ma eltemettük szegény nagybátyámat... köszönöm mindenkinek, aki vigasztalt...
most megint úgy érzem magam, mint akin átment egy kamion, de tudom, hogy egyre jobb lesz minden nappal. nagyon nehéz volt, nekem még ilyen közeli és szeretett rokonom nem halt meg, és az is furcsa volt, hogy bent a ravatalozóban csak egy könnyű fehér lepel volt rajta, és a lánya, aki buddhista, és egészen másképp áll ezekhez a dolgokhoz, levette róla kicsit, és láttuk az arcát. először furcsa volt, és persze nagyon-nagyon sírtunk, de utána valahogy jobb volt, így lehetőség volt elbúcsúzni tőle. nagyon-nagyon szép volt, ahogy ott feküdt. bocsánat, hogy ezeket ide leírom, de hát valahogy ez is része az életnek. most már megértem, hogy miért mondják, hogy látni akarja valaki a kedves halottját és elbúcsúzni.
persze az özvegy egyből elkezdte a rémes sopánkodást, hogy mi otthagytuk 2 hétre teljesen egyedül - na ez úgy van, hogy valóban haza kellett jönnünk, dolgozni, 5 napra, de előtte 2 napig ott ugráltunk körülötte, és mindent, de MINDENT elrendeztünk, részben itthonról, a temetéstől kezdve a hagyatéki eljárásig mindent, de úgy képzeljétek el, hogy az utolsó szögig, neki semmi dolga nem volt, ő trónolt egy székben és kiszolgáltatta magát, a lányai meg 1 hét után érkeztek haza, de az alatt a 6 nap alatt minden nap kétszer ment hozzá valaki fürdetni, etetni, beszélgetni és másvalaki takarítani.
á, mindegy, olyan méltatlan ez, hogy ő, aki halálba szekálta szegény nagybátyámat még a halála után is azokra fröcsög, akiknek köszönheti, hogy nem étlen-szomjan ült az üres házban és nem neki kellett az egész hihetetlen ügyintézést, mindent csinálni.
Hát én akkor tudtam meg, amikor az apám is meghalt már, valamikor 87 után.
Akkor merte az anym elmondani.
Eléggé le is döbbentem tőle, pláne, amikor az egyetlen még élő nagyanyai rokonom mutatott egy levelet, amiben a dédnagyanyám fiai (5 gyereke volt, 3 fiú, két lány) szemére hányták az anyjuknak, (aki tejbe-vajba fürdette őket, mert csak a fiait tartotta fontosnak, a lányok azok afféle dísznek voltak) hogy zsidó létére hogyan mert keresztény emberhez menni, és ezáltal őket kitenni mindenféle esetleges kellemetlenségnek!
A hideg kirázott tőle, komolyan.
Aztán a legkisebb fiának a felesége intézte el a keresztlevelek átírását, neki mindenhol voltak kapcsolatai. Így lett - azt hiszem Löwensteinből Lantos. Pontosan sajnos már nem tudok utánajárni, mert az a rokon, aki jól emlékszik az eseményekre - ő is meghalt. Utánanáztem az összes iratnak amit a padláson találtam, van rengeteg kézzel írott levél, de erről egyikben sem esik szó.
A nagyobbik lányom viszont teljesen bevadult tőle, állandóan a zsidó vallásról kérdezett, és egy idő óta héberül tanul. Érdekes, hogy őt érintette legmélyebben.
hu, ez kemény, hogy titkolnia kellett egész életében... pedig az identitás hihetetlenül fontos, és egyre fontosabb lesz, ahogy az ember öregszik.
nade alíz, még hogy te egyre jobban utálod az embereket? nemá :-)))
szolíd hangon csicseregsz, mindenkihez van egy kedves szavad :-))
hát alíz, remélem, tudod, hogy én bírlak, úgyhogy az elején még én is hiányoltam a régi alízt, de hát belátom, nem lehet megfeszülni, hogy jókedvű legyél, ha egyszer nem vagy az...
csak sajnálom, tényleg, mert itt a neten élesen kirajzoldóik egy vonal a hangulatodról, és egyre lefele tart.
azért ha iván már ovis lesz, kicsit felszabadulsz, és újra jó lesz.
