1353. április 20-án I. Lajos magyar király rendet vágott a magyar közigazgatásban: minden hiteleshely pecsétjét bevonta vizsgálatra. A hiteleshelyek a középkori Magyarországon nagyjából a mai közjegyzőének megfelelő feladatokat láttak el: hivatalossá tettek iratokat, illetve ezen helyek tagjai végezték a peres ügyek esetén a perrel kapcsolatos teendőket. A hiteleshelyek jellemzően csak egy-egy kisebb régióban pecsételhettek, csak néhány volt jogosult az egész ország területén eljárni.
Hiteleshelyi pecsétjük volt a káptalanoknak és a nagyobb konventeknek, azaz szerzetesi házaknak. A XIV. század közepére viszont sok ilyen kovent meggyengült vagy elszegényedett, a helyi kegyurak pedig pofátlanul elkezdtek pecséteket hamisítani, illetve nyomást gyakorolni a koventekre. Ezért I. Lajos előbb 1351-ben a kisebb koventeknek megtiltotta a pecsételést, majd két évvel később az ország összes hiteleshelyétől bekérte a pecséteket. A királyi vizsgálatot csak nagyjából minden második pecsét (illetve kovent) állta ki, ezek visszakapták pecséteiket - ezzel a hiteleshelyek száma a felére csökkent, az ország működése pedig átláthatóbbá vált.
A szegedi csontok azt bizonyítják, hogy a középkori Európában is létezett ez a baktériumfertőzés, Kolumbuszék feltehetően egy másik, vírusos, hevesebb fajtáját hurcolták be.
A hadjáratból hazatérő sebesült, illetve beteg katonák számára a király utasítására Radán ispotályt (kórházat) emeltek. A katonák azonban nemcsak harctéri sérüléseiket,
hanem egy életveszélyes kórt, a rossebet, azaz a szifiliszt is magukkal hozták Itáliából.
A középkorban a nemi úton terjedő szifilisz vagy vérbaj a másik rettegett betegséghez, a leprához hasonlóan, gyógyíthatatlan kórnak számított.
A hagyomány szerint a vérbajt a szifilisszel fertőzött és a radai ispotályban lábadozó katonák terjesztették el Magyarországon.
Innen származik az „egye meg a radai rosseb" máig fennmaradt szólásmondásunk.
Maga a rosseb a rossz seb kifejezésből ered a legnagyobb valószínűség szerint, amivel a középkorban a szifiliszeseket illették. (A magyar nyelvben a franc kifejezés is a szifiliszre vonatkozik, a franciakórból rövidítve.)
„Meghalván pedig a boldogult Kázmér király, Zaviss Kurniki Miklóssal egyetemben csupa irigységből merő hazugságokat koholtak bizonyos Jankó gnieznói főesperes, néhai Kázmér király alkanczellárja jóllétéről, gazdagságáról, és őt idősb Erzsébet királynénak, Lajos magyar király anyjának, ki egyébként Jankót igen kedvelte ós kegyelte, föladták … Látván pedig Zaviss és Kurniki Miklós a hazafiaknak (terrigenarum) a gnieznói főesperes iránt való jóindulatát, és hogy Lajos magyar királynál, azonképpen az özvegy királynénál gyakran folyamodnak érette, ajándékokkal és kecsegtetésekkel magokhoz vonzanak némely magyarokat, kiket a királyasszony különösen kedvel vala, hogy ők is hazudozzanak és árulkodjanak a főesperes ellen. A hiszékeny királyné hallgatott rajok, minek következtében a főesperest … elfogatta”
1._rész
A magyar Anjouk lengyel krónikása – Czarnkowi János
In: Erdélyi Múzeum 1904, 169–76., 249–54.
Dr. Karácsonyi János a magyar Anjouk története s a történeti igazság érdekében alig meghálálható szívességével, ugyanis, egy hiteles okirat másolatának juttatott birtokába, mely János gnieznói főesperest saját beismerése alapján arról vádolja
és elítéli, amiért Kázmér lengyel király sírját feltörte és megrabolta. A kissé megviselt, Poznanban, 1372. június 10. kelt okirat tartalma a következő:
Preczlaw poznani bíró tudtára adja mindenkinek, a kit illet, hogy miután nem régen Kázmér Lengyelország néhai királya meghalt, és eltemettétek Krakóban királyi jelvényekkel, Erzsébetnek, Magyarország és Lengyelország idősb királynéjának hiteles tudomására jutott, hogy a király sírja galádul feltöretvén, a királyi jelvények onnét eloroztattak. A királyné ily nagy bűntény elkövetőjét kutatván, a gyanú Czarnkowi Jánosra térült, ki őfelsége előtt beismerte gonoszságát, melyet azzal mentegetett, szépítgetett, hogy a királyi jelvényeket ájtatos czélokra akarta fordítani. A fölséges úrnő főleg a világi dolgokra nézve a mondott bíróra bízta, hogy törvényt üljön a szóban forgó bűnügy tárgyában, és igazságot szolgáltasson. Ő pedig, jóllehet az önbeismerés mellett nem sok dolga van a bírónak (a bizonyítékokra nézve) mégis alkalmat akarván szolgáltatni a bűnvallónak nyilatkozásra, hogy ez által gonoszsága világosabban minősíttessék, és az elmarasztaló ítélet meghallgatására kellő határnapot tűzött ki számára. És mert erre, mint afféle rossz lelkiismeretű ember makacsul meg nem jelent, Isten nevét segítségül híván és az igazságot tartván szeme előtt, a vele együtt ülő, alább
megnevezendő lengyel főurak tanácsával és hozzájárultával a nevezett Czarnkowi Jánost, a királyi sírhely feltörésének bűntényében elmarasztalta, és mint fölségsértőt megfosztotta a Lengyelországban fekvő Lubosz várától és tartozékaitól, mely bir-
tokát — mint köztudomású — Kázmér király szolgálatában szerzett, kijelentvén egyúttal, hogy Czarnkowi János méltatlan minden tisztség vagy méltóság viselésére, továbbá mint becstelen örök időkre száműzetik, hadd legyen az élet számára bün
tetés és a halál vigasztalás, mint ezt a kánoni és világi törvények rendelik.
E nevezetes okirat latin, eredeti szövege így hangzik:
In Cristi nomime. Ámen. Nos Preczlaus index Poznaniensisnotum facimusuniversis, presentium notitiam hábituris, quod cum mortuo pridem vocatione diuina serenissimo potenti (?) dominó Kasimirb olym rege Polonie illustri, et in ecclesia Cracoviensi cum insignibus regalibus tumula-lato, ad auresdominae Elisábeth, Deigratiaregine senioris Ungarie et Polonie, fidedignis relatibus pervenisset,quod violato nequiter sepulcliro dicti regis, insignia regalia exinde aus (tiportata, ipsa domina regina huiusmodicrimen indagante, Johannes de Czarnhow super hoc infamatus, coram sua Maiestateconstitutus reatum suumrecognouit, colorando tanien eius nequitiam, quod huiusmodi insignia in usus pios vőluerit deputasse. Prefata domina presertim quoad temporalia nobis iudiciumet iustitiam commisit vive vocis oraculo contra eundem de criminepre-notato. Nos quoque, quamuis contra confessum nulle sintpartes iudicio in pretactis volentes tamen sibi etiam confesso audientiam concedere, ut ex hoc sua iniquitas clarius conuincatur, ad eundem dicendum, si quid dicere . . . . ad audiendam sententiam diffinitiuam contra sese terminum coram nobis assignauimus competentem. Et quia in eodem termino, tamquam male sibi conscius non curauit contumaciter cofnipararere
. . . Dei et Cristi) nomine invocato pro tribunali scdentesDeum et iustitiam habentes pre oculis, ac baronum regni Polonie nobis assis-tentium, infrascriptorum consilio et assensu Johannem de CsamQiow) orem sepulchri regii per hanc nostram diffinitivamsententiam declarantes, ipsum tamquam lese Maiestatisreumprivamus castro Luboss cum suis pertinentiis, quod in regno Polonie,insisteus seruitiis dicti domini Kasimwi regis noscitur comparasse, idemcastrum fisco regni applicantes. Pronuntiamus quoque ipsum esse indignum omnihus lionoribus et dignitalibus, exulem perpetuo et infamen et alias talem esse debere, ut sibi sit vita supplicium et mors solatium iuxta canonicas et profanas sanctiones. Et inhuius-modi testimonium presentes Utteras seribi iussimus nostrique sigilli munimine roborari. Paüim et adum Posnanie decimo die mensis Junii síd) anno Incarnationis Cristi millesimo trecentesimo septuagesimo secundo. Presentibus nobilibus viris dominis et baronibus: reuerendo patreJolianne episcopo Posnaniensi, et Vincentio Posnaniensi, Precslao Kálysiensi palatinis, Laurentio Posnaniensi, Vincentio Gnesnensi, Jolianne Kálysiensi, Janussio Kaminiensi et Janussio Bechoviensi castellanis, Preczlao Posnaniensi et Tliomislao iudicibus, necnon baronibus nostris Oracouiensibus Dobislao palatino Gracouiensi, Raphaele castellano Wislicicnsi et Jolianne marschaleo regni Polonie
et subcamerario Sandomirie et aliis quampluribus nobilibus fidedignis.
Eredetije bőrhártyára van írva, de a hártya közepén, a kipontozott helyeken kiszakadt vagy elrohadt, s így ott négyszögletes lyuk támadt. Függő pecsétjének csak hártya szalagja van meg. Kivül egykorú kéztől: Super castro i(ubosz); későbbi kéztől: 1372. 10. Jun. Pogány (t. i. család leveleiből.) Eredetije a gróf Teleki-család gyömrei levéltárában Pest megyében. XXIII. lajstrom, 1. nyaláb, 17. szám.
Ha a függő pecsét le is mállott, az okirat hitelességéhez azért se férhet kétség, minthogy a felsorolt bírótársak ugyanazon időben, sokszor hasonló sorban más okleveleken is megjelennek. Arról is kell még ejtenünk néhány szót, hogyan kerülhetett ez érdekes okirat Magyarországba. Némi útmutatásul szolgál e kérdéshez, hogy ez okirat a Pogány család leveleivel jutott a Teleky grófok gyömrei leveles házába. Czarnkowi Jankó a sok magyar közül, kik Nagy Lajos király vagy idősb Erzsébet királyné kisóretében vagy egyébként Lengyelországban megfordulának, név szerint — ha jól emlékezem — csak egyet említ, Pogány Mihály vitézt, kit 1376. deczember 7-én, midőn a magyarokat gyilkolták Krakóban, szállása pinezéjéből kivonszoltak és nyomorúltan megöltek. Ebből azt gyanítom, hogy idősb Erzsébet királyné a Pogány Mihály családjának kárpótlásul adta a halottrabló főesperestől elvett Lubosz várát és tartozékait, mely alkalommal az ítéletet, mint az adományozás jogforrását, szintén ki kellett szolgáltatni.
A Telekyekhez pedig, mint Karácsonyi barátom értesít, úgy került ez okirat, mert a Telekyek azon ága, amelyiké a gyömrei levéltár, a dolhai (Máramaros m.) uradalmat kapta a XVIII. században és vele együtt a Dolhayak levéltárát. Az utolsó Dolhaynak neje volt a Máramaros megyében ma is honos Osebi Pogány család tagja: Krisztina.
(Korábban megpróbálták itt elvitatni, hogy jogos volna az Anjouk közép-európai uralmára a Magyar Birodalom elnevezés. Pedig az Akhaimenidák államát is ugyanúgy Óperzsa Birodalomnak is hívják...)
A turul-monda Laskai Osvát egyik Szent István-napi prédikációjában
In: Magyar Könyvszemle CXX/4 (2004)
Laskai Osvát a rendelkezésünkre álló források tanúsága szerint a ferences rend hazai későközépkori történetében kimagasló szerepet játszott.[1] Az egyházi év egészét felölelő beszédgyűjteményeit a kutatás már elkezdte vizsgálni.[2] A most bemutatásra kerülő szövegrész a szentekről szóló prédikációkat tartalmazó kötet 76., Szent István-napi sermójában található.
„… Chaba, filius Athile iterum regressus in Scithiam, et ibi genuit Ed. Ed vero Ugyel. Ugyel autem Eliud. Eliud Almas, qui quidem ideo sic vocatus est, quare mater eius vidit in somnis de ventre eius crescere pulcherrimam arborem, in qua erant generosi reges et duces. Et sic factum fuit, quare sancti reges de ea processerunt, videlicet Stephanus, Emericus, Ladislaus, Ludovicus etc. Somnus enim Hungarico idiomate alom dicitur, et inde Almas vocatus exstitit …”[3]
A történet a turul-mondán, az Árpád-ház eredetmondáján alapszik. A kutatók véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy ezt az eredetmondát mikor foglalták először írásba.[4] Tény, hogy jelenleg Anonymus munkája a legkorábbi szövegtanú. Érdemes idéznünk a Névtelen szövegét:
„Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII° Ugek … duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit; et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur ‚almu’ et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, quia ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri.”[5]
„Régóta tudott, hogy Álmos fogantatásának elbeszélése totemisztikus mondára vezethető vissza. Mint láttuk, Álmos születése előtt anyjának álmában héja jelent meg és teherbe ejtette. A monda értelme világos: az Árpád-ház héja-őstől származtatta magát.”[6] Ez az epizód bizonyos eltérésekkel megtalálható a 14. századi krónikakompozícióban és Thuróczy János 1488-ban megjelent krónikájában is. A sermóban olvasható változattal történő összehasonlítás kedvéért a főszövegben közöljük Thuróczy, a lábjegyzetben pedig a krónikakompozíció szövegét.
„Porro Eleud filius Vgek ex filia Enodbilii in Scicia genuit filium, quem ex eventu Almus denominavit. Nam mater illius dum esset gravida, vidit in somnis avem quandam in forma austuris ad se venire suoque in gremio caput reclinare, quodque ex utero illius torrens persplendidissimus ortus fuisset, decurrensque in terra aliena extitisset multiplicatus, quod et factum est. Nam postea de lumbis eius gloriosi reges propagati sunt, qui postmodum in terra aliena hac in Pannonia ingentem populorum super multitudinem summa cum gloria regnavere. Quia autem somnium Hungarico idiomate alom dicitur, et illius nativitas per somnium fuit prenosticata, ideo ipse vocatus fuit Almus …”[7]
Laskai szövege az ismert változatokhoz képest szembeötlő eltéréseket mutat. Ő a héja általi fogantatásról, az Emese méhéből fakadó patakról egy szót sem szól, említ viszont egy Álmos anyjának hasából kinövő fát, amelyen megtalálhatók a szent királyok, akiket nevükön is nevez. Az világos, hogy a ferences írónál olvasható változat alapja a turul-monda. A kérdés az, hogy milyen forrást vagy forrásokat használt, s vajon a krónikaszövegekhez képest mutatkozó eltéréseket Laskai egyéni leleményének kell-e tartanunk.[8]
A ferences író történeti elbeszélő forrásait vizsgálva már korábban sikerült kimutatnunk, hogy közvetlenül használta a Thuróczy-krónikát,[9] innen tehát ismerhette az Álmos születésével kapcsolatos mondát. A történetet már Thuróczy sem a szóbeliségből merítette, hanem a korábbi krónikákból vette át,[10] s a szájhagyomány mint forrás Laskai esetében is kizárható. Az Árpád-ház totemisztikus eredetmondájának jelentéstartalma előtte már minden bizonnyal ismeretlen volt, így magától értetődő módon alakíthatott, változtathatott az általa használt szövegen. A továbbiakban néhány, a szent királyokat, illetve a fa-metaforát említő szöveget szeretnénk bemutatni, a teljesség igénye nélkül, egyrészt azzal a céllal, hogy a szent királyok tiszteletének alakulását nyomon követhessük, másrészt azért, hogy a Laskai által esetleg használt további forráshoz vagy forrásokhoz közelebb jussunk.
A 13. században, adatolhatóan IV. Béla uralkodása óta, az Árpád-dinasztia egyre inkább úgy tekintett magára, mint a „szent királyok nemzetségé”-re. A korszak okleveleiben előforduló ’sancti reges’ kifejezés egyes esetekben a dinasztia egészét jelöli, máskor konkrétan Szent Istvánra és Lászlóra vonatkozik.[11]
A formula törvényszövegből is ismert. Az utolsó Árpád-házi király, III. András az 1290–1291. évi törvény bevezetőjében említést tesz szent elődeiről, az első cikkelyben pedig szól a szent királyok által az egyházaknak adományozott jogokról.[12]
Ebből a korból nemcsak az oklevelek tartalmaznak témánk szempontjából felhasználható adatokat. Az 1280-as évek első felében Kézai Simon, IV. (Kun) László történetírója gesztájában már néven nevezi Istvánt, Imrét és Lászlót mint királyának őseit.[13]
A legkorábbi Margit-legenda, amely a hercegnő halálát (1270) követő években jött létre, szintén arról tanúskodik, hogy különleges tisztelet övezte Istvánt, Imrét, Lászlót és Erzsébetet; Margit az ő nyomdokaikat kívánta követni.[14]
E néhány példából is látható, hogy a 13. században írott források már hivatkoznak az Árpád-házi szentekre.
A fa-metafora is feltűnik egy 1303. évi oklevélben, melynek kiállítója, Ákos nembeli István nádor az Árpád-ház kihalásával kapcsolatban III. Andrást a magyarok első királyának, Szent Istvánnak a véréből, törzséből és nemzetségéből származó utolsó aranyágacskának nevezi.[15]
Magyarországon az Anjouk uralomra jutása új fejezetet nyitott a szenttisztelet történetében. Károly Róbert és fia, Lajos, az Árpádok leányági leszármazottai, uralmuk legitimálása érdekében igyekeztek hangsúlyozni az Árpád-dinasztiával fennálló vérségi kapcsolatukat.[16] E tudatos politika nyomai több írásos emlékünkben is tetten érhetők.
