Nem baj, ha épp nem kötődik a témához. Neked fontos valamiért, és kész! Mellesleg régebbi témákhoz bátran vissza lehet nyúlni:-) Nekem is a fejemben van, hogy tartozom a szép könyv fotójával. Azt majd Vukkancs Borgeséhez is kapcsolhatom, csak várom az optimális alkalmat!:-)
Emlékeimben úgy él ez a táj, mint az imádság, mely örökérvényű. A szülőföld - ahol az sem fáj, hogy az élet után elmúlás jön...és halál...
A föld, a rög, az ősi gyökerek, ahol szerettél és szerettelek. Ahol dacoltam a reménytelennel, de jobb hazáról nem akartam hallani... Nem tudtam menni, új ruhába bújni, magamat valaki másnak vallani: Mert mégis-mégis ideköt valami.
/Felvidéki magyar költő. Ezt a versét két éve egy ottani újságból írtam le egy papírra. Most erőt vettem magamon:-), és bepötyögtem./
Miért irtózom a póktól míg csodálom fényharmatos mesterművét, a sebezhetőt, finomat, melyet az élet zsarol ki tőle? - fordította: Hajnal Gábor /Christine Busta Téli vigília - Európa Könyvkiadó, 1985/
Mi sül ki, ha Piroskát és Kappanyos Andrást összehozzuk?:-) - Carol Ann Duffy: PIROSKA
A gyermekkor végén a házak elmaradtak, játszóterek, a gyár, aztán a telkek: térdeplő férjek tartják őket mint szeretőt, a hallgatag sínek, remete lakókocsi, míg végül az erdőszélre ér az ember. Itt akadt meg szemem a farkason.
Egy tisztáson állt, s szavalta verseit, lassan, vonyítva, szőrös mancsában ott a könyv, szőrös pofáján vörösbornyomok. Milyen nagy füle volt! Milyen nagy szeme volt! És a foga! Két vers között én tettem róla, hogy kiszúrjon, édes tizenhat, aki még soha, bébi, kölyök, s rendelt nekem
egy italt. Az elsőt. Mért, kérditek. Megmondom én. A líra. A farkas, tudtam, mély erdőbe visz majd, otthontól távol, elhagyott, sötét, tüskés bozótba, hol nem világít, csak bagoly szeme. Másztam nyomában, harisnyám szétszakadt, kis blézerem pirosló rongyai faágon, gallyakon, nyomozati anyag. Mindkét cipőm
is elveszett, de odaértem a farkasodúba, jól vigyázz. Első lecke aznap este, farkasszuszogás fülembe, szerelmi költemény. Kopottas bundáját markoltam hajnalig, hiszen a jó farkast ki nem szeretné, kisleányok? Aztán kicsúsztam a súlyos szőrös mancsok közül, és mentem eleven madarat keresni - egy fehér galambot - amely kezemből egyenest nyitott pofájába repült. Egy harapás, vége. De kedves, mondta, reggeli az ágyban, és nyalta a cubákot. Hogy elaludt, az odú hátuljába másztam, hol egy egész fal karmazsin, arany: könyvektől csillogott. Szavak, szavak, élednek mind a nyelven, s benn a fejben, meleg és dobbanó, őrjöngő, szárnyaló: vér és zene.
De akkor még ifjú voltam - tíz évbe telt az erdőn, hogy tudjam biztosan, egyfajta gomba elásott hulla száját zárja, hogy a madarak a fák gondolatai, s hogy szürkülőn a farkas a holdra évről évre ugyanazt a dalt vonítja, évszakra évszak, mint versszakra versszak, fejszét fogtam én
egy fűzre, lássam, hogy zokog. Fejszét fogtam lazacra, lássam, hogy forog. Fejszét fogtam farkasra, ki álmában morog, egy csapás, herétől torokig, s megláttam csillogón, szűzfehéren nagyanyám csontjait. Köveket raktam vén hasába. Összevarrtam. Aztán kijöttem az erdőből, virágaimmal, dalolva, egymagamban. - fordította: Kappanyos András
ÜBÜ papa Édes gyermekem, tekintsd bennem a legodaadóbb rabszolgádat: csak egy szót szólj, potrohomadta, hadd tudjam már, elfogadod-e a szolgálataimat?
Szabadicska Nem volna illendő, uram. Nagybátyám jó tanácsát sem felejtettem el. Senki fiának semmi szabadságot nem engedélyezhetek, csak Nagypissándy bácsikám jelenlétében.
ÜBÜ papa Nagypissándy bácsikád jelenlétében? Annyi baj legyen, édes gyermekem! Voltunk olyan előrelátók, hogy magunkkal hozzuk a kocsiládában! (Előrántja Nagypissándy tetemét. Szabadicska elájul) Zöld kandeláberemre ! Ez az ifjú személy sem fogta fel, hogy nem udvarlunk neki, lévén, hogy amíg elővigyázatosan elláttuk magunkat a nagybácsijával, egyszersmind a kocsi hátuljára biggyesztettük hőn szeretett Übü mamánkat is, aki szét is verné a kobakunkat! A hölgynél csupán lakájállásért esedeztünk! Nagybátyja nem tagadta meg tőlünk. Most pedig, potrohomadta, őrségbe állok a hölgy kapuja előtt, mialatt Übü mama elhalmozza gyöngédéségével, tekintve, hogy gyakorta ájul el szegény. Ha látogatói jönnek, nem nyitok nekik ajtót. Percenkénti szolgálataimmal körülsáncolom. Egy arasznyira sem tágítok tőle! Éljen a rabszolgaság!
MÁSODIK JELENET
Nagypissándy előcsarnoka Übü papa, Übü mama
ÜBÜ mama Csengetnek, Übü papa.
ÜBÜ papa Fináncizomadta! Ez csakis az én hűséges úrnőm lehet. A bölcs emberek, hogy kutyájuk el ne vesszen, nyakába csengőt akasztanak; a biciklistáknak is kötelességük jelt adni, balesettől félve, egy legalább ötven lépésre hallatszó csengettyűvel. Épp így felmérhető egy gazda hűsége abból, ha ötven percig csilingel. Ezzel azt mutatja: itt vagyok, csak pihenj, őrködöm henyélésed felett.
ÜBÜ mama Végtére is, Übü papa, őnagyságának a szobainasa, szakácsa, a komornyikja vagy; őnagysága talán éhes, és tapintatosan emlékeztetni szeretne szolgálatkészségedre, hogy kipuhatolja, nem méltóztat-tad-e kiadni a parancsot: hogy tálaljanak őneki.
ÜBÜ papa Nincs tálalva őneki, Übü mama! Csak akkor lesz, amikor jónak látjuk, vagyis ha mi már jól belaktunk, és ha marad őneki valami az asztalunkon!
ÜBÜ mama A kicsi seprű megvan még?
ÜBÜ papa Már nem használom túl gyakran. Akkor volt jó, amikor király voltam, hogy megnevettessem a kisgyermekeket. Most már tapasztaltabb vagyok, s észrevettem, hogy ami a gyerkőcöket nevetteti, félő, hogy a felnőttekben rémületet kelt. De, zöld kandeláberemre ! Ez a csengő tűrhetetlen! Anélkül is tudván tudjuk, hogy a kisasszony őnagysága itthon van; a jól nevelt gazda ne lármázzon, sem alkalmatlan időben, sem szolgálaton kívül.
ÜBÜ mama Ha semmi ennivaló sem marad, valami itallal azért
megkínálhatnád.
ÜBÜ papa Potrohomadta! Hogy békében hagyjon, hajlandók vagyunk e rendkívüli szívélyességre. (Dühösen lemegy a pincébe, s több járatban egy tucat borospalackot hoz fel)ÜBÜ mama Jaj! Segítség! Mondtam már, hogy ez megbolondult nekem! Fösvény fejével tizenkét palackot áldoz fel! Honnan az ördögből áshatta ki ? Én pedig a legkisebb üvegcsével kell beérjem!
ÜBÜ papa Nos hát, drága hitvesem! Tanúsíthatod lovagias-ságomat és nagylelkűségemet úrnőnk iránt. Ha gondosan kicsepegteted ezeket az üres palackokat, remélem összegyűjthetsz, s nevemben felajánlhatsz neki egy pohárra valót!
Übü mama megnyugodva engedelmeskedik. Az egyik palackból hatalmas pók ugrik elő. Übü mama menekül, fülhasító sikoltások között. Übü papa elcsípi a pókot, s beleteszi tubákos szelencéjébe
Kitartó bányásznak kell lennie annak, aki ki akarja szemelgetni a roppant eredeti Jarry igazi, dús ércénjét a különcség meddő kőzetéből, amelybe a borsos botrányokra éhes bulvárlapok, a petité his-toire csodabogárkodásainak krónikásai, a festői elemeket kedvelő emlékiratszerzők zárták, akik közt olyanok is vannak, mint Rachilde, a Mercure de Francé című nagy tekintélyű folyóirat főszerkesztőjének Jarryt istápoló írónője, a Jarry, az irodalom szuperhímje című visszaemlékezés szerzője, de még maga Gide is, aki A pénzhamisítók egyik híres jelenetében híven idézte a „cirkuszi bohóc" öltö-zékű, de „lelke mélyén szelíd, mint a bárány" Jarry egyik revolve-res botrányát. Persze, a hosszú hajat viselő örök vagány, a faliszekrényszerű fülkében, porcelán baglyok társaságában lakó, pálinka helyett olykor piros tintát ivó, éjszakánként a montparnasse-i járókelőkre lövöldöző, fejedelmi többesben beszélő, Szajna-parti nyaralásai idején a békákra és a pókokra is pisztollyal vadászó, a temetésekre császárkabátban és kerékpárosmezben járó, s halálos ágyán utolsó kívánságul fogvájót kérő (ahogy Rippl-Rónai mondta:) „tehetséges, érdekes ember" maga is jócskán meglovagolta önlegen-dája alatt roskadozó Pegazus-gebéjét. Ez a kihívó szerepjátszás azzal a sajnálatos eredménnyel járt, hogy az égbe röhögő bohém és a szakállrángató korhely tarka alakja elfedte az igazi írót. Pedig a bohém lepel mögött tulajdonképpen korának egyik legolvasottabb, legműveltebb francia költője rejtőzött, nemcsak görögül és latinul tudott, nem csupán angolból és németből fordított, hanem járatos volt a természettudományokban is.
1873. szeptember 8-án született a Mayenne megyei Láváiban; ősei breton kőmívesek voltak, de az ő apja már vigéckedett. Tizenöt éves korában került a rennes-i gimnáziumba, s a félénk, de vadul pajkos diáknak Hébert úr, a fizikatanár lett a céltáblája (ő az Übü-
figura magja). Mellesleg kitűnő növendéknek bizonyult. Már tizenkét éves korában virtuóz módon verselt, Hugó és Gautier nyomdokain szakmányban gyártva a verses bohózatokat. 1891-ben a párizsi IV. Henrik líceumban Léon-Paul Fargue osztálytársa és Bergson tanítványa lett. Csakhamar kapcsolatba került a szimbolistákkal, de ő nem az elégikus, mélabúsan maradi, hanem a nyelvi leleményekkel, a polgárpukkasztó kísérletekkel kacérkodó újító szárny felé kacsingatott. Csodálattal adózott Mallarrnénak, eljárt a nevezetes keddi összejöveteleire és buzgó munkatársa lett a szimbolisták vezető folyóiratának, a Mercure de France-nak, majd a Revue Blanche-nak.
1894-ben önálló verskötettel jelentkezik, de csak 1896-ban válik ismertté, amikor az Übü király bemutatója olyan parázs botrányt vált ki, mint hajdan az Hernani-é. A tájékozatlan közönség évtizedeken át csak mint a diákcsínyekből lepárolt rémbohózat szerzőjét ismerte, holott nagyon tevékenyen dolgozott, egyre elhatalmasodó szeszfogyasztása ellenére is bőségesen ontotta tudós vagy humoros cikkeit, filoszkodó dolgozatait, antik, keleti, okkult vagy címertani célzásokkal megtűzdelt, al- és felhangok látszólagos diszharmóniájával, jelképek és allegóriák, szójátékok és tudálékos kifejezések buján burjánzó szövevényével csillogó vagy éppen terhes regényeit és színműveit. Kenyérkereseti okokból írt azonban szövegkönyveket is buffo-operettekhez, s arra is jutott ideje, hogy Coleridge, Steven-son meg Grabbe műveiből fordítson. írásainak nem csekély része csak halála után jelent meg, mert nem nagyon akadt kiadó az elvontan sejtelmes, s olykor vaskosan parázna, rabelais-i vénájú, nehezen érthető műveire, melyek közül a legdúsabb a szintén posztumusz A patafizikus Faustról! doktor tettei és nézetei (1911) című; a világirodalomban páratlan könyv, amelynek hőse, az elfajult, elmanósí-tott Faust, aki hatvannyolc éves korában született, s egész életében megmaradt ilyen korúnak, és aki világ körüli csónakútra indul a - szárazföldön. Ebbe az „új-tudományos regénybe", amelybe Jarry beleszőtte a századvégi kutatások természettani, mennyiségtani és csillagászati újdonságait, úgyhogy a mű tulajdonképpen Pantagruel, Telemakhosz, Gulliver és Candide nyomdokain kiagyalt képzelet -
beli utazás a jelképek tekervényes útjain, de egyúttal stílusparódia is, mert Faustroll valójában a művészet szigeteit látogatja meg, és fantasztikus Odüsszeiája mellesleg „ígyírtokti" is.
1907. november i-én halt meg. A gümőkóros eredetű agyhártyagyulladásban elhunyt írót olyan hírességek kísérték utolsó útjára a Párizs déli peremén fekvő Bagneux városka temetőjébe, mint Va-léry, Mirbeau, Renard, Léautaud. S bár Alfréd Vallette, a Mercure de Francé főszerkesztője, öt évre előre kifizette a sírhelyet, később nem újították fel idejében a bérletet. Az übüi, sőt kafkai végzet jelképes beteljesedésével, földi maradványait kihantolták, és közös sírba dobták; de hogy az akasztófahumor is elnyerje illő jutalmát, a biciklisportot szerfelett kedvelő szerző sírjába egy kerékpárbajnok tetemét helyezték...
Kötetünk az Übü-ciklus két alapművét közli. Jarry A lengyelek című diákbohózatból lassan átgyúrt Übü király botrányos (de sok sikerrel is felérő...) bukása után még sokáig toldozta-foldozta-ala-kítgatta Übii-il. Irt egy Agancsos Übü-t, felléptette a potrohos po-jácát különféle időszerű jelenetekben, amelyeket Übü-almanach-jában közölt, készített egy két felvonásos báb-változatot az Übü ki-rály-ból, de a ciklus maradandó két darabja mégis a „Király" meg a „Rabszolga" (a szerző valójában ezt a címet akarta adni A láncra vert Übü-nek).
Az Übü király eredetileg a közösen készített rennes-i diákbohózatok bábszínházi változata volt, s maga az Übü (Ubu) név is csak 1891-ben, már Párizsban, a Jarry lakásán Fargue-gal közösen rendezett bábelőadásokon jelenik meg, mint a hajdani Hébert prof különb-különb torzuláson átment nevének végső változata (Hébert, Heb, Eb, Ub, Ubu). A szophoklészi című, shakespeare-i cselek -ményű, rabelais-i nyelvezetű diáktréfából világirodalmi rangra emelt rémbohózat darabossága és göcsörtössége ellenére valóságos „anyadráma" lett, amely a mai magyarázók szerint méhében hordta a későbbi szürrealista és az Artaud-féle kegyetlen színházat, továbbá a későbbi avantgárdé, illetve absztrakt drámát. Martin Esslin szerint
egyre nagyobb befolyása van az elvont színházi törekvésekre, éspedig azért, mert szokatlan vegyüléke a tiszta színháznak, a bohóckodásnak, a nonszensznek és a mítosznak. A jeles irodalomtörténész ezt a növekvő hatást a történelmi helyzet alakulásával indokolja: ami 1896-ban túlzottnak rémlett, az, sajnos, profetikusán igaznak bizonyult. A megbokrosodott és felgyorsult História olyan bősz Übüket produkált, akikhez képest Jarry torzonborz kamasz suty-tyója, minden cudar és goromba kivagyisága ellenére is, csak kedélyes kismiska.
A századvégi ősbemutató kora sem volt persze az a boldog békeidő, amiről az emberek utólag oly szívesen álmodoznak. A kom-münt vérbe fojtó, a gépesítés és gyarmatosítás lépcsőjén felhágó III. Köztársaság ugyan már berendezkedett a belle époque bársonyosan budoáros, kurtizános korában, de Boulanger tábornok korai fasisztaszerű kalandja, a fourmies-i vérfürdő, a Panama-botrány, az anarchista merényletek véres sorozata és a bemutató előtt két évvel kipattant Dreyfus-ügy elég erősen tépázta-rázta az 1875-ben mindössze egyetlen parlamenti szavazattal elfogadott Respublikát. Ami pedig a szellemi életet illeti, alig tört fel Antoine életmásoló naturalizmusa, máris megindult a szépségszomjas ellenerjedés. Verlaine és Mallarmé „hazugságnak" bélyegezte a Szabad Színház parlagi-ságát, szűk és sivár „életszeleteit". Az ő támogatásukkal alakult meg Paul Fort Művész Színháza, majd Lugné-Poe, Mallarmé Con-dorcet-líceumi tanítványa, otthagyta Antoine-t, akinek a segédrendezője volt, és 1893-ban megalakította a saját műhelyét, ahol a nevezetes és botrányos Übü-bemutató három év múlva zajlott le, soksok nehézség, halogatás, pénzügyi és műszaki probléma félmegoldása után. Az 1896 tavaszán folyóiratban, nyarán pedig könyv alakban megjelent drámát kitartó szerzője mindenáron színre akarta vinni. A bemutatóért hajlandónak bizonyult sok áldozatra; még arra is, hogy éhbérért beálljon titkárkodni Lugné-Poe igazgató mellé (sőt olykor színészkedni: a Peer Gynt-ben például az egyik trolit alakította, aminek Faustroll neve köszönhető...). A próbák sem voltak konfliktusmentesek. A rendező később megírta: „Jarry gyötrő lángesze ezer nehézséget támasztott." A szerző ugyanis ha-
tározott színpadi elveket vallott: száműzni kívánt minden színpadiasságot, végsőkig csupasz, eszményi stilizáltságot hirdetett, amely persze csak részben valósulhatott meg. Jarrynak menet közben engednie kellett a negyvennyolcból. Az előadás előtt maga a szerző szólt a közönséghez: „Önök Übü papában olyan célzást láthatnak, amilyent akarnak, vagy csak egyszerű bábfigurát, akit egy tanáráról mintázott tanítványa, s aki a világ minden groteszkségét képviselte a diák szemében", s azzal fejezte be, hogy „a cselekmény Lengyelországban, vagyis Sehol játszódik" (játékos etimológiája szerint a Lengyelországot jelentő Pologne francia szóban a po képző a görög nov, azaz „valahol", a -logne pedig a lóin, vagyis a „távoli" el-ferdülése). „Rengeteg reklámok előzték meg az Übü király előadását a párizsi sajtóban" - írta némi túlzással a Pesti Napló december 21-én a bemutatóról szóló tudósításában. A Magyar Hírlap levelezője pedig december 16-án ezt írta: „...a darabról... heteken keresztül csodadolgokat beszéltek." Louis Dumur, aki ugyanez évben Az ember tragédiája francia fordításához írt dicsőítő előszót, a könyv alakban megjelent drámáról így áradozott: „Übü torz ösz-szefoglalása mindannak az aljasságnak, hitványságnak és undorító pipogyaságnak, amit a társadalomban élő emberi állat magában rejt." A bemutató után a bírálók éppúgy két pártra szakadtak, mint a közönség azon a két viharos estén (akkor ugyanis mindössze kétszer került színre: a főpróbán és a premieren). Catulle Mendés, Théo-phile Gautier veje, Henri Barbusse apósa, a finom tollú parnasz-szista költő és avatott színikritikus, így vette védelmébe: „... megszületett egy típus, amelyet egy még szinte gyermekkorban lévő ember rendkívüli és goromba képzelete teremtett. Übü papa létezik... Macbeth óriási, szennyes paródiája ez, meg Napóleoné ... s immár örökre, feledhetetlenül létezik. Többé nem fogtok megszabadulni tőle, kísérteni fog benneteket." Hasonlóképp nyilatkozott Henry Bauer, Dumas fattyú fia, a Figaro kritikusa, ki hajdan Új-Kaledó-niában együtt raboskodott Louise Michellel, és aki Jarry-pártisága miatt nemsokára elvesztette az állását a nagypolgári napilapnál: „Ebből a különlegesen lenyűgöző hatalmas Übü-alakból a rombolás szele fúj, annak a mai ifjúságnak az ihlete, mely ledönti a hagyományos
tekintélyt és az évszázados előítéletet. És a típus meg fog maradni." Ezt a maradandóságot a jobboldali sajtó kétségbe vonta. A Gaulois a színház „fertőtlenítését" követelte, a konzervatív Patrie bírálója pedig ezt írta: „Remélem, többé nem hallunk Alfréd Jarry úr paprikajancsi bohózatáról..."
