon, a növényektől zöldfényű szobában. A sokezeréves Simon Balázs próféta volt, harsány és haragos, egyetlen urat szolgált, s visszatért álmainkba a halála után. Jónás Tamás egy szőlőhegyen ült a fehérfényű őszi éjszakában, és belesóhajtotta a sötétbe: „Ez itt a völgy s a hold szeretkezése.” Na és ott a két kapatos költő, a deli angol és a mokány walesi: istenszobrokként egy-egy oszlopon álltak pucéron – csak egy kis borostyán takarta, amit kellett, s fejükön a láthatatlan babérkoszorú – éjféltájban, mint két fehér kísértet, a balatonfüredi Műfordítóház verskulcsra nyíló ajtaja előtt.
Ezeket kellett volna mondanom a lassan rám száradó maszk alól a búzaszőke szép kozmetikusnak, mikor aggódó arccal érdeklődött vers és versíró viszonya felől. Bár – nem beszéltem magáról a versről. És tudjátok mit? Most nem is fogok.
Hogy miért? Íme a helyzetjelentés: itt ülök egy emeleti szobában, a gyerekek a kertben játszanak, felhallatszik vidám rikoltozásuk – a madárfüttyös áprilisi fűben kergetőznek, felhemperdülve néha, akár az állatkölykök, az öröm szétfeszíti a testük keretét: bele akarnak bújni a világba, a kert ölébe, a napfény szívébe. Én meg itt írok. Valami baj ért? Az, hogy felnőttem. Futás játszani!
(Az év versei 2008 antológia Magyar Napló Kiadó Kft. Budapest, 2008)
Amikor a homárodat az akváriumból kiemelték, hogy megmérjék, mit nyom a teste, a festőfű jutott eszembe, a festőbuzér, a fakuló, az indigó tinták,
Az, hogy Nerval egy selyemszálon egy homárt sétáltatott furtonfurt, az, amikor már
egy tisztes intervallum múltán, (son front rouge encor du baiser de la reine) reményei Adrienne-t
illetően hamisnak bizonyultak, s egy lámpaoszlopra vetett magának hurkot, kötele lánc, amiről valami más
jutott eszembe, aztán valami más megint. - fordította: Kántor Péter
/Új kabát, utolsó esély Kortárs brit költők - Európa Könyvkiadó, 1993/
*** Just as the poem, which looks as if it ought to be a sonnet, overflows the bounds of its own form, the human mind tends to overflow the conventional logical restrictions imposed on it, making way--if we are lucky--for a new and more interesting kind of thinking. As Muldoon puts it in the Moyers interview:
Since I don't know what I am doing, there is a chance that the reader won't know what I am doing also So it is possible that something interesting might happen.
Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok, templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg; fényes lantom fölött, mert csillagom halott, a melankólia fekete napja reszket.
Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod, kedves virágomat add vissza dúlt szivemnek, Posilippo hegyét, a kék olasz habot s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.
Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan? A királynői csók ráforrt homlokomra; láttam fürdő szirént grottában álmodozva...
S már kétszer keltem át az Akheron zaján, pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal a szent nő sóhaja a tündér sikolyával. - fordította: Kálnoky László
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
A magányosság voltam én, a sötét, a vigasztalan, a tornya omladékán könnyeit hullató Aquitáni Herceg, a mindenséget befelhőző mélabú, a világvége durrdefektje, a költészet szívrepesztő, fekete pátosza, a francia verssor Eliot verse végén, Gerard de Nerval elmebaja és Parkinson-kórja (bár, hogy igazat szóljak, ez utóbbiban ő nem szenvedett)… Megúsztam azóta (egy ízben, de a szónak mindkét értelmében) Akheront is: Üdvözlégy, őssejt, faragok fétist szavaimból a partján: Üdvözlégy, Osztódásra Képes, Üdvözlégy, Élet Téli Tartaléka, Üdvözlégy, Génjeinkben Elraktározott Tudás, Üdvözlégy, Test, Csodák Csodája – nincs vers, mely gyógyulásánál méltóbb tárgyat örökíthetne meg!
Kedves Bender úr!
…Emlékszem, annak idején azt mondtam Önnek, hogy mihelyt a vers valóban megvan, a költőt fel kell menteni az eredeti tudomás vétke alól. Ezt a véleményemet ma másként, esetleg differenciáltabban fogalmaznám meg, de lényegében ma is fenntartom régi véleményemet. Kétségtelen, hogy létezik az is, amit ma oly szívesen és meggondolatlanul mesterségnek neveznek. De – engedje meg, hogy gondolataimat és tapasztalataimat egybevessem – a mesterség, miként a rend általában, minden költészet alapfeltétele. Ennek a mesterségnek semmiképpen sincs arany alapja – kérdés, van-e egyáltalán alapja. Megvannak a szakadékai és mélységei – egyesek (ó, én nem tartozok közéjük) meg is tudják nevezni.
A mesterség, a kézművesség – a kéz dolga. Viszont ez a kéz csak egy emberé, vagyis egy egyszeri és halandó lelkes teremtményé, aki hangjával és némaságával utat keres.
Csak igaz kezek írnak igaz verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a vers között.
Ne jöjjenek nekünk a „poiein” elvével és ehhez hasonlókkal. Az – közelségeivel és távolságaival együtt – nyilván mást jelentett régen, mint a mai kontextusban.
Igaz, léteznek exercitiumok – szellemi értelemben, kedves Hans Bender! És emellett ott van minden lírai utcasarkon az összevissza kísérletezés az úgynevezett szómatériával. A vers ajándék – ajándék az odafigyelőnek. Sorsot formáló ajándék.
„Hogyan csináljak verset?”
Évekkel ezelőtt egy ideig alkalmam volt látni és később bizonyos távolságból még pontosan meg is figyelhettem, hogyan válik a „csinálás” lassanként csináltsággá, ez pedig csinálmánnyá. Igen, ez is létezik, nyilván Ön is tudja. – Az ilyesmi nem véletlen.
Sötét égbolt alatt élünk, és – kevés az ember. Bizonyára ezért is oly kevés a vers. Reményeim, melyek még megmaradtak, nem nagyok; megpróbálom megtartani a még megmaradtakat…
(fordította Hajnal Gábor)
A messzeség dicsérete
Szemeid forrásában
lidérctenger halászainak hálói élnek.
Szemeid forrásában
ígéretét megtartja a tenger.
Szív, ki emberek
közt éltem, itt ledobom
ruháimat s egy eskü fényét:
feketébb feketében, meztelenebb vagyok.
Hűtlenül lehetek csak hű igazán.
Te vagyok én, ha én vagyok.
Szemeid forrásában
sodródom és zsákmányról álmodom.
Háló hálót fogott:
összefonódva válunk.
Szemeid forrásában
megfojtja kötelét az akasztott.
Kettős alak
Legyen szemed a szobában gyertya,
pillantásod kanóc,
meggyújtani én
elég vak hadd legyek.
Nem.
Más legyen.
Lépj házad elé,
kantározd fel tarka álmodat,
patkói szóljanak
a hóhoz, melyet lelkem
ormairól lefújsz.