Tudós egyháziak dolgozták ki azt az érvrendszert, amelyben kulcsszerepet játszik az a gondolat, miszerint Károly Róbert a szent királyok nemzetségéből való származás jogán tart igényt a magyar trónra. Ennek az elvi megalapozásnak a III. András halálát követő trónharcokban fontos szerep jutott. Mint ismeretes, a pápa 1308-ban Gentilis bíborost küldte Magyarországra azzal a feladattal, hogy Károly uralmát az egész országgal elismertesse.[17] A pápai legátus által 1308. novemberében összehívott pesti országos gyűlés jegyzőkönyve témánk szempontjából is tartalmaz érdekes részletet. Az elnöki tisztet betöltő Gentilis a gyűlést egy beszéddel nyitotta meg, melyről a jegyzőkönyv így számol be:
„… idem dominus legatus proposuit verbum Dei, assumpto illo evangelico themate: Domine, nonne bonum semen seminasti in agro tuo etc. seriose retexens agri semina, idest regni Ungarie, que in illo Dominus seminerat, ex quibus reges catholici tanta sanctitatis et vite claritate conspicui prodierunt, quod sanctorum ascribi cathalogo meruere …”[18]
Ez a passzus tehát utal a Magyarország földjéből kisarjadó szent királyokra.
Az ugyancsak Gentilis által 1309. májusában összehívott zsinat határozatai között is találunk hasonló szellemű kijelentéseket. A király státusáról szóló fejezet megemlíti, hogy Magyarország élén az isteni gondviselésnek köszönhetően katolikus királyok álltak, akik közül az első, Szent István és még néhányan kiérdemelték, hogy a szentek katalógusába felvegyék őket, majd néhány sorral lejjebb azt olvashatjuk, hogy Károly az első szent királyok nemzetségéből származik:
„Sane, per divinam providentiam, regno Hungarie reges catholici prefuerunt, quorum primus, sanctus rex Stephanus, et alii nonnulli sanctorum cathalogo meruerunt ascribi … prelati et barones … communiter magnificum principem dominum Carolum, ex primorum sanctorum regum vera progenie propagatum, recognoverunt verum et legiptimum regem Hungarie …”[19]
A pápai legátus, Gentilis bíboros mellett a zágrábi püspök, Gazotto Ágoston is Károly Róbertet támogatta.[20] A tudós domonkosrendi püspök az 1310-es rákosi országos gyűlésen elmondott beszédében Károly trónigényének jogosságát igyekszik bizonyítani. Egyik mondatában együtt említi Károly családfáját és a magyar szent királyokat:
„Sed Caroli juribus illud quoque, idque rarum in terris additur, quod ipsius stemma, Coelo teste, ex Sanctissimis Regibus nostris profluere comprobatur.[21]
Hivatkozik Szent Istvánra és Lászlóra, valamint a 13. századi szent vagy boldog Árpád-házi hercegnőkre is. A beszédben helyet kap IX. (Szent) Lajos francia király is. Személyét azért kell külön hangsúlyoznunk, mert, mint korábban láthattuk, Laskai Osvát idézett sermórészletében István, Imre és László mellett egy bizonyos Lajos is szerepel, így azt a kérdést sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vajon kire gondolt a ferences szerző. IX. Lajos 1270-ben hunyt el. Szentté avatását elsősorban öccse, I. Károly nápolyi király, az Anjou-ház őse szorgalmazta. A kanonizáció után, amelyre 1297-ben került sor, Lajost, jóllehet ő még a Capeting-dinasztiából származott, az Anjouk családi szentként tisztelték.[22]
A kérdéses személlyel kapcsolatban az Anjouk egy másik családi szentjére, Lajos toulouse-i püspökre is érdemes kitérnünk. Apja II. (Sánta) Károly nápolyi király volt, tehát apai ágon a nápolyi Anjouktól származott, anyai ágon pedig az Árpádoktól, mivel az anyja V. István magyar király leánya, Mária volt. Lajos 1296-ban, miután mint jog szerinti trónörökös lemondott a nápolyi Anjouk trónjáról öccse javára, Toulouse püspöke lett, ugyanakkor belépett a ferences rendbe. A főpapi tisztséget csak rövid ideig tölthette be, mert már a következő évben betegség kövtkeztében elhunyt. A szentté avatása érdekében tett erőfeszítések 1317-ben elérték céljukat: a pápa kanonizálta a püspököt.[23] Ebből az alkalomból a ferences Franciscus de Mayronis több szentbeszédet is összeállított, s ezekben kiemelte Lajos származását. Egyik beszédében a következőket mondja:
„Circa totum thema ad declarandum sanctitatem sancti Lodovici est nobis septupliciter contemplandus. Primo quantum ad statum suae singularis generationis in quo considero quattuor. Primo quod fuit de genere sanctorum ex parte patris, nam pater suus fuit nepos sancti Lodovici regis. Secundo fuit de genere sanctorum ex parte matris, nam mater sua Maria Ungariae fuit de stirpe sanctorum Stephani, Ladislai, et Emerici Ungarorum regum, qui Stephanus fuit primus rex christianus in regno illo, et novissime nulla mulier de alio sanguine regio fuit canonizata nisi sancta Elisabeth de cuius stirpe mater beati Lodovici fuit.”[24]
Látható, hogy ebben a sermórészletben a szerző felsorakoztatja a magyar szent királyokat és a már említett IX. (Szent) Lajos francia uralkodót is.
Ugyanez a Franciscus de Mayronis egy másik beszédében hasonlóan fogalmaz Lajossal kapcsolatban:
„… beatus Ludovicus, qui secundum carnem ex parte patris de nobilissimo genere regum Franchorum traxi (sic) originem, unde natus est sanctus Ludovicus rex. Ex parte matris fuit de nobilissimo genere regum Vngarie, unde fuit sancta Helisabeth. Que regna sunt altissima nobilitate et consecrata sanctitate. Fuit etiam initiatum illud regnum Vngarie a sanctissimis personis, quia primus rex ibidem fuit sanctus Stephanus, secundus sanctus Ladislaus, tertius sanctus Henricus …”[25]
Témánk szempontjából nem lényeges, hogy a magyar uralkodók felsorolásába hiba csúszott, a fontos az, hogy itt is együtt szerepelnek Anjou Lajos, IX. Lajos és a magyar szent királyok.
Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt kísérlet történt a toulouse-i püspök kultuszának magyarországi meghonosítására: tiszteletére 1325-ben Károly ferences kolostort alapított Lippán, melynek építését 1349-ben fejezték be.[26] Az alapításról a 14. századi krónikakompozíció és Thuróczy János munkája is megemlékezik,[27] miként arról is, hogy Károly fia és utóda, Lajos a toulouse-i püspök után kapta a nevét.[28] Lajos a dolog természetéből fakadóan a királyi udvar számára készített Magyar Anjou Legendáriumban is szerepel.[29]
Anjou Lajosról Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát is írt egy-egy beszédet.[30] Korábban már esett szó arról, hogy a püspök belépett a ferences rendbe, s ez lehetett az oka annak, hogy a középkor végén a két magyar prédikátor-rendtárs egy-egy sermót szerkesztett a tiszteletére. Mindketten leszögezik, hogy Lajos apja Károly, Szicília királya volt, anyja pedig Mária, a magyar király lánya.
Temesvári: „Beatus Ludovicus … esset ex regali prosapia patre Carolo rege Sicilie, matre vero Sicilie regina nomine Maria, filia regis Hungarie …”[31]
Laskai: „Sic enim legitur de eo, quod pater eius erat Karolus, rex Sicilie, mater vero Maria, filia Stephani quarti, regis Hungarie …”[32]
A két ferences szerző kimutathatóan a püspök legendája alapján dolgozott, ahol a legendaíró mindjárt a mű elején elmondja a szent származását, majd rögtön ezután megemlíti, hogy nevét szent Lajos francia király után kapta;[33] tehát a toulouse-i püspöknek a két magyar prédikátor által felhasznált legendájában IX. Lajosról is szó esik.
A két ferences író az Anjou Lajosról szóló beszédek megszerkesztése során a legendán kívül valószínűleg korábbi sermókat is felhasznált. Kézenfekvő az a feltevés, hogy merítettek a korábbi ferences hagyományból, például Franciscus de Mayronis prédikációiból. Temesvári a Lajosról szóló beszédében kétszer is hivatkozik rá, egyik hivatkozásában az alázatosságról szóló sermójára utal, s a de Mayronis-beszédek közül az egyik valóban Anjou Lajos alázatosságát mutatja be,[34] thema-mondata így szól: „Humiliavit semetipsum factus obediens usque ad mortem etc.”[35] A belső érvek mellett azt is érdemes megemlíteni, hogy a magyarországi ősnyomtatvány-katalógus tanúsága szerint könyvtáraink jelenleg több példányát őrzik Franciscus de Mayronis szentekről szóló sermógyűjteményének,[36] tehát ezek nálunk is ismertek lehettek a középkor végén.
Ezek után térjünk vissza az Anjouk tudatos legitimációs politikájának kérdéséhez. Ez a politika nemcsak különböző alkalmakra készített beszédekben tükröződött, hanem egyes történeti munkákban is. Az 1473-ban Hess András által kinyomtatott Budai Krónikából, az ezt másoló Dubnici Krónikából, valamint Thuróczy Jánosnak Laskai Osvát által is használt munkájából ismert az a fejezet, amely Károly Róbert haláláról és tetmetéséről tájékoztat.[37] A szerző személyét nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, annyi azonban bizonyos, hogy a fejezetben megörökített események szemtanúja volt.[38] Ez a passzus jól tükrözi az Anjouknak a magyar szent királyokkal kapcsolatos törekvését. Károlyt a magyar uralkodók ősi koronázó és temetkezési helyén, Székesfehérváron, a Szűz Mária tiszteletére szentelt királyi bazilikában helyezték örök nyugalomra, s a szerző külön utal arra, hogy Szent István és Imre is ugyanabban az egyházban nyugszanak,[39] majd a fejezetet lezáró Könyörgésbe a krónikás Szent István és László személyét is tudatosan belefoglalja.[40]
A 14. századból még egy, a témához kapcsolható forrásra szeretnénk utalni: ez Küküllei János Nagy Lajos-életrajza. Szövegét Thuróczy is beépítette munkájába.[41] Ez azért lényeges, mert a Thuróczy-krónikát Laskai is használta, ezért biztosra vehető, hogy Küküllei munkáját is ismerte. A szerző már az Előszóban kitér Lajos származására:
„Quamobrem de gestis illustrissimi principis domini Lodowici ex regum sanctissimorum prosapia oriundi dei gratia Hungarie … quamvis pauca ex pluribus … ego Iohannes nunc archidyaconus de Kykullew in ecclesia Transsilvana … posteriorum notitie duxi commendanda …”[42]
Az utolsó fejezetek egyikében az életrajzíró ismét utal az uralkodó-elődökre:
„Pollens regimine naturali non instinctu humano, sed potius divino sui desiderii propositum ad hoc inclinavit, ut sequens sanctorum regum predecessorum et patris sui vestigia …”[43]
Eddig több olyan forrásról is esett szó, amelyek említik egyrészt a magyar szent királyokat, másrészt IX. Lajos francia királyt és Anjou Lajos toulouse-i püspököt; most pedig két olyan szöveghelyet láthattunk, ahol a szerző leszögezi, hogy Lajos, a magyar uralkodó, a szent királyoktól származik, illetve azok utóda. A Laskai-sermóban szereplő Lajos kilétének meghatározása során ő lesz a harmadik lehetséges személy.
A 15. században a ’sancti reges’-formula általánosan használt lehetett. Ennek illusztrálására éppen a ferences szerzőtől szeretnénk egy példát bemutatni. A barát egyik beszédében azt írja, hogy a török ellen csatába induló magyar katonák közül egyesek magukat a Boldogságos Szűznek ajánlják, mások pedig a szent királyoknak.[44]
A bemutatott írásos források mellett érdemes érinteni – ha csak nagy vonalakban is – a magyar szent királyok vizuális ábrázolásának témakörét. A 13. század végétől kezdve István, Imre és László alakját megfestik kódexekben, freskókon, megformázzák különféle ötvöstárgyakon. A 14-16. századból már számos táblaképi, falképi és szobrászati ábrázolásukat ismerjük. Együttes kultuszuk és ikonográfiájuk megszilárdulása szempontjából az Anjouk említett politikájának döntő jelentősége volt. Ennek köszönhető, hogy a 14. század során a ’sancti reges Hungariae’ képtípusa rögzült.[45] Talán e rövid áttekintés is érzékeltetheti, hogy Laskai a 15. század végén az Árpád-házi szent királyoknak akár több együttes ábrázolását is láthatta.
A vizuális forrásokkal kapcsolatban ki kell emelni egy olyan bibliai mintát, amely az egész középkoron át jelen volt az ikonográfiában: Jesse fájáról, azaz Krisztus családfájáról van szó.[46] Ez a motívum az öröklődő szentség egyik ábrázolási lehetősége volt. A 14. században a szerb Nemanja-dinasztiát, amelynek több tagját is szentté avatták, néhány szerbiai egyházban a Jesse fája-motívum mintájára festették meg.[47] Nem kizárt, hogy a Laskainál található kompozíció mintájául is hasonló – az Árpádokat és az Anjoukat bemutató – képi ábrázolás szolgált.
Az életszentség nemcsak egy dinasztián belül öröklődhetett. A hagiográfiai irodalomban a középkor végén megjelent a lelki család fogalma. Domonkosrendi és ferences szerzőknél egyaránt megtalálható az a gondolat, miszerint a renden belül a rendalapító szentté válásának útja az eredete és mintája minden szentté válásnak. A 14–15. században ez a gondolat ikonográfiai ábrázolásokon is kifejeződött: a szerzetesrendet mint lelki családfát olyan fatörzsként ábrázolják, amely a rendalapító hasából ered, gyümölcsei pedig a rend boldog és szent tagjai.[48] A hasonlóság e képi ábrázolások, valamint azok gondolati háttere és a Laskainál olvasható kompozíció között szembeötlő, sőt, a hasból kinövő fa esetében teljes a megegyezés. Emlékezzünk vissza, hogy Álmos anyjának is a hasából növekszik az a fa, amelyen a magyar királyok találhatók. Úgy tűnik tehát, hogy a ferences barát merített a két koldulórendnek a lelki család fogalmával kapcsolatos gondolatvilágából.
Az eddig elmondottak öszegzése előtt igyekszünk még egy kérdést megválaszolni. A ferences író a három magyar szent után egy bizonyos Lajost is megnevez. Vajon kire gondol? Ahogy azt a bemutatott források is sugallják, három személy jöhet szóba: IX. Lajos francia uralkodó, Anjou Lajos toulouse-i püspök és Nagy Lajos magyar király. Véleményünk szerint a francia uralkodót kizárhatjuk, mivel ő nem állt rokonságban az Árpád-dinasztiával, márpedig a prédikációban olvasható felsorolás vérségi kapcsolatot sejtet. Az is ellene szól, hogy nem magyar király volt, s a szerző koránál jóval korábban uralkodott.
Más a helyzet Anjou Lajossal. A toulouse-i püspök anyai ágon az Árpádoktól származott. Láthattuk, hogy az Anjou-korban kísérlet történt kultuszának magyarországi meghonosítására, a 15. század végén pedig Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát is összeállított egy-egy sermót a tiszteletére. Azonban a püspök személyének ellene mond a szóban forgó prédikációrészlet megfogalmazása: a ferences szerző egyértelműen királyokra utal. Laskai meg is nevezi a három magyar szent királyt, majd negyedikként Lajost, aki – véleményünk szerint - az Árpádok leányági leszármazottjával, Nagy Lajos magyar uralkodóval azonos.[49]
Emlékezhetünk arra, hogy Küküllei János kétszer is leszögezi a magyar szent királyoktól való származását, Küküllei munkáját pedig mint a Thuróczy-krónika részét minden bizonnyal Laskai is olvasta. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Küküllei-féle életrajz mellett ismerünk egy másik Nagy Lajosról szóló munkát is. A kutatók véleménye szerint ennek a gesztának a szerzője egy fe rences barát, akit a szakirodalom Névtelen Minoritaként tart számon.[50] A mű egy töredékét csak az 1470-es években keletkezett Dubnici Krónika tartotta fenn,[51] tehát nem zárható ki, hogy a középkor végén még felhasználták. Elképzelhető, hogy a geszta egyik, valamelyik ferences rendházban őrzött példányát Laskai is forgatta, így a király alakját innen is ismerhette.