Erdekes, en is azt veszem eszre, h szuleink egyre bizalmatlanabbak lesznek az emberekkel szemben. Az apos mar ott tart, hogy nem hajlando csengot szerelni fel hogy ot ne zaklassak, a kapu kulcsra van zarva ugyhogy gyakorlatice ha valaki akar veluk beszelni, all a kapu elott es remeli hogy valaki eszreveszi.
Emellett panaszkodik hogy milyen egyedul van, senki se beszel vele meg ilyenek. Probaltam beszelni vele, inditvanyozni h nyugdijasklubba vagy barhova iratkozzon be, de hiaba. Szerinted tudok valamit tenni? (Persze biztos arra vagyik, hogy a fiat lathassa minden hetvegen, de ezt azert nem vallalam be.)
Az én nagymamám is nagyváradi volt.... félzsidó volt, de csak a halála után jóval tudtam meg, mert a család anno mindenféle illegális utánjárással átszerkesztette a születsi anyakönyvi kivonatokat 39-ben, és még eőttünk gyerekek előtt is titkolták (az apám nagy antiszemita volt)...
Nekem végülis szerencsém volt az öregjeimmel, mert ők öregségükre nem megvadultak, hanem megszelidültek.
Sok rémes élményem volt pl. apámról (késői gyerek voltam, 44 volt mikor megszülettem) , rabiátus despota ember volt, de utolsó éveiben kijött belőle a szelídség, és emiatt tudok szeretettel gondolni rá.
Én most inkább a magam öregedését figyelem: tény, hogy egyre jobban utálom az embereket. Nem az emberiséget: az embereket. Olyan gusztustalanok, és állandóan hazudnak, meg átvágnak, meg minden. Én már nem adok pénz koldusnak mióta láttam egy kisfilmet egy koldusmaffiáról, meg mióta láttam, hoyg milyen fürgén dobja el az egyik román beépített koldus a mankóját (gondolom Sántafalváról jöhetett, mert helyette egy másik ugréndozott ott naphosszat ugyanazzal a rövid mankóval meg kicsavart lábbal) , lecsapom a kagylót, ha valaki marketing céllal hív, rácsapom az ajtót a régi ismerősre aki csak amiatt keres, mert egy soha vissza nem térő biztosítási ajánlattal akar engem megörvendeztetni és hsonlók.
Most én antiszociális vagyok? Lehet.
De egyébként is.. valahogy máshoygan látom a dolgokat. Már nem hatódom meg ha valaki 5 gyerek utén azzal jön, hgy részeges a férjem. Miért 4 gyerek előtt nem volt az? És hasonlók... szóval egyre kérgesebb szívű leszek.
szegény anyám is azt mondta, képzelheted, milyen volt, hogy én 64 évesen vesztettem el az anyámat. hát komolyan, el sem tudom képzelni milyen lett volna, ha 8 éve nem élne már. például gyereket se mertem volna vállalni...
amit leírsz, az agresszív fröcsőgés az sajnos az apámra nagyon jellemző... ne tudd meg, mit művelt most nemrég is, annak kapcsán, hogy a bátyám újranősül... nem tudtam sírjak vagy nevessek. nem akarta megismerni a csajt, nem akart eljönni az esküvőre, mindenféle mondvacsinált ürügyekkel, komolyan, mint egy hüjegyerek. a végén azt találta ki, hogy "ezek" (menyasszony rokonai, erdélyiek) le fognak minekt szólni. merthogy a mi családunk "csak" nagyváradi, az meg csak partium :-))))))))))))
miután magamhoz tértem a hisztérikus röhögésből, mondtam neki, hogy apukám, ha valaki le merészem partiumizni, én megvédelek, úgyhogy gyere el bátran.
komolyan, a fasságnak nincs határa.
ami kicsit kevésbé vicces, az az, hogy az anyám konkrétan ma reggel az unokatesómat vádolta meg a nagybácsi haláláért. hogy L. még ma is élne, ha a lánya nem lép le 3 évvel ezelőtt. komolyan, ha épp már isteni béke szállna le, akkor valaki az öregek közül elkezdni szítani a gyűlölködést...