Tévedett. Nem neki, hanem Mendésnek, Mallarménak, Bauer-nek, Valérynek, Gide-nek, Fernand Greghnek, Yeatsnek lett igaza: az Übü-kő, amelyet Jarry a botrányos bemutatón az irodalom roppant tengerébe dobott, olyan hullámokat vert, melyek - a természet törvényét meghazudtolva - nem simultak el, hanem mind magasabbra csaptak. A „páratlan és merész színpadi szatíra" (Bölöni) a két árva 1896-os előadás után lassan meghódította a világszínpadot, és a dohos potrohú, körtekobakú Übü papa, mint a polgári agya-lágyultság riasztó típusa, s mint az anarchikus lázadás böfögve-köpködve-szaharva bugyborékoló és fröcskölő hangtölcsére, óriási hatást tett az egész későbbi francia és világirodalomra, a világháborús vérzivatarok és a fasiszta diktatúrák történelmi segedelmével. Apollinaire a Jarry-féle „szellemi tivornyát" a reneszánsz „utolsó fennkölt kicsapongásának" mondta; Breton - a szokásos túlzással -így áradozott: „Übüért, ezért a csodálatos teremtésért, odaadnám az egész Shakespeare-t és az egész Rabelais-t." A bűzös bendőjű, tökfejű Übü már évtizedek óta bevonult a modern mitológiába. A francia lapok az ubuesque (übüi) jelzőt naponta használják az ön-telt potentátokra vagy a felkapaszkodott urakra. A legnagyobb rendezők viszik színre (Vilar, Barrault, Wilson) a nehezen indult tragikomédiát, amelyet 1945 előtt csak 1908-ban, 1922-ben és 1934-ben újítottak fel. Külföldön még később futott be, de ma már világszerte játsszák. Londonban 1951-ben mutatták be, Prágában 1964-ben, egy belgrádi társulat Budapesten is vendégszerepelt vele, nemrég az Egyesült Államokban játszotta a kansasi egyetemi kísérleti színház. Koppenhágában bábegyüttes tűzte műsorára, és a végső megdicsőülést is elérte: Indianapolisban kiadták... képregény formájában. Thornton Wilder egyébként már 1953-ban ezt írta: „Úgy vélem, hogy Alfréd Jarry Übü király-a ... mutatja az utat a jövőbe."
A hazai behatolás világviszonylatban is az egyik legnehezebbnek
bizonyult. Körülményes lenne kifejteni, miért. Tény, hogy sem a Ferenc József-i Magyarország ál-gemütlich hangulata, sem a Horthy-korszak kényes légköre nem kedvezett a műnek, amely csak 1966-ban, hetven évvel az eredeti megjelenés után került könyvforgalomba, majd a főiskolások 1968-as bemutatója után a tatabányai Bányász Színpad játszotta évekig egy erősen átdolgozott változatát, míg végre, immár nyolcvan esztendő elteltével, Pécsett méltóan hű és egyúttal merészen új szellemű nagy magyar ősbemutatóra került sor, Paál István jóvoltából.
Három évvel az Übü király bemutatója után, 1899 szeptemberében szerzőnk újabb drámát fejez be, melynek A láncra vert Übü lett a végső címe. 1900-ban jelent meg a Revue Blanche kiadásában, de csak három évtized múltán vitték először színre. Az első inkább a múlt, a hűbéri rendszer, illetve általában a politikai zsarnokság torzképe volt (bár e némileg leegyszerűsített értelmezés ellen maga Jarry tiltakozott, s az örök emberi kegyetlenség, nagyképűség, fenn-héjázás és ostobaság, sőt anarchia kigúnyolásáról beszélt), ez a mű pedig a polgári demokrácia vérfagyasztó karikatúrája - nem kisebb ember mutatott rá, mint Benjámin Crémieux, a Buchenwaldban elpusztult kitűnő esszéíró, a francia PEN elnöke: „Lehetetlen bosszú-szomjasabb szatírát írni a polgári individualizmusról."
Kevés példa van a világirodalomban két olyan tökéletesen egymásba illeszthető, de egymással homlokegyenest ellenkező cselek -ményű s végső sorban mégis ugyanolyan kicsengésű drámára, mint az Übü király és homorú változata vagy tükörképe, A láncra vert Übü. A szereplőgárda, a cselekmény, a dramaturgia szinte tökéletesen „pásszol", s mi több: a második darab párbeszéde is pompásan ráfelel, illetve rárímel az első nyelvezetére - olyannyira, hogy a strukturalista nyelvészek és a szemiológia buzgó művelői kéjesen csemegézve csámcsognak rajta. A királykodás kegyetlen kalandjaiból kiábrándult Übü itt az ellenkező végletbe esik, szadista zsarnokvágyait mazochista szolgaszellemre váltva, rabláncokat óhajt magára rakatni. Mindent megtesz, hogy fegyenc legyen egy olyan vi-
lágban, amely tulajdonképpen a polgári demokrácia karikatúrája. Immár nem valami konkurrens királyságot akar meghódítani, hanem a teljes társadalmi tagadás szellemében még - amint a mottó oly velősen megfogalmazta - a romokat is le kívánja rombolni. Az Übü király bemutatója óta eltelt három év alatt Franciaországot egyre jobban megremegtette az anarchista lázadás, amelynek egyik szakkifejezése (libertaire) a darabban fel is bukkan. Közéleti személyiségek, bírák estek áldozatul, sőt még egy köztársasági elnököt is megöltek, és bombát dobtak a képviselőházba. Recsegett-ropo-gott a III. Köztársaság nehezen összetákolt épülete. A dolgozó tömegek egyre jobban kiábrándultak a száz esztendővel azelőtt diadalra jutott polgári szabadságeszményből. Ezt gúnyolja-ostorozza szerzőnk is, alapvetően játékos és az ellentétek patafizikusan egymásba folyó egységét megjátszó szellemével, amely felállítja a szabadság = rabszolgaság egyenletet. (Három évvel később, egy 1903-as cikkében így fakadt ki: „Francia köztársaság: szabadság, egyenlőség, testvériség. Vagyis Szabadság a legerősebbnek, hogy alárendeltjeire ráerőszakolja testvéri, egyenlő és szabad elveit.")
Jarry nem lenne francia, ha nem aknázná ki az igazságszolgáltatás visszásságaiból kínálkozó szatirikus lehetőségeket, mint kiváló elődei, Rabelais, Beaumarchais és mint híres kortársa, Anatole Francé. Az önmaga ellen vádbeszédet tartó, önnön elítéléséért hadakozó Übü fiskálisi unkával igyekszik bebizonyítani - akár Crainque-bille! -, hogy az adott társadalomban csak a börtön nyújthat igazi létbizonyosságot. Übü nagy vádmonológja a III. felvonás 2. jelenetében remek leleplező erővel kardoskodik a fegyencsors mellett, és a nyaktilót is csak azért utasítja el, mert egy megfelelő méretű guillotine készítése túlságosan sokba kerülne.
Nem kevesebb szerencsével gúnyolja a francia antimilitarista hagyományok szellemében azt a hadsereget, amelynek ostobán elnyomó, az igazságot sárba tipró szellemét akkor éppen a Dreyfus-ügy illusztrálta. A „vak fegyelmezetlenséggel" operáló antinómiás okoskodás itt is ragyogóan mulatságos alkalmakat nyújt a szerzőnek a visszájára fordított katonai módszerek ecsetelésével.
Van azonban egy másik, rejtett vonása is ennek a tragikomédiá-
nak. Éspedig az, hogy a kihívó, rabságkövetelő szavak mögött a szerző szorongása sejlik: nem tud belenyugodni a kudarcba, a meg nem értésbe, s ha nem lehet szabad, vagyis, ha nem alkothat kedve szerint egy olyan irodalmi közegben, ahol Bourget, Barrés, Hervieu uralkodik, inkább a társadalomból-irodalomból való számkivetettséget vállalja, méghozzá büszkén, öntudatosan. Innen ered e második Übü-dráma mélyebb, modernebb felhangja, hiszen a királykodó Übü Sancho Panzát és Falstaffot idézte, ez a második Übü, ez a nyomorult, trón- és reményvesztett csőlakó pedig már-már Beckett „ellenhőseinek" az árnyékát veti előre.
A láncra vert Übü-re az 1937-es Világkiállítás alkalmával Marcel Jean, szürrealista festő és író (tíz évig Budapesten dolgozott) hívta fel Sylvain Itkine tehetséges orosz származású rendező figyelmét, aki a Comédie des Champs-Élysées színpadán mutatta be a darabot, Max Ernst kollá'zsszerű díszleteivel. Mindössze ötször-játszották egy kis Jarry-dramolett (A szeretett tárgy) kíséretében, amelyhez a magyar származású O'Brady (valójában Bródy) szerzett zenét, és amelynek díszletét Jean Eiffel készítette. Az ez alkalomra nyomtatott díszes műsorfüzetet Picasso, Miró, Magritte, Tanguy és több más neves művész illusztrálta. Itkine a háború alatt ellenállóvá lett, és a Gestapo halálra kínozta. A láncra ven Übü-t azonban mindmáig nem fedezték fel igazában, bár Jean-Claude Averty, a boszorkányosán ügyes francia tévérendező jóvoltából milliók láthatták. Most végre Brook a párizsi Bouffes du Nord Színházban az Übü király mellé helyezte, méltán.
BAJOMI LÁZÁR ENDRE
Hans Jean Arp (1886-1966) Valamennyi, a XX. század képzőművészetével, irodalmával foglalkozó jelentős tanulmány, lexikon, antológia idézi műveit. Munkássága szerves része a század avantgarde művészeti törekvéseinek, ugyanakkor sajátságosan egyéni életutat jelöl a művészettörténetben. Számos művészeti csoportosuláshoz kapcsolódott, s egyik alapítója volt az első világháború abszurditása ellen fellépő, a művészi szabadságot végletekig abszolutizáló dadaista mozgalomnak.
***
"Az 1914-es világháború mészárlásától felháborodva, mi Zürichben a művészeteknek szenteltük magunkat. Míg a távolban ágyúk dörögtek, mi teljes erőnkből énekeltünk, festettünk, kollázsokat csináltunk és verseket írtunk. Szilárd alapokon nyugvó művészetet kerestünk, hogy kigyógyítsuk a kort őrültségéből, s a dolgok új rendjét, mely helyreállítja a menny és pokol közötti egyensúlyt. Volt egy olyan homályos előérzetünk, hogy a hatalomtól megrészegedett gengszterek egyszer majd magát a művészetet is arra fogják fölhasználni, hogy eltompítsák vele az ember agyát, elméjét, szellemét."
***
Élete, művészi tevékenysége történetileg elválaszthatatlanul kapcsolódik a század olyan kiemelkedő szellemeihez, mint Kandinszkij, Liszickij, Franz Marc, Max Ernst, Tristan Tzara, Jean Cocteau, Paul Éluard, Louis Aragon. Művésztársai közül e kapcsolat után számosan más úton mentek tovább s újító művészetüket a századot legmélyebben megújító társadalmi mozgalommal ötvözték össze, s emellett mindvégig megőrizték és vállalták a közös múlt nagyszerűségét és tisztaságát. Talán legmaradandóbban Aragon emlékezik így a Befejezetlen regényben:
"Mint megosztott kenyér lett hajnalunk közössé Bárhogy volt is csodás tavasz volt ez azért És meg nem másíthatja többé Semmilyen érv és ellenérv"
(...)
Ball alapította 1916. február 1-én a Cabaret Voltaire-t, és ő gyűjtötte maga köré azokat a költőket és festőket, akik aztán a Dada csoportját alkották. (...) Amikor a háború kitört, Arp, mint láttuk, Párizsban élt, de minthogy Strasbourgban született, a törvény szerint német állampolgárnak számított. Semmi kedve sem volt akár az egyik, akár a másik oldalon részt venni a háborúban, de amikor a háború láza fokozódott, helyzete Párizsban tűrhetetlenné lett. Minthogy szülei Svájcban telepedtek le, természetszerűleg ide tért vissza. 1915 nyarán érkezett Zürichbe. Novemberben Otto van Reesszel és Adja van Rees-Dutilh-lel a Tanner Galériában kiállította kollázsait és goblenjeit. Minden kiállított mű "absztrakt" volt, de még inkább újdonságba ment, hogy szakítottak a megszokott kifejezőeszközzel, az olajfestékkel, s új anyagból (mint például gyapjú, selyem, posztó és papír) készültek. Arp ezen a kiállításon találkozott Sophie Taeuberrel, és emiatt, mint gyakran mondta, életének legnagyobb jelentőségű eseményévé vált. (...) Arp és Sophie Taeuber alighanem első látásra egymásba szerettek, és 1922-ben összeházasodtak. Sophie festő és táncosnő volt (Laban növendéke), és amikor Arppal találkozott, szövéstechnikát és textiltervezést tanított egy képző- és iparművészeti iskolában. (...) Arp maga sokszot adózott nagyszerű elismeréssel az asszonynak, aki oly sokat jelentett számára. (...)
"A sok tarkabarka ember között, akivel életem során találkoztam, Sophie Taeuber mindenki másnál nyájasabb, derűsebb volt. Úgy élt, mint egy imakönyv alakja, átadva magát munkájának és álmainak. Álmainak valósága nerm olvadt bele az élet realitásába. Mindkétféle valóságban teljesen otthonosan mozgott. Akár a kertben dolgozott, akár képet festett, akár utazásra készült fel: minden tennivaló felé teljes odaadással, ugyanazon tiszta komolysággal fordult, s nem nyugodott meg, míg el nem végezte. Gyakran figyeltem, amint az asztal fölé hajol, körültekintően kikeveri a színeket, s gondosan odatörölve ecsetét a festéktartó széléhez, finoman átviszi a vászonra, minden egyes vonalat szinte áhítattal húzva meg. Néha fölpillantott, és büszke bájjal mosolygott. Az éjjel és a nappal csupa csoda volt számára. Örömmel nézett a közelgő est és az álmok elébe. Az álom ébredés után is folytatódott, és a reggelinél ragyogó világokról és zengő formákról beszélt, tündérmesékről, melyekben rózsák és árnyak váltakoztak, végtelenbe futó napsugarak sugárnyalábjairól szólt, lelkekről és a végtelen árjában való boldog repülésről. Vele sétálni páratlan boldogság volt. Nyugodt örömmel köszöntötte a világot. Minden reggel úgy látogatta meg a virágait, mint jóbarátokat. Beszélt a virágokhoz és a csillagokhoz. Minden zavar nélkül szólt a legkisebb és legnagyobb teremtményekhez. Utánozni tudta a tücsök ciripelését, miközben furán fölrántotta orrát. Összezárt kezében elővigyázatosan szokta biztonságos helyre vinni azokat a lepkéket, melyek esténként a lámpa körül röpködtek. Máig se tudom, miféle titokzatos üzenetváltás zajlott le közte és a pillangók között. Csak jöttek lelkesen, s körötte röpködtek; ha kinyújtotta karját, máris leszálltak rá; rátelepedtek a kalapjára, a ruhájára, és békésen ott maradtak hosszú sétái során. Nyugodt hangon pontos utasításokat adott nekik, hogy előtte vagy mögötte repüljenek-e. Eljátszott ezekkel a bájos kis lényekkel, és kacagva szökellt előttük. Feledhetetlen tiszta csengettyűhangon nevetett." - fordította: Kristó Nagy István /Herbert Read: Arp - Corvina Kiadó/
Szilágyi DomokosDe most természet beszélMely nyelv merne versenyezni véled
Folyóim kinyújtóztatom,
hogy érjenek el tehozzád,
folyóim magasról zuhannak alá,
hogy a magasra visszatérjenek
a közlekedő-eszmék törvénye szerint;
folyóim kinyújtóztatom,
hogy érjenek el tehozzád.
Vedd, tessék, vedd a tengereimet -
te már megszelídültél (talán),
vad dajkádtól elszelídültél;
vedd, tessék, vedd a tengereimet:
szelídítsed magadhoz,
- arannyal gazdagok, ezüsttel,
hallal, sóval, viharral, ó, seregnyi
gazdátlan erővel,
mert a te szemedben rossz gazda vagyok,
garázda, mert
én; csak elindítottalak, de lemaradtam tőled,
így mondjak legalábbis - pedig
a te értelmed, a te nyelved
végső soron az én értelmem, nyelvem is
(én, a szegény rokon!) -;
hiába mondják, hogy magadhoz
te hasonítasz engem: én téged magamhoz!
Vedd hát a tengereimet, s ha tudsz,
kezdjél velük értelmesebb dologba.
Nagyot, nagyot estem valamikor,
kipúposodott a hátam,
így lettek a hegyek. Esésből magasság.
Friss levegő - ha még tudod, mi az -,
és hó és havasi gyopár: leányom, a legkedvesebb.
Az is lehet, nem én estem nagyot,
te ugrottál nagyot,
s már majdnem elfeledtél,
pedig vagyok - s nemeqyszer kényelmetlen neked.
S lásd, kénytelen vagyok
a te fogalmaidban beszélni,
ha azt akarom, hogy megérts,
mert te mindent megérteni akarsz, és azt hiszed,
meg is értettél, ha szavakat
találsz arra, ami énbennem érthetetlen.
Vedd hát a hegyeimet. Legalább
messzebbre látsz. Messzebbre látsz.
Mert hülye vagy,
hiszen hiszed, hogy jó messzebbre látnod,
vagy ha nem hiszed is: nem tudsz anélkül élni -
ó, áldassék a hülyeséged,
mert nem bírnád ki másképp magadat.
Vedd, vedd, vedd a hegyeimet.
Utallak, mert csak beléd-sikerültem.
S mert beléd-sikerültem: szeretlek.
S mert szeretlek, megbocsájtok magamnak,
s megbocsátván, kell, hogy szeresselek.
Ember!
Aranyat, tömjént, mirhátOlyan az én kedvesem a leányok között, mint a liliom a tövisek között (Énekek Éneke)
Aranyat - tömjént - mirhát - az első hó lehulltán
(miként három királyok, csodálón térdre hullván),
ím, ezt hozok elődbe. - - Sok régi sebre írt ád
karácsony éjszakáján. - - Aranyat - tömjént - mirhát
fűszerszámot - kenőcsöt -: hazám ezernyi kincsét
hozom - : vigasztalásul csüggedt fejedre hintsék. –
Csillag - : szemed vezérelt sajgó sötéten által.
Gunnyaszt lelkemben lomhán sok kalitkába zárt dal,
és egyedül Te vagy csak, kihez röpülni vágyik,
s kihez szabad röpülni - - messze Föltámadásig. - -
Csillag - : szemed vezérelt - - s vezéreljen továbbra.
Legelső állomásunk: karácsony éjszakája.
Legelső állomásunk - - legvégső menedékünk. - -
- - S szemed csillaga hogyha bánat-felhő mögé tűnt,
és könyörögve-sejlőn a vigaszt híva-hívja:
ragyogtassa elő az arany - tömjén - s a mirha.
A kor leple lehullott. Megláttam ronda testét.
És lelkemből kitépte, amiért érdemes még
(vagy érdemes volt) élni. - - És Rád találtam akkor.
S a célunk mintha látnám attól a pillanattól.
Te vagy, hogy legyek én is. S nekem azért kell lennem,
hogy ki-nem-nyílt virágként nehogy meghalj Te bennem;
Te vagy, hogy legyek én is, s ne dobjam el a ronda-
rút életet magamtól - - („hát halhatunk halomra?”),
mert nem megy egyre immár, hogy mit se hívő hittel
mit és hogyan cselekszem - : a Te lelkedre is kell
vigyáznom lelkem mélyén - -, mint szép japáni vázát
derűs múzeumokban gondos kezek vigyázzák,
hogy por, piszok ne érje, és szemverés ne rontsa - - :
hát így ügyel Terád is lelkemnek csonka roncsa,
mert nem Tied az élted - és nem enyém az éltem;
felelnem kell Teérted - és felelned kell értem,
adósod vagyok mindig - adósom vagy örökre,
s a pár napunk, mi van még, e rovással pörög le - -
ó higgyünk benne, Kedves, - élni másképp ki bírna - - ? .
Legyen zálog reá ez arany - tömjén - s e mirha. - -
Szerelem... - - napsütéssel, milljó nyíló virággal,
rügy pattan csóközönből, az ég alatt madárdal,
orgonabúgásként száll gólyák jövő csapatja,
és élet-illat lebben minden halált tagadva,
a holt nedv szárba szökken, ha tüzek csókja támad - -
- - a mi szerelmünk: ősz, tél. - - A legtöbb csókja: bánat. - -
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Így, hulladozó szavakon de nehéz kibeszélni magunkat.
Ősrégi, kopott, üres és keserű zörejük, jaj, eluntat.
Szóljon dalolón-derűsen-szomorún csak a csók, ez a csöndes-
némán csacsogó csevegés - - s odakünn-idebenn sűrű csönd lesz,
elillan a föld, elalél az erő, - hevesen csak a vágy szól - -,
- - ujjad pici mozdulatával a homlokomon belejátszol a qondolatokba; -- s e zűrzavaros fej a jó pihenésre válladra simul; - - csak a szem marad éber, örömtele nézve mindig-remegő vonalát a kinyílt, kereső kicsi szájnak - -
- s az új örömök szívem átölelik - -
- - s jaj, a régi keservei fájnak - - ...
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Csönd, Kicsi, csönd. - Csak a tél, csak a szél, csak a hó susogása
súgja az ablakon át, hogy az emberek élete, lelke de árva.
Csönd, Kicsi, csönd. - Ügyeljünk, hogy a boldog, a hímes, az illatos álom
össze ne törjön. - Az éjjeli égre kiüli ragyogás a karácsony.
- Fogjad a bánatos-árva kezem, simogasd pici-halk-puha nesszel - - :
úgy akarom, hogy az álmok ölén-aluván soha már ne eressz el - - ...
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Aranyat - tömjént - mirhát – karácsony ránk borultán
(miként három királyok szeretőn leborulván),
ím, ezt hozok elődbe - - : íme: hozom a lelkem
egy kicsikét vidáman - - egy kicsikét leverten.
Szerelmemet szívedbe örök betűkkel irja
karácsony éjjelén ez arany - tömjén - s e mirha.