Érdemes megemlíteni, hogy a barát nemcsak olvasmányai révén tájékozódhatott Nagy Lajos felől. Írott utalásból tudjuk, hogy a ferencesek budai kolostorában egy falképsorozat beszélte el Károly Róbert fiának tetteit.[52] Ezt a falképsorozatot minden bizonnyal Laskai is látta, hiszen egy ideig teológiát adott itt elő, a szomszédos pesti rendházban pedig kétszer is betöltötte a házfőnöki tisztséget. Ezen kívül háromszor megválasztották a magyarországi ferences rendtartomány helytartójává, s ebben a tisztségében kötelessége volt végiglátogatni az egyes rendházakat.[53]
Lajos személyével kapcsolatban még egy mozzanatot érdemes megvizsgálni. A barát egy ízben szent királyokat említ, azonban Nagy Lajost nem avatták szentté. Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a felsorolásban szereplő Lajos név Károly Róbert fiát jelöli, a bemutatott sermórészletben pedig feltehetőleg az Anjouk már többször említett, a magyar szent királyokkal kapcsolatos, a legitimáció érdekében folytatott tudatos politikájának egy késői lecsapódását láthatjuk. A feltételezést a Budai Krónikának Mária királynő halálával kapcsolatos megjegyzése is támogatja: „In hac Regina Maria tandem deficit semen utriusque sexus Sanctorum Regum Regni Hungarie.”[54] Ismert, hogy a mű Nagy Lajos király haláláig terjedő része nem önálló munka, az 1382 és 1458 közti időszakot tárgyaló rövid, önálló megfogalmazású szöveg pedig talán Hess Andrástól vagy egy budai kancelláriai alkalmazottól származik.[55]
Az eddig elmondottakat így összegezhetjük:
A magyar szent királyok együttes említése és ábrázolása már a 13. századtól kezdve kimutatható. Közös tiszteletük az Anjouk magyarországi trónra kerülésével új hangsúlyt kapott. Véleményünk szerint a Szent István-beszédben fellelhető kompozíció, a magyar szent királyok és Nagy Lajos együttes ábrázolása egy fán, amely minden bizonnyal családfaként fogható fel, nem tekinthető Laskai saját írói leleményének, mivel ezt az ábrázolást vizuális és írásos forrásokból egyaránt ismerhette. Ugyanakkor a ferences szerző invenciójának tudhatjuk be, hogy ezt a kompozíciót beillesztette a turul-mondába. De vajon miért változtatott a krónika szövegén?
Erre a kérdésre akkor kaphatunk választ, ha megvizsgáljuk, hogy a szóban forgó sermórészlet milyen szerepet tölt be a Szent István-beszéden belül. A prédikáció a Királyok első könyvéből származó idézetre épül: „Certe videtis, quem elegit Dominus, quoniam non est similis ei in omni populo.”[56] Ezeket a szavakat Sámuel Saul királlyá választásakor mondja. Ebből a thema-mondatból kiindulva Laskai azt tárgyalja, hogy miért Szent Istvánt választotta az Úr a saját népéből. Nem sokkal a beszéd kezdete után egy három tagú felosztás kifejtése során kijelenti, hogy a szent király kiválasztása úgy a királyi méltóságra, mint az örök üdvösségre nyilvánvaló volt, majd egy három tagú distinctio mutatja be a választás (electio) három lehetséges módját: isteni (divina), emberi (humana), valamint emberi és isteni egyszerre (humana et divina simul). A ’divina electio’ valakit valamilyen méltóságra, végeredményben pedig az örök üdvösségre választ ki, és - többek között - természetfeletti módon, isteni kinyilatkoztatás révén (supernaturaliter, per divinam revelationem) ismerhető meg. A ferences író állítása igazolására három példát hoz fel. Az első a turul-mondán alapuló sermórészlet.57 A második példa a Hartvik-legendából származik. A barát a legenda alapján elmondja, hogy Géza fejedelemnek egy éjjel látomása támadt: egy gyönyörű külsejű ifjú jelent meg előtte, aki Géza tudtára adta, hogy fia fog születni, s ő fogja majd keresztény hitre téríteni a magyarokat. A harmadik példa szintén a Hartvik-legendából származik; ebben Géza fejedelem feleségének István első vértanú jelenik meg, s adja tudtul a fiú születését. Laskai a gondolatmenet végén levonja a következtetést: „Et sic claret, quomodo istius sancti regis electio ad regnum et salutem supernaturaliter a Deo est revelata.”58 Világos, hogy a szerző az isteni kinyilatkoztatás alatt a csodás látomást érti. Ez az a motívum, amely a három példát összeköti. Azonban a turul-mondának a krónikában olvasható változata mindössze annyit említ, hogy Álmos anyjának az ágyékából dicső királyok származtak, de egyetlen uralkodót sem nevez meg. A történet ebben a formájában a Szent István-beszéd gondolatmenetében a ferences szerző számára használhatatlan volt, mivel Istvánról nem esett benne szó, s ez lehetett az oka annak, hogy a barát változtatott a krónika szövegén, beleépítve egy olyan kompozíciót, amelyben már az államalapító is szerepel.
Laskai Osvát tehát tudatosan, céljának megfelelően módosította a turul-monda szövegét, s így a saját érvelése számára felhasználhatóvá tette Álmos születésének történetét.
[1] Horváth Richárd: Laskai Ozsvát. Bp. 1932.; Bárczi Ildikó: Laskai Osvát. In: Új magyarirodalmi lexikon. II. Főszerk. Péter László. Bp. 2000. 1292-1293.
[2] Az első jegyzetben megadott irodalom mellett lásd még Bárczi Ildikó: Ars compilandi - A szövegformálás középkori technikája. Forráshasználat, hivatkozási gyakorlat és tematikus szerkezet a későközépkori prédikációirodalomban, Laskai Osvát életműve alapján. Kandidátusi értekezés. Kézirat. Országos Széchényi Könyvtár (a továbbiakban: OSzK), Kézirattár, Diss. 583.
[3] Osualdus de Lasko: Sermones de sanctis Biga salutis intitulati. Hagenau, 1497. (a továbbiakban: De Sanctis) H4v. OSzK, Inc. 1029.
[4] Kristó Gyula: Ősi epikánk és az Árpád-kori íráshagyomány. = Ethnographia 1970. (a továbbiakban: i. h. (1970)) 116-119.; Uő: A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig. Bp. 1994. 41.; Györffy György: Anonymus Gesta Hungaroruma. In: A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. Kovács László, Veszprémy László. Bp. 1996. 200. (A honfoglalásról sok szemmel. II.); Scriptores rerum Hungaricarum. I–II. Ed. Szentpétery, Emericus. Bp. 1937 – 1938. (a továbban: SRH) Reprint: Utószó és bibliográfia: Szovák Kornél, Veszprémy László. Bp. 1999. II. 753. (A 14. századi krónikakompozícióhoz írt utószó Szovák K. munkája.)
[5]Die „Gesta Hungarorum” des anonymen Notars. (Die älteste Darstellung der ungarischenGeschichte.) Unter Mitarbeit von László Veszprémy herausgegeben von Gabriel Silagi. Sigmaringen, 1991. /Ungarns Geschichtsschreiber 4./ 36., 38.
[6] Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések - új válaszok. Bp. 1993. 40. Lásd még Kristó Gy.: i. h. (1970) 116.; 19. j.
[7] Thuróczy, Johannes: Chronica Hungarorum. I. Textus. Ediderunt Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Bp. 1985. (a továbbiakban: Chronica) 59-60.
A krónikakompozíció szövege: „… Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederetur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus …” (SRH I. 284.)
[8] Itt említjük meg, hogy a prédikációszöveg bizonytalan eredetű részét aláhúzás jelöli.
[9] Kertész Balázs: Krónikaszövegek Laskai Osvát prédikációiban. In: A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. Szerk. Őze Sándor, Medgyesy-Schmikli Norbert. Piliscsaba - Bp., 2004. 665-680.
[10] Thuróczy, Johannes: Chronica Hungarorum. II. Commentarii 1-2. Composuit Elemér Mályusz adiuvante Julio Kristó. Bp. 1988. (a továbbiakban: Commentarii) II./1. 144.
[11] Bartoniek Emma: A magyar királyválasztási jog a középkorban. = Századok 1936. 359-365.; Deér József: Az Árpádok vérségi joga. Bp. 1937. Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Debrecen, 1997. 52, 225.
[12] The Laws of the medieval kingdom of Hungary. Decreta regni mediaevalis Hungariae. Transl. and ed. By János M. Bak, György Bónis, James Ross Sweeney. Idyllwild, California, 1999. 42.: „Andreas Dei gratia Hungarie … rex … [… iura] … nobilium regni nostri a sanctis progenitoribus nostris data et concessa … promisimus observare. … omnia iura ecclesiarum …, que … a sanctis vel aliis regibus progenitoribus nostris … data sunt et concessa, conservamus …” Vö. Bartoniek E.: i. m. 362.; 1. j.
[13] „… Ladislaus … in virtute Altissimi et proavorum suorum, scilicet Sancti Stephani, Emirici atque Ladislai regum ac sanctorum votivis praesummens confidensque suffragiis …” (SRH I. 185.) Vö. Bartoniek E.: i. m. 365.
[14] „Revolvebat (sc. Margarita) crebrius secum et conferebat cum aliis interdum progenitorum suorum vitam et vite sanctitatem, Beati scilicet Stephani, primi regis et apostoli Ungarorum, cuius fidem et catholice fidei predicationem, qua sua convertit gentem ab ydolorum cultura, ecclesia narrat vulgarica. Beati Henrici, filii eiusdem Sancti Stephani regis sanctissimam virginitatem, qui cum haberet sponsam nobilissimam, utpote filiam imperatoris Romanorum divinitus facta sibi revelatione, ut in eius gestis habetur, virginalem cunctis diebus vite sue cum sua sponsa illibatam servavit castitatem, quod maxime testimonio eiusdem sponse sue fuit post obitum suum efficaciter comprobatum. Sancti quoque Ladislai regis, qui gloriosa regni gubernatione et defensatione adversus invasores, maxime insultus paganorum partium orientalium, ut scriptum continet Ungarorum, amministrans frequentissime causam clericis iusticiis regalibus et in orationibus ac ceteris sanctis operibus vacans etiam quiete corporis relegata noctes ducebat insompnes, cuius sanctitati usque hodie curationis beneficia crebra perhibent testimonia. Beate etiam Elizabeth, amite sue, cuius gloriosa merita tota pene cum gaudio celebrat ecclesia. In huiusmodi igitur meditationibus et collationibus seipsam occupans alta trahebat suspiria, ut eorum imitari vestigia et consequi merita Dei munere digna efficeretur.” (SRH II. 689.) Vö. Bőle Kornél: Árpádházi Boldog Margit szenttéavatási ügye és a legősibb latin Margit-legenda. Bp. 1937.; A. Vauchez: „Beata stirps”: saintité et lignane en Occident aux XIIIeet XIVesiècles. In: G. Duby, J. Le Goff (eds.): Famille et parenté dansl’Occident médiéval. Roma, 1977. 400.
[15] „… Andree … ultimo aureo ramusculo a progenie stirpe ac sanguine sancti regis Stephani primi regis Hungarorum per paternam lineam descendenti extincto …” (Anjou-kori okmánytár. I. Szerk. Nagy Imre. Bp. 1878. 52.) Vö. Kurcz Ágnes: Az Anjou-kori oklevelek narrációja. = Irodalomtörténeti Közlemények (a továbbiakban: ItK) 1966. 180.
[16] Kardos Tibor: Kálti Márk Képes Krónikájáról. In: Képes Krónika. Ford. Geréb László. Bp. 1959. 9.; Kristó Gy.: Anjou-kori krónikáink. = Századok 1967. (a továbbiakban: i. h. (1967)) 486.; Klaniczay Tibor: Aferencesek és domonkosok irodalmi tevékenysége az Anjou-korban. In: Uő: Hagyományok ébresztése. Bp. 1976. 118.; Klaniczay Gábor: Az Anjouk és a szent királyok. In: „Mert ezt Isten hagyta …” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Szerk. Tüskés Gábor. Bp. 1986. (a továbbiakban: Az Anjouk) 65-87.; Uő: Az uralkodók szentsége a középkorban. Bp. 2000. (a továbbiakban: Az uralkodók) 240-302.
[17] Gentilis magyarországi tevékenységéhez lásd: Gentilis bíbornok magyarországi követségénekokiratai 1307-1311. Vatikáni Magyar Okirattár. I. 2. Bp. 1885. XLVIII-CVII. A bevezetőt Pór Antal írta.
[18] Vatikáni Magyar Okirattár, idézett kötet 117. Vö. Pór A.: i. m. LXVII.; Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-Székkel. I. Bp. 1901. 124.
[19] Vatikáni Magyar Okirattár, idézett kötet 269. Vö. Klaniczay G.: Az Anjouk, 68.
[20] Fraknói V.: i. m. 118.
[21] Oratio S. Augustini Gazotti dicta in Campo Rakos pro Carolo anno Domini 1310. In: Kercselich, B. A.: Historiarum cathedralis ecclesiae Zagrabiensis partis primae tomus I. Zagrabiae, é. n. (1776.) 111-114., i. h. 114. Vö. Klaniczay G.: Az Anjouk, 68.
[22] Lexikon des Mittelalters. V. München, 1991. 2184 – Klaniczay G.: Az uralkodók, 245 – 248.
[23] Lexikon des Mittelalters, idézett kötet 2202-2203.; Klaniczay G.: Az uralkodók, 248-249.
[24] Mayronis, Franciscus de: De s. Ludovico episcopo Tolosano. = Analecta Ordinis Minorum Capucinorum (13.) 1897. 305-315., i. h. 311. Vö. A. Vauchez: i. m. 403.; Klaniczay G.: Az uralkodók, 250. 39. jegyzet.
[25] Mayronis, Franciscus de: Sermones de laudibus sanctorum. Venezia, 1493/94. 163v – 164r. OSzK, Inc. 971.
[26] Dercsényi Dezső: Nagy Lajos és kora. Bp. é. n. (1941.) 11.
[27] SRH I. 491.; Chronica, 147. A Képes Krónika egy-egy miniatúrája ábrázolja is a lippai kolostoralapítást és Anjou Lajost: OSzK, Cod. Lat. 404. f. 70v. Vö. Csapodiné Gárdonyi Klára: A Képes Krónika miniatúrái. In: Képes Krónika. Ford. Geréb László. Bp. 1964. 63-64.
[28] SRH I. 491.; Chronica, 148.
[29] Levárdy Ferenc: Magyar Anjou Legendárium. Bp. 1973. 23., L.
[30] Pelbartus de Themeswar: Sermones Pomerii de sanctis. Hagenau, 1499. Pars estivalis. Sermo LI. OSzK, Inc. 1043.; Osualdus de Lasko: De Sanctis, sermo LXXV.
[31] Pelbartus de Themeswar: i. m. O8v.
[32] Osualdus de Lasko: De Sanctis, H3r. Mária nem IV., hanem V. István lánya volt.
[33] Johannes de Orta: Vita s. Ludovici episcopi Tolosani. = Analecta Bollandiana (9.) 1890. 282.
[34] Mayronis, Franciscus de: i. m. 101r-103r. In festo beati Ludovici ordinis minorum. Temesvári két hivatkozása: i.m. P1v.: „… Hec secundum Fran. Maro. … Maro. ser. de humilitate.”
[35] Phil 2, 8.
[36] Catalogus incunabulorum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. I-II. Ediderunt Géza Sajó et Erzsébet Soltész. Bp. 1970. I. 668.
[37] Podhradczky, Josephus: Chronicon Budense. Budae, 1838. (a továbbiakban: ChroniconBudense) 255 – 265.; M. Florianus: Chronicon Dubnicense. Quinqueecclesiis, 1884. (a továbbiakban: Chronicon Dubnicense) 129-136. /Historiae Hungaricae fontes domestici, I. Scriptores, III./; Chronica, 154-159.
[38] Horváth János: A Halotti Beszéd történetéhez. = Magyar Nyelv 1970. 421-429.; Commentarii, II./2. 82-86.; Madas Edit: Középkori prédikációirodalmunk történetéből. Debrecen, 2002. 103., 123 – 125.
[39] „… in summo monasterio, ubi sanctissimi regis Stephani et Emerici ducis filii sui sanctissima corpora diversis coruscantia virtutibus et miraculis in domino feliciter requiescunt …” (Chronica, 158.)
[40] „Imploranda ergo est unanimi consensu clementia dei omnipotentis pro eodem domino rege Karolo, ut cum anima ipsius clementer dispenset eidem indulgendo et in numerum ipsius animam ac cetum sanctorum confessorum omnium ac regum Stephani et Ladislai dignetur collocare …” (Chronica, 159.) Vö. Horváth J.: i. m. 427.
[41] Chronica, 160-188.
[42] Chronica, 160-161.
[43] Chronica, 187.
[44] Osualdus de Lasko: Quadragesimale Gemma fidei intitulatum. Hagenau, 1507. OSzK, RMK III. 141. L5r.: „Nam devoti Hungari milites, quando debent confligere cum inimicis crucis Christi, Turcis … quidam se recommendant beate Virgini, quidam sanctis regibus …” Vö. Horváth R.: i. m. 62.
[45] A téma gazdag szakirodalmából csak néhány munkára hivatkozunk. Ezek jegyzetapparátusában megtalálható a további irodalom: Török Gyöngyi: A Mateóci Mester művészetének problémái. = Művészettörténeti Értesítő 1980., 69. jegyzet.; Uő: Egy 15. századi imádságoskönyv a hónapképek ésa magyar szent királyok ábrázolásával. In: Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról. Szerk. Szelestei N. László. Bp. 1989. 273 – Marosi Ernő: Kép és hasonmás. Művészet ésvalóság a 14-15. századi Magyarországon. Bp. 1995. 69.; Wehli Tünde: Szent István kultusza aközépkori magyarországi művészetben. In: Doctor et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török József. Bp. 1994. 107-140.
[46] A. Vauchez: i. m. 404.
[47] F. Kämpfer: Nationalheilige in der Geschichte der Serben. = Forschungen zur Osteuropäischen Geschichte (20.) 1973. 7 – 22., különösen: 10 – 12.
[48] A. Vauchez: i. m. 405-406.
[49] Abban az esetben, ha a ferences szerzőnek az lett volna a célja, hogy felsorolja az Árpád-házi és Anjou szenteket, joggal gondolhatnánk, hogy a Lajos név a toulouse-i püspököt takarja. Azonban fölmerül a kérdés: ha erről van szó, miért csak ezt a négy személyt említette meg?