12 eves koromban halt meg 62 evesen nagymaman, aki azt hiszem az egyetlen volt aki gyerekkoromban feltetel nelkul es teljesen szeretett. Mikor arra gondolok, hogy tul koran elment ahhoz, h a ferjemet es a gyerekemet megismerje, rogton boghetnekem van.
A csalad "idoseivel" kapcs. kezd aggasztani az egyre tobb radikalis velemeny. Pl nemreg apam kitort amiatt, hogy esetleg nem kereszteljuk meg a gyereket, pedig tobb generaciora visszavezetve senki se vallasos vagy hivo a csaladban, o se. Mindket apatarsnal egyre gyakoribb a nyiltan antiszocialis magatartas, idegengyulolet. Gondolom foleg amiatt, mert mar nem ertik a mai vilagot, igy konnyebb agresszivan elutasitani amit nem ertunk, de attol felek egyre rosszabb lesz.
Látod, látod.. és sírj csak nyugodtan a nagybácsi, ha tényleg ilyen volt, megérdemli azt a pár könnycseppet.
Most mondhatnám - az események olvastán -, hogy "ha isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot" - kenetteljesen, de nem mondom, mert nem vagyok vallásos, és nem is hiszek ebben, sajnos ha isten becsuk egy ajtót az a legtöbbször zárva marad, ablak nuku - de speciel ez volt az első gondolatom, nálatok bejött, hát úgy legyen!
Mégegyszer mondom: a temetés után meg fogsz nyugodni. Szomorú leszel, de máshogyan. Tapasztalat.
jól megríkattatok, de most már kicsit jobban esik bőgni, mint az első napokban. és a tragédia váratlan jó fordulatot hozott: a lánya, aki 3 éve egyik pillanatról a másikra bekattant és otthagyta az egész családot, most a hír hallatán hazajön és a család újra együtt lesz 3 év totális szétszakadtság után, amit azt hittünk, hogy örökké fog tartani. ez volt az nagybátyám utolsó jócselekedete, összehozta a családot újra a halálával...
tolem is fogadd reszvetemet......en akkor ereztem hasonlot,mikor teljesen varatlanul meghalt szegeny anyosom..csak ultem,neztem magam el es nem tudtam elhinni,hogy nincs tobbe....az elso nagy fajdalom utan eljon majd az az ido,mikor mosolyogva fogsz gondolni a szokasaira,eszedbe jut egy illatrol,egy valakitol odavetett megjegyzesrol....Igy elnek bennunk tovabb
Nekem már meghalt a nagymamám, az anyósom, az apósom, az apám és az anyám is... (ebben a sorrendben, és mind hirtelen.)
Az érzéseid teljesen természetesek, és jó, ha tudsz sírni. Ne fogd vissza magad. Később könnyebb lesz.