Ezt a verset még a nyári kánikulában cédulkáztam be, de valamiért elmaradt a kimásolása. Most a elhoztam ide...:-)
ERDÉLYI JÓZSEF (1896 – 1978)
ESŐCSEPP
Szerettem nézni az esőt hogy issza hő nyáron a föld, mint lázas száj, repedezett; szerettem, hogyha úgy esett, mintha vederből öntenék; villámlott és dörgött az ég, féltem, de ha eső esett, azt néznem olyan jólesett, hogy a viharral szembeszálltam, míg el nem állt, az ajtóban álltam, s néztem az égi háborút, melyben a föld egy hadiút, holott mihelyt a földre ér, minden esőcsepp talpra kél; talpra ugrik, mint égből cseppent, vagy föld alól bújt hősi nemzet, millió törpe katona, s mintha nem is lett vón soha, meghal fű-, fagyökerekért, állatokért, emberekért; a föld színén, az ég alatt, élete csak egy pillanat; de az a pillanat csodás, isteni önfeláldozás…
(Szép versek 1969 Magvető Könyvkiadó Budapest, 1970)
- Kukorelly Endre: LVI. 'VISSZAHOZHATATLANUL ROHAN AZ IDŐ'
(Dilettáns vers. Parti Nagy Lajosnak)
A minap is megfigyeltem, hogy' elrohannak a percek, az órák, napok és évek, a költészet épp megfelel erre a célra, a lankadt figyelésre, attól félek. Nagyon gyorsan haladtak mind az előbbiek, egy kicsit úgy elkeseredtem ettől, alig venni észre és nicsak-nocsak, már megint péntek volt, elmúlt három nap keddtől, de sőt, ahhoz képest is letelt vagy négy és negyed ezért hiszed el, hogy szerda dél van, mennyire jó mérni, ha létezik kvarcórád, az időt, mint teret mér le a mértan, na ugye, eljutottunk ehhez a mélységes mély filo- zófiai problémához, olyatén-mód, ahogy az ember lassacskán eljut ide a tegnapból a mához, s a mából majd elkeveredik a holnapba, ha nem is mindnyájan, de egyesek, megúszván mindig épp azt, amit, a pillanatot, lévén esetleg elég ügyesek, nem mintha mindenki örökké meg bírna úszni mindent (akkor állandóan élne) hál' istennek, mivel rémesen unalmas volna neki, s főleg a többiekre nézve. Például ha a fent említett Isten legyártana egy ki- tűnően szerkesztett ürgét, s isteni karban tartani megbízz' az angyalát! az angyalt, de lehetőleg egy fürgét, hogy: ha a jóembernek csak valami bú-baja esnék, bontsd fel szépen, és pakold ki a szerveket, meg a becsöveket, javíts, cserélj, de ne feledd el összevakolni, örökéltűvé így lenne az az ipse, megszűn- vén az Idő neki, meg a Szerda. Ül egy lebukott angyal előttem, összeragaszt, szétrak, megmér, de látja ha' ferde, megint szétrámol, van idő, neki van ideje piszmog rajtam az angyali krampusz. Összeragaszt. Tempósan reparálja a fúgát. Fugit irreparabile tempus. - /Kukorelly Endre Egy gyógynövény-kert - Magvető Könyvkiadó, 1993/
********* Ahogy elrendezem, és ahogy elrendezik magukat ebben a könyvben a versek; egy jól bezárt kert, itt virulnak és száradoznak. Törik, hajladozik, prüszköl és zörög. S hogy megszabadulok tőlük, otthagyom, használja őket, ha lehet, most már valaki más. Ezért, és csak így. (Kukorelly Endre)
Közel harminc esztendeje olvastam először A Karamazovok-at. Most olvasom másodszor. Azt hittem, értem és ismerem. Most tudom, hogy mindig csak „útban leszek" ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak, orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal. Annyi nyomtatott lap között ez a könyv mindig könyv. Az volt és az is marad.
Most ott tartok Karamazov Iván nagy monológjánál, amikor azt mondja, hogy egyetlen gyermek ártatlan kínszenvedése elég ok a tökéletes lázadásra; elég ahhoz, hogy elutasítsam Isten és az üdvözültek öröklétét és minden boldogságát. Kétségtelenül e lázadás a kérdések kérdését érinti. Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha van Gondviselés? A puszta értelem itt nem lát kiutat; szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, aminek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan – nem számíthat irgalomra.
De Ivánnal szemben áll a másik értékrend: Karamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, mégis reakciója nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig való alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé. Hogy miért? Mivel szíve mélyén ő is megtapasztalta ugyan, hogy a világ merő és puszta logika, tények láncsora, de ezzel szemben és efölött „érthetetlenül" szeretet és szépség is – méghozzá mindenekfölött!
Az ő Istene, az ő Jézusa egyszerre koldus és király. Nemcsak királya, de koldusa is a világnak. És koldusként kell is szeretnünk, megértenünk és bebocsátanunk őt, hogy királyunk lehessen. Jézus minden volt, csak nem utópista; mindenre előbb fölkészített minket, mint e világi reményekre és utópiára. Igaz, királyi reménységre jogosította fel imánkat, de csak akkor, ha a szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését is elfogadtuk már. Csak ezzel együtt és csak ezek után.
Kibúvó? Ha Iván szemével nézem, igen. Ha Aljosáéval, nem. Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbeszéde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában vergődő, elmerült lelkeket. Azokat, akikben különben csak a lázadás születne meg maguk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány láttán térdre esnek, mint Dosztojevszkij vagy Karamazov Aljosa, amikor egyedül maradt Istenével.
Fölfűzöm fekete gyöngyeim: elárverezem éjjeleim. Tanulás, csókok, munka, rím: ki ád hát többet, feleim? Három vers csak egy mosolyért. Megértés annak, aki megért. Annak, aki semmire se tart, fizetek egy pofa italt. Annak, aki belém kötött, juttatok pár igekötőt. Annak, aki palira vett, adom boldog perceimet. Ki valamire becsül engem, odaadom mindenem ingyen. S aki túl sokra becsül: ím, józanító kudarcaim. (Ámbár csak számító csalás e potom kiárusítás: olcsón magam azért adom, hogy emelkedjék árfolyamom.)
- (...) Te valamiért szeretsz engem, Aljosa, jól gondolom? - Szeretlek, Ivan, Dmitrij bátyám azt mondja rólad: Ivan - akár a sír. Én pedig azt mondom rólad: Ivan - talány. Még most is talány vagy nekem, de egyet-mást már felfedeztem benned, de csupáncsak ma reggel! - No és mi az? - kérdezte nevetve Ivan. - De nem haragszol meg? - szólt szintén nevetve Aljosa. - Nos? - Hát az, hogy te pontosan ugyanolyan fiatalember vagy, mint a többi huszonhárom éves fiatalember, ugyanolyan fiatal, fiatalka, üde és pompás fickó, hadd mondom ki: zöldfülű kölyök! No, nem sértettelek meg túlságosan? - Ellenkezőleg, meglep ez az egybeesés! - kiáltott fel vidáman, nagy hévvel Ivan. - Mert hidd el, hogy amióta délelőtt találkoztunk ott nála, csakis ezen gondolkoztam magamban, ezen a huszonhárom éves zöldfülűségemen, te pedig most mintha kitaláltad volna, éppen ezzel kezded. Az imént itt ültem, és tudod, mit gondoltam magamban? Bár nem hiszek az életben, bár csalódtam a legdrágább nőben, csalódtam a dolgok rendjében, sőt éppenséggel arról győződtem meg, hogy minden csupa zűrzavar, átkozott, talán pokoli káosz; bár rám szakadt az emberi kiábrándultság minden szörnyűsége, én mégis élni akarok, és ha már egyszer a számhoz emeltem ezt a serleget, hát nem veszem el tőle addig, amíg fenékig ki nem iszom! Egyébként úgy harmincéves koromban bizonyára eldobom ezt a serleget, még ha nem iszom is ki teljesen, és elmegyek... nem tudom, hová. De harmincéves koromig, ezt biztosan tudom, mindent legyőz a fiatalságom, minden kiábrándulást és minden életcsömört. Sokszor kérdeztem magamtól: van olyan kétségbeesés a világon, amely legyőzné bennem ezt a szenvedélyes és talán illetlen életszomjat, és arra jutottam, hogy nemigen van olyan, vagyis hát megint csak harmincéves koromig, aztán pedig már magam se kívánom a folytatást, legalábbis azt hiszem. Takonypóc tüdőbajos moralisták, kivált költők, gyakran alávalónak nevezik ezt az életszomjat. Igaz ugyan, hogy ez részben karamazovi vonás, mármint ez az életszomj, és mindennek ellenére kétségtelenül tebenned is ott lapul, de hát miért volna alávaló? Borzasztó sok centripetális erő van még a mi bolygónkon, Aljosa. Élni vágyom, és élek minden logika ellenére is. Ha nem hiszek is a dolgok rendjében, azért drágák nekem a tavasszal kifeslő, ragadós kis levelek, drága a kék ég, drága némelyik ember, akit - hidd el - néha nem is tudjuk, miért szeretünk, és drága némely emberi hőstett, amelyben talán már régóta nem hiszünk, de a szívünkkel, csupa megszokásból, mégis tiszteljük. No de meghozták a hallevesedet, fogyaszd egészséggel. Pompás a halleves, jól készítik. Én Európába akarok utazni, Aljosa, innen egyenest oda indulok, tudom ugyan, hogy csak temetőbe megyek, de a legeslegdrágább temetőbe, úgy bizony! Drága halottak feküsznek ott, és a sírjukon minden kő elmúlt életük lobogásáról, a hőstettükbe, az igazságukba, a harcukba és a tudományukba vetett hitükről regél, olyan szenvedélyes hitről, hogy - előre tudom - leborulok majd a földre, és sírva csókolgatom azokat a köveket, noha teljes szívemmel meg vagyok győződve, hogy mindez már régóta temető, és semmiképp se több. Nem a kétségbeeséstől fogok sírni, hanem csupán azért, mert boldoggá tesz a kicsorduló könnyem. A tulajdon meghatottságomtól részegülök meg. Szeretem a ragadós tavaszi leveleket, a kék eget, ez az! Itt nincsen szó észről, logikáról, itt a bensejével, az ösztönével szeret az ember, a saját friss, fiatal erejét szereti. Értesz valamit ebből a zagyvalékból, Aljoska, vagy nem? - kérdezte váratlanul felnevetve Ivan. - Nagyon jól értelek, Ivan: az ember a bensejével, az ösztöneivel akar szeretni, ezt gyönyörűen mondtad, és én borzasztóan örülök, hogy ennyire akarsz is élni! - kiáltott fel Aljosa. - Én azt hiszem, hogy legelőször is az életet kell megszeretnie a világon mindenkinek. - Jobban megszeretni az életet, mint az értelmét? - Okvetlenül így kell: előbb azt szeretni, mint a logikát, ahogy te mondod, okvetlenül előbb, mint a logikát, mert csak akkor foghatjuk fel az értelmét is. Ez már régóta dereng előttem. Neked félig már elintézett, nyert ügyed van, Ivan: szeretsz élni. Most igyekezz elrendezni a másik felét is, és meg vagy mentve. - Te már menteni akarsz? Hisz talán nem is állok a pusztulás szélén! No és mi volna az a másik fele? - Az, hogy fel kell támasztanod a halottaidat, akik talán nem is haltak meg soha. No, jöhet a tea. Örülök, hogy elbeszélgetünk, Ivan. - Látom, egészen nekihevültél. Borzasztóan szeretem az ilyen professions de foi-t,[32] éppen az ilyen... novíciusoktól. Szilárd ember vagy te, Alekszej. Igaz, hogy ki akarsz lépni a kolostorból? - Igaz. A sztarecem a világba küld. - Akkor még látjuk egymást ott, a világban, találkozunk harmincéves koromig, amikor már-már elveszem a számtól azt a serleget. Apám nem akar megválni a maga serlegétől hetvenéves koráig, sőt nyolcvanról is ábrándozik, ő maga mondta, és ezt nagyon komolyan veszi, ha pojáca is. Olyan szilárdan áll a kéjencsége talaján, mint a kősziklán... ámbár az is igaz, hogy harmincon túl már nem is igen állhatunk más talajon. De hetvenig - aljasság, jobb harmincig: némi öncsalással megőrizhetjük a "lelki nemesség árnyalatát". (...) [32] Hitvallásokat - Dosztojevszkij: A KARAMAZOV TESTVÉREK - ford. Makai Imre / A világirodalom remekei - Európa Könyvkiadó, 1977/
(Nem tudom, ki hogy van vele, én nem szeretek ilyen hosszú művet számítógépen olvasni. Mindemellett tudom, hogy kell, mert van létjogosultsága e formátumnak is. Nagyon örülök, hogy végre beszereztem Lautréamont Maldoror énekeit, majd a szürrealistáknál beszélhetünk róla, ha van kedvetek: szerintem ezt sem lehet képernyőn olvasni!)
könnyebb: a szellem szabad, A képzelet csaponghat szerteszét, Belekaphat a felhõk üstökébe, Felszánthatja a tenger fenekét, Virágmaggal eget-földet bevethet, Törvénnyé teheti a játszi kedvet, Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad, S vakmerõn méri Istenhez magát... Az alkotás jaj, kísértetbe is visz. A fordítás, a fordítás - alázat. Fordítni annyit tesz, mint meghajolni, Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni, Valaki mást, nagyobbat átkarolva Félig õt vinni, félig vele menni.
Az, kinek szellemét ma körülálljuk, A Legnagyobbnak fordítója volt, A Kijelentés õs-betûire Alázatos nagy gonddal ráhajolt. Látom: elõtte türelem-szövétnek, Körül a munka nehéz árnyai: Az Igének keres magyar igéket. Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv Megcsendíti-e Isten szép szavát? És látom: gyõz, érdes beszédinek Szálló századok adnak patinát. Ó, be nagyon kötve van Jézusához, Félig õ viszi, félig Jézus õt. Mígnem Vizsolyban végül megpihennek, Együtt érve el egy honi tetõt. Amíg mennek, a kemény fordítónak Tán verejtéke, tán vére is hull, De türelmén és alázatán által Az örök Isten beszél - magyarul.
Az élet szép - csodáld meg!
Az élet boldogság - ízleld!
Az élet álom - tedd valósággá!
Az élet kihívás - fogadd el!
Az élet kötelesség - teljesítsd!
Az élet játék - játszd!
Az élet vagyon - használd fel!
Az élet szeretet - add át magad!
Az élet titok - fejtsd meg!
Az élet ígéret - teljesítsd!
Az élet szomorúság - győzd le!
Az élet dal - énekeld!
Az élet küzdelem - harcold meg!
Az élet kaland - vállald!
Az élet jutalom - érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!
„Salamov lágertapasztalata keserűbb és hoszszan tartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket." (Alekszandr Szolzsenyicin)„A XIX. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne... Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincs feloldozás..."
A költő haldoklott. Éhezéstől felpuffadt, nagy kezefeje, csőformájúra nőtt, piszkos körmű, verteién, fehér ujjai a mellén hevertek, nem rejtette el kezét a hideg elől. Azelőtt bedugta az inge alá, a csupasz testére, de ott most túlságosan kevés volt a meleg. A kesztyűjét már rég ellopták. A lopáshoz csupán arcátlanság kellett, fényes nappal lopták el. A vaksi elektromos napot, amelyet bemocskoltak a legyek és még kerek drótkosárba is foglaltak, a magas mennyezet alá erősítették. A fény a költő lábára esett - mintha egy ládában feküdt volna a sűrűn egymás mellett álló emeletes priccsek egyik alsó helyének sötét zugában. Időnként megmozgatta az ujjait, úgy pattogtak, mint a kasztanyetta, és megtapogatta zubbonya gombját, gomblyukát, a kis gödröt rajta, lesöpört róla valami szemetet, aztán újra megállt a keze. A költő olyan hosszan haldoklott, hogy már fel sem fogta, hogy haldoklik. Néha fájdalmasan és majdnem érzékelhetően áthatolt az agyán egy egyszerű és átható gondolat, hogy ellopták a kenyerét, amelyet a feje alá tett. És ez olyan égetően félelmetes volt, hogy kész lett volna vitatkozni, káromkodni, verekedni, kutatni, bizonygatni. De erőtlen volt hozzá, s a kenyér képe egyre halványult... És most másra gondolt. Arra, hogy valamennyiüknek át kell kelni a tengeren túlra, de valami okból késik a hajó, és jó, hogy ő itt van. És ugyanilyen könnyedén és homályosan a nagy anyajegyre gondolt a barakk naposának arcán. A nap nagy részében azok az események jártak a fejében, amelyek betöltötték itteni életét. A képek, amelyek felderengtek szeme előtt, nem a gyerekkor, az ifjúság, a siker képei voltak. Egész életében sietett valahova. Nagyszerű volt, hogy most nem kell sietni, hogy ráérősen gondolkodhat. És lassan a halál előtti mozdulatok egyformaságára gondolt - arra, amit megértettek és leírtak az orvosok, előbb, mint a festők és a költők. Hippokratész arca tűnt fel előtte - az ember halál előtti maszkját ismeri akármelyik medikus. A halál előtti mozdulatok titokzatos egyformasága szolgált ürügyül Freudnak a legmerészebb hipotézisekhez. Az egyformaság, az ismétlődés nélkülözhetetlen talaja a tudománynak. Azt, hogy a halál megismételhetetlen - nem orvosok, hanem költők tanulmányozták. Jólesett tudatára ébredni, hogy még tud gondolkodni. Az éhezés keltette émelygést már rég megszokta. És minden egyenrangú volt - Hippokratész, az anyajegyes arcú napos és a tulajdon piszkos körme.
Az élet beleszállt és kiszállt belőle, haldoklóit. Aztán újra megjelent az élet, kinyílt a szeme, gondolatai támadtak. Csak a vágyai nem tértek vissza. Sokáig élt a világban, ahol gyakran kellett megmenteni az emberek életét - mesterséges légzéssel, glukózzal, kámforral, koffeinnel. A halott újra életre kelt. Miért is ne? Hitt a halhatatlanságban, az igazi emberi halhatatlanságban. Gyakran járt a fejében, hogy egyszerűen nem létezik semmiféle biológiai ok, amely miatt az ember ne élhetne örökké... Az öregség csupán gyógyítható betegség, s ha nincs ez a máig is megfejthetetlen, tragikus félreértés, akkor örökké élhetne az ember. Vagy amíg el nem fárad. Ó pedig egyáltalán nem fáradt bele az életbe. Még itt sem, ebben az átmenő barakkban, a „tranzitkában", ahogy előszeretettel emlegették az ittlakók. Ez a rémségek előcsarnoka volt, de nem maguk a rémségek. Ellenkezőleg, itt élt a szabadság szelleme, és ezt mindenki érezte. Előttük volt a láger, mögöttük a börtön. Ez a béke „útközbeni világa" volt, s a költő megértette ezt.
Volt még egy útja a halhatatlanságnak, a tyutcsevi.
„Boldog, ki látta e világot végzetes perceiben."
De ha ő már, mint látjuk, nem lehet halhatatlan emberi alakban, testi valóságában - az alkotói halhatatlanságot már mindenképpen megérdemelte. A huszadik század legnagyobb költőjének nevezték, s ő gyakran gondolta, hogy ez valóban így van. Hitt abban, hogy a versei halhatatlanok. Nem voltak tanítványai - de vajon tűrik-e őket a költők? írt prózát is - rosszat -, írt cikkeket. De csak verseiben tudott valami újat adni a költészetnek, valami fontosat, ahogy mindig hitte. Egész elmúlt élete: irodalom volt, könyv, mese, álom, s csak a jelen volt valóságos élet.
Mindezt nem polemikus éllel gondolta végig, hanem titkon, valahol mélyen magában. Ezekhez a té-pelődésekhez nem volt elég szenvedélye. Rég elhatalmasodott rajta a közöny. Micsoda jelentéktelen ostobaság, egérfutkosás volt mindez az élet rossz terhéhez képest! Csodálkozott magán - hogy gondolkozhat így a verseiről, amikor már minden eldőlt, s ezt ő nagyon jól tudta, jobban, mint bárki. De hát ki ? Kinek kell ő itt és kivel egyenlő? Valami oknál fogva mindezt meg kellett érteni, s ő várt... és megértette.
Azokban a percekben, amikor az élet visszatért testébe, és félig hunyt, zavaros szeme egyszer csak látni kezdett, szemhéja megremegett és megmozdultak az ujjai - visszatértek gondolatai is, amelyekről nem hitte, hogy az utolsók.
Az élet magától lépett be, mint egy hatalmaskodó háziasszony; ő nem is hívta, mégis belépett a testébe, agyába, belépett, mint a versek, mint az ihlet. És ennek a szónak jelentése először tárult fel előtte egész teljességében. A költészet volt az az életadó erő, ami éltette. Szó szerint. A versek kedvéért élt, a versekkel élt.
Most annyira szemmel látható volt, olyan érzékelhetően világos, hogy az ihlet volt az élet: halála előtt adatott megtudnia, hogy az élet nem volt más, mint ihlet, igen, ihlet.
És örvendett, hogy megadatott neki felismerni ezt az utolsó igazságot.
A versek jelentették az egész, az egész életet: a munka, a lódobogás, a ház, a madár, a szikla, a szerelem - az egész élet könnyen belefért a versekbe, és kényelmesen elhelyezkedett bennük. És ennek így is kellett lennie, hiszen a versek - szavak voltak.
A strófák most is könnyen életre keltek, egyik a másik után, és bár régen nem írta le, le sem tudta írni verseit, a szavak mégis könnyen feltámadtak, egy-egy adott és minden alkalommal szokatlan ritmusra. A rímek voltak a kutatók, a szavak és fogalmak mágikus kutatásának műszerei. Minden szó a világ egy része volt, válaszolt a rímnek, s az egész világ valamilyen elektronikus gép sebességével száguldott előtte. Mind azt kiáltotta: engem válassz! Ne, engem! Nem kellett keresni semmit. Csak eldobálni kellett. Mintha két ember lett volna jelen - aki alkot, aki teljes iramban meglódította a lendkereket, meg a másik, aki válogat és időnként leállítja a megindított gépezetet. És látván, hogy ő - két ember, a költő megértette, hogy most igazi verset ír. És aztán, ha nem írta is le? Leírni, kinyomtatni: hiúságok hiúsága. Ami nem önzetlenségből születik, nem a legjobb. A legjobb az, amit nem írtak le. Ami megszületett és eltűnt, nyomtalanul semmivé foszlott. Csak a semmivel össze nem téveszthető alkotómunkát érezte, csak az bizonyítot ta, hogy megalkotta a verset, hogy nagyszerűt alkotott. Nem téved-e? Csalhatatlan-e alkotói öröme?
Eszébe jutott, hogy költőileg milyen gyámoltala-nok voltak Blok utolsó versei, és mintha Blok ezt nem értette volna...
A költő megálljt parancsolt magának. Ezt könynyebb volt megtenni itt, mint valahol Leningrádban vagy Moszkvában.
Most azon kapta magát, hogy már régen nem gondolkozik semmin. Az élet megint kiszállt belőle.