(fordította Lator László)
Az Udvarház Vendéglő egyik sarkában napról napra egy idősebb férfi üldögél. Senki nem szól hozzá, és senki nem vesz róla tudomást. Időnként kísérletet tesz, hogy csatlakozzék a beszélgetéshez, ám akiket megszólít, rendszerint kiköpnek, és válaszra sem méltatják. A homlokán, ha oldalról szemügyre vesszük, látható Káin bélyege. E férfiú elárulta a cseh nemzetet. Az áruló neve Jan Pavlíček, Svinyből való parasztember. Az árulás históriája igen megkapó, és abba a korba nyúlik vissza, amikor az öntudatára ébredt cseh nemzet nagy tiltakozásait szervezte, és a híressé vált táborokat rendezte a hatvannyolcas évben. Az ekkortájt igen lelkes Jan Pavlíček nagypapa olyasmit művelt, amely mindmáig az árulás sötét árnyékát veti nem csupán őrá, hanem sarjaira is. Mind a mai napig, ha csak emlékei szárnyán visszarepül azokba az időkbe, remegni kezd az álla, akárcsak Rais* öregembereinek. Oly sok esztendő szállt tova már azóta, de ő mindmáig érzi, hogy nem tette jóvá az árulást, az egész cseh nemzet ellen vétett akkor, évekkel ezelőtt, amikor a bandérium leereszkedett Chotěboř környékéről Čáslav irányába, ahol népi tábort szerveztek. Elmúltak már azok az idők. A hatvannyolcas év lelkesedését a kijózanodás követte. Majd jött a pozitív politika a maga züllöttségével, de Jan Pavlíček egyre csak az Udvarházban ücsörgött a megszokott sarkában, és bármely irányba is forduljon a cseh politika kereke, őt egyre mardossa a szégyenérzet az árulás miatt, amelyre akkor vetemedett, amikor a nemzeti színű drapériákkal díszített szekéren vonult a chotěboři ifjúsággal a časlavi népi tábor irányába a Doubrovka partján fekvő Libice felé vezető országúton, ahol a libiceieknek kellett hozzájuk csatlakozniuk. Akadnak még Chotěbořban olyanok, akik emlékeznek, és elmesélhetik, hogy akkor, még mielőtt útnak indultak volna, Jan Pavlíček rettentő mód belakott borsóból, nagyot húzott az íróból, majd az egészet leöblítette egy pint chotěboři sörrel. Nem tudom, akkoriban is oly kiváló minőségű volt-e a chotěboři sör, mint manapság, ám ha igen, akkor fel kell, hogy kiáltsunk: - Szegény Jan Pavlíček! A nagy nemzeti lelkesedés eme korában még nem volt ismert a modern hashajtók egész arzenálja, így hát chotěboři grófi sörre fanyalodtál, szegény Jan Pavlíček! És mindehhez társult ráadásul a lelkesedés, a lajtorjás szekér zötyögése, amint szilaj, fölszalagozott lovak lefelé ügettek a résztvevőkkel Liboháj felé az országúton. Jan Pavlíček lelkesedése nem ismert határt. Erős hangján ő kezdett bele elsőként a Hej, szlávok! kezdetű dalba, amely a csöndes délutánon elhallatszott egészen a Doubravka völgyéig. Ám egyszer csak Jan Pavlíček aggasztóan elcsöndesedett. Még kipréselte, hogy "A pokol kapui", és míg a többiek lelkesen fújták, hogy "nem vesznek erőt rajtunk", Jan Pavlíček a hasához kapott. Van egy skót ballada, amely azt énekli meg, hogy Orfang Chart lovag, akit rossz lelkiismerete üldöz, a legnagyobb vágta kellős közepén leugrik a kocsiról, és elrejtőzik a tölgyesben. Tölgyest már nem talált. Csupán egy-egy tölgyóriás emelkedett az út mentén, mint utolsó mohikán, a Vas-hegyek alatt elterülő hatalmas erdőségek hírmondói. És miként Orfang Chart lovag, Jan Pavlíček is nagy szökkenéssel lent termett, és az egyik terebélyes tölgy óriási törzse mögött lelt menedékre. A tölgyfától ötven lépésnyire a szekér nagyot zökkenve megállt, és a menet vezére hátrafordult. Abban a szent pillanatban kifutott a vér az arcából, majd felkiáltott: - Jézusmária! Testvéreim, jertek utánam! Leugrott a kocsiról, a többiek futva követték, egészen a tölgyig. De már késő volt. Jan Pavlíček ismét egyenesen állt, a szomorúság eltűnt az arcáról. A menet vezére azonban vállon ragadta, és fölfelé bökvén a fára jeges hangon imígyen szólt: - Olvasd! És a megilletődött Jan Pavlíček riadt tekintetét a táblára emelte, amelyen a következő felirat állt: "E tölgy alatt pihent meg Žižka, midőn Přibyslav felé vonult." Jan Pavlíčeket föl kellett karolniuk, különben a földre rogyott volna. - Áruló - jelentette ki a menet vezére -, nem vagy méltó, hogy a hátán hordjon a föld! Térj vissza Chotěbořba, nem jössz velünk Čáslavba! És mialatt a feldíszített kocsi továbbhaladt Liboháj irányába, Pavlíček lassacskán poroszkált Chotěboř felé, háta mögött a kocsiról harsányan zengett a "Kik isten harcosai..." A tölgy pedig, amely alatt Žižka megpihent, midőn Přibyslav felé vonult, megérteni látszott Pavlíček árulásának jelentőségét az egész nemzet, illetve történelmünk szempontjából; ágai megrázkódtak, és addig hintette makkjait maga köré, míg kegyesen el nem fedett mindent, ami Pavlíček árulásával kapcsolatban állt. Beszédbe elegyedtem egyszer az öreg Pavlíček úrral, és említést tettem a történelmi tölgyfáról, ahol egykor Žižka megpihent. Pavlíček nagyot húzott a söréből, majd így szólt: - Megpihent, megpihent, odáig rendben, na de ki tudja, hogyan is volt az valójában. Ezzel aztán Jan Pavlíček megerősítette azt a szólást, amely szerint minden cigány a maga lova szerint ítél. - fordította: Beke Márton
* Karel Václav Rais (1859-1926) cseh író, a realizmus egyik legjelesebb képviselője
- Paul Muldoon: AZ EGYETLEN KÍVÁNSÁG The One Desire
A belfasti botanikus kert pálmaháza Korábban épült, mint a londoni Kew, Ama szellemben, hogy a legfőbb jó Túltenni a modernen a még modernebb által,
Hogy a vas veressen és az üveg Hajlíttasson akaratunk szerint, Hogy a menny közelíttessen felénk, Miáltal az ember majd az angyalokkal cseveg.
A pálmaház ebek harmincadjára jutott ma; Rozsdásodó gerendák, egy üvegtábla helyén lyuk, Melyen át egy finom vonalú, kecses fa A gyengéd fény által vezetve Mintha csak utat tört volna magának a szabadba. Magunkat megint felülmúljuk. - fordította: Kántor Péter
***
Medbh McGuckian: A NAP-CSAPDA The Sun-Trap
Toldalék üvegházunk igazi Nap-csapda reggelenként, Ahol kereslek a dögletes ír klímában. A higroszkóp azt mutatja, "orchidea", Noha télen kék marad, Hacsak nem teszem az ablak és a viharléc közé.
Meghat már a furcsa mozdulat, Ahogy eső eláll, ahogy "bon viveur" Maszkom mögé hatolsz, fejléces levélpapírom, Bélelt borítékom. Utolsó leveledből Legalább a csókok megfelelőjét Kihámoztam, ha nem is rokon szellemet.