A temetés után kicsit le fogsz nyugodni, van benne valami visszavonhatatlan, nemhiába van temetési szertartás, akármilyen is: felekezeti, vagy humanitárius.
nem is tudom, miért ide írom, máshova nem akarok ezzel bezavarni... valamelyest ontopik...
meghalt a nagybátyám. akit imádtam, imádtunk. vicces volt, kellemesen bolond, de a világ legjobb embere. egyszercsak összesett és vége. az elmúlt két napot ügyintézéssel töltöttem vidéken, a gyerekeket is vittem, mert hova tettem volna. a 71 éves anyám (az ő bátyja volt, aki meghalt 76) intézte a temetést, apámmal, akinek persze semmi hasznát nem vettük, én meg az özvegy ellátását: ebédet rendelni, ápolónőt instruálni, látogatókat beszervezni, stb.
az özvegy az a tipikusan magát elhagyó eset, aki a férjével ápoltatta és szolgáltatta ki magát évek óta, annyira, hogy nélküle most magatehetetlen. vagyis annak mutatja magát, bár ha muszáj, simán összekapja ám magát. komolyan, olyan, mint a filmekben a vak, féllábú koldus: ha nem látja senki, szalad, mint nyúl.
rajtam valami észbontó ólmos fáradtság van, depresszióval keverve, talán ismeritek, amikor egyszerűen csak vonszolod magad és legszivesebben 1 hétig nem ébrednél fel.
az első 2 nap rohangálása alatt még viszonylag könnyű volt, elterelődütt a figyelem, de aztán most rám-rám tör a felismerés, hogy nincs többé. tudjátok, amikor reggel az ébredésnél még minden oké félálomban, de az első éber pillanatod az, hogy meghalt és akkor csak bőgni tudsz, megállíthatatlanul. nekem még tkp. sose halt meg igazán közeli szerettem. mondjuk ő is csak nyáron volt sokat velünk, mert angliában élt 50 éve, de egy fantasztikusan jó fazon volt.
csak jólesik kiírni magamból, bár persze megkönnyebbülni nem fogok.
aki élt már át igazán fájdalmas halált, annak ez így ismerős? vagy csak én vagyok ilyen béna, hogy úgy érzem magam, mint akit szó szerint letaglóztak? komolyan, a vállamon konkrétan érzem azt a furcsa nehézséget, meg a vasdarabot a mellkasomon...
en meg most mar kivarom,hogy a megsertodott szuleim a sok dolguktol mikor veszik fel a telefont,hogy megkerdezzek,elunk-e,vagy sertodottsegukben kivarjak,hogy en telefonaljak az ezer dolgomtol..Mondjuk pont 3 perc lenne,de kivarok:)
baromi nehéz ám ezt levetkőzni... nehogy azt hidd, hogy nekem megy. de már legalább tudom, hogy nem kéne folyton igyekezni.
én ilyenkor nyár végén már totál ki vagyok purcanva, számolom a napokat, amikor végre beköltözünk a nyaralóból és végetér az az időszak, amikor a szüleim házában vagyunk, mert ott valahogy én is mindig gyerekként viselkedem önkéntelenül... csak közben meg ott vannak az enyémek, úgyhogy nem egy könnyű szitu. de már csak 1 nap! :-)
Még fiatal lázadó koromban azt vágtam az anyám fejéhez, hogy mi az amivel te többet érsz nálam, mi az amit egy idős jobban tud? És ő erre csak annyit mondott csendesen: a tapasztalat. Az van meg nekünk, ami neked nem.
Egyébként régebben már írtam (igaz akkor még más volt a nicknevem), hogy az én fiatalságomat is igencsak megmérgezte a szüleim hozzáállása: az apám despota felfgása, az anyám tehetetlen kéztördelése, és hogy a konfliktus kerülése végett soha nem mert kiállni sem értem, sem a nyanyámért csak az öcsémért... halála után (pedig imádtam, azt se tudtam hogyan jérjak a kedvében) vagy öt évbe telt, amíg végre felfogtam, hogy a kétségeimre már nem kapok soha választ, és kezdtem megérteni mind az ő, mind az apám mozgatórugóit - két alapjában véve jó ember házaságáról volt szó, akiknek az volt a tragédiájuk, hogy egyáltalán nem illettek egymáshoz, csak a háború utáni férfiínséges világban anyám, aki akkor már 27 éves volt, és ragyogóan szép asszony, sokan Greta Garbohoz hasonlították, boldogan elfogadta a szintén nagy nőfalő sármúr apám házassági ajánlatát - aztán együtt maradtak, mert "úgy illik". Bár elváltak volna...