Hosszú órákat feküdt mozdulatlanul, s akkor váratlanul meglátott a közelében valami célgömbhöz vagy geológiai térképhez hasonlót. A térkép néma volt, s ő gondosan igyekezett megérteni, mit ábrázol. Jó sok idő telt el, amíg felfogta, hogy a tulajdon ujjait látja. Ujjai végén még ott voltak a tövig szívott, végigszopott mahorkacigaretta barna nyomai - az ujjbegyeken tisztán látszott a daktiloszkópiai rajzolat, akár egy domborzati térképen. A rajzolat egyforma volt mind a tíz ujján, a fák évgyűrűihez hasonló, koncentrikus körök. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában megállította a sétányon egy kínai, aki a házuk pincéjében működő mosodában dolgozott. A kínai megfogta az egyik kezét, majd a másikat, felfelé fordította a tenyerét és izgatottan kiáltott valamit a maga nyelvén. Mint kiderült, a szerencse fiának mondta a kisfiút, akit szerencsés jellel jegyeztek meg. Erre a szerencsejegyre gyakran emlékezett a költő, különösen akkor, amikor első versesfüzetét kinyomtatták. Most harag és irónia nélkül gondolt vissza a kínaira. Mindegy volt már neki.
A legfőbb, hogy még nem halt meg. Mellékesén: mit jelent az, hogy meghalt, mint költő ? Valami gyermekien naiv dolog kell hogy legyen a halálában. Vagy valami szándékolt, valami színpadias, mint Jeszenyinében, mint Majakovszkijéban.
Úgy halt meg, mint egy színész - ez még érthető. De vajon úgy halt-e meg, mint egy költő?
Igen, megsejtett valamit abból, ami várt rá. A tranzitlágerben volt ideje sok mindent megérteni és megsejteni. És örült, csendesen örült erőtlenségének és reménykedett abban, hogy meghal. Eszébe jutott egy régi börtönbeli vita, hogy mi a rosszabb, mi a szörnyűbb: a láger vagy a börtön - senki nem tudta igazán, spekulatív érveket sorakoztattak fel. És milyen kegyetlenül mosolygott az az ember, akit a lágerből hoztak ebbe a börtönbe! Örökre megjegyezte a mosolyát, úgyhogy még felidézni sem merte.
Lám csak, milyen ügyesen becsapja őket - azokat, akik kerek tíz évre idehozták - ha most meghal! Néhány éve még száműzetésben volt és tudta, hogy örökre feljegyezték a különleges listákra. Örökre?! Az arányok eltolódtak és megváltozott a szavak értelme.
Újra érezte, hogy kezd beléáradni az erő, igen, dagadni, mint a tenger. Többórás dagály. Nyomában ott az apály. De hiszen a tenger sem távozik tőlünk mindörökre. Még visszatér.
Váratlanul enni kívánt, de nem volt ereje megmozdulni. Lassan, nagy nehezen felderengett, hogy a mai levesét odaadta a szomszédjának, hogy egy bögre forró víz volt az egésznapi tápláléka. A kenyéren kívül, persze. De a kenyeret régen osztották, nagyon régen. A tegnapit meg ellopták. Valakinek volt még ereje lopni.
így feküdt, könnyedén és lélektelenül, amíg fel nem virradt a reggel. A villanyfény kissé elsárgult és nagy furnértálcákon behozták a kenyeret, mint mindennap.
De ő már nem nyugtalankodott,, nem nézte ki magának a serclit, nem sírt, ha nem neki jutott. Nem tömte a szájába remegő kézzel a pótadagot - és a pótadag egy pillanat alatt elolvadt a szájában, orrcim-pái megfeszültek, egész lényével érezte a friss rozskenyér ízét és illatát. A pótadag már nem is volt a szájában, pedig még nyelni sem volt ideje vagy megmozdítani az állkapcsát. A falat kenyér elolvadt, semmivé lett, és ez csoda volt, egyike a sok itteni csodának. Nem, most nem nyugtalankodott. De amikor a kezébe adták a napi kenyéradagját, átfogta verteién ujjaival és a szájához szorította. Harapdálta skorbut-pusztította szájával, vérzett az ínye, a fogai inogtak, de nem érzett fájdalmat. Minden erejével a szájához szorította a kenyeret, tömte, szívta, tépte és rágta... Szomszédai fékezték meg:
- Ne edd meg mind, majd aztán megeszed, később...
És a költő megértette. Tágra nyitotta a szemét, de nem engedte ki szederjes ujjai közül az összevérzett kenyeret.
- Később? Mikor? - kérdezte tisztán érthetőn. És lehunyta a szemét.
Estére meghalt.
Csak két nappal később „írták le". Leleményes szomszédainak sikerült a kenyérosztásnál két napig megkapni a halott adagját; a halott felemelte a kezét, mint egy bábu. így hát két nappal előbb halt meg halála dátumánál. És ez nem elhanyagolható részlet jövendő életrajzírói számára.
Rab Zsuzsa fordítása
Az egyik legmegrendítőbb története a Cherry brandy, a költő megnevezése nélkül, de nyilvánvalóan
Oszip Mandelstamról.
...Szeretem az utcákon bolyongva nézegetni az ismeretlen járókelőket, tanulmányozni arcukat, és találgatni: kik lehetnek, hogyan élnek, mivel foglalkoznak, és mi tartja fogva érdeklődésüket most, ebben a percben. Láttam egy mesterembert s vele egy csepp fiúcskát, és rögtön arra gondoltam, hogy meghalt a felesége, alig egy hónapja, és isten tudja, mért, de biztos, hogy tüdővészben. Az árva fiúcskára (apja egész héten a műhelyben dolgozik) egyelőre holmi öreganyó visel gondot, a pincesorban, ahol egy bérelt kamrában, de lehet, hogy csak egy sarkában laknak. Most azonban, vasárnap lévén, az özvegyember messze járt a kisfiúval, valahol a viborgi negyedben, egyetlen rokonuknál, több mint valószínű, az elhunyt nővérénél, akihez azelőtt csak néha-néha mentek, s aki egy paszományos altiszt felesége, és biztosan valami dromedár kincstári épületben laknak, szintén az alagsorban, de külön lakásban. A nővér talán szánakozva emlegette a megboldogultat, de csak hébe-hóba; valószínű, az özvegy sokat sóhajtozott a vendégségben, habár mindvégig komor volt, ritkán és keveset beszélt, bizonyára munkájával kapcsolatos általánosságokat mondott, de még ezt is hamar abbahagyta. Valószínű, asztalra tették a szamovárt, és teát iszogattak. A kisfiú egész idő alatt a sarokban üldögélt, a lócán, duzzogva, idegenül, míg végül elaludt. A nagynéni s férjura nemigen törődött vele, de nagy sokára mégiscsak adtak neki egy kis tejet és kenyérkét, s az altiszt-házigazda, aki addig felé se fittyentett, kedveskedésképpen élcelődő megjegyzést tett a gyermekre, de valami igen borsosat, otrombát, és ő maga (mellesleg egymaga) jót nevetett rajta, az özvegy viszont, a jó ég tudja, miért, zordul rárivallt a kisfiúra, mire amannak menten ki kellett mennie, és az apa, most már szó nélkül, gondterhelt ábrázattal kivitte egy percre a szobából... Ugyanolyan fakón és hivatalosan búcsúzkodtak, ahogy beszélgettek, a kölcsönös előzékenység és az illem rendje-módja szerint. Az apa karjára nyalábolta a gyermeket, és a viborgi negyedből hazavitte a Lityejnajára. Holnap ismét megy a műhelybe, a kisfiú pedig az öreganyóhoz. Hát igen, az ember jár-kél, és minduntalan ilyen haszontalan kis történeteket fundál ki a saját szórakoztatására. Nincs semmi értelme, és nem lehet kimagozni belőle semmi épületeset. Ezért fog el a mélabú, tétlen, nyári vasárnapokon, Pétervár poros, borongó utcáin. Hogyan? Sose gondoltak még rá, hogy Pétervár utcái borongok? Én úgy érzem, ez a legborongóbb város a világon.
A tenyerező kisfiú
Fura népség a gyereknépség, beleveszik magukat az ember szívébe, s ott derengnek benne. Karácsony előtt és a szentestén egy kisfiút láttam álldogálni az utcán, egy forgalmas sarkon, nem lehetett több hétesztendősnél. Csaknem nyáriasan volt öltözve a csikorgó fagyban, de a nyakában ócska rongy lógott - tehát valaki mégiscsak ..gondoskodott róla", mielőtt kiküldte. A fiú „tenyerezett"; ez szakkifejezés, annyit jelent, mint koldulni. A műszót ezek a kisfiúk maguk találták ki. Rengetegen vannak a hozzá hasonlók, ott téblábolnak az utunkban, és betanult szöveget nyüszítenek; ez azonban nem nyüszített, és olyan ártatlanul beszélt, olyan szokatlanul és bizalommal nézett a szemembe - valószínű, még kezdő volt a szakmában. Kérdezősködésemre azt felelte, hogy a nővére betegen fekszik, és hogy nincs munkája; lehet, hogy igaza volt, de csak később tudtam meg, hogy teméntelen ilyen fiúcska van: a legdermesztőbb hidegben is kikergetik őket „tenyerezni", és ha üres kézzel mennek vissza, bizonyára verés várja őket. Ha összekoldul néhány kopejkát az ilyen kisfiú, elgémberedett, vörös kézzel hazamegy holmi pincébe, ahol valami szedett-vedett kompánia dorbézol, afféle jómadarak, akik „a vasárnap végett szombaton letették a munkát a gyárban, de szerda este előtt fel se veszik". Ott, a pincében velük együtt isznak éhes, agyba-főbe vert asszonyaik, és ugyanitt szoptatják éhes csecsemőiket. Vodka, piszok, züllés, de főképp vodka. Az összekoldult kopejkákkal a kisfiút nyomban a kocsmába szalasztják, és ő még bort is hoz. A tréfa kedvéért néha neki is beleöntenek a szájába egy kisüveg pálinkát, és hahotáznak,
...és döntötte a gonosz vodkát
belém könyörtelen...
Amikor valamelyest felcseperedik, gyorsan berakják valami gyárba, de a keresetét most is le kell adnia a kompániának, és azok újra elisszák. Ezek a gyermekek azonban már a gyári munka előtt vérbeli bűnözőkké válnak. Csavarognak szerte a városban, pincezugokba bemásznak, és suttyomban ott éjszakáznak. Egyikük több egymást követő éjszakát is egy házmesternél töltött valami kosárban, és amaz nem vette észre. Magától értetődően tolvajokká válnak. A tolvajlást már egy nyolcéves gyermek is szenvedéllyel űzi, s gyakran halvány fogalma sincs róla, hogy bűnös dolgot művel. A végsőkig elviselnek mindent - éhséget, fagyot, verést - egyetlenegyért, a szabadságért; idővel megszöknek a kompániától, és már a maguk csavargó-életét élik. Ezek az elvadult kis lények néha semmit sem tudnak, sem azt, hogy hol élnek, milyen nemzethez tartoznak, van-e Isten, van-e cár; olyan híreket hallani felőlük, hogy el sem akarja hinni az ember, de ettől függetlenül mindez tény és való.
Egy kisfiú Jézuska karácsonyfájánál
Regényíró vagyok, és azt hiszem, ez a történet az én történetem. Nem is tudom, miért írom, hogy „azt hiszem", amikor biztosan tudom, hogy az enyém, s közben mégis szüntelenül úgy rémlik, valahol és valamikor megtörtént, pontosan így történt, egyszer, egy szentestén, egy bizonyos nagyvárosban, a csikorgó fagyban.
Egy kisfiú rémlik fel előttem, valami pincében, olyan kicsi kisfiú, olyan hatesztendősféle, vagy még annyi se. Ez a kisfiú reggel felébredt a nyirkos, hideg pincében. Reszketett a vásott gúnyácskában. Lehelete fehér páraként lebegett, s ő a sarokban, egy ládán kuporogva, unalmában huhukolva eregette szájából e párát, és szórakozásképpen elnézte, mint lebeg. Ámde marta gyomrát az éhség. Reggel óta többször odasomfordált a dikóhoz, melyen lángos-vékony derékaljon, vánkos helyett holmi batyuval a feje alatt, beteg anyja feküdt. Vajon hogy került ide? Idegenből jöhetett a kisfiával, és hirtelen megbetegedett. A pince gazdasszonyát két napja bekísérték a rendőrségre; a lakók szétszéledtek, küszöbön volt az ünnep, de az árván maradt ószeres már napok óta holtrészegen feküdt, be sem várva az ünnepet. Az odú másik sarkában egy reumától gyötört nyolcvanesztendős anyóka nyögdécselt, valamikor dajka volt valahol, s most, magányosan haldokolva, óbégatott, zsémbelt a kisfiúval, úgyhogy az már félt közelébe menni a vackának. Vizet még csak talált a pitvarban, de egy kis száraz kenyeret sehol se lelt, és már vagy tizedszer oldalgott oda anyjához, hogy felébressze. Végül félni kezdett a sötétben: már rég bealkonyult, de világot senki sem gyújtott. Kitapogatta anyja arcát, és csodálkozott, hogy meg se rebben, és hideg, mint a fal. „Nagyon hideg van itt" - gondolta a fiú, még álldogált valameddig, kezét a halott vállán felejtve, majd előkotorta a dikóról ellenzős sapkáját, és lábujjhegyen kiosont a pincéből. Már előbb is elment volna, de félt a nagy kutyától, fenn a lépcsőházban, egész nap vonított a szomszéd ajtókban. De a kutya már nem volt ott, s a kisfiú kiszaladt az utcára.
Jaj, istenkém, micsoda város! Sose látott még ilyet. Ahonnan jött, sötét köd tespedt éjszakánként, egy szem lámpa derengett az egész utcában. A töpörödött faházikók zsalui zárva, kora szürkületkor már egy lélek sincs az utcán, az emberek házukba húzódnak, s a falkányi kutya rákezdi a vonítást, száz, ezer, és vonítanak, ugatnak egész éjjel. De ott azért jó meleg volt, és enni adtak, itt más - Jajj istenkém, ha ehetne! És micsoda lárma, dübörgés, micsoda fényesség, és emberek, lovak és hintók, és fagy, fagy! Fagyott pára dől a hajszolt lovakból, forrón fújtató pofájukból; patkójuk a porhanyó havon át peng a kövezeten, és mindenki úgy tolong, jaj, istenkém, de jó lenne enni, ha csak egy falatkát, és hirtelen belehasít ujjacskáiba a fájdalom. A rend őre elhalad mellette, de félrefordul, hogy ne lássa meg a kisfiút.
Nini, egy másik utca, milyen széles! Jaj, itt biztosan agyonnyomják; hogy kiabálnak, futnak, hintók suhannak, és ez a fény, ez a fény! Hát ez meg micsoda? Ó, milyen nagy üveg, és az üveg mögött szoba, és a szobában mennyezetig érő fenyő: karácsonyfa, és a karácsonyfán mennyi csillagsziporka, mennyi aranypapír és alma, és körös-körül babák, kicsi lovak; és a szobában gyermekek szaladgálnak, olyan kis takarosak, tiszták, nevetnek és játszanak és esznek és isznak. Ni, az a kislány táncra perdült egy kisfiúval, milyen gyönyörű kislány! Haliga, szól a zene, kihallatszik az üvegen. A kisfiú néz, bámul, már ő is nevet, pedig már a lábacskáján is fájnak az ujjak, a kezén meg egészen pirosak, már hajlítani sem tudja, már mozdítani is fáj. És a kisfiú hirtelen rádöbbent, menynyire fájnak az ujjai, sírva fakadt, és futásnak eredt, és lám, egy másik üvegen túl másik szoba tárul elé, fenyőfák vannak itt is, és az asztalokon pirog, van mindenféle, mandulás piros meg sárga, és ül ott négy gazdag úrhölgy, és aki jön, annak pirogot adnak, és percenként nyílik az ajtó, és sok uraság jön be az utcáról. A kisfiú odasettenkedett, hirtelen kinyitotta az ajtót és belépett. Juj, hogy rárivalltak, hogy hadonásztak felé! Egy úrhölgy sebbel-lobbal odasietett, egy kopejkát nyomott a markába, és kinyitotta előtte az ajtót. Hogy megszeppent a kisfiú! A kopejka nyomban kigurult a kezéből, és végigcsilingelt a lépcsőkön: dermedt, vörös ujjaival nem tudta megfogni. A kisfiú kirohant, és futott, futott, gyorsan, gyorsan, maga sem tudva, hova-merre. Legszívesebben újra sírva fakadt volna, de már fél és szalad, szalad, és fújja a kezecskéit. És elfogja a szomorúság, amiért egyszerre olyan egyes-egyedül maradt, és minden olyan félelmes, és hirtelen... jaj, istenkém, mi ez már megint? Tömegbe verődve állnak az emberek és bámulnak: egy ablakban három bábu áll az üveg mögött, picik, piros és zöld ruhácskában, és egészen, egészen olyanok, mintha élnének! Valami öregemberke áll közöttük, és mintha egy nagy hegedűn játszana, és a babák taktusra bólogatnak fejecskéjükkel, és egymásra pillogatnak, és ajkuk mozog, mintha beszélnének - csak épp az üvegtől nem hallani. A kisfiú először azt hitte, hogy élnek, és amikor rájött, hogy csak bábuk - felnevetett. Sose látott még ilyen bábukat, ugyan honnan tudta volna, hogy léteznek! És sírhatnékja támadt, és mégis nevet, nevet a bábukon. Hirtelen érzi, hogy hátulról valaki elkapja a gúnyáját: nagy, gonosz suhanc állt mögötte, lecsapott a kisfiú fejére, letépte róla a sapkát, s közben bokán rúgta. A kisfiú a földre zuhant, nagy kiabálás kerekedett, benne meghűlt a vér, felugrott és futott, futott, maga sem tudva, hová, be egy kapu alá, egy idegen udvarba - és megbújt a farakás mögött: „itt nem találnak meg, sötét is van".
Leguggolt és összekuporodott, szusszanni se mert a félelemtől, de hirtelen, egészen váratlanul, olyan jó érzés fogta el: egy csapásra kiállt a fájdalom kezéből-lábából, és olyan meleg lett, olyan meleg, mint a kemencepadkán; egész testében összerezzent: jaj, majdnem elaludt! Milyen finom lenne itt aludni. „Üldögélek még egy kicsit, aztán visszamegyek, nézni a bábukat", mondta magában és elmosolyodott, ahogy rájuk gondolt: „Egészen olyanok voltak, mintha élnének!" És hirtelen meghallotta, hogy anyja dúdol fölötte egy dalocskát. „Mama, alszom, jaj de jó itt aludni!"
- Gyere az én karácsonyfámhoz, kisfiú - suttogta fölötte egy
szelíd hang.
Már-már azt hitte, anyja az, de nem, nem ő volt; nem látta, ki szólíthatta, de valaki fölé hajolt, és átölelte a sötétben; ő odanyújtotta a kezét és... és egyszerre... ó, milyen fényözön! Ó, mekkora karácsonyfa! Nem is fenyőfa ez, ilyen fát még sose látott! Hol van vajon? Minden csillog, minden ragyog és körös-körül csupa bábu - de mégsem: kisfiúk, kislányok, csak olyan fényesek, mind körötte sürgőlődnek, feléje repülnek, csókolgatják, kézen fogják, viszik magukkal, és már ő is repül, és látja: anyja nézi, és boldogan nevet
felé.
— Mama! Mama! Jaj de jó itt, mama! - kiáltja oda a kisfiú, és újra csókolóznak a gyerekekkel, és ő szeretne máris mesélni nekik a bábukról ott az üveg mögött. „Kik vagytok, kisfiúk? Kik vagytok, kislányok?" - kérdi nevetve, csorduló szeretettel.
- Ez itt a Jézuska karácsonyfája - felelik. —
A Jézuskánál mindig áll egy karácsonyfa ezen a napon, azoknak a kisgyermekeknek, akiknek amott nincs karácsonyfájuk...
És megtudta, hogy ezek a kisfiúk, kislányok ugyanolyan gyermekek voltak, mint ő, de ki megfagyott még a kosárban, amelyben odatették a pétervári csinovnyikok ajtói elé, ki elsorvadt annál a nőnél, akihez az otthonból kiadták, ki éhen pusztult anyja kiszikkadt emlőin (a szamariai éhínség idején), ki pedig megfulladt a harmadosztályú vasúti kocsik bűzében, és most mind itt vannak, olyanok, mint az angyalok, a Jézuskánál vannak, aki jár-kél a földön, feléjük nyújtja kezét, és idevezeti őket gyarló anyjukkal együtt... Itt állnak mind az anyák és sírnak; mind megismeri kisfiát, kislányát, és ők odarepülnek hozzájuk, kis kezükkel letörlik könnyeiket, csókolgatják, és kérlelik őket, hogy ne sírjanak, hiszen olyan jó itt...
Lent pedig, reggel, a házmesterek megtalálták a bemenekült s a farakás mögött megfagyott kisfiú holttestét... Megtalálták az anyái is... O már előbb meghalt; anya és gyermeke viszontláthatta egy mást Isten színe előtt, a mennyben. De miért mondtam el ezt a történetet, amely annyira nem illik egy köznapi, józan naplóba, méghozzá egy író naplójába? Hiszen azt ígértem, hogy főként megtörtént eseményekről fogok írni. Csakhogy ez az éppen: minduntalan úgy rémlik nekem, s úgy érzem, hogy mindez valójában is megeshetett - mármint ami a pincében és a farakás mögött történt; ami pedig a Jézuska karácsonyfáját illeti - bizony, nem tudom, mit mondjak, igaz lehetett-e, vagy sem. Azért vagyok regényíró, hogy képzeletemet szárnyára bocsássam.
(fordította Grigássy Éva)
(Dosztojevszkij - Tanulmányok, levelek, vallomások
Magyar Helikon 1972)
Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.
(János evangéliuma, XII. 24.) -- Persze, csak azért vagyok ennyire asszociatív, mert Dosztojevszkij ezt választotta mottóul A Karamazov testvérekhez. Ez a bibliai idézet olvasható D. síremlékén is. Egyébként mindig rá kell jönnöm, hogy a Bibliát gyérül ismerem. Mondjuk, amíg zavar, addig jó! (Haladok, haladok: tizenévesen nem értettem Tóth Árpád versében az áldott (égő) csipkebokor metaforáját.)