[50] Az elnevezés Trencsényi-Waldapfel Imrétől származik: Küküllei János és a NévtelenMinorita. In: Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája. Ford. Geréb László. Bp. 1960. 29 – 30.; L. még Kurcz Ágnes: Anjou-kori történetíróink kérdéséhez. = ItK 1964. 363 – 368.; Mályusz Elemér: Krónika-problémák. = Századok 1966. 725 – Kristó Gy. feltevése szerint a gesztában olyan szövegtestek is találhatók, amelyek nem a Névtelen Minoritától származnak: Anjou-kori krónikáink, 487-490., 500-502.; Küküllei János: Lajos királykrónikája. Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kristó Gyula. Bp. 2000. 105-114.
[51] Chronicon Dubnicense, 143-167.
[52] Radocsay Dénes: A középkori Magyarország falképei. Bp. 1954. 51.
[53] Horváth R.: i. m. 5-23.
[54] Chronicon Budense, 345.
[55] Vö. Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Bp. 2002. 104.
[56] 1 Rg 10.
57 A történet egy olyan szövegegység részeként épül be a prédikáció gondolatmenetébe, amely a magyarok pannóniai bejövetelét mutatja be. Ezzel a szövegegységgel egy másik tanulmányban foglalkozunk.
58 Laskai gondolatmenete a beszéden belül: De Sanctis, H4r-H5r. A Hartvik-legenda két részlete: SRH II. 404., 406.
* E helyen szeretném megköszönni a Kasseli Landesbibliothek munkatársainak (elsősorban is Sylvia v. Hilchennek), továbbá Erdősi Péternek, Kruppa Tamásnak és Papp Ágnesnek a szíves segítséget.
[57] A Mosto életére és erdélyi működésére vonatkozó aktuális ismereteket l.: Király Péter: Giovanbattista Mosto – egy 16. századi „száguldó muzsikus” Erdélyben. In: Uő: Magyarország és Európa. Zenetörténei írások. Bp. 2003. 53–68.
[58] Kassel, Landesbibliothek, 4° Mus. 6 /d; A nyomtatványt említi: Répertoire International des Sources Musicales. (a továbbiakban: RISM) A. I. Karlheinz Schlager szerk.: Einzeldrucke vor 1800. Kassel 1976. M3815.; A RISM csakis egyetlen példányról tud, a kasseliről.; A kolligátumot leírja: Horstmann, Angelika: Katalog der Musikdrucke aus der Zeit der Kasseler Hofkapelle, 1550–1650. (Kézirat, megjelenés alatt) 65–69.
1330. április 17-én a Záh nemzetségbe tartozó Felicián a visegrádi palotában merényletet követett el az éppen ebédelő királyi család ellen. Kardjával a királyt csak megsebesíteni tudta, ám Erzsébet királynénak négy ujját levágta, míg Lajos és András hercegeket nem érte komolyabb sérülés. A szolgálattevő személyzet gyors közbeavatkozással leterítette és megölte a merénylőt, s a felzúdult udvar indulatának azonnal áldozatául esett Felicián közelben tartózkodó fia is, és valószínű, hogy leányával, a palotában a királyné udvarhölgyei közé tartozó Klárával szintén gyorshamarjában végeztek. A magyar krónika elbeszéli Klára szörnyű büntetését: „... ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, hogy csak a fogai látszottak; a kezéről is nyolc ujját levágták, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd több város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a félhalott szerencsétlent, hogy ezeket a szavakat kiáltsa: Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!”250 A bosszú azonban nem állt meg ennyiben. Az ország világi előkelői egy hónap elteltével törvényszéket ülve példátlan kegyetlenségű ítéletet hoztak az egész nemzetséggel szemben. Harmadíziglen elrendelték a család kiirtását, a rokonság távolabbi tagjait pedig szolgaságra vetették és teljes jószágvesztéssel sújtották.
A rendkívüli eset kapcsán hamarosan mendemondák kaptak lábra, amelyek középpontjában Záh Klára állott. A híresztelések szerint őt a királyné cselszövéssel kiszolgáltatta az udvarban időző fivére, Kázmér lengyel herceg kedvének, s miután Klára bevallotta szégyenét apjának, Felicián elégtételt keresve rontott a királyi családra. A szóbeszéd szinte egykorú a történtekkel. Írásban az 1340-es évek elején jegyezték le Nápolyban,251 de Mügeln Henrik is elbeszéli krónikájában.252 A középkori magyar kútfőkben nem maradt leírása a merénylet ezen megokolásának, ám az kétségtelen, hogy a közhír itthon is szájról-szájra járt. Amint az ítéletlevél szövegét másolatában fenntartó Istvánffy Miklós széljegyzetében olvasható, szerte énekeltek a citerások róla.253
A merénylet pontos okát illetően ma is nélkülöznünk kell a bizonyosságot, noha a századfordulón valamennyi számba vehető forrás vallatóra fogásával a kor igen neves történészei igyekeztek tisztázni a kérdést. A hazai kútfők háromféle híradásból állnak. Elolvasható a bűnténnyel egykorú ítéletlevél, az egyik részletében imént idézett krónikás híradás, valamint van néhány közeli korú oklevél, amelyekben elejtett utalások maradtak a merényletről.254 Ezek mellett – illetve inkább ezekkel szemben – külföldi elbeszélők tollán fennmaradt Záh Klára szomorú története, amely biztosan élt a hazai szájhagyományban is. A száz évvel ezelőtt vitázó történészek közül Pór Antal255 és Mátyás Flórián0 súlyos kritikával illették a Záh Klára elbeszélés forrásainak hitelét, magát az elbeszélést pedig alaptalan, kitalált és értéktelen mendemondának tartották. A történtek rekonstruálásához a mérvadó kiindulópontot a hazai írott kútfőkben, elsősorban is az ítélet szövegében keresték. A másik nézetet Marczali Henrik fogalmazta meg,1 ám döntően ő sem a külhoni szerzők állításaival támasztotta alá véleményét, hanem szintén az ítéletlevelet vetette elemzés alá, s a hallgatás érvével próbálta bizonyítani a maga igazát. A szöveg vizsgálata során rámutatott a vádak koholtságára, tendenciózus torzításaira, a tarthatatlan túlzásokra, továbbá a vérbírák pártos és elfogult voltára. Eközben meglehetősen negatív képet rajzolt I. Károly király zsarnokságáról, az ország rémuralom és rendőri felügyelet alá helyezéséről, illetve az igazság lábbal tiprásáról s a királyt kiszolgáló főemberek képmutató diadaláról a Záh család fölött. Beállítása szerint Felicián befeketítése a merőben kitalált égbekiáltó bűnökkel egyrészt arra szolgált, hogy a valódi indíték leplezve maradjon, másrészt pedig megalapozza a nemzetséggel szembeni vérbosszút, egyszerre megsemmisítve, elhallgattatva és megfélemlítve mindenkit, aki másképpen tudta az igazságot. Marczali szerint ez a takargatott mozzanat mégsem maradt rejtve, mert a kiszivárgó igazság magvát – nyilván a maguk módján kiszínezve – külföldön lejegyezték, és a suttogva terjedő híreknek a néphitben is nyomuk maradt. Következtetése szerint tehát a merénylet valódi indítéka az apai bosszú volt a Klárán esett sérelemért.
A tisztábban látáshoz ma sem hívható segítségül olyan forrás, amelyet a vitázó felek ne használtak volna fel. Ennek ellenére magának a vitának van olyan tanulsága, amelyet érdemes a kérdés árnyaltabb megközelítéséhez megfogalmazni. Feltétlenül ilyen az ítéletlevél forrásként való értelmezése. E dokumentum használatakor, ha az okokról, a megokolásról esik szó, két szempontot célszerű egymástól elválasztani. Egyrészt volt valamilyen oka Felicián tettének, másrészt pedig volt valamilyen oka az ítélet kegyetlenségének. A kettő akár igen távol is állhat egymástól, s egy-egy forrás nem egyformán alkalmas mindkét ok egyformán pontos megadására. Az ítéletlevél igen kevés megfogható indokát adja Felicián tettének. Voltaképpen egyetlen egyet említ, nevezetesen hogy a király megfosztotta őt tisztségeitől, s e sérelmén képtelen volt felülemelkedni. Mindazt, amit ezenkívül vérszomjasságról, veleszületett gonoszságról, tébolyultságról, eretnekségről, romlottságról, összeesküvésről olvasunk, aligha kezelhetők a merénylet feketén-fehéren bizonyított indító okaiként, kétségkívül túlzó kitalálások, koholmányok, ahogyan arra Marczali Henrik is rámutatott. Egészen más a helyzet az ítélet kegyetlenségének indoklásával. Önmagában az a tény, hogy valaki kezet emel a királyra és családjára, szinte érdektelenné teszi az ítélkezők számára a személyes indítékot. Ezt egyébként Felicián és gyermekeinek gyors megölése után nem is deríthették ki olyan könnyedén az országnagyok. A merénylet után a nyitott kérdés inkább az volt, hogy el lehet-e menni emellett további következmények nélkül, avagy feltétlenül példát kell statuálni. Mintha ehhez a dilemmához kötődnék a szentencia utolsó szakasza, amelyben a bírók azt ajánlják a királynak, hogy jobban válogassa meg, kiket enged közel magához, s hogy a kegyébe fogadott régi hűtleneket jobb távol tartania udvarától. A király számára ajánlásként megfogalmazott tanulság bizonyos fokig megjelöli, hogy kikkel szemben van hasonlóképpen tartanivalója az uralkodónak, s ebben valamelyest az is benne rejlik, hogy kik azok, akiknek okulnivalójuk lehet a rettenetes példából. Ha pedig már elhatározták a bosszút és annak mikéntjét, mindezt úgy kellett megokolniuk, hogy a bűnös vétke arányban álljon az ítélet kivételes súlyosságával. Az elrettentés célja a szörnyű vérbosszú belátható okát adja, függetlenül attól, hogy mi indította Feliciánt öngyilkos tettére. Azt vagy tudták, vagy nem tudták, vagy ami a legvalószínűbb, érdektelennek tartották. Enyhítő körülményként amúgy sem jöhetett volna szóba. Az ítéletlevél tehát kétségtelenül a megtorlás dokumentuma, amelyet elsődlegesen nem valaminek az elfedése és takargatása érdekében fogalmaztak – még ha okuk is lett volna erre –, hanem az elrettentés egyértelmű céljáért alkották olyanra, amilyen.
Lehet-e valami igazság Záh Klára történetében? Megengedő válasz a kérdésre feltétlenül adható. Az ítéletlevél messze nem kielégítően és nem a további gyanakvásokat elhárító módon jelölte meg Felicián tettének indítékát. Sőt azzal, hogy a bírák ördöggel cimboráló, másokat megrontani képes, összeesküvést szövő, eretnekségre hajló elfajzott gonosztevővé faragják Feliciánt, felkeltik a gyanút egy más, valósabb magyarázat lehetősége iránt. Az önpusztító akcióra kész tébolyodott gyilkos teóriája a középkori közvélekedésben talán éppúgy hiányérzetet keltett, mint ahogyan azt ébreszt ma is. A személyes indítékok és motívumok körének kizárására nincs is alapunk. Miután nem túl távoli időkből pozitív híradás is megőrződött ilyen meglétéről a Záh Klára történet formájában, értelemszerűen lehet vele számolni az első lehetőségek között. Az azonban bizonyos, hogy Marczali Henrik nem jól bizonyította az esetet az ítéletlevélből. A hallgatás érve ugyanis természeténél fogva nem alkalmas valamely dolog tényének bizonyítására, legfeljebb lehetőségének felvetésére, valamilyen fokú valószínűsítésére. Az ítéletlevél sokkal inkább és elsősorban is a kegyetlen bosszúállás eredőinek felfejtésére, semmint a merénylő kezét vezető indítékok megadására alkalmas forrás.
E különleges dokumentumról nem mondható, hogy szövege sokak által felhasznált és széles körben idézett lenne, a kései utókor jobbára megelégedett a Pór Antal, Marczali Henrik és Mátyás Flórián közölte kivonatos részletek ismeretével. A Záh Felicián-féle merénylet kapcsán a forrásgyűjtemények is inkább a krónikapasszust hozzák. Magát a szöveget nem eredeti formában ránk maradt oklevél őrizte meg, hanem az az egyetlen 16. századi másolat, amelyet a történetíró Istvánffy Miklós készített. A másolás során kétségtelenül hibák rontották a szöveget, amelyek két kiadásában csak tovább szaporodtak. Az amúgy is szokatlan hevülettel megfogalmazott roppant dagályos textus értelmezése több ponton kétséges; itt-ott a pontatlan másolással keletkezett grammatikai zavarok nehezítik megértését. Az értelmezhetőség bizonytalanságát jelzi, hogy a kiadók több ponton elálltak a középkori írásgyakorlatra jellemző rövidítések feloldásától és csonka, ponttal lezárt szóalakokat hagytak a kinyomtatott szövegben. Forrásértékét tekintve mindazonáltal néhány észrevétel alapján kétségtelennek mondható az ítéletlevél valódisága. Három szempont eredményére szükséges utalni itt. Legdöntőbbnek az ítélethozatalban résztvevő főemberek viselt méltóságaikkal együtt történő felsorolása látszik.2 Ez pontosan megfelel ugyanis az 1330. évi állapotoknak, még ha az Istvánffy-másolat nem is mondható teljesen hibátlannak. Sortévesztésből eredően ugyanis kétszer szerepelteti Druget Vilmost, ezáltal pedig összezavarja a megyés ispáni címeket, ráadásul Vilmos Sáros megyei ispánságát rossz olvasattal szeréminek mondja. A szövegben helyesen Dezső királynéi udvarbíró, győri és zarándi ispán után kellene Vilmos mester szepesi, abaújvári, sárosi és borsodi ispánnak következnie. Szeri Pósa harami ispánsága is valószínűleg a harami várnagyság rossz olvasatából keletkezhetett, miként az olvasat szerint boszniai ispánságot viselő László és Eghard helyes címeként is az eredeti szövegben leginkább László és Eghard bazini várnagyok forma feltevésére gondolhatunk. Eme apró, magyarázható hibák igényelte korrekciók ellenére is a nagyszámú név melletti sok-sok tisztség pontosnak, a valós állapotokat tükrözőnek mondható. A hitelesség mellett szól a krónikaszöveg és az ítéletlevél összevetése is. A kétségtelen gondolati párhuzam és több motívumegyezés az eltérő szóhasználat ellenére arról árulkodik, hogy a krónikaszöveg írója ismerte és felhasználta az ítéletlevél szövegét, még ha további értesüléseivel jócskán ki is egészítette közlését. Végezetül az is megállapítható, hogy bár az ítéletlevél megszövegezése főként a helyzet rendkívüliségének betudhatóan meglehetősen egyedi, s az oklevelezési gyakorlathoz képest kevésbé építkezik a szokványos formulákból, az 1330-as évek más ítéletleveiben mégis fellelhető néhány olyan kifejezésbeli párhuzam, amelyek alkalmasak a bírói szentencia korabeli keletkezésének alátámasztására.
A fennmaradt szöveg különlegessége, jelentősége és érdekessége folytán – érintett problémái ellenére is – biztosan megérdemli, hogy Marczalinak a szöveg egészét átfogó nagyvonalú kivonatolásán túl teljes egészében is rendelkezésre álljon magyar fordításban a szélesebb megismerés számára. Nem tagadható persze, hogy bizonyos fokig igazat kell adnunk a maga eljárását indokló Marczali eme megállapításának: „Különben is hű fordítása szinte lehetetlen. Nincs modern nyelv, mely csak megközelítőleg vissza tudná adni azon klasszikus reminiszcenciákkal vegyes barbár latinságnak a gonoszság, elvetemedettség, alávalóság és veszettség megjelölésére használt szinonimáinak szörnyű gazdagságát és változatosságát.”30 A fordító elé azonban jóval kevésbé a roppant gazdagságú magyar nyelv valamely kifejezésbeli fogyatékossága állít áthághatatlan akadályt, mint amennyire a tömör nyelvi szerkezetek burjánzásában építkező latin mondatok nehezen felfejthető szövedéke okoz nehézséget, amelyet ráadásul néhol a rossz olvasatoknak az érthetetlenség határán mozgó, egyértelműen nem mindig javítható hibái terhelnek.