De éjszakámat fogfájás Szabdalta, és kitételed A mágikusan termékeny német lányra, Aki fölötted alszik a táborban Az emeletes ágyon. Nagyon is Kacérnak tűnik számomra,
Noha mint mondod, az a fajta, Akit inkább lányodul fogadnál - Ami nekem elsőfokú unokatestvérem Idézi eszembe, és pónifogatos Hosszúhétvégénk majdnem-tragédiáját... Úgy véled, különös, hogy feltámasztom őt, Mikor már úgy látszott, Enyhül a kényszer, hogy róla beszéljek? Egészséges kiváncsiságom a hullák iránt? Mérföldekre bárhonnan, ha tanulni tudnál Mások hozzám írott leveleiből, egymással Mint emberek beszélhetnénk, akik mégiscsak volnánk. - fordította: Ferencz Győző
/Új kabát, utolsó esély Kortárs brit költők - Európa Könyvkiadó, 1993/
*** ITT csinosnak tűnik a pálmaház és a botanikus kert, de a vers...
mosolyok mögött lakunk apró-kis lépcsőházi mosolyok mögött rájuk kattintjuk a biccentés nemzetközileg szabadalmazott biztonsági zárját s már otthon is vagyunk megkönnyebbülten bújtatjuk házikabátba pongyolába papucsba a lelkünk reggelig már aligha zavarhatnak legfönnebb telefonon
gyermekkoromban egy utca volt egyetlen utca az egész faluban melynek egyetlen házában sem jártam későbben amikor világföldrajzot is tanultunk már afrika ázsia amerika de még a messzi-messzi ausztrália is templomszög egyetlen négy-ötházas utcájában kezdődött s végződött nekem
a horizontális titokzatosságból negyven év múltán vertikális lett elégedett lehet velem eképpen a legmodernebb igényeket támasztó szövegmagyarázó is igazán elégedett
pedig még fölvonó sincs gyalog tesszük meg a három emeletet
A vén házaknak reggeli hangjuk is van. Hallgasd csak: valaki megy le a lépcsőn, csendesen fütyörész, tányérsapkája egy pillanatra megvillan az ablak alatt, szandáltalpak csattannak a kövezeten, valahol fenn csörögni kezd egy ébresztőóra, rögtön utána felhangzik egy álmából felriasztott pólyás ingerült sivalkodása... léptek és hangok, vízsugár verdesi friss, fémes dalolással egy bádogvödör oldalát, aztán felcsendül egy leány nevetése.. ébred a ház, a konyhák nyitott ajtaján kihallatszik a kávédaráló rekedt nyikorgása... - fordította: Bóné András
/Jan Otčenášek Romeo, Júlia és a sötétség - Európa Könyvkiadó, 1963/
A nagy küzdelem nyitányában Sátán kijelentette, hogy Isten törvényét nem lehet megtartani, annak nem lehet engedelmeskedni, hogy az igazság összeegyeztethetetlen az irgalommal, és hogy ha a törvényt megszegnék, akkor a bűnös semmiféleképpen nem kaphatna bocsánatot. Minden bűnnek meg kell kapnia a büntetését, mondta Sátán. Ha
Isten elengedné a bűn büntetését, akkor nem lehetne az igazság és igazságosság Istene. Mikor az emberek megszegik Isten törvényét és ellenkeznek Isten akaratával, akkor Sátán ujjong. Bebizonyosodott, jelentette ki Sátán, hogy a törvénynek nem lehet engedelmeskedni, és hogy a bűnt elkövető embereknek nem lehet megbocsátani. Mivel Sátánt lázadása után száműzték a mennyből, azért azt követelte, hogy az emberi nemzetséget is örökre zárják ki Isten kegyéből. Isten nem lehet egyszerre igazságos és ugyanakkor irgalmas a bűnösökhöz - mondta. Az emberek azonban - éppen, mint bűnösök - más helyzetben voltak, mint amilyen helyzetben Sátán volt. Lucifer a mennyben követte el a bűnt, Isten dicsőségének a világosságában. Neki Isten úgy nyilvánította ki szeretetét, mint senki másnak a teremtett lények között. Sátán, bár ismerte Isten jellemét és tudott jóságáról, mégis úgy választott, hogy saját önző és független akaratát követi. Választása végleges volt. Isten semmi többet nem tudott tenni megmentése érdekében. Sátán álokoskodó bölcselete azonban elámította az embereket, és elhomályosította elméjüket. Nem ismerték meg Isten szeretetének a magasságát és mélységét; pedig csak Isten szeretetének ismeretében lett volna reményük Isten jellemének a szemlélése útján visszatérni Istenhez. Jézus által Isten irgalma lett nyilvánvalóvá az emberek számára. Ez az irgalom azonban nem teszi félre az igazságosságot. A törvény feltárja Isten jellemének jellegzetes tulajdonságait. A törvényből egy jótát és egy szikrányit sem lehet megváltoztatni annak érdekében, hogy az emberek eleget tudjanak annak tenni elesett állapotukban. Isten nem változtatta meg törvényét, hanem feláldozta önmagát Krisztusban az emberek megváltásáért. "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). A törvény megköveteli az igazságosságot - az igazságos életet, a tökéletes jellemet. Persze az emberek ezt nem tudják megadni a törvénynek. Az emberek nem tudnak eleget tenni Isten szent törvénye követelményeinek. Krisztus azonban, aki emberként jött el a földre, szent életet élt, és tökéletes jellemet fejlesztett ki, ingyen, ajándékként felajánlja ezeket mindazoknak, akik meg akarják kapni. Élete kezeskedik az emberek életéért. Így Isten béketűrése útján az övék lesz a múltban elkövetett bűneik bocsánata. Sőt még több is, mint ez. Krisztus ugyanis átitatja az embereket Isten tulajdonságaival. Az emberi jellemet az isteni jellem hasonlósága szerint építi fel, lelki erővel és szépséggel ruházza fel az embereket. Így a törvény igazi igazságossága beteljesedik a Krisztusban hívőkben. Érvényes Istennek az a szava, "hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való" (Róm 3:26). Isten szeretete nem kevésbé fejeződött ki igazságosságában, mint irgalmasságában. Isten trónjának az igazságosság az alapja, és szeretet a gyümölcse. Sátánnak az volt a szándéka, hogy elválassza az irgalmasságot az igazságtól és az igazságosságtól. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy Isten törvényének az igazságossága egyik ellensége a békességnek. Krisztus azonban megmutatja, hogy Isten tervében ezek elválaszthatatlanul egybe kötődtek egymással. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11). Életével és halálával Krisztus bebizonyította, hogy Isten igazságossága nem semmisítette meg irgalmasságát. Isten megbocsáthatja a bűnt, s emellett a törvény szent, igaz és jó, és annak tökéletesen engedelmeskedhetünk. Sátán vádjai megdőltek. Isten szeretetének félre nem érthető bizonyítékát adta az embereknek.
Jan Otčenášek: Rómeó, Júlia és a sötétség
- részlet -
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos életük és sajátos arcuk van. Málladozó falaik az emberi hajlékok körül settenkedő szagok teljes skáláját magukba szívták már. Régen elpárolgott belőlük a mész és habarcs semmitmondó illata, amely annyira jellemzi az önálló történelemmel még dicsekedni nem tudó, modern és néha kissé unalmas külvárosi dobozépületeket. Az öreg házak falai élnek. Életet leheltek beléjük a közöttük lejátszódott sorsok.
Mi mindent láttak? Mi mindent hallottak?
Az öreg házaknak megvan a maguk sajátos hangja is. Figyelj csak: valaki fáradtságtól elnehezült, lassú léptekkel halad a nyitott folyosón, és nagyon halkan fütyörészik ... most megáll, rövidke gyufavillanás a falon ... azután továbbmegy, lába alatt szomorúan döng a csigalépcső redves fája, valahonnan rádió karattyol bele az alkonyatba, egy ajtócsattanás elhallgattatja, felsír egy gyerek...
A hátán fekszik, karját testéhez szorítja, s nyitott szemét a ritkás sötétséggel eltömött ablakra mereszti. Az ablakon túl a folyosó, meglazult kőkockáival, amelyek minden percben megzörrennek a léptek alatt, s lent az udvaron négyszögű kút. A tetők fölött langyos szellővel száll a júniusi éjszaka. Ott fönn minden csendes, hallgat a Vega a Lant-csillagzatban, egy rojtos felhőszélről leválik a hold, és bepillant az ablakon - kifejezését vesztett arc.
A városba belopózott az éjszaka. Csendje átjárja a fiú testét, neszez, sziszeg a halántékában, tele van sugallatokkal és bizonytalan hangokkal; csak az öreg ingaóra lomha léptei kopognak át egyhangú ritmusban a falon.
Az ingaóra? Nem a szíve? Hallja, hogy még mindig frissen ver a mellkasában, szivattyúzza a vért, és a halántékába nyomja. És valahol ott bújnak meg a gondolatai, vég nélkül, mint az úttalan erdők.