A fiamék magyartanárának kedvenc mondása, hogy "Egyél, fiam, mézet!" Sokáig fogalmam sem volt, hogy a Példabeszédekben szerepel! (Egy gúglizás során bukkantam rá véletlenül.) Mellesleg a gyereknek sem, pedig korábban hat évig egyházi oskolában okították, s rendszeresen járt aranymondás-versenyekre.
Nincs oly vitorlás, mint a könyv, Mely messzi elragad; Sehol oly versenyfutás, Mint a könyv-oldalak.
A koldus is átkelhet itt És vámot sem fizet; Mily felséges versenykocsi: Hord emberszíveket. - fordította: Weöres Sándor
** (887)
Kinőjük a szerelmet is, S fiókba rejtjük el, Míg ódon holminak tűnik, Mit egy ősünk viselt. - fordította: Tábor Eszter
**
(664)
Minden teremtett lény közül Egy kellett volna csak. Mikor lélektől fut az ész S kibúvó sem marad; Mikor lényeg szerint, külön Mered a volt s a van, S a hús rövid tragédiája Homokként elsuhan, S a dolgok királyi szinén Felszakad már a köd - Látom, mily atomot szerettem Minden porszem fölött! - fordította: Tótfalusi István
**
(135)
Vízre a szomj tanít, Földre: járt Óceán, Üdvre: beléhaló, Békére: harci sír, Szerelemre: a sír, Madárra: hó. - fordította: Károlyi Amy
**
(1212)
Ha elhangzott A szó, halott: Sokan hiszik.
Szerintem Éppen akkor Születik. - fordította: Károlyi Amy
**
(1047)
A létnek kezdete És vége egyezik, Egy tövön két virág, Csak így különbözik.
Egy magból két külön Bimbóvá fejlenek, Mikor lehullanak, Csak akkor teljesek. - fordította: Károlyi Amy
A fotó sokáig az egyetlen ismert portré volt róla.
"A papír hátára megfogalmaztam a saját gyászjelentésemet:
"Polcz Alaine, megszabadult. Testét a Farkasréti temetőbe helyezzük" – ekkor meg ekkor.
A gyászjelentés meg a hátoldala ott maradt az íróasztalomon. Miklós későn jött haza. Megérkezett, elolvasta, berontott hozzám. "Mi ez?" "Megfogalmaztam a partecédulám, mert nem szeretem, ha bonyolult." Rám nézett, dühösen és fölháborodva. "Megbolondultál? Mindenki rajtam fog nevetni, azt hiszik, hogy tőlem szabadultál meg!"
Később, ezen nevetve, Kisorosziban az övét és az enyémet is megírtuk.
Ezt a pár sorát az egyik születésnapomra adta át:
"Egy tájba lépek ki Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet. De azért még változatlanul itt vagyok köztetek. Sőt, még csak most kezdődik minden."
"Számolom az éveket, a tennivalókat. Beosztom...közeledik. Felkészülni, álmodni. Igen, fontosak az álmaink. Tegnap álmomban Miklós egy ösvényre vitt, hogy kedvemre a zöld ligetbe érjünk, ahol sokan voltak, valami történt ott. De az út sáros volt, tiltakoztam: "Sáros lesz a cipőm!" Erre ő azt mondta: "Ne törődj vele! A friss sarat könnyebb letörölni, mint a rászáradt régit!" Mit siratok több mint egy félévszázada - amit már nehéz letörölni? "Adj szót a fájdalomnak - mondja Shakespeare. Erre kértem a vallomásírókat. Így állt össze ez a könyv. Leírjuk, nem írjuk. Siratunk, feldolgozunk? "A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig." Egyre többet tűnődöm ezen. Úgy érzem, jó hasonlat, amire rájöttem: A seb begyógyul, de heg marad. Már nem fáj, de amíg élek, megmarad.
A’ moldvai kath. anyaszentegyház' két szászad előtti állapotjáról.
Ezerhatszáz negyvenhatodik eszt. october' 19. napján, nagy bajjal és a' költség' hiánya's vizáradások miatt még nagyobb úti akadályokkal küzdve, Bákóbúl Jászvásárba siettünk, hogy innét Isten' vezérlése mellett Hussba érkezvén a' látogatást elkez-denők. Magunkhoz hivók tehát tiszt. Simon minorita missionarius atyát, ez időn Baja' plebánusát: hogy kocsijával megjelenvén, hacsak Jászvásárig is, miután egy lovunknál több nem vala, bennünket elvinni sziveskednek. Megjelent ő, kinek és Zlatom János urnák (ki, Oláhországból Jassiba szándékozván, Bakóban hozzánk szállott) társaságában, 15 tallér útiköltséggel megindultunk. Utazásom' első napiján a' P. Simon' lovai úgy ellankadtak, hogy a' hat mérföldre távolított Románba késő éjjel érénk be; és innét visszatérni kényteleníteténk, ha az említett Zlatom úr rajtunk nem könyörül. Illy körülményben P. Simon haza sietett, hol szegénységünket híveinek elbeszélvén , buzgón ajánlott. Ezek félhordó bort ajándékozának, mellyet a' tisztelt atya eladott, az árát (15 tallért) hiven kezünkhöz szolgáltatván. Mi azonban october' 23-dikán Jászvásárba érkeztünk: hol P. Beké Pál jezsuitát — kit magunk mellé püspöki látogatásunk' idejére magyar tolmácsnak és prédikátornak megkértünk vala—nem találván, nyolcz napig várakoztunk; 's óhajtott megérkezése után, mindszent-napján a' tiz magyar mérföla messzeségre fekvő Huss felé indultunk.
Huss
Három dombon emelkedő mezőváros, regényes és termékeny környékkel. Nevezetét a' Magyarországból száműzetett sopronyi és pozsonyi magyar hus-sitáktól 1460. körül nyerte. Ezek még most is magyar nyelven éneklik a' misét és lytaniát: mit mi, a' hivek' megegyezésével, úgy mérséklettünk, hogy a' mise és hozzátartozandók latin — , a' mise előtti és utáni énekek pedig magyar nyelven mondassanak. A' katholikusok' egyháza szép helyen épült, de olly alaktalan, hogy külsejét tekintvén paraszt kunyhónak véltük. Anyaga: fa, sár és szalma. Papja: Rapczon Mihály székely-magyar. A'lakosok magyarok és oláhok, de sokkal számosbak a' magyarok és mindenben elsők. Különös tisztelkedő szokásuk borral megtöltött 8 — 10 messzelyes kobakokat ajándékozni. Illyenekkel tisztelének meg minket is. A' katholikusok' száma 682, kikhez P. Beké mindennap magyar egyházi beszédeket tartott. Bérmáltunk 124-et:. sokkal többet, ha a'fejedelmi szolgálat némellyeket nem foglalatoskodtala. Itt eze lőtt még csak nevét sem hallották ezen szentségnek. A' Pruth' partján két év előtt egy major (szállás), 's benne tizenkét kath.magyar ház létezett, de a' huzás-vonás miatt elszéledtek; némellyek Tatárországnak Csöbörcsök nevű városába, mások a'szóm* szed Hussba vonultak.
V aslu.
Husstól 4 magy. mföldnyi távulságra eső mv. Hajdan több mint 300 családból álló magyarok lakták, szentegyházzal, pappal és tanítóval ellátvák , ma a' boldogabb múltra romok emlékeztetnek. A' templom elpusztult a' temetkező helyre tehénólak építettek; a' kat. nep dögmirigy' áldozatja, tatárok'
rabszolgája, vagy részint nem egyesült-görög hitű lett. Hat év előtt még 30, ma 4 kath. házot 16 lélekkel, számlál. Ámbár Jászvásártól nincs igen messze, soha missionariusok meg nem látogatták. — November' 8-kán
Bar lad
mezővárost köszöntők. Lakosai: oláhok, örmények és magyarok. Katholikusok 30 házban 150-en vannak. A'kisdedfatemplomban papjok'hiányát csekélyfizetéses iskolatanító pótolja, ki az ünnepeket 's böjti napokat kihirdeti, és az összegyülekezett hiveknek magyarul énekel 's magyar postillákot olvas. Ezeket is sem missionariusok sem püspök, nemzedék óta, fel nem keresték.
Barladhoz közel, hasonnevű folyam'partján, mutogatnak egy vár-düledéket. hol a' tatárok, midö sz. László magy. király a' scythákon (?) 1^36. kor , diadalmaskodott, magokat befészkelték. — Innét ke, napi és egy éjjeli utazás után
Gal ac 2-ra
jöttünk. Ez a' Duna' partján fekvő mváros, hi-res kikötőivel. A' magyarok, jóllehet csak hetvenen valának, igen kértek: hogy nekik magyar papot adnánk, Ígérvén az illendő eltartást és a' paplak' felépítését
Takucz
mezőváros; Galacztól nyugatra 12 magy. mf. távulságban kies helyen fekszik. Hajdan 200 magyar ház szentegyházzal, pappal, tanítóval ellátva, jelenleg egy katholikus sincs benne.
B og dana
faluba november' l6-kán érkeztünk. Régente csak magyarok lakták, most 6 kath. házban 18 lelket számlál. Vallásokat megváltoztatták; mert nálok is a' missionáriusok gyéren mutatkoztak.
Stánfalva
számszerint 150 magyar lakossal, és Hilp helység felé sz. Kozmás' és Demény' tiszteletére épült kápolnájával: hová, u. m. búcsus helyre, Moldvából és Erdélyből a' pünkösdi ünnepek' alkalmával több ezerén összegyülekeznek.
Mdnfalva 9, Godzafalva 14, V'ólcsör 12, Újfalu 10
magy. házzal egy plébániát képeznek. — Az említett falukból kiindulván, november' 19-én
Tatros
mezővárosba jöttünk. Ezt hajdan magyarok lakták, ma csak 30 házban léteznek. A' kat. templomot sz. Miklós' czíme alatt Margit magyar berezegné kétszázad előtt köbül építette. A' nagy oltáron lévő szűz Mária'képe a' jezsuiták' homonnai collegiumábol Rákóczi erdélyi fejedelem' zendülésekor hozatott ide. Régi idők óta nem lévén a' tatrosi környéknek állandó papja, vigasztalásukra egy missionariust akaránk adni; de ők ellenszegülének: hogy nekik ne kóbor barátot adjunk, hanem magyar papot, ki őket és övéiket nyelvököntaníthassa; honnét Jánost, nem nagy tudományú de példás életű erdélyi magyart, papjuknak felszenteltük. A' legidősb lakosok sem emlékeznek, hogyTatroson püspöki látogatás történt volna , pedig Bákótúl alig e^ik egy nap messzeségre.
Mi előbocsátván a' k. oktatást, körülbelül 140-et bérmáltunk , ezek közt mellék - falubelieket is *).
Az említett városok és faluk után, püspöki látogatásunk' tárgyai a' következendők valának: Lukácsfalva; régenten 100 magy. familiát, ma alig 80 lelket számláló. Alfalu; hajdan nevezetes nagy telep, most elhagyatott szállás. Szaloncza ; egészen magy. falu, mellyben 105 személyt bérmáltunk. A' Krisztusnak ezen szőlőjét is soha püspök és missionáriusok nem mivelék; csak diákja van, ki ünnepeket és böjtöket hirdet, 's magyar énekeket zeng el a híveknek. Még egyszer tehát misézvén és prédikálván szegényeknek, Bakó felé indultunk. Ezen vonalban :
Forrófalva
csupa magyar lakosokkal; noha Bákótúl egy magyar mföldnyire fekszik, emlékezet óta püspököktől meg nem látogattatott. Mi 400 lakosai közül 118 férjíit, 106 nőneműt bérmáltunk.
Paskan;
hajdani lakosai mind magyarok voltak , ma 30 lélek 6 házban létezik.
Bogdánfalva 55 -— Hidegkút 58 —-
magy. lakossal, kik a' bakói szentegyházot gyakorolják.
) Tatrosrúl, hol utasításom' pontjai szerint a' múlt évben meg kellett jelennem, többet olvashatni a' moldvai magyar telepek' jelen állapotját tárgyazó munkámban.
Ter ebes
a' bakói püspökséghez tartozó falu, 155 lakossal. Sokszor elsajátítatott, és ismét a'püspökök' gya-kor változása miatt visszaadatott. Az egyházi telekből András dalmát barát egy paripáért nagy részt eladott.
Bakó
városába november' 29-kén mentünk be, a'moldvai katholikusok' székes egyházát is meglátogatan-dók. Ezen város az elöidőkben , kivált magyar Margit István - vajdáné' korában , inkább virágzott 's fejedelmi lakkal birt: mellyet azonban az idő rommá tett. A' püspöki lak a' város' éjszaki részén fekszik és monostornak neveztetik. Minthogy a' bakói püspökségről az Íróknál eddigien keveset olvastam , 's Gonzaga és Pázmán bibornok' munkáiból csak arra emlékezem: hogy a' bakói monostor és tergovisti (Havasalföldön az argi v. argyasipüspöki megyében) az erdélyi vajda' leánya által sz. Ferencz' szerzetes fiainak számára alajaítattak; de ezeknek is a' hajdankorbeli viszontagságát, levéltár' és jegyzetek'hiányában, ki nem fürkészhetem.; tehát, hogy mégis valami bizonyost, legalább egy életszak óta, kitanulhatnék, 80—100 esztendős katholikuso-kat idéztein elé, kik hitökkel a' következendőket vallák:
,,Hetven év előtt, midőn gyenge korúak volnánk, emlékezünk, hogy azon teleken, hol most a' püspök tartózkodik, monostor létezett 's abban barátok laklak." A' többi közt a' legidősb három valló még azt is állítá: hogy a' monostorban, melly szebb és íerjedelmesb épület volt a' püspök' mostani lakjánál, 12 magyar barát lakott's utolsó guardiánjoki^fe-rencz barát nevezetű volt.
Minő öltönyt hordoztak? „Fa talpat lábok alatt."
Hova lettek azok a barátok ? „Némellyek meghaltak , mások a' villongó időkben elfutottak. P. Ferencz, fogadásához és a' helyhez erősen ragaszkodó, itt végezte el az Úrban életét."
Kik voltak az elhunyt barátok' utódjai ? „Lelkivezér nélkül maradtunk."
Ki volt tehát püspök Moldvában, hogy lelkiatyát nem adott nektek? „Püspököt e' tartományban régen nem láttak, mert helyettes viselte a' hivatalát, ki a' magyar barátok közül választatván e' monostorban lakott, 's innét igazgatta a' lelki ügyeket. A' barátok kimúlván, Bakónak nem volt lelki-kormányozója, mignem Rómából Quirinus nevű küldetett. Ezt aranyozott pásztori páíczájáról, melly az emberek előtt szokatlan volt, aranyosnak nevezték. Az ő eljövetele és P. Ferencz'halála közt körülbelül 20 év elhaladhatott." — Ezeket szórúl szóra. Most P.Bandin, Quirintól kezdve egész koráig' a' bakói püspökök' v. helyetteseik' névsorát terjeszti elő, tetteiket birálgatván. Majd a' magyar diákok' visszaélését érinti, kik oda vetemedtek: hogy gyóntatnak , esketnek , avatnak 's a' t. Környülményesen leirá a' bakói magyar pappal történt perlekedését, nem titkolhatván el még azon levelet is, mellyben Vazul vajda a' magyarok' ügyét védi, 's őt mint püspököt fenyíti. *). Szóval P. Bandin mindent elkövetett , mi a' bakói püspökség' egyházi javára és díszére tőle kitelt. Legalább jóakaratjának (hisz' a' nagyobb résznek örökségül csak ez juta!) eme' sorok csalhatatlan tanúi: „Quid verő de metropolita-no Catholicorum templo et in Moldávia Catholi-
*) Ezen levél latin és magyar nyelven közöltelik a' már czúnzelt utazásomban.
corum Antistitum í-esidentia dicendum sit, ignoro. Flebile hoc intuentibus spectaculum, et profecto consideratione dignissimum: cum maximum etiam apud efferas nationes pariat scandalum, et admira-tionem non modicam. Luget ista Ecclesia, et non est, qui consoletur eam; inclinato capite, fatiscen-te latere collacrymatur: mihi lacrymas colligo la-crymis, et solamen ferre non valeo. Roma huius Orphanae mater est, matris charitas est filiae pro-visio." így irt a' többi közt, mert igy érzett, a' moldvai kat. anyaszentegyház' derék lelkiőre; 's miután Bakóban 310 személyt megbérmált, további tárgyához sietett. Olvassuk ismét saját szavait:
Karácsonkő
oláhul Piaira, mv. Hajdan egészen magyar lakosokat , ma 3 magy. házat 16 lélekkel számlál, kik közül csak az öreg János tud anyanyelven beszélni. A' kat. egyház romjában fekszik, a' papi és tanítói lak' teleké elfoglaltatott. Mindenek felett dicséretre méltó az említett híveknek azon buzgósága, mellynél fogva jelesb ünnepek' alkalmával 48 órányi távulságra is misére és predikáczióra megjelennek. — Mi, balra hagyván az éjszakra eső hires remete-barlangokat *), tovább siettünk.
Román
város, meliy Bákótúl keletre 5 magy. mf. távulságra esik, a' Római-birodalomból Dáciába átszállított gyarmattól vette nevezetét, 's a' természetnek mindennemű javaival bővelkedő földön fekszik. Ezelőtt két temploma volt az itteni katholikusoknak: egyik magyar , másik német; ma az elfoglalt teleken romjait mutogatják. Ahhoz Lukács hegyen 2 , ehhez 6 szőlő tartozott: mellyek részint eladattak, részint miveletlen hevernek; mert a' 800 kat. lakos 36 személyre leolvadott, kik közül bérmálkoztak huszonketten. —
Tamásfalva Romántól 1 magy. mf., 70 kat. lélekkel
D $ i d a fa Iv a (Quasi diceret, turcici iaculi méta) oláhul Dsydai, 163 magy. lakossal.
Doni a falva
oláhul Reketen, 389 lakossal.
Lako sfalva
(Nomen accipit, quasi pigre euntis pagus), 40 lakossal.
St ecz kőfalva
(Nomen hoc sonat: state cum pago; ex valachi-co cum ungarico compositum), 160 magy. lélekkel.
Szabófalv á- hoz
tartoznak. Ez magyar helység szentegyházzal, papi lakkal és, mikor lehet, pappal. Jelenleg csak énekese van, kit a' nép többre becsült mint minket. *). — Innét
) Ezen 6 magyar telepek két század alatt igen gyarapodtak.
Nemez
(magyarul Németváros)
felé ügettünk 's december' 15-kén beértünk. Mondják , hogy hajdan csak szászok lakták *) 's öt templommal ékesítették; mostanában egyet találtunk, mellyetkő alapra Sophia nevű szász asszonyság 1629 -dikben építetett, 's körülbelül 100 kat. 1. gyakorol. Ezen tájék hegyes lévén, a' bányászatra alkalmas lehetne ; de a' török miatt senki nem mivel;!.
Gyula
hasonnevű vezértől alapított város volt akkor, midőn 744-ben (?) a' magyarok Scythiából Pannoniába másodikszor kijöttek és Sarmatiának ezen részében ideiglen letelepedtek. Németvárosból éjszaknak irányozva Baja és Nemez között kies és termékeny helyen feküdt templomának, melly 3 oltárral ékeskedett, alaphelyét megszemléltük, köveit 1645-dikben egy hatalmas görög báró palotája' építésére használta. Ma sárga kalászok lengenek ott, hol egykor pompás épületek emelkedtek. Ez a' vezér halhatatlan név után vágyott, mert Pannoniában is a' Tisza mellé maga nevéről Gyula várt építete, mellyet már törökök birnak a' Magyarok ellen.
Baj a
Németvárostól 4 mföldre távolított szász város. Az előidőkben 6000, most 256 kat. lakost számlál. Az 50 lépésnyi hosszú és 25 1. széles bolthajtással, 5 oltárral, négyszegű erős toronynyal ellátott Nagy-Asszony' egyháza , mellyhez Moldvában hasonlítható nem találkozik, a' maga épségében van. Ezen templomnak közepén van a' keresztelőkut, melly
) Sopror.y és Posony vármegyei német hussiták is.
alatt nyugszik a' moldvai egyházoknak elfeledhetetlen alapítója Margit herczegné. A' nagy oltár' jobbján emez emlékirás olvasható: „Anno 1410. hoc templum in honorem B. M. V. dedicatum ab Illu-strissimo Pr-incipe Alexandro Voyda, aedificatum est uua cum Monasterio Moldaviensi. Cuius piae memóriáé Coniux Margaretha sub fonté Baptisma-tis sepulta est. Requiscat in vitae aeternae resur-rectionem. Ámen." Papjainak névsorában (melly-ben lengyel, dalmát, bolgár, sehonnai kóbor kicsapongó térítők, sőt Péter vajda alatt nőszült gyógyszeráros is, fordulnak elő) leginkább tündöklék az erényes életeért szeretve tisztelt magyarhoni P. Kecskeméti Ambrus, kinek halála után a' hivek sirkövet emeltek ezen felírással:
„1618. Ambrosius Kecskeméti magnus Páter atque sacerdos divi Francisci Beligiosus , erat man-svetus, pius, mitis, prudens, fűit ipsi ingenita bo-nitas, quoad vixit."
Szucsava
második városa a'fejedelemségnek, szász, magyar, olasz polgárokkal, és egy 1638-dikban megújított templommal, mellynek nagy oltára'balján a' következő felírást olvashatni:
„Deo ter Optimo Maxirao et Deiparae Virginis Mariae in laudem hoc Altare Fieri fecit lllustrissimus Pnnceps Jeremiás Mogilla in suam totiusque Prolis memóriám."
Nem levén lelkiőre ezen plébániának, a' nyáj' nagyobb része görög akolba tért. *).
) Szucsava' jelen állapotját bővebben lerajzolva lásd utazásom' II-dik Toldalékában, hol a' bukovinai magyar telepeket ismertetem.
Seredvá s ár
a' hasonnevű folyam' partján. Hajdan jeles kolostora *), csudákról és bucsuj árasról híres temploma volt, ma csak puszta helyét mutogatják. Az üldözött kat. nép részint görög vallásra ment által, részint Kutnárra és Bajára bujdosott. Az említett kat. kolostor' könyvtárát a' raduczi görög-püspöki monostor, és Moldva' fő cancellárja, egymás között elosztották. E' történt az egyházi javakkal is.