A Pannon Királyság egész nemességének közössége, a bárók, előkelők és főemberek egyetemének megegyezése, illetve mindnyájuknak a felségsértés gyalázatos és hallatlan bűne fölött örök időkre ítélkező gyülekezete valamennyi ma élőnek és a sorra eljövendők mindegyikének a jelen irattal adja tudtára, s eme határozat közzétételével hozza nyilvánosságra a következőket.Mihelyt végre a korábban szánnivaló Magyarország, amelyet a józan vezérlője szabta pályán tökéletesen elhagyatva számtalan sanyargatás és szorongatás zavara zaklatott, immár igaz kormányzójának pajzsa alatt oltalomra lelt, és megszabadult a zsarnokságra vágyók főhatalmától és erőszakoskodásától, mostanra pedig a környező országok között mint a királyságoknak valamiféle királynője – élén Károly urunkkal, a magyarok dicsőséges királyával – a szabadulást ünneplő zeneszóval ujjongva a béke bő áldásának és a rég óhajtott nyugalom szépségének örvendezhetnék, s élvezhetné jó állapotában közös örömét, akkor lám, e megszilárduló békének ártva a Záh nembéli Záh fia Felicián – akinek családneve szemlátomást a fellobbanó fájdalmat jelenti értelmében – a gyalázatosságnak e kiburjánzó gyuladéka, az ország lakosságának romlott hitű mocska, a köznép köpedelme, a mennyország viszolyogtatója, az erény útjának gyászos kardja és a világ szégyenfoltja a pokol fenekéről úgy törvén elő, mint aki kora ifjúságától egészen vénségéig elvetemült lelkülettel Isten nevének gyalázatára, valamint az ország lakosainak ártalmára és vészes megbotránkoztatására nem szűnt meg számos rokonának és földijének megölésében és behálózásában szaporítani napjait, fertőző megátalkodottságának kárhozatos háborgásában telhetetlen vágya tébolyát a szent vér kiontásával kívánta csillapítani, midőn a királyi felség udvarában az Úr föltámadásának ünnepe utáni nyolcadot követő legközelebbi keddi napon [1330. ápr. 17.] magát király urunkat kísérte legfelségesebb úrnőnkkel, Erzsébet királynéval – a nagyságos fejedelemnek, Ulászló úrnak, Lengyelország kiváló királyának leányával –, továbbá gyermekeikkel, Lajos és András hercegekkel együtt; jóllehet attól az időtől kezdve, hogy a néhai Trencséni Máténak, az ország hírhedett hűtlenjének seregéből kivált – és a királyi felségnek a csatlakozott pártütők közül való híveként boldogult –, nevezett urunk királyunk kegye nemcsak méltóságok és jótétemények ajándékával tüntette ki őt, hanem különleges jóindulatának kiváltsága folytán oltalmazólag megvédelmezte mindazoktól is, akik a különböző gaztettek következtében úton-útfélen az igazságtétel minden ösvényén rázúdulni igyekeztek. Kell-e több ennél? De minél inkább méltóságcímekkel pártfogolta őt a királyi felség önzetlen kedvezésből, ő a gaztetteknek annál borzasztóbb, dühödt kegyetlenségű és esztelen fajtáira vetemedett; a megbecsülő szeretet minél inkább a földi boldogulás jutalmával nyújtott elismerést neki, ő annál inkább ártatlanok vérének ontásában és rettenetes meggyilkolásában találta örömét. Ezért azután a jótékony királyi béketűrés – mert az elnyert kormányzati hivatalból kifolyólag kétségkívül neki kell megtorolnia kinek-kinek a túlkapásait –, mindezt már nem tűrhetvén tovább, azzal igyekezett megzabolázni őt, hogy megfosztotta tisztségeitől, s nem pedig a bűnének súlya szerint kijáró fővesztési ítélettel lakoltatta, amelyre pedig ő nem is egyszeresen lett volna méltó, hanem ha lehetséges lenne egy, a gaztettek összes vállfajában tökéletes jártasságot szerzett gonosztevőt feléleszteni csak azért, hogy aztán újra meghalhasson, akkor ez százszorosan is megérdemelte volna a szörnyű halálbüntetést. De ő az összes elnyert jótéteményről megfeledkezett, és minden elmondott kedvezés helyett egyedül csak méltóságának elvételére gondolván csalfa rókaravaszsággal lépett be a királyi házba, és botor vakmerőséggel – mint akire egy kutya veszettsége átragadt –, hirtelen harapással, kivont kardot suhogtatva természetes urának és a királynőnek a vérével mosta le magát. Miáltal is nevezett király urunk jobb kezén súlyos sebet kapott, úrnőnk, a királyné pedig – ó, micsoda fájdalom – örök időre jobb keze elvesztésének gyalázatán siránkozik és kesereg fájón. Nem is kell mondani, hogy e Felicián ártó és kegyetlenül gaz őrjöngése, amely szíve vágya és óhaja szerint a dús lombú tőke tövét és a királyi sarjadék gyökerét kívánta teljesen kiirtani, nemcsak az isteni felség számára gyűlöletes, hanem az égi lakosok és személyek teljes kara előtt is, ott jobbján az Úrnak, aki a világot örök és erényt szülő rendben kormányzza; kiérdemelte hát, hogy rögtön rettenetes halál büntetésével lakoljon meg. Ugyanis az elmondott, oly istentelen és kárhozatos gaztettének elkövetéséért csalárd tanításának aljasságán felnevelt fiával együtt szörnyű fegyvercsapások alatt legott megölték előbb, majd azután utolsó porcikájáig felfalatták a kutyákkal, amelyek őrjöngésétől fertőződve a hajlékony józan értelem ebek tomboló veszettségébe fordult benne. És lám, amikor az ország hatalma előtt az isteni kegyelem pártfogásának jóvoltából a környező királyságok uralkodói és fejedelmei úgyszólván térdet hajtanak, a gőgösök kevély szíve és szarva pedig leszegve megtörött, akkor a királyi jóakarat kegyes tisztessége – noha elnyert kormányzati hatalma folytán neki jog szerinti lehetősége a megtorlás kardjával nemcsak a saját, hanem a mások sérelmeit is megbosszulni az elkövetett vétkek súlya szerint – ahelyett, hogy tulajdon sérelmei megtorlásául ráemelte volna bosszúálló kezét a nevezett beteg és korcs kutyának a fajzatára, törzsökére és rokonságára, illetve mindenkire, akit csak valamilyen kapcsolat fűzött hozzá, inkább szavakban feltárta előttünk – királyságának valamennyi nemese, bárója és előkelője előtt – a felségsértés kárhozatos bűnének elszenvedett sérelmét, amikor személyesen maga megjelent körünkben, egyszersmind megmutatta sérült jobb kezét azzal a borzasztó sebbel, amelyet viszonzásul kapott a már taglalt, a király úr által e Feliciánnak nyújtott jótéteményekért, továbbá megmutatta saját, valamint királyné úrasszonnyunknak, illetve fentebb írt két fiúknak a ruháit a kiontott szent vérrel úgy elborítva, hogy ahhoz csak a féktelen vízáradat fogható, bemutatta ezenkívül a királyné úrasszony négy ujját és fiaik hajfürtjeit, amelyeket Felicián kardja vágott le mind. Hogy pedig az oly iszonyatos bűncselekménynek eme erőszakra vetemedő, istentelen és soha nem hallott gaztette a büntetést ne kerülje el, a jogszolgáltatás útján követelt magának méltányos elégtételt. Minthogy pedig a nevezett Felicián páratlan és emberségből kivetkőzött kegyetlenségében a korábbi szörnyűségeket mindig újakkal tetézve hiába ontotta ki az eretnek tévelygés mételyétől mocskosan megszámlálhatatlanul sok ártatlan embertársa vérét, telhetetlen torkának szomját mégsem volt képes csillapítani, ezért már nem is egyedül saját érdeke vezette, hanem azt akarta elérni inkább, hogy Magyarország egész lakossága sírva bánkódjék igaz és természetes urának kiontott vére hullásán, ám a mennyekben lakozó s a lentiekre megannyi figyelmet fordító magasságos isteni gondviselés az ő jótékony törődése és irgalma folytán megfékezvén Felicián kárhozatos, pusztító vakmerőségét és elvetemült törekvését, üdvösebb rendelésének engedett utat. Az ország nemesei tehát azonos súllyal velünk, az alább megnevezett bárókkal és főemberekkel – nevezetesen is Druget János nádorral, a kunok bírájával, somogyi, tolnai, bácsi, fejéri, zempléni és ungi ispánnal, Tamás erdélyi vajdával, aradi, csongrádi és szolnoki ispánnal, [Mikccsel,] egész szlavónia bánjával, János macsói bánnal, baranyai és bodrogi ispánnal, Demeter királyi tárnokmesterrel, trencséni ispánnal, Simon fia Pállal, a királyi felség országbírájával, Dezsővel, a királyné úrasszony udvarbírájával <, Vilmos mesterrel, szepesi,> győri és zarándi ispánnal, Babonics fia János királynéi tárnokmesterrel, Vilmos mester újvári, szerémi és borsodi ispánnal, Doncs turóci, zólyomi és árvai ispánnal, János budai rektorral és mosoni ispánnal, Dénes királyi asztalnokmesterrel, Treutel-nek mondott Miklós pozsonyi ispánnal, István fia Miklós zalai ispánnal, Lack székely ispánnal, István királyi lovászmesterrel, Szeri Pósa harami ispánnal, László és Eghard boszniai ispánokkal, Futaki Dénes bihari [ispánnal], Dezső beregi ispánnal, Dama testvérével; Dénes fia István vasvári ispánnal, Ost fia Domokos veszprémi ispánnal, Becsei Imre barsi ispánnal – és együtt még több más, az ország hűbéreit és méltóságait kezükön tartókkal is, pecsétjeik rátétele révén örökre szóló jóváhagyással megerősítvén a jelen iratot, nehogy a fenti gyalázat bármiféle bélyege árnyékot vessen az országra és miránk, s nehogy nevezett természetes urunk vére ontánásának rettentő és istentelen bűnén egész országa sírva bánkódjék, meg nehogy a hűségében kivételes magyar nemzet jó hírét szégyenfolt csúfítsa el, de annak elkerüléséért is, hogy eme Boldogtalannak az állatias vadsága, a háborodottság rontó rozsdája az őszinte hűség kegyelmében tündöklőket megromlassza, nehogy az idők folyamán valaha mások is, ha egy feddeni akaró kar elutasította őket, az erőszak hasonló gyalázatával szentségtörő módon merénylő kezet emeljenek természetes és szentelt olajjal felkent uruk ellen, hanem éppen annak érdekében, hogy a jelen határozat örökre szóló közzététele mindenki számára példaként szolgáljon, a szóban forgó Felicián aljas és szégyenletes gaztettének, illetve elvetemült bűnének gyökeres kitépése és kiirtása végett vele szemben, továbbá fiaival, lányaival, nemzetségével, fiú- és lányunokáival, valamint a hozzá bármilyen rokonsági fokon kapcsolódókkal szemben büntetésül több napos körültekintő mérlegelés után érett megfontolással és tanácskozással egyetértőleg, egyezőleg és egyhangúlag a levelesítő végzés hatályával sújtó következő ítéletet határoztuk el meghozni. Legelőször nevezetesen és elsősorban is minden nemzetségéhez tartozó ember, akit csak rokoni kapocs fűz harmadíziglen hozzá, kegyetlen halálbüntetéssel lakoljon. Felicián nőtestvéreinek fiai és leányai, valamint tulajdon lányainak leszármazottai ugyancsak a halálos ítélet büntetését viseljék. A nevezett Felicián leányait hitvesül vevőknek a testvérei és közeli rokonai kizáratván a királyi udvarból maradjanak meg békében a maguk tulajdonában büntetlenül, de a királyi udvarba belépni soha semmi szín alatt, még a királyi felség, avagy a bárók hívéül szegődve se merészeljenek. Ha azonban közülük valakit e förtelmes bűn cinkosának találnak rábizonyítván ezt kétségbevonhatatlanul, bűnhődjék az is halálbüntetéssel, és fosztassék meg összes jószágától s minden birtokától. A szóban forgó Záh nemzetségnek a többi, a harmadik rokoni foknál távolabb eredő tagját vessék örökös szolgaságra a királyi felség rendelkezése alapján, míg minden, a fentiekben fővesztésre ítéltnek és örökös szolgaságba taszítottnak a birtokai mindörökre királyi kézre szállanak. Azt akarjuk, hogy említett nőtestvéreinek lány- és fiúunokái az ilyen elítélés szeplőjétől mentesek legyenek, elsősorban is abból a törekvésből, hogy mert a nevezett elvetemült nemzetségséghez tartozó számtalan sok úrasszonyt törvényes házassági kötelék kapcsolata fűz idegen nemzetségekkel össze, emiatt a fennálló rend nehogy megrendüljön; kikötjük tehát, hogy a mondott úrnők férjeire, rájuk magukra, továbbá fiaikra és leányaikra, nemkülönben örököseikre a fenti büntetés semmiképpen sem kiterjeszthető. Mindazonáltal pedig, hogy e nemzetség tagjait az országban mindenütt képesek legyenek felkutatni és finomabb úton-módon is kinyomozni, a királyság határain belül minden egyes megyében tartsanak a megyés ispánok, a szolgabírák és az összes megye nemesei kikiáltással általános gyűlést, és ha ott szorgos vizsgálódással olyanokat találnak, akik a megbüntetett Felicián mondott nemzetségének vele első-, másod-, illetőleg harmadfokon rokon tagjai, ezeket a megyebeliek küldjék el a király úrhoz az ő udvarába, hogy a fentebb írott büntetéssel meglakoljanak, összes javaikat és birtokaikat pedig hasonlóan csatolják örök szilárdsággal a király őkegyelmességének kezéhez. Ha pedig a mondott Felicián nemzetségéből más olyanokról szereznek tudomást, akik a harmadik rokoni foknál távolabb esnek tőle, ezek neveit, birtokait és vagyoni állapotukat írásba vévén a szóban forgó ispánok, szolgabírák és megyebeli nemesek a királyi korona és az ország iránti köteles hűséggel terjesszék fel, és vessék az ilyeneket az ország nemeseinek és báróinak határozata értelmében végérvényesen örökös királyi szolgaságba. Továbbá állapotra, nemre, rangra és életkorra tekintet nélkül mindazon személyekre is kiterjesztjük, hogy fővesztés büntetésével lakoljanak és veszítsék el a fentiek szerint összes birtokukat, akikről tényszerűen beigazolódik, hogy segítői, tanácsolói, előmozdítói, avagy bármilyen formában is részesei voltak az előadott kárhozatos merényletnek, ugyanakkor e tanácsadók és segítők még alaposabb felderítésében a királyi felség figyelme, illetve bárói és mások is közre fognak működni. Azt követőn pedig, hogy a nevezett bűntény szilárd bizonyítékok alapján kinyomozott és megtalált részeseinek nevét írásba foglalták, vezessék a foglyokat a király színe elé, hogy a már mondott ítélettel s birtokaik elvesztésével elnyerjék büntetésüket, míg a szóban forgó gonosztevők feljelentőinek kiléte az elhallgatás leple alatt marad. A jövőre nézve pedig tanácsot adva annak elhárítása érdekében, hogy a királyi felség diadémáján és az ország rendjén efféle hihetetlen sérelem újra megessék, és ezáltal a szent királyi korona és az ország megrendülésének veszedelme kiéleződjék, azt ajánljuk, hogy a gonosztevő s az általános megbélyegzés szégyenfoltjával éktelenkedő személyeket, az uraik iránt köztudottan hűtleneket, a tudvalevőleg zavarkeltőket, illetőleg gyilkosokat, azokat, akik a könyörtelen és irtóztató kegyetlenség magabiztosságával követnek el kielégíthetetlenül és embertelenül förtelmes vétkeket, a templomok kirablóit és fölégetőit, a közönséges rablókat és az ártatlan vér kiontóit távolítsák el mind, és zárják ki a királyi felség udvarából, de csak ha előbb az ítélkező szigor eszközével a felsorolt átkos gaztettek bűneit a sérelmet szenvedettek ellenében bírói eljárás útján elmarasztalják kihágásuknak súlya szerint. A királyi kormányzat udvarában pedig csak olyanok szolgáljanak és tartózkodjanak, akiket erre a tiszta hitnek és az őszinte hűségnek az állhatatossága, valamint a szigorú és jámbor erénynek a tisztessége ajánl. Kelt Visegrádon, a Szent György vértanú ünnepét követő 22. napon [május 15.], az Úr megtestesülésének 1330. évében, nevezett király urunk országlásának pedig ugyancsak a 30. esztendejében.
250Chronici Hungarici compositio saeculi XIV. Textum recensuit Domanovszky, Alexander. cc. 206-207. In: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Szentpétery, Emericus. I. Budapestini, 1937. (a továbbiakban: SRH.) 492-496. Magyarul: Képes Krónika. Fordította Bellus Ibolya. A jegyzeteket írta Kristó Gyula. Budapest, 1986. 256-259. Az idézett hely: 258.
251Historiae Romanae fragmenta (1327-1354). In: Antiquitates Italicae Medii Aevi. III. Ed. Muratori, Lodovico Antonio, Mediolani, 1744. 316.
252Chronicon Henrici de Mügeln Germanice conscriptum. Textum recensuit Travnik, Eugenius. c. 71. In: SRH. II. Budapestini, 1938. 218-219.
253 Kovachich, Martinus Georgius: Supplementum ad vestigia comitiorum apud Hungaros ab exordio regni eorum in Pannonia usque ad hodiernum diem celebratorum. I. Budae, 1798. 268- 275.; Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. VIII. 3. Budae, 1832. 419-427. Istváffy széljegyzetét az utóbbi kiadás közli, 427.
254 Ezekről a legteljesebb áttekintés a lelőhelyek megadásával Botka Tivadar: Adatok a visegrádi merénylet történetéhez. Századok, 7. évf. 1873. 453-461. és 8. évf. 1874. 229-247., valamint Mátyás Flórián: Népmondák és történeti adatok Záh Feliczián merényletéről. Századok, 39. évf. 1905. 97-118.
255 A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. III. Pór Antal – Schönherr Gyula: Az Anjou-ház és örökösei. Budapest, 1895. 76-84. (a vonatkozó részt Pór Antal írta), és Pór Antal: Zah Feliczian pöre. Kritikai észrevételek Marczali Henrik kritikai tanulmányára. Századok, 34. évf. 1900. 1-9.
0 Lásd fentebb, az 5. számú jegyzetben.
1 Marczali Henrik: Zah Felicián pöre. Budapesti Szemle, 276. szám. 1899. 379-390.; ugyanez: Akadémiai Értesítő. 11. évf. 1900. 35-44.; legutóbb Marczali Henrik: Világtörténelem – Magyar történelem. Szerkesztette Gunst Péter. Budapest, 1982. 94-105.
2 A méltóságviselők adatainak ellenőrzéséhez lásd Engel Pál: Magyarország világi archontológiája (1301-1457). I-II. Budapest, 1996.