Megint itt fekszik a város falai közé rejtve, szobája szűk dobozában, amelyet öt lépéssel fel lehet mérni. Oda, vissza, majd megint oda... Hányszor indult neki az utóbbi időben ennek a rövid, céltalan, értelmetlen zarándokútnak? Azzal a furcsa vággyal, hogy a falon szétzúzza a koponyáját! Nem, ezt nem tudja megtenni. Nem is segítene. Inkább nem mozogni! Kínos helyzet egy tizennyolc éves ember számára. Inkább nem gondolkodni! De hogy kell nem gondolkodni? Talán összeszorítani szemhéjunkat - így! elbújni mindenki elől a sajgó redők mögé. A világ elől. Önmagunk elől.
Makacsul lezárja a szemét. Most minden olyan, mint egy kút. Zuhan, zuhan egyre mélyebbre, és nincs remény, hogy véget érjen, hogy beleolvadjon a gyógyító, alaktalan ürességbe. Emlékezet. A gondolkodás fájdalma, a lélegzés fájdalma, a lét fájdalma.
(...)
Tudod-e, milyen íze van a félelemnek? Sós, de mégsem olyan, mint a sóé. Valahol a gyomrod táján furcsa hideg ébred benned, megremegteti a testedet, fagyos tapintású százlábú kúszik végig a gerinceden, a szívedhez téved és megérinti. Megrázkódsz, és egy ideig nem gondolsz semmire.
(...)
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos arcuk, sajátos illatuk van. Falaik különös életet élnek. Mit láttak? Mit hallottak? Málladozó vakolatuk az évek során sok mindent magába szívott. Igen, a falak eleven megtestesítői a közöttük lejátszódott emberi történeteknek. S vannak történetek, amelyeket gyakran emlegetnek, a többit eltemeti a feledés. De vannak olyanok is, amelyekről csak hallgatnak. Ezek szavak nélkül élnek az ajkak, a szemek között. Hozzátartoznak az öreg házak soha meg nem írt, izgalmas történetéhez. (...)
/Sziasztok! Kellemes délutánt, szép estét kívánok!/
Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként kimérve gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra, jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol, csapong megátalkodva a mézes terítéken, elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben, a reves szürkeségben, sóizű kórón, bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben, nagy malomkőfejüket nem bírják már a szárak mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek, elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.
1. Csokonai a halottas ágyon (choriambus és anapesztus sorkapcsolatok)
Nem sokat ér csontváz- tested (a kincs), ha halál várja; te tudtad ezt, még mielőtt a kevély nagy szerelem végzett volna veled. »Kezemet és ölemet béklyó nem nyomorítja tovább!«
– hitted-e, balgán, míg záporozott tilalom? Homlokodon rontás, átüt a fájdalom is. S bárha a szempillák árnyakat űznek, a könny gyöngyszemein lángra gyúlva lebeg a gyönyör.
2. Amivel, amiért – Lilláról utolszor (Glükóni versszak)
Mit hajít ma eléd a kéz? Koncot, vagy eledelt – gyanús, hamis rajta a hártya is; képzeld magad elé őt:
hazugsága vigasztaló. Mondj ellent neki, és dühe már húzná a reteszt reád. Börtönőröd! – elég egy
le nem nyelt szavad. Érdemet szerezhetsz, ha alázatod nagyobb, mint az agy és a szív éhe. Az, amiért élsz.
Debrecenben a Holló László sétányról a Derék utcán át a Kishegyesi útról balra nyílik a Dorottya utca, mely Csokonai művének főszereplőjéről kapta a nevét. 1700 és 1930 között használták az itt fekvő Hatvan utcai temetőt, melyben Csokonai síremléke látható. A síremléket 1836-ban, Péczely József áldozatos szervezésének köszönhetően közadakozásból állították fel. Terveit Beregszászi Pál kollégiumi rajztanár készítette, s Ungvárott öntette. ...
A vasgúla békésen állott közel egy századig Csokonai sírján. 1913-ban újították fel
először. 1931-ben - mint Kardos Albert írja- felbukkant az a gondolat, hogy az új
köztemető megnyitásakor oda kell átvinni Csokonai vasgúláját is. A debreceniek a helyi újságokban megvétózták a tervet: "A Dorottya utcában nem kell mást tenni, csak azon a helyen, ahol az évszázados sír áll, nem építenek majd házacskát a 300 négyszögöles telken, hanem megmarad szép park közepén a síremlék." A sírt többet nem bolygatták, sőt a síremléket 1938-ban átfestették és parkosították környékét.
Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkünk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve.
Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával.
Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda - első napraforgóm volt ez, Blake emléke - látomásaim - Harlem
és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba -
és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében
megtörten lekonyuló vizenyős tövispártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege
akár egy megaszalt drót pókháló, levélkarokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipszmorzsa esőzött, döglött légy a fülében,
Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged!
A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok,
mind e porruha, a vasútbőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat - az ipari - a modern - az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat
és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollárbankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma - mindez
múmia gyökereidbe préselődött - és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje!
Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés! hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton!
Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad?
Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,
- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását.
A napraforgó Franciaországban dísznövény, a szalonasztalon is, a villák előkertjében is. Szeretik; soká eltart.
Az őszirózsa előfutára. Van Gogh segített élvezni – azaz tűzte voltaképp a szívükbe – e szép virág aranybomba lángvetéseit.
Elragadtatott, egyre sűrűbb a párizsi ah-ah! a gépkocsiban, amikor a zágráb–belgrádi műút mellett megjelennek föltűnő magas szárukon az első hatalmas példányok. Előbb csak fél hold, egy hold terjedelemben. Hamarosan napraforgóerdőben járunk. Egyre gránátostermetűbb, egyre kövérebb képű tányérbélrengetegben.
Szlavónia persze, a remek szlavón földek. A Dráva–Száva ingyen csatornarendszerében.
A franciák, útitársaink, meseföldön úsznak, Tündér Ilona virágoskertjében. Nekem a nyelvem, majd az emlékezetem elevenül meg, kellemesen. Az előbbin olajos magvak hajdani jó íze szalad át, az utóbbin egy, azaz két régi szó. A Dunántúl a napraforgót tányérbélnek, de még otthoniasabban biz’ szotyolának hívják; hívták az én iskoláskoromban. A cselédnéktól, a pusztai béresasszonyoktól kunyeráltunk egy-egy marékkal. Jobbadán csak ők termelték, a kis kommenciós kertjükben. Nem díszül. Némi ráadás rágcsálnivalóul a napestig telhetetlen gyomrú – helyesbítek: telítetlen gyomrú – gyermekeiknek.
A Van Gogh-i okker lobogású őserdő, azaz a szotyolaédenkert egyik sarkán útirányító tábla: Sremska-Mitrovica. Ez már a Szerémség. A hajdani pannon Sirmium környéke. Egykor Róma Alpokon túli műveltségének tán legélőbb központja. Ma a római emlékek egyik leggazdagabb lelőhelye. Egy jól benyomott ásó paloták, templomok alapjaihoz, műveltségi kincseihez vezet. Ha oda vezet.
Belgrádban történt ekörül a tréfás, de azért mégsem egészen tréfás szómérkőzésem; már itt elmondom.
Előfordul, hogy a parasztok – az ásó és a csákány kezelői – nem örvendenek meg ezeknek a kincseknek és kultúrhistóriai épületalapoknak; főleg ha szőlőtelepítés vagy saját házuk alapjainak talajforgatásakor bukkannak rájuk. Bizony megesik, hogy a kincset visszakotorják; a történelmi alapra, szót sem ejtve róla, a maguk tervezte házat, sőt istállót húzzák föl.
És micsoda könnyű ítéletszó! „Jellegzetesen polgári!”
Ha bejelentik a kincset, jó, ha fél évre letehetik a kapát; letehetnek a házépítésről. Mert a valószínű: ott kell hagyniok azt a – ha csak mást ne mondjunk: kedvükre való – helyet. Mehetnek arrébb. Ahol a part szakad, tán újra!