Herló
mv. régenten magyar polgárokkal, kik 500 házat laktak; jelenleg csak 19 kat. lelket számlál; mert (noha Kutnártól 1 magy. mf.) a' 80 esztendős emberek sem emlékeznek, hogy püspök látogatta volna meg őket. Innét a' 40 lépés hosszú és 16 lépés széles templom, födél nélkül, pusztuló félben van. Izmos falai még állnak, 3 oltára düledezett, sekrestyéje sértetlen, valamint a'pap'és tanító'háza is. A'templom' ékszerei közt a' nagyobb ezüst kereszten: sz. István , Imre, László és Katalin ereklyéi följe-gyezvék. A' város' házai körül még ma is azok a szembetűnőbbek, mellyeket 12 év előtt magyarok bírtak, de kiknek elhunytok után maradékaik oláhokká fajultak.
Ku tnár
mv. Nevéről a' vélemények különbözők **). Fekvése kellemetlen. Lakosai: szászok, magyarok és
oláhok. Legszámosbak a' magyarok , tehetősbek a' szászok. A' katholikusoknak, ámbár összesen csak 276-an vannak, 3 kőtemplomuk van, mellyekhez több hold szőlők tartoznak. A' magyarok a' szamárhegyieket mivelik,
Jas'
magyarul Jászvásár, oláhul Jas, latinul Jassium; az országnak fő városa: hová mint középponti helyre , a' kereskedők Török-, Tatár- és Oroszországból különféle árukat összehoznak, mellyeket azután Lengyel-, Magyar- és Erdély országba szállítnak. Regélik, hogy Jasnak hasonnevű juhásztól neveztetett, ki itt hajdan nyáját legeltette. *). Fekvése hegyes völgyes. Jelenleg 15000 jobbadán faházat (mert a' török törvény szerint csak szentegyházakat és monostorokat szabad kőbűl építeni), 60 templomot és 11 monostort számlál." A' legújabb és pompásb monostort, melly várhoz hasonlít, a' mostani fejedelem hat év előtt alapítá. Iskola is mellékült hozzá, de ez a' tavai összehamvadt. Lakosai legnagyobb számmal oláhok, aztán: magyarok , örmények , görögök, bolgárok, albánok, tö-
királyhoz utazott, hol megízlelvén a' legjobb magyar borokat sajnálta, hogy az ő fejedelemségében bor nem termesztelik. Mire nézve a' királytól egy szőlőültetésben jártas embert kért és Gutnar nevezetű németet nyert, ki beutazván a' tartományt azon hegyes dombos környéket találd alkalmasnak a' bortermesztésre , hol ma Kutnár fekszik: mellyet nevéről Gut-riar-nak azután betüeserével Kutnarnak neveztek. — P. Pap Sándor Kutvárnak. nevezi; mert illyermek, mint állítá, oklevelekből olvasta. — E' közlemény' egyik bírálójának véleménye: ,,Minekutána hazánkban is Kutnár nevű helység találtatik, ezen szláv vagy oláh nevezet Moldvában is saját eredetű lehet."
*) Kantemir herczeg szánnoztalja Jánoska molnártól.
rokök, tatárok, lengyelek, muszkák , ráczok, szászok , moskoviták és néhány olaszok. A' 20000 fő-bül álló bárókat, udvariakat, szabadosokat, és katonákat kivévén, 28000 személy adózik. Összesen 20 iskolát számlál, de ezekben alig 200 (kétszáz!) tanulót. A' kegyelmes fejedelem a' jezsuita atyáknak is iskola-telket adata és megigéré, hogy fel is építeti; de némelly más szerzetbőli missionariu-sok' alattomossága e' sz. tervet megsemmisíté. — A' kat. magyar népszám , melly ezelőtt ezerekre ment, mostanában körülbelül 3—400 lehet; 's ennek is egy része a'szőlőhegyeken lakván, templomba gyéren jár. Vannak ugyan magyar katonák is, kiket u. m. ideigleni lakosokat (jelesen a' 130 reformátust, kik tavai állottak be a' fejedelem' szolgalatjára, 's már a' predikácziókat hiven gyakorolják) az említett számból kihagytuk. A' kat. templomot kő alapra egy görög bojár fából építette , melly templomért a' magyar lakosok és külföldi missionariusok a' fejedelmi törvényszék előtt épen most perlekednek. Jövedelme szőlőkbűi állott, de ezeket a' szünetlen változó lelkészek részint eladták részint elzálogosították. E-zen plébániát példás életű magyar lelkiatyák nélkül virágzóvá tenni lehetetlen; azért mi jezsuitákkal láttuk el, kik máris a' paplakot és szentegyházat megújították , a'népet oktatják, vallásunkban erősítik; mert itt is fájdalommal kell említenem, hogy a'-pre-dikácziók' hiánya miatt sokan görög szertartást követnek. De ellenök a' többi missionariusok mindent, mire csak az irigység viheti, elkövetnek ; 's a' görög főpapoknál és fejedelemnél hazudoznak, incselkednek : csakhogy Moldvából kiküszöbölhessék. „Et quid futurum sit, Deus novit": ezen szavakkal élt jelentésében a' tisztelt P. Bandin, ki elvégezvén püspöki látogatását, Jászvásárral 10 pontbúi álló körlevelet bocsáta papjaihoz és híveihez, kiket keresztényi
életre serkent, az erényekben erősít, oktat és vigasztal. Jegyzetre méltó eme'két pontja: ,,7. Incan-tationes et aliae superstitiones in concionibus et pri-vatis colloquiis reprehendantur; et siquis in eis de-prehendetur, ad Episcopum deferatur." — „9. Per eussores Parentum, et contumeliosi erga eosdem, in facie Ecclesiae centum baculos subeant, praeter aliam poenam ab Episcopo infligendam."
'Sim ez rövid tartalma a't. ez. P. Bandin'püspöki látogatásának, kinek jegyzete szerint Moldvában 1647-ben 33 helységben 1020 család létezett, Zolich István (ez Zmoilban, Babában, Thomisban is szolgált), Boldizsár, Illés, Simon, Gáspár, Bapczon Mihály, Polján János, Beké Pál, Deli Márton lélkiatyák? és tizenhárom diákok' felügyelése alatt.
A' gondviselésem alá bizolt kat. anyaszenlegy- házot tárgyazó előbocsátolt rövid értesítéshez az ért ragasztom a' Moldváról szóló következendő jegy zeteimet, hogy bővebben ismertessék meg ezen tartomány, mellyből az apostoli férfiak, a' népek' térítésére minden napkeleti országokba legkönnyeb ben feljuthatnának. Melly ügy ha példás életű, és nemzeti nyelvet értő szerzetesekre (kivált a' Jézus társaságából és sz. Ferencz' rendéből felszólítandó atyákra , kik predikácziókkal és iskolák' alapításá val a' nép' lelkét felhuzdítják) bízatnék, a' római a- nyaszentegyházra nézve tetemes foganatja lenne. A' sz. Ferencz' szerzetesinek jó híre és neve egész Moldvában elfeledhetlen ; 's ők, ha a' bakói kolostor ban lakhatnának — onnét a' körülötte fekvő 22 hely ségre, sőt az egész tartományra is, kihatván— gya rapíthatnák a' lelkek' számát. Máskép Moldvában 6—10 év alatt a' kat. religió elenyészik. Mi min den iparunk mellett is a' különbféle nép , hely, idő és egyéb körülmények miatt többet nem tehettünk; hanem mély alázatossággal kérjük a' sz. gyülekeze tet , méltóztassék e' tárgyban atyailag szorgoskodni- Az Isten szentségedet, és a' bibornok urakat éltesse 's
P. Bandin m.k.
Moldva nevéről.
Az erdélyi havasokból több mfoldekre hömpölyög le, 's Románhoz közel ömlik a' Szerethbe, Moldva vize , mellytől e' tartomány Moldvának neveztetett. Honnét származott a' folyam' neve, tör -téneti adataim nincsenek. A' bizonyos, hogy a' régi irók e' tartományt Moldvának nem czímzették , mert a' krónikában, mint lakosai, ugy változtak nevezetei.
Traján, Erdély' és más déli 's nyugati országok' hódoltatója, Sarmatiának és Scythiának ezen részeire római gyarmatokat nem "szállított; mert a' moldvánok (mostani oláhok) Erdélyből szakadt később korú telepek. Történt t. i. — igy regélik.— hogy Erdélyből három római főnemes testvérek (Domucus, Volcha, és Dragus) számos cselédek' kíséretében a' havasokra vadászni mentek, 's egy vad ökörre bukkantak. Ennek nyomozásában egyenkint elfáradtak, 's mindenik más folyam mellé jutott nyugodni, mellyeket a' maguk nevökrül Domucus, Volcha, és Dragosnak hivának. Pihenés után összejöttek, 's ismét a' vad után estek; de most Molda nevű kutyájokat a' negyedik viz elsodrá, mellyet Moldától Moldáviák (idővel Moldvának) nevezének. A' vadat azonban elejtek; 's látván a' föld' termékenységét, mutatványnyal tértek vissza özvegy anyjukhoz. Ennek javaslására a' nevezett földre nagy gyarmattal beköltöztek. Volch vezérré választatván kezdé hatalmát kiterjeszteni, 's a' Moldva folyón túl elfoglalt földrészt Moldvának nevezni; tulajdon neve Volch, Valach (magyarul: oláh) a' népre ragadott, mellyet mindazonáltal némellyek Flaccus római vezértől, mások Velisch német szótúl, melly olaszt jelent, származtatnak *).
Nagyságáról.
Keletre Tatárországtól Nester folyam, délre Bolgárországtól a' Duna, Erdélytől Foksány' csermelye választják el; éjszakra Podolia , nyugatra az erdélyi havasok, határai. Hossza éjszaktól délnek 80 , szélessége nyugatról keletnek 70 magy. mf., köre több mint 150. Déli részén a' Duna' partján jelenleg csak Galacz városát birja a' moldvai fejedelem , a' többi városokat és várókat a' Török elfoglalta. Rhene, Smail, Chilié, Tatarbunar, a'bucsá-ki nagy puszták, csaknem az egész Dunán inneni keletre eső tartomány, jelesen: Nester-Fehérvár, Akerman, Janokosár, Tekenye városok és erősségek , a' Nester' folytában igen sok népes faluk és szállások a' Török' és Tatár' hatalma alá estek , 's igy a' hajdan négyszegű moldvai földnek azon szeglete , mellyet a' Nester és Duna képzett, ellenség' kezére jutván, a' fennebb említett nagyságba nincs beszámítva.
Városairól.
Itt csak azokat a' városokat említjük, mellyek-nek kerületeik és főtisztjeik a' határvonaltól nem messze helyezvék. Hlyének, délre: Galacz, Foksány, — aztán Azsiud, Takucz, Barlad, Vaslú; éjszakra: Csernocz, Hectin, Töroka, Moila, — aztán Ste-phanovics , Janova; keletre : Skripiczen , Hoiley, Broska, — aztán Sapusna, Falesin , Huss. A' többit Török birja. Nyugatra nagyobb számmal: Tat-ros , Bakó, Karácsonkő, Németváros, Baja, Szucsáva, Sered, — aztán Botosány, Herló, Kutnár 's a' t. Az ország' közepén Jászvásár).
Termékenységéről.
Olly jó és termékeny Moldvának a' földe, hogy a ki nem látta, alig hiheti. A' természet az élet' fen-tartására szükséges mindennemű javakkal megáldotta. Itt ugyanis a' föld egyszer szántatik fel, 's ha előbb miveletlen lévén gyom és hasztalan burján lepe is azt, a' vetést gazdag aratás követi. Sokszor történik, hogy egyszeri szántás mellett kétszer vágják sárga kalászokba a' sarlót. Terem mindenféle vetemény , u. m. görög és sárga dinnye, retek, ugorka 's t. eík, a' salátát, mellyet lakosai nem kedvelnek (?), kivévén. Bora nagy mennyiségben, jó minemüségben. Szőlőtőkéinek egyszeri kapálás elégséges, csak hogy buja hajtásai felkötöztessenek. Legjobb és csaknem magyar bort a' kutnari szőlőhegyeken termesztenek; hires a' hussi, forrófalvi, és terebesi is. A' tartomány' egész déli része borban annyira bővelkedik , hogy szüretkor egy akót (urna) négy pénzen lehet venni. — fannak számos juhai, némelly bojároknak 24,000-ből álló nyája. A' juhok pedig akkorák, hogy a' jövevény távúiról tekintvén ökröknek vagy teheneknek véli lenni. A' moldvai juhnak csupán farka egy fél német-juh nehézségű (?!). A' török császár' és pasák' asztala'számára évenként nagy mennyiség hajtatik el. Tenyészt Moldva számtalan teheneket és ökröket is, melíyek nem olly hosz-szu lábúak ugyan mint a' magyar földön létezők, de azokat testességre felülmúlják. Sajtja (melly a'pármaival vetélkedik) és méze bőven van. Ez nem is csoda, ha kövér legelőire, virágos rétjeire , mezeire 'stb. figyelünk. Egy méhkas ugyanazon nyáron vagy több rajt ereszt, 's ezen kívül mézzel is adózik. Vannak madarai, vadjai igen nagy mennyiségben; de a' tudatlan és henye nép vadhússal nem él, mert a' madarászától és vadászatot nem gyakorolja. Halából Podoliába, Russiába, Ukraniába és Erdélybe sok ezer szekerekkel visznek ki.
Ásványáról és pénzéről.
Arany -, ezüst-, ón-, réz- és mindennemű ásványbányái lehetnének, ha mivelni mernék; de a' török zsarnokság 's önkény miatt, fejvesztés büntetés a-latt senki nyilván el nem kezdheti, pedig a' nyugati hegyeken — bab nagyságú golyókat, 's viz-áradás vagy- apadáskor a' fövényben nem megvetendő részecskéket találnak. E' szerint Moldvában pénzt nem vernek ), hanem ennek hiányát a' kereskedés' közös gyakorlása pótolja. Mindenek közt legnagyobb becsben van a' magyar pénz, valódi ezüst anyagjáért.
Öltözetükről.
Mint minden napkeleti nemzetek 's ezek közt a' törökök, ugy a' moldvánok is bokáig érő öltönyt viselnek, pedig többnyire selyemből; mert ámbár némellyeknek alig van kenyerök a' korrogó has' lecsillapítására, külső viseletre nézve szinte bojári fényűzésben kell járniok. Melleikről és karjaikról arany vagy ezüst gombok csillongnak. Szokásban van a' nemeseknél és kereskedőknél a' drága bél-lésü felső ruha (tóga) is, mellyet az asszonyok és leányok ujj nélkül hordoznak. A' nőnem nagy értekű gyűrűkkel, aranylánczokkal, karpereczekkel, gyémánttal és gyöngyökkel — a' férjfi nem pedig gyűrűkkel — ékesíti magát.
Fegyverükről.
Fegy verők: nyil, görbe kard és pánczél. Kétélű szablyát, sisakot, dzsidát 's t. eff. már kevesen használnak. Bombákkal és puskákkal közönségesen csak a' fejedelem' gyalogsága fegyverkezik fel. Igen gyorsak a' lovaglásban; mert nem csak serény, hanem tartós lovakkal is birnak.
Szokásaikról és természetükről.
Ha bár tudatlan 's miveletlen is a' moldvai nép , vannak mégis némelly tulajdon szokásai. Üdvözöl -vén egymást, tisztelet' és szeretet' jeléül egyik a másiknak kezét megcsókolja. Ezt ugyan az urak szolgáiknak és alsóbb helyzetű embereknek nem cselekszik , hanem jóakarat' és kegyelem' jeléül ők nyújtanak kezet a' csókolásra. A' köznép midőn fejedelméhez járul, ennek lábát is megcsókolja. Ezt teszik az alattvalók is uroknak, és a' baltettben marasztaltattak, midőn térdre roskadva kegyelmet várnak vagy nyernek. Egyébiránt a' lisztelkedés nem térdhajtásban, hanem miután a' kezek mellre vitettek, az egész testnek illendő meghajtásában áll. Ha becsületes vendégek látogatnak meg valamelly házat, ekkor ennek lakosa szőnyeget 's párnács-kát, vagy legalább tiszta lepedőt terít le a' földre, hogy azok leülhessenek. Alábbvaló vagy jobbágy, nagyobb rangút vagy urát, sőt magához hasonlót is, soha ajándék nélkül nem látogat meg: nagy vagy kicsiny legyen ez, nem vizsgálják; csakhogy üres kézzel ne jelenjen meg, 's jóakaratját megmutassa.
A' moldvaiak a' havasalföldi és más országi oláhoknál vendégszeretőbbek. Ha kiveszszük a' lengyel határ felé lakókat, kik, rajok ragadván a' szomszéd
Szokás, ingyen semmit nem adnak a' vándoroknak: Moldvát költség nélkül is be lehet utazni. Lakosai ugyan kenyérrel, sajttal, tejjel 's effélékkel az utast szívesen megvendéglik , csakhogy ez is vendég voltáról el ne feledkezzék; máskép az élelem helyett ököl és pálcza leszen útra valója. — A' moldvánok ravasz természetűek, eleven eszűek, orzásra hajlandók, hideget és meleget, éhséget és szomjúságot 2 — 3 napig eltűrő vitézek. Láttunk sokszor nemes vérből szármozott férjfiakat, kik a' forrásoknál letelepedtek, az aszott kenyeret elővévén hideg vizbe mártogatták, és jó étvágygyal megették. Innét ha táborba szállnak, csekély eledellel magokat Sokáig táplálják; kenyér' hiányában lótejjel, (erre sem tehetvén szert) lóhussal is elélnek.
A' lég' mostohaságát gyenge koroktól kezdve megszokják ; mert a' gyermekek egy silány vászoningben meztelen lábbal a' jégen és nagy hóban játszanak : mit mi, a' csikorgó hideg ellen bélett ruhát öltve, nem egyszer bámultunk. Még az előkelő nemesek is gyakran illy próbára teszik ki magzatjaikat : kik ha sirás nélkül kiállják , nagy a' remény, hogy jó katonák leendenek. Ők ezenkívül is nem annyira a' kereskedésre, művészetre, szőlő - és földmivelésre , mint a' táborozás- és ragadozásra születtek, mellyben egy hajszálnyit sem engednek a' tatároknak. Mind e' mellett is, hogy adót fizetnek a' törököknek, nem kell csodálnunk; mert nincsenek erősségeik; és népszámok sokkal kisebb, mintsem a' török sokaságnak ellenszegülhetne.
A fejedelemről.
Moldva' fejedelme oláhul Vaidának. mondatik, ki Lajos magyar királynak a' mohácsi ütközetben történt halála óta többnyire a' török császártól neveztetik ki, és tétetik le. Magyarországnak ugyanis következett királyai Moldvával, valamint a' magyar koronához tartozott többi országokkal is, nem sokat gondolván, a Török meghódítá. Innét, mint a Török alatt lévő többi liivatalok, a' moldvai vajdaság is nagy arany és ezüst sommán vétetik, 's még nagyobbal tartat ik meg; mert évenként csak százezer tallért adózik, de a' császárnak és vezéreknek különösen küldetni szokott ajándékokra kétszázezer arany sem elegendő. Moldva' fejedelme törökök , tatárok, magyarok és lengyelek közt uralkodván , ha mindezeknek kedvök szerint nem alkalmazza magát, igen könnyen elveszti hivatalát; sokszor történik ugyanis, hogy a' Török által rendelt fejedelmet a' Lengyel kiküszöbölte, vagy maga az erdélyi fejedelem is, midőn ez olly bajnok, mint Báthori Zsigmond. De maga a' Török is gyakran változtatja; részint fösvénységből, hogy az uj fejedelemtől uj sommát zsarolhasson ki; részint félelemből, tartván netalán a' lengyelekkel és magyarokkal valaki közülök összeesküdjék. Azonban a' mostani fejedelem Vazul már 13 év óta szerencsésen országol, pedig a' törököknek nem kis aggódásokra , mert a' lengyelekkel sógorságban, a' magyarokkal, mint tetteivel bebizonyítá, a' legnagyobb barátságban van.A' moldvai fejedelem, árnyéka de nem vetélkedő társa a' török császári udvarnak; mert abban is ugyan mindenek azon renddel, de kisebb fénynyel , pompával eíintézvék. Mindazonáltal szemügyre vévén Moldva' jelen állapotját, gyérült városait, faluit, az arany és ezüst bányák' hiányát, a' nagy adót 's t. efféléket: nem lehet eléggé csodálni a' fejedelemi udvar' fényét és pompáját, mellynek né-melly sugarai a' következő adatokból szembetűnnek.
A' Vaida megnyervén a' fejedelemséget, elődeinek szokása szerint tiszviselöhet nevez ki, kik oláh nyelven imigy hivatnak:
Eladi fővezér, ki az egész fejedelemség' katonáinak parancsol.
Cancellar.
Ország-birája; számszerint
2 :
alsó és felső Moldvában.
Cubicularius. sz. sz.
3..
Kuhatárnok .....
'L
Kincstárnok .....
t.
Pohárnok ......
3.
Fegyvernők .........................
3.
üdvarnok .....
4.
Húsra ügyelők ....
3.
Asztalnok.............................
3.
Tizedek' gondviselője .
2.
0:
oláh, görög, török, ta-
tár, latin, lengyel, és ma-
gyar nyelvekre.
Tömíöcztartók' elnöke.
4
Apródok' elnöke.
Ajtó-őrök' elnöke .