3 Lásd a 8. sz. jegyzetben; 96. o. az 1982. évi kiadásban.
Záh Felicián merénylete – Indítékok és mondaváltozatok
A merénylet körülményei és az utána következő megtorlás egy-két elhanyagolható különbséget leszámítva mindegyik forrásban ugyanúgy szerepel, ezért biztosak lehetünk abban, hogy jól tudjuk, mi történt 1330. április 17-én a visegrádi királyi palotában. Viszont a tett előzményeit, amelyek indítékot adtak annak elkövetésére, a nagyközönség csak Arany János Zách Klára című balladájából (1) ismeri, ahol Felicián lányának elcsábítása miatt támad rá a királyi családra. Ez pedig mindössze egy verzió a sok találgatás közül, mivel az igazságot azóta is homály fedi.
Az egykorú magyar krónikás elbeszélése szerint „Mialatt Magyarország az óhajtott béke nyugalmának örvendett, megirigyelte ezt a béke ellensége, az ördög, s arra ösztönzé Feliciánt, a Záh nemzetségbeli öreg és ősz hajú lovagot, hogy urát, Károly királyt, Erzsébet királyné asszonyt és két fiokat, Lajost és Endrét kardjával megölje.”
Felicián a Záh nemzetségből származó nemes volt, akinek birtokai főleg Nógrád megyében terültek el. Az 1310-es években még Csák Máté hívei közé tartozott, később többedmagával Károly Róbert szolgálatába állt, még a Vág melletti Sempte királyi várnagyává is kinevezték egy időre. Olyan sokra vitte, hogy szabad bejárása volt a királyhoz. Így történhetett, hogy egy csehországi követjárásból visszatérve, 1330. április 17-én, Visegrádon rátört az éppen asztalnál ülő királyi családra (2). A király jobb kezén sebet ejtett, és a királyné jobb kezéről négy ujjat levágott. Lajos és András királyfiak életét csak a két nevelő, Kensichi Gyula fia és János nádor fia Miklós mentette meg. Végül „a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné helyettes étekfogója, megrohaná a vadállatként dühöngő Feliciánt, s mélyen megszúrva őt hegyes tőrével a nyak és a vállak között, földre teríté. A király vitézei azután darabokra vagdalák a nyomorultat”. Azután a főúr fejét Budára, többi maradványát különböző városokba küldték elrettentő példaként, fiát és szolgáját menekülés közben elfogták, és ló farkához kötötték, tetemüket kutyák falták fel, majd egyik lányának, Klárának, levágták orrát, ajkait és nyolc ujját, lóra ültetve végigvitték a városon, ahol kiabálnia kellett: „Így bűnhődik, a ki hűtelen lett királyához!” Ezt követően a Záh nemzetség több tagját kivégezték. (3)
A Képes Krónikában a szerző leírja Felicián idősebb lányának a sorsát, aki egy Kopay nevű nemes felesége volt. Az asszonyt Léva vára előtt a várnagy, Bechei Imre parancsára lefejezték, Kopay pedig „rabbilincsben rótta le a halál adóját”. Fiaikat a keresztes lovagok egy szigetre szállították, közelebbről nem nevezi meg a helyet, csak annyit ír, hogy egy tengeri szigetre. Felicián lánytestvéreinek lány- és fiúunokáit azonban már nem büntették, amit azzal magyaráztak, hogy ők szoros családi kapcsolatban vannak más nemzetségekkel. (4)
A kortárs krónikák alapján ennyit tudunk meg a történtekről, de rendelkezésünkre áll még három, a merénylettel majdnem egykorú forrás: Záh Felicián 1330-as ítéletlevele, amely Istvánffy Miklós XVI. századi lejegyzéséből maradt ránk, és két királyi adománylevél, amelyek 1336-ban, illetve 1341-ben keletkeztek.
Május 15-én a világi előkelőkből kinevezett huszonnégy báró meghozta ítéletét, melyben kimondták a nemzetség harmadízigleni kiirtását, ami Felicián közvetlen nőági rokonaira is érvényes volt, hetedíziglen pedig örökös szolgasággal és vagyonelkobzással büntették a nemzetséget. (5) Az ítéletlevélben Felicián tettét azzal indokolják, hogy Károly Róbert megfosztotta őt a tisztségeitől, amit a főúr így akart megbosszulni. (6) A birtokok elvételének okaként azt hozzák fel, hogy Felicián minél több jótéteményt, méltóságot, sőt védelmet kapott a királytól, annál elvetemültebb és gonoszabb lett, és ártatlan embereket gyilkolt meg különös kegyetlenséggel. Ezeket a vádakat a legnagyobb valószínűséggel puszta koholmányoknak tekinthetjük, amit annak érdekében találtak ki a főurak, hogy megindokolják a Záh nemzetség ellen elkövetett megtorlás ilyetén súlyosságát. (7) Ami minden bizonnyal azért volt ennyire kegyetlen, hogy ez a jövőbeni potenciális merényleteket elhárítsa, vagyis elrettentő példaként éljen az emberek emlékezetében – több évtizeden, sőt évszázadon át –, demonstrálva, mi lesz az osztályrésze annak, aki fegyveresen támad királya ellen. Az ítéletlevél tehát azért keletkezett, mert a szörnyű megtorlást nem rejtegetni akarták az emberek elől, hanem minél többüknek tudomására hozni az ilyen jellegű tettek következményeit.
Az ítéletet meghozó báróknak voltaképp nem is kellett volna megkeresniük Felicián okát a merényletre, hiszen az a király és családja elleni gyilkossági kísérlet elkövetőjét semmilyen indok nem mentheti fel az ítélet alól. Valamint, mivel Feliciánt és legközelebbi családtagjait szinte azonnal megölték, nehéz is lett volna kinyomozniuk az események hátterét.
Viszont a szokatlanul kegyetlen bosszúnak kellett keresniük valamilyen hatásos indokot, ezért állították be Feliciánt olyan kegyetlennek, amilyennek csak tudták (8), hogy bűne arányban álljon a büntetés súlyosságával. Még eretnekséggel is vádolták. (9)
A Képes Krónika szerzője teljes mértékben elhiszi a Feliciánról az ítéletlevélben leírt jellemzést, úgy írja le a megtorlást, mint jogos büntetést: „Bizony méltó dolog is volt, hogy Feliciánt – aki mint egy vadállat, sok keresztényt csonkítással fosztott meg végtagjaitól – magát is megfosszák összes végtagjától Isten igazságos ítélete folytán; és hogy az, aki fáradhatatlan kínzója volt a szegényeknek, ne emberi módon haljon meg…” (10)
A dokumentum érdekessége a végén megfogalmazott jó tanács az uralkodónak, miszerint válogassa meg, hogy kiket enged be az udvarába, tudniillik azokban, akikről egyszer már bebizonyosodott, hogy „hűtlenek, zavarkeltők és gyilkosok”, sohasem szabad megbízni.
Abból kifolyólag, hogy a fennmaradt dokumentum csak másolat, a szövegben több hiba található, de az ítéletlevél valódiságáról ennek ellenére sem lehet kétségünk. A méltóságviselők felsorolása megegyezik az 1330. évi adatokkal, a másolás során csak egy-két pontatlanság került bele. (11) A hitelességet bizonyítja az is, hogy több hasonló motívum megjelenik a krónikában is, vagyis úgy tűnik, hogy a krónikás felhasználta az ítéletlevél szövegét, amit természetesen a máshonnan szerzett információkkal ki is egészített. (12)
Mivel Felicián indítéka, amit az ítéletlevélben neki tulajdonítottak, valószínűleg nem volt kielégítő a nép számára, szárnyra kapott a jól ismert Klára-történet és az ehhez kapcsolódó mondaváltozatok, de erre majd később térünk ki.
Az 1336-os adománylevél Sándor fia János érdemeit ecseteli, aki a királyné helyettes étekfogója volt. Ő volt az, aki Feliciánt hegyes tőrével halálra sebezte, és ezzel megmentette a király és családja életét. Az oklevél – csakúgy, mint a krónikás – ördögi sugalmazást tulajdonít a merénylet okának. Az országnagyok ítélete is megtalálható a szövegben mintegy emlékeztetőül.
A harmadik a merénylettel majdnem egykorú forrás Pál országbíró adománylevele; ő és utódai kapták meg a Záh nemzetség birtokait. Ebből a forrásból sem tudunk meg sok újat, röviden leírja a merénylet körülményeit, itt – az előző oklevélhez képest – már csak Felicián és fia bűnhődését emeli ki. (13)
Több népmonda is rendelkezésünkre áll az eset kapcsán, bár ezek forrásértékét csökkenti az a tény, hogy nem egykorúak az eseményekkel, hanem rövidebb-hosszabb idővel később keletkeztek. Hihetetlennek tűnik, hogy Károly Róbert uralkodása alatt ne keletkezett volna ilyesfajta tudósítás a történtekkel kapcsolatban, de sajnálatos módon egy sem áll rendelkezésünkre.
A magyarokkal a XIV. században szoros kapcsolatban álló országok, vagyis az olasz területek, főleg Nápoly és Lengyelország néphagyománya őrizte meg emlékezetében a történteket, és természetesen később Magyarországon is született lejegyzés a merényletet elbeszélő mondáról.
Nápolyban akkor értesültek a már több mint egy évtizeddel korábban lezajlott eseményekről, amikor Erzsébet András fia királysága miatt ellátogatott a területre. A királynéval együtt érkező udvarhölgyek, illetve a többi kísérő természetesen nem ismerhette az összes részletet, emlékezetükben is elhomályosodott az, amit tudtak, és mint általában az emberek, képzeletükben továbbszőtték a hiányos részeket, hozzátettek és elvettek a történetből, így lehetett, hogy például a merénylet elkövetésének helyszíne is más, mint a rendelkezésünkre álló többi forrásban. A monda az Olasz régiségek harmadik kötetében jelent meg (14) a XVIII. század közepén, Lodovico Antonio Muratori kiadásában.
Érdekes megfigyelni, hogy Klára a királyné nevén, Erzsébetként szerepel, a lány igazi neve nem jutott el az olasz városba. E történet szerint nem a királyné öccse csábítja el Felicián lányát, hanem a király húgának a fia, és a főúr nem azután követi el tettét, miután megtudta a lányán esett sérelmet, hanem mikor Erzsébet nem engedi férjhez adni a lányt, mondván: „Nem illik, hogy férje legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett.” Érdekes, hogy a főúr csak akkor dühödik fel, amikor a királyné a lányt állítja be hibásnak, maga az esemény nem váltotta ki belőle a gyilkos dühöt. E szerint a monda szerint a merénylet nem Visegrádon történt, hanem amikor „a király táborban volt”, vagyis egy hadjárat során. Felicián fiával megy, útközben találkozik a király gyóntatójával, akinek előre meggyónja a bűnét, a szerzetes fel is oldozza alóla, mert a főúr nem fejti ki világosan, hogy mi is fog történni. (15) A monda nem említi Andrást, csak a gyermek Lajosról ejt szót. Károly Róbert a kardcsapás elől az asztal alá bújt, Erzsébet ezután vesztette el négy ujját. A támadót azonnal megölték, mint a többi történet szerint, és menekülő fiával is azonnal végeztek a király emberei, akiknek nevét nem említi a monda, mint a Lajos herceg elleni támadást, és a király sebesülését sem. (16) Azt is elhallgatja a történetmondó, hogy mi lett Klára (illetve „Erzsébet”) és a Záh nemzetség további sorsa.
Nem tudjuk, hogy a mondában kire gondolnak a „király húgának fia” megnevezés alatt. Ez a férfi Habsburg Klemencia és Martell Károly lányának a fia lenne, de ilyen személyről nincsen tudomásunk. Valószínű, hogy ez a különbség afféle elhallás eredménye lehetett, ami végül is érthető.
A monda valószínűleg 1345 előtt keletkezett, amit onnan tudhatunk, hogy a felnőtt Andrást megemlítik benne egy helyen, úgy, mint aki még nem halt meg. (17)
A lengyelek úgymond érintettek is voltak a történetben, amennyiben a merénylet okaként a királyné öccsének, Kázmérnak a kéjvágyát jelöljük meg. Lengyelországban minden további nélkül elfogadták és terjesztették ezt a verziót, mert Kázmér – a nem sokkal az itt tárgyalt események után III. Kázmér néven trónra lépett lengyel király (1334–1370) – laza erkölcseiről volt híres saját országában. (18) A mondát először a német Mügelni Henrik foglalta írásba az eset után harminc évvel. A következő lejegyzés Długosz lengyel történetírótól származik egy évszázaddal később. A XVI. század közepén Istvánffy Miklós, aki helyettes nádorispán volt, írja le a lengyel monda harmadik változatát.
Mügelni Henrik verziójában – csakúgy, mint a Képes Krónikában és a kortárs krónikás előadásában – megjelenik a boldog békeidők Felicián általi tönkretétele. (19) Ő Lajos és András megtámadását és a király sebesülését is említi, sőt megnevezi azt az embert, a király udvarnokát, Sándorfi Jánost, aki megölte Feliciánt. Felicián fiát ló farkához kötve hurcolták végig a városon. Innen Klárának sorsát is megtudhatjuk – mint korábban az egykorú krónikásnál is –, levágták ajkait, orrát, valamint nyolc ujját, és végigmenve a városon e verzió szerint azt kellett kiabálnia, hogy: „Így bánnak el mindenkivel, ki vét a király ellen!”
Długosz részletezi az előzményeket, Erzsébetet is belekeverve a dologba: „Vannak azonban, akik azt állítják, hogy Feliczián azért dühödött fel oly nagyon, minthogy leányát, Klárát Erzsébet királyné öccsének, Kázmérnak kiszolgáltatta, vagy legalább úgy tett, mintha nem törődnék a dologgal…” Bár Mügelni Henrik is megemlítette a királyné szerepét, a részleteket nem tudja, sőt Klárát szűznek (jungfrau) titulálja. Długosznak már rendelkezésére állt az a lengyel mondaváltozat, miszerint Klárának a „beteg” Kázmért kellett ápolnia, és így történt a lány meggyalázása.
Istvánffy azt írja, hogy sem az 1330-i oklevélben, sem a kortárs évkönyvekben nem említik Felicián lehetséges indokait – holott, mint láthattuk, az ítéletlevélben hosszan ecsetelik a főúr tetteit –, viszont hallotta, hogy a nép arról beszél, hogy a királyné segítette öccsét céljai elérésében. Advent idején hazaküldi Klárát a templomból az olvasójáért, így szolgáltatva ki Kázmérnak a lányt. (20) Vagyis az idő haladtával Erzsébet szerepét egyre jobban felnagyították, hiszen ebben a változatban már ő az, aki gondosan előkészíti öccse és udvarhölgye találkozását.
Pray György, a XVIII. században élt jezsuita történetíró szerint nem hiteles a lengyel monda, mivel tudjuk, hogy a Záh nemzetség néhány tagja Lengyelországba menekült, és nem valószínű, hogy éppen oda mentek volna, ha tudják, hogy tulajdonképpen a lengyel királyi trón várományosa az oka szenvedéseiknek. Persze, ha más mód nem volt életük megmentésére, nem hihetjük, hogy ilyen indok miatt ne éltek volna a kínálkozó lehetőséggel.
A magyar változatot Bonfini írta le a XV. század végén, később Pethő Gergely, aki Istvánffy kortársa volt. Bonfini az okot abban látja, hogy Felicián a királyságra vágyott: „…hogy miután az uralkodót gyermekeivel együtt megölte, ő lehessen a kényúr, ki mindent tetszése szerint intézhessen … Mások azt állítják, hogy a királyné öccse Felicián feleségén tett erőszakot, és ez ösztönözte a férjet a merényletre.” Klára megcsonkítása mindkét leírásban szerepel, de nem ő kapja a főszerepet, mint az idézetből is láthatjuk, hanem Felicián felesége, akiről a Pethő-féle változatban még azt is feltételezik, hogy együtt élt a királyné öccsével.
Nem tarthatjuk elfogadhatónak, hogy Felicián a hatalmat akarta megszerezni, mert a merényletet az elbeszélések alapján sokkal inkább hirtelen felindulásból követte el, mintsem előzetes tervek alapján. Arra nem számíthatott, hogy miután megöli a királyi családot, a segítségükre siető udvari embereket egyedül le tudja fegyverezni, majd ezek után elfoglalhatja a trónt. Azonban ebből láthatjuk azt, hogy Bonfini nem tartotta elfogadhatónak a Kázmér bűnösségéről szóló változatot. (21) Érdekesség, hogy a magyar monda Erzsébetet egyáltalán nem keveri gyanúba.
A XIX. században élt Pór Antal megkérdőjelezi a mondák hitelességét, amit több okkal is magyaráz. Megemlíti, hogy mindhárom változatban sok különbség fedezhető fel, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a mondáknak nincs forrásértékük. Mivel ugyanis mindenfelé beszélték ezeket, a részletek megváltozhattak, a történetek magvának ennek ellenére lehet valóságalapja.
A másik észrevétele az, hogy mivel az esemény a lovagkorban történt, ha Klárát Kázmér tényleg meggyalázta, Feliciánnak a királyné öccsétől kellett volna számon kérnie a történteket, nem a király étkezését megzavarnia. Valamint hivatkozik az ítéletlevélre, miszerint az ország főurai „érett megfontolás” után hozták meg döntésüket, és derítettek fényt a merénylő indítékaira, de ezen állítás igazságtartalma – láttuk – megkérdőjelezhető.
Végül rámutat, hogy a lengyel monda Istvánffy-féle változatában (22) – mely leírja, hogy Klára meggyalázása advent idején volt – indokolatlanul hosszú idő telt el Felicián bosszújáig, ami, mint tudjuk, április közepén történt. Nem valószínű, hogy Felicián, miután megtudta, hogy mi történt a lányával, négy hónapon keresztül nem tett semmit, még csak el sem vitte őt az udvarból, majd hirtelen feldühödve rárontott a királyi családra.