Önzők? Épp csak ők?
Ki részeltette őket eddig annyi kulturális örömben, öntudatban, hogy – máris áldozatot hozzanak érte? Máris ekkorát? Egész élettervükre kihatót? Mi többiek vajon – megtartva az arányt – másképp viselkedünk kis érdekeinknek ilyenfajta – azaz előttünk még ismeretlen – tágabb érdek által való sérelmezésekor?
Ne siessünk a megrovó szavakkal! Itt vannak ezek a szegény, illetve példásan remek napraforgók, azaz tányérbélek is. Napra forogni, fényre meredni majdnem annyi, mint kegyet keresni, szolgain, gerinctelenül. A napraforgó a magyarban úgynevezett tükörszó: csaknem minden nyelven ezt a mozdulatot, illetve magatartást – jellemet – fejezi ki. Ki varrta ezt rájuk, ki rágalmazta el őket ezzel a gyors sütetű szóval? Ezzel az elhamarkodott – városi: urbánus! – megfigyeléssel? Egyetlen napraforgó soha, sehol egy fél napig nem forgott, nem hajbókolt, nem meredt szolgaian a nap felé. Íme, itt is a bizonyság, szavaznak itt is, jobbra és balra egy egész határ, egymillió, ha ugyan nem tízmillió büszke, egyenes gerincű szotyola! Nyugatról jövünk, épp most bukik le a fény; az árnyék jó messze mind elibénk nyúlik. És ők nem arccal állnak felénk, hanem majdnemhogy háttal, vagy legfeljebb oldalt, szemük sarkából balra, a gyermekkor tájaira pislogatva. Emelt homlokkal, vagy legfeljebb az érés üdvös nehezétől csüggesztve a főt.
Vincent Van Gogh (1853-1890) Napraforgók (1888), London
Vitéz Mihály, az őszinteségnek és nemszámításnak a kollégiummal való összeveszésig és csavargásig hűséges híve, ravasz volt egyszer mégis, és számító. Akkor, amikor harmincegy éves korában meghalt. Mert ravaszkodott és számított ezzel, debreceni agyafúrtsággal kieszelte, hogy így lesz nemcsak halhatatlanná, hanem örökre fiatallá is. Becsukta maga előtt a férfikor ajtaját, mert sehogy sem akaródzott belépni neki oda, ahol véget ér a múlt és a jövő, amiből összeszüremkedik mindnyájunkban a fiatalság, s elkezdődik az a nagy szürkeség, aminek jelen a neve, s ami a gondot jelenti, azt a levirágzottságot, melynek a magyar nyelv Tacitusnál tömörebb kifejezőül adta meg a kettős értelmű aggság szót.
Éppen ezért kissé paradox dolog, hogy Csokonai halálának a százéves fordulóját alkalomnak használják arra, hogy beszéljenek róla. Nála csakúgy nem tudom elképzelni kapcsolódva a száz év fogalmát, mint ahogy nem tudnám megjeleníteni magamnak a nagy Napóleont ősz hajjal és kihullott foggal. Mind a kettő par excellence a fiatalság kifejezője a gondolkozásban és a cselekvésben, törvényszerű engedelmesség tehát az időtől is, hogy a kettőjük jubileuma úgy összeesik. Az egyik „tavaly" lépett trónra, a másik pedig az „idén" ment bele a halhatatlanságba, amely - tudvalevően - a meghalásnál kezdődik, Más hasonlatosság nincs is közöttük, sem kvalitásban, sem pedig kvantitásban. Amennyire tisztán olasz és zsarnok az egyik, annyira teljesen Európa-közi és forradalmár a másik.
Mert - és azt hiszem, ezt kellene a legjobban hangsúlyozni akkor, amikor Vitéz Mihályról beszélünk - Csokonai volt az első,, aki mint poéta tette európaivá a magyarságot. A politikánkban akkor már rég jelentkezett az internacionalizmus., a Pállfy-féle németes, a Rákóczi-féle franciás és a Thököly-féle törökös gondolkozást felváltotta a Martinovics egyetemes európaisága, de az irodalmunk, az más országi előzményekből kiokoskodott kaptafákhoz ragaszkodott. Virág Benedek latin volt, Kazinczy és Kölcsey német, Kisfaludy Sándor olasz, a mondolatosok magyarok. Csokonai írt először egyetemes európai nyelven - márhogy gondolatnyelven -, s bizonyos, hogy amint a magyar nyelv ismeretesebb és barátságosabb lesz Európa előtt, Petőfi után őt fogják leginkább fordítani.
Oka ennek az is, hogy egészen „modern". És modern is marad az idők végéig,, mert mindig azok a gondolatok háborgatják, amelyek folyton újnak tűnnek fel előttünk, mivel folyton régiek, és a felemlítésükhöz csak az a bátorság kell, amely egyúttal azután a forradalmiság vádjába is belekeveri a konstatálójukat.
Csokonai maga is tudja - dehogy tudja, csak érzi -, hogy hatásának köre nem pusztán Magyarország, hanem egész Európa. A gondolatvilága teljességét állítja elénk, amikor az időméretes verset összehasonlítva a népies lüktetésűvel, azt írja: „Nem láthatom által, miért lehetne a magyar nyelvnek gyalázatjára az, hogy mind a régi, dicsőségcsen elhunyt, mind a mai, felette igen csinos Európának mértékét, harmóniáját és ízlését egyedül ő, aki követheti." Ez a mondat a teljes Csokonai: imádja a hazája nyelvét, híve és növendéke a klasszikus világnak, de tudja és megmondja, hogy a mai Európa „felette igen csinos".
Abban a taktusra és iskolára gondolkozó, irodalmi dogmákat valló korban nem volt szabadabb szellem Magyarországon az övénél. De az ő szelleme nem is az enciklopédisták által propagált szabadságfogalom szerint volt szabad-bár vallani természetesen aszerint vallotta magát -, hanem egészen modern értelemben. Mintha már Lassalle és Renan, Darwin és Haeckel, sőt Nietzsche után élt volna. Szinte érzik az írásaiból, hogy csak meg kellett volna neki mondani ezt a szót: „ideális anarkizmus", hogy egyszerre átértse saját magát, és megderüljön a lelkében, hogy egy elkövetkezendő új világrendnek a messze előreküldött prófétája. Lilláért való kesergésében csodálatos természetességgel - mint ahogy abban a mesterkélt korban egyáltalán minden sorában csodálatos a természetessége - kiált fel: „Jaj, Lillám is a tiránn törvénynek s a szokásnak meghódolt." Neki már fájt az, és annyira fájt, hogy axiomás kerekséggel tudta kifejezni, ami egy későbbi kor gondolata: milyen barbár és igazságtalan bilincs néha az emberi törvény és a nyárspolgári rend.
A tekintélyt egyáltalán nem ismerte sem magában, sem másban. Mint professzor összeült beszélgetni a diákjaival, és amikor ezért a tekintélysértésért megfeddették, a szemébe kacagott a vaskalaposoknak, s elhagyva a katedráját, elment-szabad embernek. Kisfaludy Sándort imádta; „ő az, aki engem mindannyiszor arra kényszerített, hogy scytha származásommal kevélykedjem; de még őt sem ismeri el tekintélynek, és keményen és frappánsul igazságosan megbírálja a Himfy-strófákat. „Az elme ráunatkozik az egyforma tenzióra, ráunatkozik arra, hogy a strófának tagsoraiból, a ritmusnak fordulásából előre tudja, mikor lesz kénytelen a poéta érezni megszűnni. Petrarca, a tizenkilencedik században szinte isteninek tartott Petrarca ellen is megvan a kifogása, amely csak sokkal később lett általános értékűvé: nem tartja igazi poétának azt az írót, aki száz és száz szonettben mindig az utolsó sorban tudja epigramma pattantani az érzését.
A fantáziája is egészen modern. Valami szecessziós tárlatról való képnek a hatásával hat, ahogy alig pár szóval lefesti az Időt: „Ah! Egy vén tölgynek aljában, Láttam a sápadt Időt, Sereg szú pezsgett markában.