3
Hacaman =
Logophet Vornik
Visternik
Vrickar
Kamercs
Poharnjk
Spatar
Posteínik
Sugsir
Stolnik
Sitnicer
Pisar
Armas =
Vatars =
Usar =
Ezen bárók és főbb nemesek ékesen öltözködve tisztes cselédjeikkel együtt jelenvannak a' feje delem' udvarában, legkisebb jeladásra készek a' szolgálatra, mellyet annál pontosabban teljesítnek, minél valóbb, hogy a' hibáért a' tisztviselők bűnhődnek. Ebéd' alkalmával, kiket a' fejedelem név-szerint nem marasztalt, fejet hajtván eltávoznak. Ez történik vacsorakor is. Az alsóbb hivatalbeli és vitéz rendű személyeket, kik mint a' raj éjjel nappal zsibongnak a' fejedelmi udvar körül, rövidség' kedveért nem is említjük. Mindezek mellett megkell jegyeznünk, hogy a' fiu atyja vagy a' testvér testvére után nem követelheti a' fejedelemséget, minthogy örökségi jogot Moldvához és Erdélyhez a' fényes Porta senkinek sem enged. Török szokás szerint tehát, valamint a' vezérségek, úgy ezen tartomány' fejedelemsége is a' stambuli udvar' rendelésétől függ. Ezen fejedelmek abban szerencsésbek, hogy a'császár olly szabadon és rögtön, mint a' maga vezéreit , pasáit, meg nem zsinóroztathatja; de más részről keservesebb a' helyzetűk; mert ha uralkodások' idejében (mi igen ritkán történik) meghalnak, vagy letétetnek: első esetben, javaik eloroztatnak ; másodikban, mig az országban tartózkodnak, életök veszedelemben forog: magzatjaik, rokonjaik meg-becstelenítetnek; orraik és füleik levágatnak, csakhogy a' fejedelemségre ne vágyhassanak. Ha pedig valamellyik a' trónból letaszított fejedelmek közül, épep megszabadulván , a' fényes Porta' elébe járulhat, 's ártatlanságát bebizonyítja, előbbeni méltóságát ismét remélheti, de immár nagyobb áron. A' moldvai fejedelmeknek tehát egymás utáni következésük nem rokonsági ágon, hanem az arany' és ezüst' tömött számán alapszik. A' ki többet adhat, az huzamosban is uralkodik. A' mostani fejedelem Vazul bőkezű az adásban, azért régi az uralkodásban. A törökök aranyos fejedelemnek nevezik.
Vizkereszt ünnepe.
Régi szokásból vízkereszt előtti napon Moldvának püspökei (a' nem - egyesült metropolita, 3 püsp. társával) összegyülekeznek a' jászvásári fejedelmi lakba , tömjénezés, szentelt vizzel hintezés, keresztcsók és más szertartások közt a' vajdának szerencsés kormányt, boldog éveket's dolgok'folyását ohajtandók. — Mi is e' szokáshoz óhajtván alkalmazni magunkat, elői*e a' jezsuita atyákra bizván a' tisztel-kedés' tervét, a' parochialis egyházból menetet (pro-cessiot) rendeltünk. Tizenkét angyali alakba öltözött ártatlan kisded vivé az ünnep' titkát jelentő szerepet , kettő a' fejedelem' és ország' czimereit. Alig közelítettünk a' trónhoz, a' vajda felállott 's áldásunkat , imádságinkat, feszület-csókolást stb. szertartásainkat szívesen fogadta. — Mindezeket követte egy jezsuita által intézett üdvözletünk, 's az említettem kisdedek' latin és oláh nyelven történt köszöntése, kiket a'vladikok (püspökök) ,,Amin, Amin" szóval kisértek, az udvari nemesek megkedveltek, sőt ő vajdasága is arany serlegekből itatá és pénzzel jutalmazá meg őket.
Vízkereszt napján, mellyet a' szertartásos víz-szentelés ünnepélyesít leginkább, ismét összecsődült az ország' minden nemese, a' fejedelem, nője, fiai, és udvari tisztviselői is megjelenének. A' fejedelem napkeletre néző trónban, 7 és 5 esztendős fiai balra tíz lépéssel távolítva, nője még tovább liz lépéssel, hogy a' magzatok épen közre essenek, a' harmadik trónban foglalának helyet. A' szertartásra a' curia' kapuján kívül egy igen szép és terjedelmes kör készítetett vala, mintegy 80 lépés messzeségre az említett trónoktúl. Éjszakra és keletre az egyháziak , kalugerok és éneklők' kara álla szemközt a' fejedelemmel. Ennek jobbján az udvarnok, fegy-vernök, cancellár, országbirája stb. méltóságok (hivataloknak rendé szerint), és a' roppant számú katonaság. Nyugatra a' fejedelem' és nője' széke közt száz janicsár mutatkoztak. A' fejedelemnét pompás asszonyságok környezek ; ezek után több ezer gyalog, és 10 ezer lovas katonák, kik közül most csak 150 ült lovon. Délre különféle szentek' képeik valának láthatók > mellyek után a' hangászkar foglalt helyet. Ezeken kivül környöskörül több mint 20,000 ember bámészkodott. A' fejedelem illy néptömeg' közepéből körültekintvén, minden sorsú és állapotú emberektől mély főhajtással tiszteltetett. Ruháján 100,000 ai-anyértékü gombokat hordozott. Nőjét 40,000 aranybakerült ékszer piperéz-te. A' fejedelem középtermetű, piros-barna szinti, fekete szemöldökű, sasorrú, fekete bajuszú és szakállú. Neje sárgásb-piros arczu 's igen szép termetű. O herezegségökkel szemben első helyen a' me-tropolita, ki fején arany koronát hordozott, kezében pedig zöld saphirból művészileg készült keresztet tartott; másodikon a' románi, harmadikon a' badavce-ni ), negyediken a' hussi püspökök, ötödiken mi ültünk; Titánunk a' külföldi érsekek, (kik a' töröktől száműzetvén) Moldvába menekvének, és a' többi egyháziak, foglaltak helyet.
Most az elkezdendő szertartásnak, az asztalok és vizzel tölt kádok körül lobogó gyertyák valának jelei. Felkelt tehát a' metropolita's első a' fejedelmet, fiait és nejét megtömjényezte. Ezt cselekedték a'többi püspökök is. Nekünk tömjényezőnk nem volt. E' füstölés alatt görög ének hangzott. A' tömjénye-zés után az említett asztaloknál némelly evangéliumok és könyörgések görögül énekeltettek, 's azután egy ezüst medenczében víz szenteltetett: mit álgyuk' durrogási, fegyverek' ropogási és hangászkarok hirdettek. E' közt a' metropolita főhajtás után a' fejedelmet, fiait, és nejét szentelt vizzel meghintezte, kiktől viszatérvén a' szertartási asztalhoz, ezt teve a' Moldva keskenyült határi közt jelenleg nem létezik a' badaveeni püspökség, 's hihető hogy P. Bandin Badavcen szót fiadauez helyett hibásan irá, mit a'papság' állapotiáról szóló §-ban Raducsaak jobbított. Ez Bukovinába keblezett város.
feszület-csókolásra és áldás' elfogadására hozzájáruló többi püspökökkel és bárókkal is.
Az uraknak és urnéknak ezen vallásos szertartása után, dobok és trombiták' harsogása közt 124 ló kivezettetett az istálóbúl: ezeket is az udvar' közepén átmentökben az ujonan szentelt vízzel, szokott szertartással a' metropolita meghintette. Mindezeknek végeztével a' hivatalosok pompásan megvendé-geltettek; mi, az utánunk tóduló sokaságtól kisértetve, latin énekek' zengése közt tértünk lakunkba.
Milly pompával szoleta a fejedelem meglátogatni tartományát?
Minden évben, ha nem az egész tartományt, legalább egy részét meg szokta látogatni: nevezetesen Tatárország felé, hogy jelenlétével a' kóbor tatárokat korlátozza, 's akármilly nemzetbőli rablókat elrettentsen. Mielőtt megindul, két három héttel tudatja irányát, hogy arra minden szükségesek összehordassanak. A' menet illy rendelkezetü : Legelői 3,000 lovag léptet, legutól hadi rendben 2/000 gyalog katona követi. Ezek közt 50 testőr, 100 janicsár, 's több száz moldván bárók-, törökök-és görögöktől környezve a' fejedelem lovagot, 's még egyszer a' 10—12,000 főből álló sereg, holdat képező rendben (lunari acie) beköríti. A' fejedelemhez legközelebb áll a' 22 kengyeltartó, kiknek bársonyból van öltözetük, 's hosszú süvegöket sűrű aranyozott ezüst-csillagok vagy holdacskák ékesítik.
Akármerre utazzék a' fejedelem illyetén sokasággal, ez a' lakosoknak terhelése nélkül történik; mert bárhol sátorait felütteti, ott, valamint a' városokban, minden eleségek áruitatnak. Nem kell ugyanis elfelednünk, hogy a' kereskedők igen számos élelmi szerekből terhelt szekerekkel követni vagy épen megelőzni szokták a' sereget, a' szomszéd falu-és városbeliek az említett hirdetményhez szerintezik (szabják) magukat, a' nemeseket pedig állapotjokhoz képest társzekereik követik. E' tekintetből a' rendtartás és fenyíték olíy nagy, hogy a'fejedelem'konyháján sem szabad, illendő íizetés nélkül valamit használni. A' fejedelem öt, tagos , többnyire selyem sátort üttet fel: mellyek az aranytól ragyognak, és selyem függönyökkel, mint megannyi kőfalakkal, körülvétetnek. A' fejedelem' sátorai körül, utczákat képezve , az ország' előkelői szokták felemelni 4—500 sátoraikat, igen sokszor ezekbsu töltendők el a' tavasz' és nyár' nagyobb részét. Ha észreveszik, hogy a' tatárok a' határszélek felé közelítnek vagy épen dúlnak, velők a' leggyorsabb lovagok szembeszáll-nak, megszalasztják 's ha lehet felkonczolják. Elfogni nem merik, mert a' mostani fejedelemnek kiváltsága (szabadalma, privilégium) van az illyéneket halállal rettenteni el az ország' széléről.
A' fejedelem törvény székéről.
Ennek török, oláh, magyar és más nyelveke n is diván a' közönséges neve. A' fejedelem Ítélni akarván egy magas trónba ül, mellette a' metropo-lita foglal helyet. A' fejedelmi pálcza szemei előtt egy asztalon fekszik. A' fegyvei-nökök és főbb méltóságok körülülik. Alantabb körülbelül 10 báró áll: hogy, ha a'fejedelem valakit ki akar hallgatni, azt rögtön előhíhassák; és ha valaki a' fejedelemhez idegen nyelven szólana, annak tüstént tolmácsai lehessenek. A' nevezetteket igen szép termetű, veres öltözetű 30 paizsos, és 2000 fegyvertelen katona és udvari követi.
Ezek után elkülönözve állnak a' megitélteten-dők, bűnösök, peresek 'stb. törvényszékre hivatkozók , kiket 200 fegyveres őr körít be.
Most a' fejedelem elébe először is a' főbb vétkekről, u. m. lopásról, gyilkosságról, erőszakról, 'stb. e' félékről vádoltattak bilincsekben vezettetnek, kikre , ha a' vád ön vagy elegendő tanu vallomásukból bebizonyodik, a' halálos ítélet rögtön kimondatik.
A' bajosabb ügyeket elintézvén a' fejedelem , minden személy-válogatás nélkül a' legnyomorultabb sorsuakat parancsolja előállni: kik ha parasztok vagy félénkek, a' közelálló udvariak bátorítják, lelkesítik; és ha mindjárt az ország'-nagyai vagy épen a'fejedelem' testvére ellen panaszolnak is, csakhogy állításokat igaz okkal támogassák, elégtételt nyernek Volt már eset, melly csekélynek tetszett, mégis azért két testvérét tömloczbe záratta, 's három napig a' rabokkal tai^tatta, nyilván állítván: hogy ő mint fejedelem, testvérével, fiaival és leányaival nem gondol, hanem az igazságot védi. Innét minden nagyobb ügyeket maga óhajt tudni, 's megítélni ; netalán a' birák, ajándékok által megveszteget-tetvén a' szegénység, igazsága mellett is, elnyo-massék. A' kisebb tárgyak al-birákra bizvák. Elet és halál' egyetlen ura csak a' fejedelem, hacsak rendkívüli körülményekben valakit ezen hatalommal ideiglen fel nem ruház.
Ünnep-és vasárnapokat, mellyeken nem itél, kivévén, nincs szünete a' törvényszéki üléseknek. Sokszor panaszkodtak a' fő méltóságok titkos tanácskozások' alkalmával Moldva' áílapotjáról, hogy már 20/000 személyt kivégezett volna; 's kérték, hogy a' vétkesek iránt kegyesebb lenne, 's a' tartomány' annyi embereit ne irtaná ki: ugyanis sokszor történik, hogy a' jó katona vagy nemes csekély mit a' paraszttól erőszakosan elveszen , 's ha megfogalik, azért bizonyosan meg kell halnia. „Sőt (ezt szokta felelni a' fejedelem) ha Moldvának fél része rósz , veszszen el a' rósz rész, hogy a' jó megtartassék. A' jókkal élni fogok , a' roszakkal mindenkor veszedelemben lennék." Honnét Moldvában az utas biztosítva van, Erdélybe és Tatárországba bármilly kincseivel bátran mehet, jöhet, és útfélen is alhatik.
A görög papság állapotjáról.
Az oláh püspökök a' metropolitával együtt adó alatt vannak; de nem mindenkor, hanem mikor közönséges adózás történik a' fejedelem' vagy ország' számára. Ezt meg is tehetik, inert tömérdek javakkal és szép kiváltságokkal (szabadalmakkal) bírnak. A' papoknak nincsen jövedelmök; 's hogy élhessenek, földet kell mívelniök. Moldvában egy metropolita alatt (ki Suczavi czimzettel él) 3 püspök van, névsze-rint: a' románi, raducsi és hussi. A' metropolita ritkán távozik el a' fejedelem' oldala mellől; innét csak neki van hatalma meginteni azt: de nem mindenkor és mindenben. A' többi püspökök csak nagyobb ünnepek' alkalmával szoktak megjelenni a' fejedelmi udvarban. Ezeket a' fejedelem nevezi ki, de tetszése szerint sokszor meg is fosztja a' püspökségtől 's pedig igen rövid utón; mert az illyentől elveszi a' püspöki pálczát és másnak adja, kit aztán a' metropolita és püspökök felkennek. így bánhatik a' kolostorok' elöljáróival is, kik j'egumenoknak neveztetnek. Az itteni monostorok gazdagon alapítattak.
kath. papsága állapotjáról.
A' püspökön kezdem e' jegyzetet, ki minden emberi segedelem' reménye nélkül tengődik napról napra. Terebes helység ugyan a' bakói püspökség' jószága volna, de jövedelmét a' fejedelem húzza; 's igy a' püspöknek csak az a' haszna van belőle, hogy neki minden héten egykét napot szolgálnak, midőn a' fejedelem nem foglalatoskodtatja, máskép nem robotolnak. Sőt a' falut is Ureki Miklós ur tulajdonának mondja lenni, 's erről némeliy iratokkal bírván, nem tudjuk a' napot, mellyen elfoglalandja. Ha egy malma van a' bakói püspöknek, legboldogabbnak véli magát; mert legalább mindennapi kenyeret koldulni nem kénylelenítetik : de ha az árviz, mi gyakran történik, malmát megrongálja vagy egészen elsöpri, oda ekkor minden reménye.
Megengedtetett ugyan, hogy minden kath. család évenként 20 pénzt (numos) fizessen illető püspökének ; de erről nyilvános törvény mind eddig nem hozatván, tizedik része sem fizeti; a' püspök pedig őket nem sürgetheti, mert aJ fejedelmi adóval mentegetik magokat és igy könnyen a' fejedelemhez folyamodhatnának ellene. Ebbeli jövedelmem tehát alig teszen 60 római scud. mellyből magamat ruháznom, táplálnom, és legalább egy szolgát tartanom kell. P. Simon minorita elődöm a' püspöki jövedelemből meg nem élhetvén, sőt némelly egyes missionariusok is a' sz. congregatiótól pénzbeli segedelmet nyertek; mi érseki ranggal küldettünk ez anyaszentegyházhoz, 's még is a' segéd kezek megtagadtatnak! -—
Igen dicsérem azoknak buzgalmát, kik ezt a' püspökséget óhajtják, ugy mindazáltal, ha az itteni lakásra és szenvedésre kedvök van; mire nézve csak arra figyelmeztetem a' sz. congregaliót, hogy még eddigien senki nem találkozott, ki a' moldvai kath. püspökséggel együttjáró szükségeket, nyomorúságukat , sokáig és állhatatosan eltűrhette volna. Ebből következett a' lelkek' hanyatlása, sz. épületek' pusztulása és az ismert közönséges panasz. Vannak ugyan is , kik vagy személyesen, vagy mások által a' sz. congregatiónál kopogtatnak a' püspökségért és magukat, némellyek CafFába, mások Persiába, sőtmesz-szebb világrészekre is ajánlják; aztán Német- és Lengyelországban kóborolnak , a' sz. eongregatio által adott uti költségen kivül, tetemes alamizsnát össze-koldulnak, 's a' helyett, hogy küldettetésök' helyére sietnének vagy valaha eljutnának, esznek isznak stb. így kell vélekedni némelly Moldvába küldött missio-nariusokrói is, kik Lengyelországban évekig tekeregnek.
A' parochiáknak alapítványai nincsenek, hanem a' nép fogad magának papot, ha táplálhatja. A' csekély fizetés, mellyböl a' pap alig élhet, okozza, hogy jelenleg is 6 plébániának nincs lelkiatyja. A' papok és diákok az adótól felmentvék. Mikor mi Moldvába jöttünk, csak Bakóban, Baján és Hussban találtunk, a' többiről aztán kellett gondoskodnunk. Erdélyben a' pestis sok papot elragadott, közelebbről küldenek hozzánk 5 nemes ifjat, hogy felszentelnők, mit rövid próba után meg is teendünk.
bárókról és nemesekről.
A' bárók és nemesek' sorsa a' fejedelemtől függ; mert annak hatalmában áll, azokat ok nélkül is letenni és akárkit a' pórság közül akármellyik hivatalra előmozdítani. Senki az itteni bárók közül századon keresztül nem képes származtatni a' maga
genealógiáját. *) A' születést, elődök' erényeit 's t. efF. kevésre becsülik, inkább a' jelen tettekre figyelnek , ebben is török törvényt utánozók. Kik a' fejedelmi udvarban, vagy az ország' kerületeiben hivatalt viselnek, felruházvák ugyan némelly szabadalmakkal, kiváltságokkal; de azért a' fejedelem' tetszése szerint ők is sok izben adóznak.
polgárokról és parasztokról.
A' városi polgárok csak a' fejedelmet uralják , senkinek ezen kivül hatalma alatt nincsenek. A' parasztoknak faluikban földes uraik vágynak, kiknek bizonyos időben szolgálnak, de pénzbeli adót nekik soha nem fizetnek. Egyébiránt mindnyájan olly szabadok, hogy a' megbántatott paraszt akármellyik bárót a' fejedelmi törvényszék elébe idézheti.
Temetkezés.
A' moldvánok az elhunyt főbb rangú személynek temetési tiszteletére siratókat, hangászokat és énekeseket fogadnak. Meghivatnak a' pópák a' halottas szertartás' végbevitelére , 's miután megjelentek, az asztalokon meggyújtott gyertyákon kivül mindenkinek kezébe még egy adatik, 's illyetén világítás között állva könyörgéseiket és énekeiket elvégzik.— A' sírgödör' párkányánál álló tetemnek lábaihoz egy korsó bort tesznek, hogy kezdett utján szomját elolthassa ; aztán kezébe vagy kebelébe ezüst pénzeket , hogy az ajtón állót megkenvén, annál könnyebben juthasson Paradicsomba; elvégre a' gyertyákat sem feledik el, hogy a' sötétes helyeken meggyujtván, bizonyosb léptekkel siethessen a' tekervényes ösvények után következő bemenetelhez.
Ezen görög babonák némelly katholikusokhoz is átszivárogtak; mert ámbár az anyaszentegyház' szertartása szerint szokták eltemetni halottjaikat, mégis ezen alkalommal az oltárokra pénzt tesznek, a' koporsó körül gyertyáznak. Midőn érettök misézte tnek , sirhalmokra pénzt, égő gyertyákat, kenyeret és bort raknak; sőt más alkalommal is , ha az elhunyt az életben maradiaknak kedveltje volt.
Külön félek.
Ünneplés.
Az oláhok ünnepnapokon a' kézi munkától magukat megtartóztatják, de azokat eszem-iszomban és tánczban töltik el. Es jóllehet igen el-nyomatvák, az ünnepeket olly vidoran üllik meg, hogy a' sáppasztó szegénységnek nyomait arczáikon fel nem lelhetni. Pénteket minden héten szent Ve-nus' tiszteletére megünneplik , ki, véleményük szerint, tisztelőiért Isten előtt térdre esve könyörög. Némelly tudatlanabbaknál Yenust megbántani, nagyobb vétek, mint magát a' nagy Istent.
Eskü.
A' moldvánok nem annyira az Isten' nevére , mint szakállukra, szemökre 's t. efféle esküsznek. Ha valaki ökrét vagy tehenét elveszti és megtalálja, ennek a' farkát tartván kell megesküdnie, hogy tulajdona. Sokszor megtörténik , hogy egyik a' marha' farkát tartván már esküszik hogy sajátja, azonban a' másik hiteles tanúival előáll 's a' maga tulajdonának lenni bebizonyítja. Illyenkor az első nevetés közt utasítatik el, hogy máskor szemeit jobban nyissa ki.
Tudatlanság.
A' moldván nép olly tudatlan, hogy még az Istenről és jövendő életről sem hallott valamit. Egész Moldvában alig tudják némellyek a' Miatyánkat, mert minden isteni tiszteletük keresztvetésben (Mataine) alapszik. Templomaikban pre-dikácziók nem tartatnak, iskoláikban keresztény tudomány nem tanítatik, minthogy magok a' pópák és diákok is semmit nem tanultak 's olvasni alig képesek. — Vannak katholikuspk is , kik Karácson , Húsvét és Pünkösd ünnepein kivül szentegyházba nem járnak , 's némellyek ollyanok, kik a' sz. misét ének és predikáczió nélkül semminek tartják, 's következőleg anyanyelven éneklő és olvasó diákjukat a' papnál, püspöknél, sőt a'bibornokok' gyülekezeténél is többre becsülik. — Az említett tudatlanságnak , előkelőleg az oláhoknál, a' banyamesék, babonák 's t. efféle szoktak lenni szüleményei , mellyek előttök szentebbek minden isteni igazságoknál. Lapokat lehetne azokkal betölteni, de legyen elég említenünk, hogy szerintek minden Nagycsütörtökön elhunyt szüleik' és őseik' lelkei lakomára visszajőnek; miért a' ház' küszöbe előtt tüzet raknak, eledellel várják, 's néha a' lelkek helyett a' hozzá férhető kutyák falatoznak. Hisznek a' valamit bermetelő, szemeit foi-gató, száját félre csavaró , homlokát és arczáit összeránczosító, magát földhöz verő 'stb. egy darabig lelketlen fekvő, ismét magához térő jövendő-mondónak is. De leg-különösb, ördögöt kiűző szokásuk: kiről gyanakodnak , hogy a' gonosz lélek megszállotta, azt szorosan oszlophoz vagy karóhoz kötözik, hol igen keményen megbotozzák és öklözik, éjjel nappal nyughatatlanítván elfárasztják és megkoplaltatják. 'S ha mindezek sikeretlenek, most izzó vassal torkát és szive' táját addig sütögetik, mig a' nagy kín és fájdalom , ördög helyett lelket röpít ki a' test' zárjából.