Pór Antallal ellentétben Marczali Henrik a XIX. század végén állást foglal a mondák – főként a lengyel monda elemzésével foglalkozott – történeti igazsága mellett. (23) Azt már említettük, hogy véleménye szerint a Felicián ellen felhozott vádak mindössze koholmányok, amivel a megtorlás súlyosságát akarták indokolni. Kiemeli a mondák közötti hasonlóságot, vagyis hogy mindegyikben szerepel a királyné öccse mint csábító; Muratori, Mügelni Henrik, Długosz és Istvánffy is tudni vélnek erre utaló adatokat, amelyeket a népmondák őriztek meg. Klára megkínzásának kegyetlensége szerinte arra utal, hogy különös szerepe volt az eseményekben. Összehasonlítja a lány sorsát nővére, Sebe sorsával, akit „mindössze” lefejeztek, a büntetésük különbözőségének minden bizonnyal oka volt. Mindegyik forrásban – azokban is, melyekben a csábításról szó sem esik, mint például a kortárs krónikában – leírják Klára megcsonkítását és meghurcoltatását. Neki kellett bűnhődnie Erzsébet levágott négy ujjáért nyolc ujjával, ajkait pedig beszédéért vesztette el, vagyis azért, mert elárulta édesapjának, hogy milyen gyalázat történt vele.
Marczali véleménye szerint nem lehet csak az ítéletlevél tekintélye miatt elfogadni az abban leírt okokat, sem a királyné ismert jámborsága és istenfélelme miatt nem lehet elvetni a kerítés szerepét, nyilvánvaló, hogy a mondák magyarázatai igazolják azok hitelességét.
Láthattuk, hogy a tudományos életben mennyi vita zajlott és zajlik manapság is erről a különös esetről. Bár nem áll rendelkezésre nagyon sok forrás, a történészek újra és újra megpróbálják értelmezni őket, és még mindig reménykedhetünk, hogy egyszer fény derül Záh Felicián valódi indítékaira. Addig is mindenki hihet az Arany János balladájában leírtaknak.
(1) „Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
(6) „Ezért azután a jótékony királyi béketűrés mindezt már nem tűrhetvén tovább, azzal igyekezett megzabolázni őt, hogy megfosztotta tisztségeitől…”
(7) Marczali Henrik: Zah Felicián pöre. Budapesti Szemle 276 (1899)
(8) „…a gyalázatosságnak e kiburjánzó gyuladéka, az ország lakoságának romlott hitű mocska, a köznép köpedelme… a pokol fenekéről úgy törve elő…” (Almási Tibor: Záh Felicián ítéletlevele. Aetas 2000.)
(15) „ Én legközelebb a világ legjobb lovagjával fogok végezni egy ügyet, melyben két férfiút fenyeget a veszély.”
(16) A király megsebesülését valószínűleg nem tartották összeegyeztethetőnek azzal, hogy azonnal az asztal alá bújt. („subbito se mise sotto la taola”)
(17) András 1345 januárjában lett merénylet áldozata Nápolyban.
(22) Bár ő a magyar mondának tulajdonítja ezt az információt, és éppen azért foglalkozik vele részletesebben, mert mint mondja, az igényelheti leginkább a hitelességet keletkezésénél fogva.
"A magyar haderő nagyságára jellemző, hogy Matteo Villani krónikája szerint pl. 1354-ben 200 ezer lovassal vonult a tatárok ellen Nagy Lajos király -- bár Villani művének e részletét, annak bizonyos egyes elemeit némelyek vitatják"
Ovidiu Pecican
Katolikus románok, a pápa és Nagy Lajos
In: Provincia II. évf., 11. sz., 2001. nov., 13. o.
(A Provincia a Ziua de Ardeal és a Krónika c. romániai napilapok havi melléklete)
A Rómával való 1700-as egyházi egyesülés nem volt az első történelmileg bizonyítható közeledés egyes románok részéről a Vatikánhoz.Eltekintve az Aszenida Cárság egyházának 1204-es, inkább konjunkturális egyesülésétől, amelyet Ioniţă Caloian cár és az ország első főpapja, Vasile valósított meg, számtalan olyan időszak volt a múltban, amikor bizonyítható néhány románnak a katolicizmushoz való tartozása. Valószínű, hogy nemcsak a firenzei (1439), hanem a lyoni (1247) zsinat is megfelelő hangulatot teremtett az áttéréshez. Az alábbi sorok az észak-dunai románok és Róma kapcsolatait kísérlik meg megvilágítani 1345-ben.
VI. Kelemen pápa levele Magyarország királyához
VI. Kelemen pápa 1345. október 17-én Avignonból levelet intézett Magyarország királyához, Anjou Lajoshoz. Tartalmából sok olyan lényeges dologra lehet következtetni, amely segít megérteni annak a korszaknak a történelmét. Mindenekelőtt sok románt említ, akik felvették a katolikus vallást. Ezeket mind Erdélyben, mind Havasalföldön és a Bánságban azonosítani lehet.
Tudomást szerezve a katolikus térítés eme számottevő eredményéről – ami minden bizonnyal a ferencesek tevékenységének volt tulajdonítható (szó esik a „minorita rendi testvérekről, akik azokon a vidékeken telepedtek le”) –, VI. Kelemen pápa két megbízottját küldte a tartományba. Két olasz ferences rendiről van szó, akinek feladata az volt, hogy elvigye a pápa levelét az újonnan áttért nemeseknek és néhány egyszerű embernek is. A címzettek között szerepelt Havasalföld vajdája, Alexandru, Alapító Basarab fia (aki az ortodoxia elfogadása után Nicolae néven válik ismertté), aztán „a legnagyobb kőszegremetei” és Ladislau de Bivini – mindketten bihari földesurak – és Máramarosban az oláhláposi Ambrus. A pápa tehát, mint a dokumentumból kiderül, Havasalföldet, a Bánságot, Bihart és Máramarost célozta meg, és azokhoz az említett vidékeken lakó román vezetőkhöz fordult, akik nemrég tértek át a katolikus hitre. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a címzettek sorrendje, akikhez a levél szólt, figyelembe vette kinek-kinek a jelentőségét, s minden valószínűség szerint a nemesi rangsorban elfoglalt helynek megfelelően alakult ki. Tehát Alexandrunak a lista elején való megnevezése után, aki mint a magyar király valamiféle széles körű autonómiával (valószínűleg szélesebb körűvel, mint amilyen az uralkodónak ínyére volt) felruházott „kormányzója”, a legnagyobb területet uralta, következik a többi nemes felsorolása. Még ha a „kőszegremetei legnagyobb”, Ladislau de Bivinihez vagy Ambrushoz hasonlóan, szintén vajda volt is, valószínű, hogy hatásköre vagy a királyságban elfoglalt helye csupán arra jogosította fel, hogy Alexandru után elsőként következzék a pápa listáján.
A pápa levelei és a román nemesek
A levelek közül azonban csak néhány jutott el a címzettekhez. Magyarországon a király emberei megállították Francesco de Castro Flebist (Francesco della Citta-di-Pieve) és Bonifilius de Cesenát (Buonfiglio de Cesena), és elvették tőlük az általuk hamisnak tartott pápai leveleket. Ezek között volt három, amely személyesen a királynak és az anyakirálynénak, Erzsébetnek szólt, mint olyanoknak, akik kormányzói annak a királyságnak, amelyhez a többi levélben megcélzott tartományok tartoztak, de volt olyan is, amely a nagyváradi püspöknek szólt. A levelek közül egyeseket felnyitottak, másokat nem. Tartalmukat tehát a király emberei már az első pillanatban felismerhették. Mégis mint gyanúsakat, visszatartották őket. Mit tartalmaztak? Kelemen pápa dokumentumaiból tudjuk, hogy „a célnak megfelelőek” voltak, vagyis a katolicizmus terjesztésének a románok körében. Következésképpen a pápai levelek dicsérőleg szóltak azokról, akik már katolizáltak, és a megváltás ígéretével bátorították azokat, akik még nem tették meg.
Mégis a király visszatartotta a pápai leveleket. Mi kifogása lehetett Anjou Lajosnak 1345-ben az ellen, hogy egy ilyen üzenet eljusson a havasalföldi, bánsági, bihari és máramarosi románokhoz? A pápai kancellária dokumentumából kiderül, hogy egyesek megkapták a levelet (a király legalábbis, de valószínűleg az anyakirályné, sőt a váradi püspök is), mások (Alexandru és a többi román) nem. Anjou Lajos tettét nem lehet mással magyarázni, mint a havasalföldi Alexandruval szemben – máris – megnyilvánuló ellenségeskedéssel. De nem minden ott említett román volt a Curtea de Argeş-i uralkodó alattvalója. A király elégedetlensége tehát annak szólt, hogy a pápai udvar közvetlenül fordult az ő katolikus hitre áttért román alattvalóihoz.
A körülményekhez tartozik egy tatárellenes hadjárat előkészítése és megindítása a Kárpátoktól északra és délre az 1345–1346-os évben. Ennek folyamán Magyarország királya semmilyen nehézségbe nem ütközött Havasalföld vagy saját román alattvalói részéről. Mégis VI. Kelemen pápa levelei meglepik az Anjou uralkodót, aki visszatartja a románoknak szólókat, amelyekről már elküldésük pillanatában értesítette őt a pápa. Kétségtelen, hogy a magyar király nem akarta, hogy Alexandru olyan kapcsolatokat létesítsen a pápai udvarral, amelyeket nem a budai udvar közvetít. Miért? Mert Havasalföld tényleges uralkodójának tartotta magát, és Alexandruban olyan vazallust látott, akinek hallgatnia kell rá. A következtetés az, hogy Alexandru és Anjou Lajos között a megbékélés nem sokkal a közös tatárellenes hadjárat előtt történt meg, éppen 1345-ben, a pápa román katolikusokhoz írott leveleinek a visszatartása pedig valamivel a megbékélés létrejötte előtt. Nemrégiben Daniel Barbu annak a véleményének adott hangot, hogy Lajos és Alexandru kibékülésének ideje 1344 volt. Azt hiszem azonban, nem hihető, hogy a megbékélés azonnali következménye olyan ellenséges tett lett volna a király részéről, mint a levelek visszatartása, annál kevésbé, mert a királynak szüksége lehetett Alexandru együttműködésére a tervezett tatárellenes hadjáratban. Másrészt, feltételezni, hogy a pápa csupán több mint egy évvel a katolizált románokhoz intézett levelei kelte után kérte volna, hogy azokat juttassák el a címzettekhez, szintén alig hihető. Ezért tartom valószínűnek, hogy a megbékélés az 1345-ös év folyamán jött létre, viszonylag k evéssel 1345. október 17-e előtt (talán annak az évnek a nyarán a vagy éppen kora őszén).
Şerban Papacostea szerint „Havasalföld és Alexandru közeledése az adott körülmények között a Vatikánhoz (…) egyike volt Lajossal való megegyezése következményeinek.” Lehetséges azonban, hogy már 1345 előtt megtörtént, a budai uralkodó közvetítése nélkül, mi több, akarata ellenére. Egyrészt a pápa leveléből a sorok között kitűnik, hogy az egyházfő megdorgálta Anjou Lajost, amiért hiányzik belőle a jóindulat a románok katolizálásának kérdésében. Bármilyen óvatosan fogalmazta is meg, Őszentsége elégedetlensége valóságos. Másrészt a historiográfia, éppen az itt tárgyalt történelmi pillanatra vonatkozóan, feljegyezte, hogy Magyarország fiatal királya gyanakodva tekintett személyesen a pápára és a királyság katolikus egyházának főpapjaira. Vajon ez a gyanakvással teli magatartás nem a pápa azon lépéseinek a következménye, amelyekben a király nem volt érdekelt, és amelyek megtétele előtt nem kérték ki a tanácsát? Ha így volna, akkor talán helyesbíteni kellene Şerban Papacostea értelmezését, megállapítva, hogy éppen ellenkezőleg, Alexandru katolizálása a Vatikán közvetlen megbízottai (a ferencesek) közvetítésével megteremtették a megbékélés feltételeit. Nem lehet véletlen, hogy 1345 végétől Lajos havasalföldi követségeinek legfontosabb alakja nem egy világi udvaronc, hanem Demeter váradi püspök, a katolikus egyház képviselője volt.
Demeter, a nagyváradi „latin” püspök és a katolikus román világ
Más oldalról közelítve meg a kérdést, el kell mondani, hogy annak a kornak a légköre telítve volt a pogány tatárok elleni háború eszméjével, és feltételezhető, hogy érdekében megtörtént a szükséges propaganda is. Ebből az alkalomból született a katolizált erdélyi románok körében a tatárokat legyőző László király legendája.
Amint a pápai dokumentumból kiderül, a bihari, máramarosi román katolikusok, akárcsak a havasalföldiek és bánságiak, közvetlen kapcsolatban álltak a Körös-parti várossal, amely fokozatosan a szentté avatott király alakjának szolgálatába állított vallásos propaganda központjává vált.
Ami pedig Demetert, Várad új katolikus püspökét illeti, ő jó ismerőjévé vált nemcsak az erdélyi román vidékeknek, hanem a hegyeken túliaknak is. Tíz év alatt (1345–1355) többször is – nem lehet pontosan tudni, hányszor – a király követe volt a havasalföldi udvarnál. Azok tehát, akiket a román világban megismert, nemcsak udvari rangúak voltak, hanem olyanok is, akik a bihari, a máramarosi és valószínűleg a bánsági nemességről szakadtak le. Ez meghatározta Demeter püspök bizonyos történelmi kérdésekhez való hozzáállását, mint amilyen például a magyar királyok múltbeli „tatárellenes” hadjáratai, és kiváló képviselőjévé tette Szent László kultuszának, amelyeket a váradi katolikus katedrálisban gyűjtöttek össze.
Kétségtelen, hogy Szent László alakjának a tatárellenes keresztes háború eszméjéhez való kapcsolása nagyszerű képviselőre és kedvező talajra lelt Demeter püspök személyében és a püspök környezetében.
A jelentős számú román nem sokkal 1345 előtti katolizálásának körülményei között a katolikusok soraiba újonnan érkezetteket úgy kapcsolták ehhez a propagandisztikus kérdéshez, hogy a románoknak a tatárok felett aratott magyar győzelemhez való lényegi hozzájárulását beillesztették a már körvonalazódott legendakörbe.
A Magyar Anjou Legendárium a középkori Magyarország egyik leggazdagabban díszített kódexe volt, mely mára négy ország hat gyűjteményébe szóródott szét. A jelenleg ismert 58 legendát hatodfélszáz képen bemutató luxuskézirat az ikonográfiai kutatás mindmáig kimerítetlen kincsesbányája. A monográfia a teljes kódex feldolgozását nyújtja három szinten: vizsgálja a szentek kiválasztásának szempontjait, az egyes legendák ikonográfiai sajátosságait, valamint a rendszeresen visszatérő képtípusok jellegzetességeit. Az eredeti kéziraton végzett kodikológiai megfigyelések segítségével új kísérletet tesz az eredeti állapot rekonstrukciójára, és fényt vet a kódex további sorsára.
A szakirodalomba Magyar Anjou vagy Vatkáni Képes Legendáriumként, illetve Szentek életeként bevezetett kódex műfajilag egyetlen olyan kézirattípusba sem illeszthető be, amely a szentek életével foglalkozik. Ezek egyike a martyrologium. A római egyház szentjeinek és mártírjainak biográfiáit tartalmazó műfaj az év hónapjainak, ezen belül napjainak rendjét követi. A másik kézirattípus, a passionale pedig olyan liturgikus könyv, amely a szentek és mártírok élettörténeteit az egyházi imaórák láncára fűzi. A szentekkel foglalkozó harmadik munka Jacobus de Voragine feltehetően 1263-1273 között összeállított Legenda aureája. Ez a mű az egyházi év "de tempore" és "de sanctis" részéhez igazodva a rendelkezésre álló adatok mennyiségének megfelelően tárgyalja a szentek élettörténetét, közéjük vonva Krisztust és Szűz Máriát is. Az utóbbiból következik, hogy a Szentek élete-elnevezés nem alkalmazható pontosan a kódexre. Kódexünk leginkább a Legenda aureával mutat rokonságot, mert ennek a felépítését követi, ám szövegei nehezen vezethetők vissza Jacobus de Voragine munkájára. Összegezve az elmondottakat, a kódex elnevezésére vonatkozó kísérletek nem vezettek végleges megoldáshoz. Ezért maradunk a magyar szakirodalomban meghonosodott elnevezésnél, mert ez a kódex hazai sajátosságaira utal. Lehet, hogy a képek eredetileg egy szöveges rész illusztrációi voltak, a szöveg azonban mint a későbbi gyűjtő számára érdektelen egység elveszett. A feltételezett szöveg segítene a képkötet műfajhoz kötésében.
A temperával festett és aranyozott képeket tartalmazó pergamen- kódex 140 lapja a világ több nagy gyűjteményének - Róma: Biblioteca Apostolica Vaticana, Szentpétervár: Ermitázs, New York: Pierpont Morgan Library, Berkeley: Bancroft Library, Washington: Metropolitan Museum Library, Párizs: Louvre - állományát gazdagítja. [1] A vatikáni törzsanyag aranyozott, barna bőrkötése XIV. Benedek pápa (1740-1758) címerét viseli, tehát jelenlegi őrzőhelyén, a 18. század közepén készült. A Morgan-lapok egy 85 képet tartalmazó füzetben (360a) szerepelnek először, egy 1896-os árverési katalógusban. A füzet 1908-ban került jelenlegi őrzési helyére. A kézirat lapjait feldarabolva, rubrikáitól megfosztva ragasztották be a füzetbe, s az eredeti feliratokat fekete tintával bejegyezték. Újabban a képeket leválasztották a füzetlapokról.