Érezte, hogy a korabeli magyar nyelv nem elég a gondolatai kifejezésére, érezte a nyelvbővítés szükségét, s mégis a leghevesebb ellenzője volt a Kazinczyék irányának. S velük szemben is megtalálta a modern álláspontot: „úgy kell új szavakat csinálni, hogy a nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerint származzanak, vagyis nem idegen nyelv törvényeit kell ráalkalmazni a magyarra, hanem a saját törvényeit használni olyan helyeken, ahol még használva nem voltak. Szavai, amelyeket csinált, kifogástalanok is.
Költészete, hogy végre a költőről is beszéljek, azért véghetetlenül kedves és folyton friss, mert sehol semmi erőltetettség nincs benne. Amiért költőtársai lenézték, és afféle Árkádiába tolakodott parasztnak nézték, hogy soha nem fúrt-faragott, soha nem csiszolt, hanem úgy írt, ahogyan beszélt és gondolkozott: ez az, ami soha el nem avulóvá teszi. Kazinczy köteteiből dől a verítékszag, Berzsenyin is megérzik az erőlködés, a csinálás nehézsége; ő az Istentől megáldott, egyszerre szülte meg a gondolatot a formával, az érzést a rímmel és a szavak lejtésével. Akkor ezt parlagiasságnak mondták, ma mint természetességben, mint rászületettségben, benne látjuk a költő igazi lényét.
A debreceni togátus diák, a korhely professzor, a világcsavargó így csinálta meg az idő csodáját. Ma, száz évvel a halála után egészen fiatal, a korában pedig, amikor harmincegy esztendős korában elhallgattatta a tüdőgyulladás, nagyon öreg volt, száz évvel öregebb a társainál. Valami nagyon együgyű virágokból, kankalinból, kakukkfűből, harangvirágból való koszorút kellene letenni a sírjára...
Csokonai Vitéz Mihály
Tervezet
Orpheus innepet tart. Hozzá érkezik Aristeus. Belészeret Eurydicébe. Kergeti, ez meghal. Eurydice temetése. Orpheus keserve. Leszállta a poklokra. Feljötte. Keserve. Pyrén emberekkel áldozik. A többit rabságra veti. Pusztít, öl, éget. Orpheus reducálja a népet. Arion elérkezik. A pásztorokat szántásra veszi. Napfogyatkozás, réműlés. Orpheus oktatása. Háború. Pyrént a maga népe megkötözi. Orpheus megenged néki. Orpheus oktatása. Orpheus secedál Strymon mellé. Várost épít. Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh. Orpheus muzsikál. Eurydice is oda megy. Orpheus beleszeret. Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.
Mégiscsak érdemes járkálni ezen a földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol. Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virslik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban. Múltkor itt a villanyfényes kirakatban egy szobrot pillantottam meg, amely Petőfi Sándort ábrázolta, amint tárt karral szaval, a dacos, bozontos feje a szabadság, az önkívület egébe magasodik. Hófehér volt. Eleinte azt hittem, hogy carrarai márványból faragták. De aztán rájöttem, hogy az egész zsírból van, elsőrangú disznózsírból. Bizonyára egy inas vagy segéd remekelte, holmi elvetélt szobrásztehetség, kit a sors kifürkészhetetlen szeszélye ebbe a hentesüzletbe sodort. Megállottam a zsírszobor előtt, s így szóltam: - Íme, a legsoványabb költő a legkövérebb anyagból. Íme, az ő nyugtalan, ifjú szíve, mely az elzsírosodás aggasztó tüneteit mutatja. Íme, a lángész, hájfejjel. Íme, a lélek, kiből legalább kétszáz borjúpörköltet és száz túrós csuszát lehetne elkészíteni. Íme, a 20. század elmés hódolata egy nagy szellem előtt. Azóta naponta elsétáltam előtte, sohase mulasztván el, hogy egy pillantást ne vessek rá. Amint az idő fölmelegedett, a szobor zsírt izzadt, és szeme könnyeket hullatott, zsírkönnyeket. Ekkor ezt kérdeztem tőle, szomorúan és alázatosan: - Miért sírsz, ó, halhatatlan! Beethoven születési évfordulójakor a bécsi cukrászok marcipánból, szultánkenyérből mintázták ki a zeneóriást, mazsolával rakták ki szemét, aprószőlővel gombjait, a tortalapokra pedig csokoládéval írták a sonata pathétique kezdő ütemét. A többi alkotók, akik nem ilyen nagyok, csak márványból vagy ércből kapnak szobrot, valamely elhagyott közkert lombjai alatt. De nektek el kell viselnetek, hogy az emberiség a legbecsültebb matériájában, különböző élelmiszerekben jelenítsen meg, s a szájába is vegyen. Ez a dicsőség. Az igazi dicsőség akkor kezdődik, mikor már annyira szeretnek bennünket, hogy meg is esznek... - 1928
/Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
***
Gulyás Pál: CSOKONAI GÚLÁJA ELŐTT
ÜNNEPI BESZÉD HELYETT
Hagyjátok ott a sírt, ahol van, neki ott százharminc éve jól van! Az ember léte pillanatnyi - minek a nemlétet bolygatni? Minek tenni föléje virágot, kifestett csillogó lapot? Fölötte az örök sötétség már eltakarta a Napot. Ha most ő hirtelen felkelne, úgy sírna, mint a zuhatag, megátkozná a zúgó fákat, átkozná a madarakat.
Koponyák állnak agyvelőnek sötétségével töltve itt - itt minden agyvelő imádja a maga holt isteneit. Nincs próféta, kinek imája felszállna most a népekért. A Nap színbontó sugarát festik zászlóra a hatalmak, és az a Nap bontja fel őket, amelyikért élni akarnak. Mind a Napra emeli karját, mind a Napra néz és liheg, de jön az ősbűn, a Szivárvány, és kiszívja vérüket.
Hagyjátok ott a sírt, ahol van, ővele már végeztetek: miattatok mállt szét koponyája, miattatok lett nagybeteg, miattatok süppedt be melle, miattatok lett fekete a nyelve, miattatok vált üszökké, önmaga rút kisértete! Ha most felkelne, árva lantján nézhetné ismét a Napot, várhatna tengert és vidéket... Százharminc év nem változott.
Itt van a gúlája! Minek? Vessétek olvasztó kohóba! Ő nem volt öldöklő tirán, nem volt népének fáraója! Ő nem ércgúlákért dübörgött, egy-két fának kereste lombját, egy elhagyott zugot könyörgött, Nagy Debrecennek egy atomját. Még most is hallom, hogy hörög... Rajtatok csillogó talár, őrajta csillognak a csontok. Nyomjátok jobban föld alá! -
John BerrymanBerryman szonettjeiI.
A márciusi enyhe napokon
úgy kívántam hogy vonzó szőkeséged
(Hölgyem) – tavaszidőn a vágy föléled,
kebled keményszik: hullámzó halom –
befogad, regényed kinyithatom.
De titkos, tűző forrását a fénynek
ki nem kerüli? A fehérre égett
csont. Bölcs utast nem perzsel ily nagyon.
Úgy fogyott igen akár egy adag
fagylalt… zsigereimben érezem:
selymes krém, méz-hűs; sajdul: zárva vagy.
Sorrendi hibák! Jó csont: szájadat
nyitja, és megkísérti (ott pihen)
szenvedélyes, szabálytalan fogad.
(fordította Ferencz Győző)
Álomdalok14
Az élet, barátaim, fárasztó. Ne beszélj így.
Végül is az ég ragyog, a nagy tenger eped,
mi is ragyogunk és epedünk,
meg aztán, gyerekkoromban anyám
(ismételten) azt mondta: „Ha beismered,
hogy fáradt vagy: azt jelenti, nincs
Belső Tartalékod.” Beismerem, nincs
belső tartalékom, szörnyen fáradt vagyok.