Böjt.
Az oláhok görög szokás szerint böjtölnek , 's még a' kalholikusok' nagyobb része is megtartja a' szerdái. A' böjtölésben olly szigoruk, hogy a' terheseknek, vagy halálos betegeknek, orvosság gyanánt sem adnak tiltott eledelt; t. i illy esetben húst, tejet vagy vajast enni igen nagy véteknek tekintik: megrészegedni ellenben, az Istenen kezdve, le egész a' szakállig, égő gyertyáig, sz. Venusig mindent összekáromolni, lopni és gyilkolni — bűnnek sem tartják.
Csak ezeket akartam a' czimzett latin kéziratból, mellyet P. Blahó Vincze, a'sz. Ferencz szerzetesei' kolozsvári levéltárából, 1781-dikbenmááolta-tott-le, a' t. ez. magyar közönség elébe terjeszteni, így történtek ezek hajdan, de tapasztalásomból állítom, hogy az idő' jótevő szelleme (nem fergeteget értek) a' moldvánoknál is sokat tisztított
Isten velünk kegyes olvasóm! hogy nem soká a' buschtyák-országi (bessarabiai) magyar rokonink történeteit is tudhassuk.
( Gegő Elek és a moldvai magyarság kutatásának kezdete)
A moldvai magyarság ügye, mint valami búvópatak, időnként felbukkan a magyar közgondolkodásban, hogy aztán hosszú időre ismét eltűnjön onnan. A történeti Magyarország fennálltáig a Kárpátok hegykoszorúja olyan természetes határnak látszott, amely a magyarság egészét körülöleli. Jellemző, hogy amikor a XIX. század végén, a millenium lázában égő országban a társadalom egészét egyesítő mozgalom bontakozott ki a Bukovinában élő székelyek visszatelepítése ügyében (mondván „a magyarság újra kebelére öleli elveszett testvéreit"), szinte egyáltalán nem esett szó arról, hogy a szomszédos Moldvában több tízezres lélekszámú magyar közösség él.
Még e magyarok elnevezésében is zavar mutatkozott. A székelységre vonatkozó irodalomban csángó névvel illetik a Székelyföldön kívül, más nemzetiségek (szászok, románok) között élő székelyeket. Ezzel szemben a Moldvával foglalkozó munkákban a moldvai magyarságon belül különítik el a csángó(-magyar) és a székely eredetű közösséget. Manapság csángónak nevezik a moldvai, a bukovinai magyar csoportokat, valamint az erdélyiek közül a hagyományosan csángónak nevezetteket (hétfalusi, gyimesi csángók). Ezzel párhuzamosan a néprajzi és a nyelvészeti kutatások a moldvai magyarságon belüli megkülönböztetést (moldvai-székely, moldvai-magyar, ill. székelyes csángó, csángó) megerősítették (Lükő, Mikecs, Szabó).
Az évszázadok óta a Kárpátoktól keletre élő magyarságnak a feledés jutott osztályrészül. Ennek homályába csak egy-egy tudós róluk szóló, nekik szentelt munkája világított be. A tudósok sorában az első Gegő Elek volt.
Gegő Elek 1805. március 25-én született Csíktapolcán. Korán elkerült a Székelyföldről: iskoláit Székesfehérvárott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte. Huszonegy évesen belépett a ferences rendbe, majd három év múlva pappá szentelték. Ezután Pesten tevékenykedett, később áthelyezték Szombathelyre. Rövid élete végén összeütközésbe került egyházi elöljáróival, s ennek következményeként ki is lépett a rendből. Utolsó hónapjaiban Zichy Bódog gróf házikáplánja volt.
A nézeteltérésnek két oka is lehetett. Gegő szívesen alkalmazta a magyar nyelvet olyan egyházi szertartások alkalmával is, amelyeknél ezt a liturgikus szabályok tiltották. Az 1844. évi országgyűlés idején nagy feltűnést keltettek magyar nyelven mondott szentbeszédei.
Az összeütközés másik okát Gegő tudományos ambíciói táplálták. Korának sok más egyházi személyiségéhez hasonlóan ő is időt szakított magának tudományos tevékenység folytatására, s nagy buzgalommal kapcsolódott be az éppen kibontakozófélben lévő magyar tudományos életbe. Egyházi jellegű munkásságán kívül elsősorban történelmi, néprajzi közleményekkel jelentkezett a Tudományos Gyűjtemény, a Társalkodó, a Tudományos Tár, a Hasznos Mulatságok és a Regélő hasábjain. írt tankönyvet („Magyarország története,,), illetve fordított is ("Magyarország rövid földleírása" — németből, egyik rendtársa munkája). Addigi teljesítménye elismeréséül 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Az egyre inkább a tudomány felé forduló Gegőt tervei megvalósításában mind jobban gátolták a szerzetesi élet kötöttségei, így került sor a renddel való szakításra. Elképzeléseit azonban így sem válthatta valóra, mert 1844. október 9-én, 39 évesen, Pozsonyban elhunyt.
Gegő Elek 1836-ban az Akadémia megbízásából járt Moldvában. Valószínűleg maga kezdeményezte a kiküldetést, hiszen már korábban is foglalkoztatta a kérdés (1831-ben Pozsonyban „Értekezés a moldvai magyarokról" címmel jelent meg munkája).
A viszonylag rövid utazás után született meg a „Moldvai magyar telepekről". A könyv három nagyobb egységre tagolódik. A tényleges utazás leírása után különböző, az utazáshoz, illetve a tárgyhoz kapcsolódó levélváltások, toldalékok kerülnek sorra, majd a XVII. század közepén keletkezett ún. Bandinus-kódex szemelvényes fordítása következik.
Az első részben a kor két divatos műfaja keveredik egymással. A személyes élményeket rögzítő útleírást a XIX. század első felének tudományosságára jellemző statisztikai országleírás bővíti, mely természet- és gazdaságföldrajzi, néprajzi és történeti adatok összefoglalása. Ezek feldolgozásakor — a kötetben is olvasható — az Akadémiától kapott utasítás szempontjait érvényesítette a szerző. Mind a magyar, mind a román néprajzi kutatás számára fontos megfigyeléseket tett a két együtt élő nép szokásairól.
Bővebben kell foglalkoznunk a moldvai magyarság múltjáról írottakkal. Gegő a moldvai magyarságon belül — helyesen — székelyeket és csángónak nevezett magyarokat különböztet meg. A csángók eredetének kérdésében egy, a munkája előtt is, után is felfebukkanó elmélet híveként foglal állást. Ennek lényege a következő: a honfoglaló magyar törzsekhez — a magyar krónikás hagyomány szerint — csatlakozott kunok nagy része hátramaradt a Kárpátoktól keletre, a későbbi Moldva területén, s ők lennének a moldvai magyarok ősei.
Ez az elmélet a modern forráskritika és történettudomány eredményeinek birtokában teljesen elhibázottnak mondható. A tévedés alapjául többé-kevésbé ugyanolyan jellegű, egymástól független tények önkényes összekapcsolása szolgál, mint pl. a dákoromán kontinuitás elméleténél. A középkor egy szakaszában valóban kunok lakták a mai Moldva és Havasalföld területét, ahol már korábban is megtelepedtek más, szintén törökös népek: besenyők, úzok.
A lakóhely azonossága azonban korántsem elegendő két időben egymástól távol álló, etnikai jellegében is erősen eltérő nép történeti kapcsolatának, s mi több, azonosságának tudományosan hitelt érdemlő megalapozásához. Szolgáljon Gegő mentségére, hogy éppen a (magyar) őstörténet terén fejlődött talán a legtöbbet a magyar történettudomány az utóbbi másfél évszázadban, s ma már a történészek szűk szakmai körén kívül is tudott dolog, hogy Anonymus és a krónikák „kun" szóhasználata valójában más török néptöredékeket jelöl. (Maguk a kunok csak a XI. század végén jelentek meg a Kárpátok keleti és déli előterében.) A kunelméleten kívül is, számos más, a moldvai magyarok eredetére vonatkozó elképzelésről bizonyosodott be, hogy tévedés, vagy éppen adatokkal nem igazolható, vakvágányt jelentő feltevés.
Voltak, akik az Etelközben maradt magyarság leszármazottainak tartották őket. (Az álláspont legerőteljesebb képviselője Domokos Pál Péter volt.) Ez, tudván azt, hogy a vándorló népekről szükségszerűen le-lemaradoznak egyes csoportok, elképzelhető ugyan, de a honfoglalást közvetlenül megelőző heves besenyő támadás erősen megkérdőjelezi a békés helybenmaradás lehetőségét, amely források hiányában egyébként sem több bizonytalan hipotézisnél.
Ami bizonyos, az az, hogy nem egyszeri letelepedéssel, (Magyarországból történő) kivándorlással alakult ki a moldvai magyarság, hanem több évszázados folyamat eredményeként. Több kutató véleménye szerint már a magyarországi tatárjárás előtt is kimutatható a Kárpátoktól keletre magyar lakosság, zömük azonban a XIII. század második felétől kezdődő szervezett, királyi telepítés következtében került Comania (Kunország, a mai Moldva és Havasalföld) területére (Auner, Makkai). Mások párhuzamosan folyó királyi telepítéseket és spontán népi kirajzást tételeznek fel, az utóbbiban főleg a felső-tiszai és a szamos-völgyi magyarság részvételével számolva (Lükő, Mikecs).
Forrásaink mindenesetre kétségtelenné teszik, hogy a moldvai román állam XIV. század közepi létrejöttekor már jelentős számú magyar lakosság élt a területén. Ebben a közösségben a korabeli társadalom minden rétege képviselve volt: magyar földbirtokos előkelőkkel találkozhatunk a román vajdák tisztségviselői között, a kialakuló városokban magyar és szász kereskedők, iparosok vagy bányászok telepedtek meg, s a falusi lakosság soraiban is „részesek"-nek nevezett szabad parasztközösségeket, illetve jobbágysorban élő magyarokat találunk. A román fejedelmek ekkor is, ezután is szívesen fogadták a magyar telepeseket, akik fejlett mezőgazdasági kultúrát közvetítettek, s mind az agrár-, mind a városi népesség elsőrangú adóalanynak számított.
A magyarlakta települések a Keleti Kárpátok és a Szeret között igen sűrűn helyezkedtek el. Egyes román tudósok eredményei alapján olyan vélemény is megfogalmazódott, amely — legalábbis a XIV. századra vonatkozóan — ezt a folyót jelölte meg a magyar királyság keleti határaként (Mikecs). A Szeret és a Prut között csak szórványosan találkozunk magyar telepesek nyomaival, bár még a távoli Dnyeszter partján is tudomásunk van olyan helységekről, amelyekben magyarok éltek, így pl. Gegő munkája harmadik részében olvasható Bandinus-fordításban is szereplő Csöbörcsökről (Benda).
A moldvai magyarság gyarapodásának következő, viszonylag ismert fejezete a magyarországi husziták kitelepülése. Akadt történész, aki — nem ismervén a XIV. századi moldvai forrásokat — egyenesen kizárólagos szerepet juttatott nekik a moldvai magyarság kialakulásában (Karácsonyi). A prágai tanok az ott tanuló diákok révén terjedt el Magyarországon, elsősorban a Szerémség városaiban. Az eretnekség kiirtására kirendelt inkvizíció elől a Duna melletti Kamonc városból (Szerem megye, ma: Kamenica, Jugosz-lávai) Tamás és Bálint diákok híveikkel együtt 1439-ben Moldvába menekültek. Ennek az eretnek-közösségnek köszönhető az első magyar Biblia-fordítás, az ún. Huszita Biblia (1416—41 között készülhetett). Eredetiben nem maradt ránk, csupán egykorú, illetve későbbi másolatai ismertek. Ezek közül a legjelentősebbek az 1450 körüli Bécsi Kódex, a moldvai Tatros városában Németi György által 1466-ban befejezett, az evangéliumokat tartalmazó Müncheni Kódex (ez Gegő akadémiai utasításának „müncheni kézirat"-a) és a XV. század végén másolt Apor-kódex.
A székelység kitelepülésének kezdeteiről sincsenek pontos adataink. A XV. század végén azonban, amikor a székelyek levelet intéznek II. Ulászló királyhoz elpanaszolván Báthori István erdélyi vajda általi elnyomatásukat, már közismert és magától értetődő gyakorlatként fenyegetőznek a kivándorlás lehetőségével. Az önálló erdélyi fejedelemség idején pedig több országgyűlési határozat is tiltotta a fejedelem tudta és engedélye nélküli kitelepülést.
A székelyek kiköltözésének legismertebb eseménye az ún. siculicidiumot, a mádéfalvi vérengzést követő kibujdosás volt. Mária Terézia utasítására 1762-ben indult meg az erdélyi határőrség szervezése. A székelyek korábbi kiváltságaik csorbítok látták az egyébként is sok helyütt erőszakos eszközökhöz folyamodó osztrák tisztekben, s a Mádéfalván gyülekező több száz fegyvertelen székely lemészárlása (1764. január 7.) után tömegesen menekültek a szomszédos Moldvába. Velük tartott a Gegő által is említett Zöld Péter csíkszentléleki plébános is. A főleg Csík- és Gyergyó-székből származó székelyek évekig bujdosóként éltek Moldvában, míg az 1770-es években újonnan a Habsburg-birodalomhoz csatolt, Moldvától északra fekvő Bukovinában nagy részüket letelepítette a kormányzat. Az öt bukovinai nagy falu: Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva népét érintette a bevezetőben említett XIX. század végi visszatelepítő akció. (Erdély története).
Gegő könyvének második részében főként a bukovinai székelyekkel foglalkozik. E témáról az olvasó bővebb ismereteket szerezhet az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott, a bukovinaiak életét, történetét tárgyaló kötetekből.
A kötet harmadik része különlegesen figyelemreméltó. Ebben Gegő, a gyöngyösi ferencesek könyvtárában fellelt, latin nyelvű Bandinus-kódex szemelvényes magyar fordítását teszi közzé. (A mű egy másik kézirata Itáliából került elő, tudomásunk van még egy hajdan Kolozsvárott őrzött példányról.)
Marcus Bandinus (Marko Bandulovic) bosnyák ferences szerzetes volt. 1643. december 16-án nevezte ki VIII. Orbán pápa a moldvai katolikusok püspökévé. Az új főpap 1646-ban végiglátogatta Moldva katolikusok, azaz magyarok lakta vidékeit. A moldvai katolikusok túlnyomó többsége ugyanis magyar, illetve magyar származású volt, miként a helyi katolikus egyház is magyar eredetű. (A moldvai románok egyöntetűen a görögkeleti egyház hívei voltak.)
Az 1227-ben eredetileg a kunok számára alapított milkói missziós (térítő) püspökség területén már számos magyar élt. A katolikus magyar (és jóval kisebb részben szász, illetve lengyel) lakosság folyamatos gyarapodása tette szükségessé Moldvában 1370-ben a szereti püspökség, Havasalföldön 1381-ben az argyasi (ma Arges) püspökség megalapítását. A szereti a XV. század elején Bakóba (ma Bacau) költözött. 1413-ban jött létre a moldvabányai (ma Baia) püspökség. A milkói és az argyasi püspökség tehát nem azonos egymással, mint Gegő írja; és az állítólagos Mihály és Lőrinc milkói püspökök 1096. évi szerepeltetése sem más, mint hamis oklevélen alapuló tévedés (Makkai).
Bandin a püspöki visitatio-ról (látogatásról) részletes jelentést készített a pápai udvar számára,
melyet kiegészített a katolikus családfők helységenkénti felsorolásával és Moldva leírásával. Munkája számos adalékkal szolgál a meglátogatott települések történetére (pl. Húsz városánál az oda 1460-ban kivándorolt nyugat-magyarországi husziták említése), az ott élő magyar és román lakosság szokásaira, hagyományaira vonatkozóan.
A jelentésből kibontakozó kép igen komor. Számos helységnél olvasható a bejegyzés: „hajdan magyarok lakták...", „hajdani lakosai mind magyarok voltak...". Bandin utalásai alapján úgy tűnik, a XVI—XVII. század háborúi rendkívül erősen sújtották a moldvai magyarságot, a népesség pusztulása óriási mértékű lehetett.
Hasonlóan vigasztalan helyzet tárul elénk egyházi vonatkozásban. Nagy Lajos magyar király halála (1382) után mind a moldvai államban, mind a moldvai katolikus egyházban egyre erősödő lengyel befolyás érvényesült. Ebben az időben kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeként a túlnyomórészt magyar nemzetiségű és anyanyelvű moldvai katolikusok között idegen, a hívek nyelvét nem értő papok tevékenykedtek.
A Bándin-jelentésből ugyanez az állapot tűnik ki. 1620-tól kezdve ugyanis a pápai Curia olasz szerzeteseket küldött ki a missziós területnek tekintett Moldvába. Sok közösségnek azonban így sem jutott egyházi vezető. A magyar lakosság egyébként sem fogadta örömmel az idegen papokat. Jellemző a Bandin által megörökített tatrosi eset. A helybeliek elutasították a püspök által javasolt olasz misszionáriust mondván: „nekik ne kóbor barátot adjunk, hanem magyar papot, ki őket és övéiket nyelvökön taníthassa". A probléma súlyosságát érzékelteti, ha belegondolunk, Európa ezen szögletében az idő tájt szinte kizárólag az egyház volt a kultúra és a művelődés egyetlen közvetítője. Későbbi adatokból tudjuk, hogy bár időről időre akadtak magyar papok, szerzetesek, akik a rendkívül nehéz körülmények közepette is vállalták a magyar lakosság lelki gondozását (közéjük tartozott Bandin munkatársa, Beké Pál jezsuita páter is), mégis a hívő magyar lakosság magyar papokkal való ellátását sohasem oldották meg.
Bandin jelentésének a XVII. századi Moldvára vonatkozó egyik legjelentősebb elbeszélő forrásnak — elsőként való feltárásával Gegő felbecsülhetetlen szolgálatot tett mind a magyar, mind a román történet- és néprajztudománynak. Nem kétséges, hogy munkájának elsődleges tudománytörténeti értékét — amellett, hogy ő írt először tudományos igénnyel a moldvai magyarokról — éppen a Bándin-kézirat (legalább szemelvényes) közzététele adja.
A könyv igazi jelentőségét azonban akkor nyerheti el, ha százötven év után immár másodszor is a moldvai magyarságra irányítja a magyar közvélemény figyelmét. Történetük, kultúrájuk végre ne csak történészek és néprajzosok szakmai körei előtt legyen ismert!
Minden dada déddadája:) 
Hans Jean Arp (1886-1966) 
Ball alapította 1916. február 1-én a Cabaret Voltaire-t, és ő gyűjtötte maga köré azokat a költőket és festőket, akik aztán a Dada csoportját alkották. 
Arp és Sophie Taeuber alighanem első látásra egymásba szerettek, és 1922-ben összeházasodtak. Sophie festő és táncosnő volt (Laban növendéke), és amikor Arppal találkozott, szövéstechnikát és textiltervezést tanított egy képző- és iparművészeti iskolában. (...)
"A sok tarkabarka ember között, akivel életem során találkoztam, Sophie Taeuber mindenki másnál nyájasabb, derűsebb volt. Úgy élt, mint egy imakönyv alakja, átadva magát munkájának és álmainak. Álmainak valósága nerm olvadt bele az élet realitásába. Mindkétféle valóságban teljesen otthonosan mozgott. Akár a kertben dolgozott, akár képet festett, akár utazásra készült fel: minden tennivaló felé teljes odaadással, ugyanazon tiszta komolysággal fordult, s nem nyugodott meg, míg el nem végezte. Gyakran figyeltem, amint az asztal fölé hajol, körültekintően kikeveri a színeket, s gondosan odatörölve ecsetét a festéktartó széléhez, finoman átviszi a vászonra, minden egyes vonalat szinte áhítattal húzva meg. Néha fölpillantott, és büszke bájjal mosolygott. Az éjjel és a nappal csupa csoda volt számára. Örömmel nézett a közelgő est és az álmok elébe. Az álom ébredés után is folytatódott, és a reggelinél ragyogó világokról és zengő formákról beszélt, tündérmesékről, melyekben rózsák és árnyak váltakoztak, végtelenbe futó napsugarak sugárnyalábjairól szólt, lelkekről és a végtelen árjában való boldog repülésről.
Vele sétálni páratlan boldogság volt. Nyugodt örömmel köszöntötte a világot. Minden reggel úgy látogatta meg a virágait, mint jóbarátokat. Beszélt a virágokhoz és a csillagokhoz. Minden zavar nélkül szólt a legkisebb és legnagyobb teremtményekhez. Utánozni tudta a tücsök ciripelését, miközben furán fölrántotta orrát. Összezárt kezében elővigyázatosan szokta biztonságos helyre vinni azokat a lepkéket, melyek esténként a lámpa körül röpködtek. Máig se tudom, miféle titokzatos üzenetváltás zajlott le közte és a pillangók között. Csak jöttek lelkesen, s körötte röpködtek; ha kinyújtotta karját, máris leszálltak rá; rátelepedtek a kalapjára, a ruhájára, és békésen ott maradtak hosszú sétái során. Nyugodt hangon pontos utasításokat adott nekik, hogy előtte vagy mögötte repüljenek-e. Eljátszott ezekkel a bájos kis lényekkel, és kacagva szökellt előttük. Feledhetetlen tiszta csengettyűhangon nevetett."
Szilágyi Domokos
Az egyik legmegrendítőbb története a Cherry brandy, a költő megnevezése nélkül, de nyilvánvalóan
Oszip Mandelstamról.
Nyina Hagen-Thorn írja:
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 
(1263)