Ezért nem szabad egy kalap alá venni az időseket. Őket is meg kell ismerni. Az indítékaikat a múltjukat mi történt velük életük során. Az általuk átélt események tették őket azzá akik.munkám miatt rengeteg élettörténetet hallottam. Iszonyú félreértések miatt nem kommunikálnak sokan a családtagjaikkal.
nekem a nagymamam volt,aki maga volt a csoda..Erdekes torteneteket meselt,egesz mas szemszogbol meselt,mint mi azt az iskolaban tanultuk,sokat elt es tapasztalt...orom volt hallgatni
Igazából az érdekel mi az ami összeköt bennünket embereket.Ezen belül a fiatalabbakat az idősekkel. Valaminek lennie kell hisz egymás leszármazottai vagyunk nem?Igazából az indító kérdés foglalkoztat:miért van szükségünk egymásra?Mi az amit az időstől tanulhat a fiatal cserébe hogy ő meg gondoskodik az idősről.Általában azt hiszik sokan hogy az idős már semmire sem jó, ˝lejárt a szavatossága.˝Nekem az a véleményem hogy az idős meg már átélte mindazt amit mi fiatalok még nem.Ezért talán tudnának olyat mondani amit mi még nem tudunk .De ki kíváncsi az idősek véleményére?
Hát.. én nem tudom mennyire vagyok idős, jövőre 60 leszek, de még a tulajdon korosztályomból is van olyan akit szeretek és van olyan akit nem, az idősebb korosztálynál meg ez hatványozódik, mert sajnos sok idős ember gonosszá válik, mások meg éppenséggel akkor a legaranyosabbak.... így komplexen nem tudnám azt mondani, hogy szeretem az idősebbeket.
Vagy az emberiséget, vagy a gyerekeket vagy a férfiakat mittudomén.
valoszinuleg igazad van sokmindenben...igen,lehet,hogy meg akarok felelni,de a 42 evem alatt eddig nemigen sikerult......Mar nem akarom annyira gorcsosen,elem a sajat eletemet,a sajat normaim szerint,de valoszinuleg tenyleg hianyzik egy kis biztatasa,elismeres....
lelkesembernek igaza van. csak a megbocsátás segít.
nem a kötelességtudat, hanem a szánalom vezessen. én is, ha nagy ritkán tudok megbocsájtó lenni az apámmal, az azért van, mert megesik rajta a szivem.
ő szegény, így tud szeretni. ő így akar családfő, apa férj lenni. szegény sose tanult mást, mint a tekintélyt, a dölyföt, az uralokodást, mások megalázását. az ő idejében ez volt a férfias, elfogadott viselkedés.
nagyon szépen tudnak erről beszélni azok, akiknek igazán sikerült megbocsájtani a szüleiknek. nekem csak néha :-)
te még mindig döhös vagy, még mindig meg akarsz felelni nekik. majd ha ezen túlleszel, meg fogsz tudni bocsájtani nekik.
hát tudod az apám "virgoncsága" abból állt, hogy évekig szeretőt tartott. a bombázó, szuper csaj anyám mellett :-(((
sztem amúgy csak nem érted. tkp. nem az a baj, hogy nőt, hanem hogy újságot vág ki. mint egy vájár vazze az öltözőszekrény ajtajára, vagy egy tini a kedvenc együttesét a falra. infantilis.
Sok szülő nem viselkedik a szülő névhez méltóan, és sokan tönkreteszik - akarva vagy akaratlanul - a gyerekeik életét. DE ha valaki már saját lábára állt, saját családja van, jobb, ha nem gyűlöli őket. Praktikus okokból: a gyűlölet soha nem annak rossz akit gyűlölnek hanem annak aki gyűlöl.