Fárasztanak az emberek,
fáraszt az irodalom, főleg a komoly irodalom,
fáraszt Henry fogadkozásainak & panaszainak
Achilles-sarkával,
ahogy rajong az emberekért, a bátor művészetért,
ami szintén fáraszt. S a lágy dombok & a gin is csak nyűg,
s egy kutya valahogy
fogta a farkát s a messzi hegyekbe csavargott
vagy a tengerhez vagy az égbe, és engem,
csóválva: itthagyott.
(fordította Ferencz Győző)
22
Vagyok a kisember, ki füstöl & füstölög.
Vagyok a lány, ki jobban tudja de.
Vagyok a zöld asztal királya.
Vagyok a bölcs, kinek bevarrva szája.
Vagyok kormányhivatalnok & istenverte hülye.
Vagyok a hölgy, ki a viccen röhög.
Vagyok ellensége az agynak.
Vagyok autóügynök és szeretlek téged.
Vagyok tinédzser rák, tele tervekkel.
Vagyok az eszme-hagyott ember.
Vagyok a nő, az állatkert: csupa élet.
Vagyok két szem: vak, mit a tévéhez csavartak.
Július negyedike van.
Imádkozz: egy ember indul a halálba,
kit elhagytál, teremtő, s kit bocsánatod elér,
és azt zihálja: „Thomas Jefferson él”,
hiába, hiába, hiába.
Vagyok Henry-Cicus! És lobog a hajam.
(fordította Ferencz Győző)
187
Költőnőknek a házasság tilos!
Miss Dickinsont Amherstben ágyba bujtatod…
Képzelj dürgést Sapphóval,
Miss Moore-t a bokorban bucskóztatod.
Koppantod Emilyt, míg néz Charlotte.
Túl fennkölt Miss Bishop – óh jaj!
A névsor kész. Kettő még nem halott,
de… nincs itt Sylivia Plath.
Megbízólevelét
beadta, utána két kis klambó maradt,
s egy özvegy férj, hogy lássa, mit kezd vele még
ez a túlélő fickó &
mikor Tolsztoj bús özvegye annyi sok
Évtized házasság után és annyi gyerekkel
akkor urát „furcsának” mondta ki,
& az ügynökét szerette.
Tolsztoj emiatt, két naplót otthagyva, elfutott
s meghalt. Költőt elvenni, vagy vele lenni
nagy tévedés.
(fordította Jánosy István)
ECCE HOMO
Régen csodálva embernek hittelek,
már-már túl az emberléten, de mégse.
Egyszer – több éve – nagy katalán múzeum
kopár, magas termében, túl Barcelonán,
jöttem rá: embernél több lehetsz –
Pantokratór mered le a tahulli Szent Kelemenről.
Sejteni késztet: tán isteni voltál,
de nem emberi, e fenséges kép szerint.
Most olyanra bukkantam, ahol te mindkettőnek
látszol – bárha csak fénykép –
Burgundi festett & aranyozott faszobor,
életnagyságú (nem mintha ismernénk sémi alkatod)
cingár test, s hol fejed előre-félre csuklik,
lóg nyurga lábad, szétcsápol ág-karod
legyőzhetetlen rimánkodással –
(fordította Jánosy István)
324ELÉGIA W. C. W.-NEK, A KEDVES EMBERNEK
Henry Írországból a föld alá Billnek:
Nyugodj békén, ki annyit gürcöltél, s oly jó híred
volt annyi évekig.
Fülünket s a világot elbűvölték csínyeid;
annyi pipid volt, léted csupa győzelem,
s csak hitvesedért evett a szerelem.
Hajnalban keltél, sok könyved áradt.
Egy nagy szülésben számtalan babát adtál a világnak.
Ifjak, mivel nemesen
bántál velük, szerettek mélységesen,
s ha irigység Henry védjegye, úgy irigyelt téged:
ahogy az egészet végigélted.
Neki még túl sokat kell utaznia,
túl sok hasáblevonatot olvasnia.
Szeretne elnyugoszni csak
méz csöndedben, kitől meg nem tagadták a
kései titokzatos kitűnőséget, mi létünk próbáinak
koronája és utolsó mátkája.
(fordította Jánosy István)
A templomfal mellett az árnyékban valaki járt, de nem lehetett megállapítani, ember-e, tehén-e, vagy talán egyik se, csak valami nagy madár surrog a lombok között. De az árnyékból egyszerre csak kilépett egy alak, valamit mondott férfihangon, aztán eltűnt a templom mellett húzódó mellékutcácskában. Valamivel később a kaputól vagy két ölnyire egy másik alak bukkant fel; a templom irányából jött egyenesen a kapu felé, s mikor észrevette a kis lócán ülő Szofját, megállt.
- Varvara, te vagy az? Csak nem?
- És ha én vagyok?
Varvara volt az. Egy percig csak álldogált, aztán odament a kis lócához és leült.
- Hol jártál? - kérdezte Szofja.
Varvara nem felelt.
- Csak aztán bajba ne kerülj, menyecske - mondta Szofja. - Hallottad, hogy Masenykát lábbal tiporták, kötőfékkel ütötték? Jó! vigyázz, nehogy te is ilyen sorsra juss.
- Bánom is én.
Varvara a kendőjébe nevetett, és suttogva mondta:
- A pópa fiával sétáltam.
- Ostobaságokat fecsegsz.
- Bizonyisten.
- Az bűn! - suttogta Szofja.
- Hadd legyen... Mit bánom én! Ha bűn, hát bűn. Inkább a pusztító villámcsapás, mint ilyen élet. Fiatal vagyok, egészséges, a férjem pedig púpos, undorító, durva, rosszabb annál az átkozott Gyugyánál is. Lánykoromban koplaltam, sose laktam jól, mezítláb jártam, Aljoska gazdagsága kísértésbe ejtett, engedtem a csábításnak - és rabságba kerültem, mint hal a varsába; szívesebben hálnék egy kígyóval, mint ezzel a rühes Aljoskával. Hát a te életed? A te Fjodorod elkergetett téged a gyárból az apjához, ő meg mással éli világát; a kisfiadat elvették tőled, és rabságba adták. Robotolsz, akár egy ló, és soha jó szót nem hallasz. Inkább egész életében lány maradjon az ember, inkább félrubeleseket fogadjon el a pópa fiától, könyöradományokat gyűjtsön, inkább a kútba ugorjék...
- Ez bűn! - suttogta újra Szofja.
- Bánom is én.
Valahol a templom mögött megint rázendített a szomorú dalra ugyanaz a három hang: két tenor és egy basszus. És a szavakat megint nem lehetett érteni.
- Korhelyek... - nevette el magát Varvara.
És kezdte suttogva mesélni, hogy ő éjszakánként a papfiúval sétálgat, és miket mond az neki, és milyen barátai vannak, és hogy ő - Varvara - az átutazó hivatalnokokkal és kupecekkel hogy szokott mulatni.
A szomorú daltól kedve támadt az embernek a szabad élethez, Szofja nevetni kezdett, bűnnek is, veszedelmesnek is, édesnek is tetszett neki, hogy hallgatja, irigységet érzett, és sajnálta, hogy ő maga is nem követett el bűnöket, mikor még szép és fiatal volt...
Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehellt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány színébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Olyan jó nem élni? Örülsz? - /http://mek.oszk.hu/00700/00753/html/vers1302.htm/
*** (...) Mondhatjuk, hogy az a sor, amelyik így hangzik: „könny nélkül én nem-látó, vak vagyok”, nyafogás, nyápickodás, de ilyen elven a fél világirodalom kidobható az ablakon. (...) Lackfi János: Két eltévedés, két hazatalálás
***
(...) Minden összejövetelünk elején felolvasunk, körültapogatunk egy-egy költészet-meghatározást. Három hete például Schlegelt tárgyaltuk: A poézis: republikánus beszéd; beszéd, mely önmaga törvénye és célja, ahol minden rész szabad polgár, beleszólási joggal. Két hete Rilke levelét egy ifjú költőhöz még a Malte költészetre vonatkozó oldalait. Legtöbbet legrövidebb meghatározásánál időztünk: Dichtung ist Dasein. Virginia Woolf levelét egy fiatal költőhöz, Danilo Kiš fiatal költőknek írt tanácsait és Ginsberg írójelszavait külön ki is nyomtattam a gyerekeknek. Majd Cioran következett. Utoljára Herbeck A poézis című versét elemeztük. Báthori Csaba fordításában. Nagyon tetszett a lányoknak. A poézis történelmi indítékú szóbeli forma nagyítóüveg alatt. A poézis költészet. A tanár az iskolában arra tanított, hogy a poézis költészet. A poézis elhajlás is a valóság iránt, mely súlyosabb is, mint emez. A poézis a felsőbbség átvitele a diákra. A diák tanulja a poézist, és ez a történelem a könyvben. A poézist az állattól tanuljuk, amelyik az erdőben van. Híres történetírók a gazellák. (Berühmte Geschichteschreiber sind die Gazellen.) Már ahogy visszatettem a helyére apám lexikonát, tudtam, holnapra mit is fogok választani, (...) Kosztolányi van soron, annál is inkább, mivel valóban úgy gondolom, neki köszönhetjük a költészet egyik legszebb meghatározását. Igen, ezt komolyan gondolom, jóllehet neki, mármint Kosztolányinak is van még sok szép meghatározása, amelyekkel olykor élek is (például, találomra: A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen "mögöttes", országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.). Íme tehát a költészet egyik, Petőfié mellett talán legszebb meghatározása (akár már a Fájkisközösségben is idézhettem volna): A zsoké fárasztó gyaloglással csigázza magát, ecetet iszik, citromot eszik, hogy testéről ledobjon minden lat húst, melyet fölöslegesnek érez. Ő a véznaságát ápolja. A költőnek nem kell vigyáznia sem a hangszálaira, sem izmaira, sem testsúlyára. Valami más, valami nagyobb parancs zendül fölötte, valami más, nagyobb önsanyargatást követelnek tőle, mindenről le kell mondania, hogy minden az övé lehessen, egyedülvalóságát kell őriznie, a bánatot, mely nélkül szeme vak, s nem láthatja sem önmagát, sem a nagyvilág egyetlen kis darabkáját. A szenvedés higiéniája ez, a fájdalom mitológiája. Itt van az ő mély erkölcsisége. (...) - /Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból - Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007/
A nyelv nyoma elvész
Itáliának szökken a vonat, a francia Riviéra
félrehull, a sötétbe, a sínek párverset
kattognak tercinába, vigalomra vált a vágta.
Ülünk idegenek közé ékelve: amit egykor
tudtunk (az se volt épp sok) egymásról,
félrehull a tájjal. A szavak
félrehullanak, járja helyette a flört és
cigaretta; idegenekkel hangolódunk össze.
Az ott, a sárga homlokfürttel, mely egyre
előrehull-visszadobódik, szinkópásan a
párversre-tercinára, vigalom-vágtásan,
alighanem olasz – nemrégiben zarándokolt
a Vaucluse-be, hol Petrarca
a vízesés zaját követve mérte ki
szigorú stancáit, e kis tereket, hol
a kavarodás fényre kaphat, a változás
maradandóbb lehet, mint az érc, mint
bármi ily babér, márvány skapuláré.
Szökkenő öröm a név hallatán:
több se kell neki, és oly eleven már,
mint egy versenyló a Palión – szertelenül
törnek elő ajkán a versszakok, a hármas
lüktetésű sorok pentameterbe olvadnak át.
Mik a szavak? Félrehullnak a francia Riviéra
futamodó sötétjébe, ahogy egykor virágzás
áradt el özönnel, una pioggia di fior, a
trecento ölébe hullva: a hölgy haja
szín arany és gyöngy, a fű egyre meleg,
akár ha utána még, hat évszázad
múltán is; az a tékozolt szívdobogás
(oly fiatalon vitte el a himlő!) most
bronz kövület, babér faragvány.
Ami csak marad e nőből: nyelv; és
mi a nyelv, ha nem lélegzet, levélzet,
sok szirom, hullton vagy hullvást, virágpor,
kavargásé, mely ujjak közt átpereg?
- E conosce (kérdeztem, hogy a szavak
áradása véget ne érjen, hogy semmi ne
érjen véget, soha) anche Sapphò? Igen,
tudja ő, rá is áll. A tiszta pentameter
átadja helyét valami nyersebbnek: kettőshangzók
sürűlnek, öltenek bronzos éleket. Bár magam
egy szót sem értek, mik is a szavak? Érintenek
ezek egy Timaszt, ahogy férjhezadása előtt
(vagy valahogy így tudja egy fennmaradt írás)
Perszephoné sötét hálószobájába vezetik, annyi
ideig sehol otthona, se itt, se ott, örök
visszatérő és örök visszaeső is
ennek a tízezer évnek sötétjébe?
Itáliának szökken a vonat; szavak hullanak
el a sötéten át minden hátrahagyottak
sötét hálószobájába, végtelenjébe a
dolgoknak, hogy nyomuk elvész – kié? és hol? -,
Krakkó, 1997. február "Az ember az, amit olvas" (Joszif Brodszkij, Tárcák). "Az ember az, amit néz" (Joszif Brodszkij, uo.) A többség semmit sem olvas, és egymást nézi. (...)
***
TÖREDÉKEK KISEBB EGÉSZEKBŐL
Krakkó, 1999. szeptember 5. Sero venientibus ossa - A későn érkezőknek a csontok jutnak.
LATIN KÖZMONDÁS Nem baj. A kutya (...) - /Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
*** Joszif Brodszkij: EZ VOLTAM
Ez voltam, e furcsa lény, akit óva, tenyérrel simogatsz, rideg éjjel lehajolva fölém. Ez voltam, e lény, de csak miután te kilested a homályban e testet s a vonásaimat. A te műved a fül, ez a két puha kagyló a fejemre szavadtól növekedve került. A te műved a hang, a redőnyt lebocsátva te helyezted a számba a hivó szavakat. Ez voltam, e fényre-vak. Titok őre, virágzás: a te műved a látás. Emlék, nyom is így marad. A világok is így sokasodnak az űrben, pörög egyre hevülten: adományteli mind. Így fordul az útján hol a fénybe, hol éjbe, kivetve az űr hidegébe, melegébe planétám. - fordította: Baka István
Olykor az öröklét során
beállít egynémely pacák
és egyikük
aki fenemód későn állít be
ácsféleség
az isten háta mögött
mondjuk Galileában
és máris nyavalyog
azt állítja hogy
ő az ég
meg a föld
csinálójának a fia
vagyis aki ezt fenemód ránk sózta
az az ő Apucija
És hozzáteszi még
hogy mindez
le van írva
valami pergamentekercsre
pár kedvence ottfeledte
a Holt-tenger táján valamerre
régi mese
nem lelnéd meg te se
kétezer évig
vagy legalábbis
ezerkilencszáznegyvenhétig
hogy szabatosan
fejezzem ki magam
de fenemód nem hiszik
akkor sem nekik
és nekem sem
hogy így áll a bál
Ne tüzelj
mondják neki
Ezt le kell hűteni
A Fára feszítik hogy hűljön
És ezek után mindenki
mindig mindenütt
e Fa makettjét gyártja
Ő meg rajta függ
s a nevét dudorásszák
és hívják Gyere le
és állj be közénk
a galeribe
kérlelik
legyen Ő a fejes
mert csak így érdemes
De ő nem jön le
a Fájáról többé
Ott lóg
a Fáján
fenemód Nagycsütörtököt mondott
és fenemód kihűlt
és a megszokott
megbízhatatlan források alapján
közlik
a legfrissebb hírösszefoglalók
hogy fenemód halott
(fordította Eörsi István)
Thomas Bernhard 
(...)
Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