A kódex ma 140 lapból áll, mégis 142 laposnak tekinthető. Az eltérés abból adódik, hogy a vatikáni törzsanyagon kívül fennmaradt lapokat feldarabolták és például a Morgan Libraryben őrzötteket hibásan illesztették össze. A jelenleg ismert, négy mezőre osztott lapok 549 képén Krisztus és Szűz Mária élettörténetének részletei mellett 57 szent élete bontakozik ki.
A szentek alapvetően a Legenda aureát követve sorakoznak fel a kódexben. Csoportosításukban elsődlegesen a hierarchia, másodlagosan a szentek kalendáriumi elhelyezése és a Mindenszentek litániája érvényesül. [2] A kódex először Isten fia, Jézus Krisztus történetét adja elő, majd anyja, Mária élete kerül bemutatásra. Öket a tanítványok, az apostolok, majd a krisztusi tan megörökítői, az evangelisták legendái követik. Az egyház földi tanúságtevői csoportokba rendezettek. A diakónus-, katona- és püspök-vértanúk sora Istvánnal kezdődik, utána Lőrinc, Fábián, Sebestyén, Vince, Balázs, György, János és Pál, Vitus és Modestus, Kristóf, Kozma és Damján, Kelemen, Péter mártír, Sixtus, Julianus és Donatus, Szaniszló, Demeter, Gellért, végül Becket Tamás következnek. A hitvallók első csoportját pápák, egyházatyák és püspökök, Szilveszter, Nagy Szent Gergely pápák, Ambrus, Ágoston, Jeromos egyházatyák, valamint Márton és Miklós alkotják. Második csoportjukat a magyar szent királyok, Imre herceg és László képezik. Harmadik csoportjuk a szerzetesrendek szentjeiből, Benedekből, Remete Szent Antalból, Bernátból, Domonkosból, Toulouse-i Szent Lajosból áll. Ötödik csoportjukban, melybe Bereck, Remigius, Hilarius, Egyed és Pál, Elek és Eustachius tartozik, püspökök, remeték és különféle követelményeknek megfelelő szenttípusok keverednek. A szentek táborát a szent asszonyok és szűzek közé tartozó Mária Magdolna után Alexandriai Szent Katalin zárja le.
A kézirat képeinek fő forrását Jacobus de Voragine Legenda aureája és annak feltételezhető magyar kiegészítése nyújtotta. Szent Ferenc és László történetének megfestéséhez a hagiografikus legendák és egyéb források szolgáltattak pontosan nem követett forrást. Krisztus és Mária élettörténeténete az evangéliumok felhasználásával készült. A kódex ma nem teljes. Elején és végén csonka, és közbeeső lapok is hiányoznak belőle. A kézirat szerkesztésmódjának figyelembevételével a magyar szentek körében szerepelnie kellett Szent Istvánnak és a kötet végéről leszakadhatott néhány női szent, esetleg Árpád-házi Szent Erzsébet és Antiochiai Margit legendája.
A megfestett legendák különböző terjedelműek. A legbővebb 72 képből állhatott, a rövidek 4-6 kép között mozognak. A ciklusok hossza vélhetően egyfajta rangsorolást jelez. Ugyanakkor nehéz magyarázatot találnunk arra, hogy miért múlta felül feltehetően 72 jelenetes képsorával id. Szent Jakab legendája Krisztusét. A képek számát nem kis mértékben befolyásolhatta a legenda szövege és a már létező képsorok köre, terjedelme is.
A kézirat szerkesztése sajátos; festett és üresen hagyott oldalpárok váltakoznak benne. Egy-egy oldalra 4-4 képecske került. A képek témáit a felső és alsó lapszélen rubrikák (vagy titulusok) értelmezik. Ezek rendszerint számozottak, az elejük primával, a végük ultimával jelzett. A rubrikák szövegei nem a Legenda aureából származnak és olykor az ábrázolásokkal sem egyeznek meg. [3] Funkciójuk bizonytalan, s kérdéses, hogy a festő számára kívánták-e jelezni a programot, vagy a könyv használóját vitték előbbre a képek megértésében.
A képmezőnek előbb bemutatott elrendezése a hozzá tartozó rubrikával együtt ritka, noha már egy 12. század végi, Williram von Ebersberg Vitae sanctorum-kötetben is felbukkan. [4] A lambachi munkát tollrajzos iniciáléin kívül két egész oldalas, négy kis mezőre tagolt tollrajzos kép illusztrálja. [5] Feltehetően több, a példaként felhozott kódexhez hasonlóan illusztrált legendárium előzte meg a Magyar Anjou Legendáriumot. A Legendárium jelzett és feltételezett előzményei ismeretében is újító, mert programadója nem érte be néhány egész oldalas képpel, és a kevesebb technikai problémát felvető színezett tollrajz helyett a temperás-aranyozott fedőfestékes megoldást választotta. Ezzel nem lehetett volna a pergamen mindkét oldalát képpel díszíteni, ezért maradt üresen minden bifolió egyik oldala. A választott megoldás a képeskönyv-jelleg hátrányára vált, ugyanis az üres oldalpárok megtörik a képsorok lendületét, ritmusát.
A kódex készítési helye, a benne dolgozó kezek száma vitatott. A képek alapvetően bolognai jellegűek, de sienai, bizánci és egyéb, jórészt Bologna által közvetített elemek is felismerhetők bennük. A keletkezési hellyel kapcsolatos probléma abból adódik, hogy a kézirat készülése idején, az 1330-as évek derekán az 1328 óta viszonylag egységes stílusban dolgozó, illetve egyéníthető vezető mesterek - Maestro del 1328, Niccolo di Giacomo (Pseudo-Niccolo) és az úgynevezett Illustratore - körül csoportosuló bolognai műhelyek felbomlóban vannak. E mesterek fogalmazták meg a későbbiekben is irányadó, főleg jogi kódexekhez és bibliai kéziratokhoz tartozó témákat, alakították ki ezek hosszú időn át kedvelt kompozícióit (Teremtés, Ősszülők története, Jézus születése, zsinatábrázolások stb). Nekik köszönhetők a zömök, olykor kuporgó, élénken gesztikuláló emberalakok, akiknek két fő típusa karakterisztikus: a zilált, fehér hajú és szakállú aggastyánoké és a telt arcú, szakálltalan ifjaké. Jellemző a középkorú, széles, lapos arcú, barna hajú-szakállú középkorúnak ábrázolt Krisztus, a pufók csecsemők gyakorisága és a kortalan, sematikus arcvonású nők jelenléte is. A szereplők karakterisztikus viseleteit is megfogalmazzák, így a harcosok antikos páncéljait, a tudósok fejfedőjét, a nők (beleértve Szűz Máriát is) korhűhöz közeli, világias öltözetét. Ők alkották meg a jellegzetes környezeti elemeket: az antikizáló épületelemeket, a bizarr sziklacsúcsokat és az apró virágokkal teli fákat. A részletgazdag környezeti elemeken kívül a mustrák bősége is fokozta képeik pompáját. Végül ez a mesterkör hozta létre a karakterisztikus színskálát. Nekik köszönhető az élénk kékeken, a szürkéskéken, a mályvaszínen és olívzöldön alapuló színskála, melyet kevés vörösön, sárgán, barnán és fehéren kívül a hangsúlyos fekete körvonal jellemez. Ugyanekkor más tradíciókat hozó mesterek is dolgoznak a műhelyekben. Mindennek következtében a karakterisztikus bolognai stílus gazdagodik is. Viszont megrendelések hiányában egy másik folyamat is kimutatható: a bolognai mesterek az őket az 1330-as évekig foglalkoztató jogi egyetem hanyatlása miatt elvándorolnak, s időleges feltűnésükkor a helyi műhelyeknek új impulzusokat adhatnak, miközben saját stílusuk is gazdagodhat lokális elemekkel. Ez a tendencia érvényesült például a Magyarországgal szomszédos Ausztriában és Csehországban. [6] Nem kizárt, hogy Magyarországon is megtelepedtek időlegesen bolognai iskolázottságú mesterek, akik a helyi könyvfestészet stílusára hatottak, ez azonban a 14. század első felében jelenleg nem bizonyítható. Hazai vonatkozású emlékanyagunk ismeretében sem a Legendárium, sem a vele közel egykorú, főleg figuratípusok és környezeti elemek hasonlósága alapján rokon, Nekcsei Demeter tárnokmester címerével díszített Biblia [7] nem lehet magyarországi, ezen belül esztergomi munka, ahogyan a képmezők négyes tagolása és az ikonográfia szempontjából a Legendáriumot követő két Vásári-kódex sem az. [8] A Legendárium és a Biblia stílusa közötti kapcsolat, valamint a Legendárium és Vásári Miklós 1343-ban készített padovai kódexeinek kompozicionális és ikonográfiai összefüggései kizárólag arról győzhetnek meg bennünket, hogy a bolognai tanultságú és ott tevékenykedő főpapok ízlése tükröződik a 14. század második negyedéből fennmaradt magyarországi vonatkozású könyvfestészeti emlékeken.
A Legendárium képein legalább 6 kéz dolgozott. Szétválasztásuk csak megközelítően lehet pontos. Közülük a Krisztus csodáit és passióját (1-2. füzet) festő I. kéz a legkönnyebben izolálható. Kompozíciói, emberalakjai és térkitöltő elemei, valamint színvilága egyértelműen Bolognához fűzik. Sok kis emberalak népesíti be képecskéit. Kevés és sematikus arctípussal dolgozik. Képeit a méltóságteljes, nyugodt testtartás és a vele ellentétes dinamikus mozgás feszültsége határozza meg. A tömbszerűen zárt alakokat a mustra és néha a redőszélek finom hullámzása oldja fel. A hátteret az arany felület uralja. Egyhangúságát olykor lebegő textil vagy egy-egy fa, illetve karcsú oszlopokból formált pseudo-architektúra vagy kisépítészeti elem oldja (31-43. kép).
A II. miniátor (3-5. quaterniók) Mária halálától Szent János evangelista históriájának a közepéig jutott el. Monumentális figuráival a rendelkezésére álló képmezőknek csaknem egészét kitöltve palástolni tudta térábrázolásban mutatkozó hiányosságait. Kedvelte a lendületes mozgást, és fémesen kemény színekkel dolgozott, ügyelt a részletek gondos kimunkálására. Stílusa az első mesterhez viszonyítva Bolognától eltávolodó, s e központ mellett más közép-itáliai centrumok stílusa is érvényesül munkásságában. A III. festő (6-7. ív) Szent János életét befejezte és hozzá köthető id. Jakab apostol élettörténetének jó része. Ez a mester ismerte és alkalmazta az első két illuminátor kompozícióit, és egyes képi elemeit is átvette, s úgy tűnik, hogy ő közvetített bizonyos elemeket a további mestereknek. A IV. festő (8-11. füzet) fejezte be a Jakab-legendát, és keze nyoma Szent Lőrinc vértanú legendáján tűnik fel utoljára. Egyszerű, kevés alakos kompozíciókat készít. Statikus figurái monumentálisak. Mellettük kevés térbeli elemnek marad hely. A borostás szakállal keretezett arcú emberalakok határozottan bolognaiasak. Az V. kéznek (12-14. füzet) a Szent Fábiántól Donatusig terjedő legendáriumrész jutott. Egyes képeinek terét egy-egy monumentális szereplő tölti ki. A térérzetet pseudo-architektúra vagy egy-egy kulisszaszerűen alkalmazott sziklacsúcs, esetleg fa kelti. Az egyszerű kompozíciók változatosságát a mester gesztusok segítségével éri el. Kedveli a barnás tónusokat, és az árnyalásban feketetintás satírozás segíti. A kódexnek ez az illuminátora a legeredetibb. A legtöbb munka a VI. kéznek jutott (15-22. quaternio). Ez a kéz Szent Szaniszlóétól Katalin legendájáig jutott el. Tehát az ő munkája a Szent Ferenc legenda is (56-58. kép). Sok vonatkozásban kötődik az előző mesterhez, de nem bizonyult minden esetben sikeresnek az előképek átvételénél. Határozottan elkülöníti tőle a felületek lágy modellálása.
A Legendárium kifestését gondos előkészítő munka előzte meg. Kezdésképpen meghatározták az egyes ciklusok terjedelmét, amit jobbára a legendaszöveg terjedelme determinált. Ezt követően kiválasztották a megfestendő témákat, amelyekhez minden bizonnyal már rendelkezésre álló képsorokból válogattak előképet. A fontosabb témák ismétlődése lehetővé tette, hogy az egyes képsorok párhuzamos jelenetei többé-kevésbé hasonló kompozíciók felhasználása útján jöjjenek létre.
A kódex képsorainak ikonográfiai vizsgálata a középkorkutatás hálás területe. Érthető tehát, hogy számos munka foglalkozik vele. [9] Ezért megengedhető, hogy az alábbiakban a kiállítás szempontjából fontos és a magyarországi ikonográfia sajátosságait felvillantó ciklusokkal foglalkozzunk, s végül röviden összegezzük a kézirat ikonográfiai sajátosságait.
A kódex bevezető, 2 quaternióra tervezett Krisztus élete képsora csonka. Az elejéről 1-2 oldal levált. A képsor jelenleg a Krisztus és a szamáriai asszony találkozása ábrázolásával indul (31. kép, 1-2.). Ezt a földi életút és a csodák ábrázolása követi: a kafarnaumi ifjú meggyógyítása (31. kép, 3-4.), a bűnös asszony megkeni Krisztus lábát, és ő megbocsátja bűneit (32. kép, 1.), Krisztus a Betszaida-tónál meggyógyítja a 38 éve beteg embert (32. kép, 2.), Krisztus ötezer embert jóllakat (32. kép, 3.), Krisztus felmenti bűnéből a házasságtörő asszonyt (32. kép, 4.), Krisztus vízen jár (33. kép, 1.), Krisztus meggyógyítja a vakon született embert (33. kép,2.), Krisztus színeváltozása (33. kép, 4.), a vízkóros meggyógyítása (34. kép, 3.). A csodákkal megszakított szenvedéstörténet ritka terjedelmű elbeszélése a Bevonulás Jeruzsálembe-témával indul (34. kép, 4.). Ezt a képet az alábbiak követik: Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból (35. kép, 1.), Krisztus Lázár házában vacsorázik és Márta felkeni (35. kép, 2.), Júdás átveszi a főpapoktól a harminc ezüstöt (35. kép, 3.), Krisztus megmossa a tanítványok lábát (35. kép, 4.), Utolsó vacsora két képecskén (36. kép, 1-2.), Krisztus az Olajfák hegyén (36. kép, 3.), Júdás csókja (36. kép, 4.), Krisztus Pilátus előtt (37. kép, 1.), Péter tagadása (37. kép, 2.), Krisztus Kaifás előtt (37. kép, 3.), Péter harmadszor is megtagadja Krisztust (37. kép, 4.), Júdás pénzét nem veszik vissza a papok, ezért felakasztja magát (38. kép, 1.), Pilátus kézmosása (38. kép, 2.), Krisztus megostorozása (38. kép, 3.), Krisztust kigúnyolják és bekötik a szemét (38. kép, 4.), Pilátus a nép előtt megvallja, hogy nem találja Krisztust vétkesnek (39. kép, 1.), keresztvitel (39. kép, 2.), két latort is a Golgota hegyére vezetnek (39. kép, 3.) Cirenei Simon átveszi Krisztus keresztjét, és megjelenik Mária Magdolna a nővérével (39. kép, 4.), a katonák sorsot vetnek Krisztus ruhájára (40. kép, 1.), Krisztus levétele a keresztről (40. kép, 2.), Krisztus testét gyolcsba takarják (40. kép, 3.), Krisztus sírbatétele (40. kép, 4.), a sátán a pokolban, Krisztus a pokol tornácán (41. kép, 1-2.), [10] Krisztus feltámadása (41. kép, 3.), a szent asszonyok a feltámadt Krisztus sírjánál (41. kép, 4.), Krisztus megjelenik Mária Magdolna előtt (42. kép, 1.), Krisztus másodszor jelenik meg a tanítványoknak (42. kép, 2.), Hitetlen Tamás (42. kép, 3.), a csodálatos halfogás (42. kép, 4.), Krisztus mennybemenetele (43. kép, 1.), a Szentlélek eljövetele (43. kép, 2.).
A ciklusban számos olyan történetnek is jutott hely, amely ritkán szerepel vagy már régies. Ezek közé tartozik a királyi ember fiának meggyógyítása (31. kép, 4.), Krisztus megmossa az apostolok lábát (35. kép, 4.), Péter megtagadja Krisztust (37. kép, 2.). Közvetett, Bizánc felőli átvétel az ördögök ijedelme, amikor Krisztus megjelenik a pokolban, és a Krisztus a pokol tornácán-jelenet (41. kép, 1-2.).
A képek témájának fő forrása Szent János evangéliumának 1-8. fejezete volt. Emellett más evangéliumokat és újszövetségi könyveket és ritkábban, például a Krisztus a pokol tornácán - jelenetnél, egyéb forrásokat is használt a tervező. [11] Feltehető, hogy az első két lapot a programadó a Lukács evangélium szerint Jézus születésének és gyermekségének, esetleg megkeresztelésének szentelte. [12] Külön figyelmet érdemel a ciklus két utolsó képe. Az első a Maiestas Domini régies, felhőkben, evangélistaszimbólumok között trónoló Urát ötvözte a Fájdalmas Szentháromságnak a 14. század második negyedében korszerű képtípusával (43. kép, 3.). A második a Vir dolorum (43. kép, 4.). A passió jegyeivel és eszközeivel ábrázolt Krisztus ugyancsak korainak számít a Legendárium készítése idején. A két téma jelenléte feltehetően a Mindenszentek litániájának Krisztust hívó akklamációja utáni résszel, a Szentlélek és a Szentháromság segítségül hívásával magyarázható. [13] A két utóbbi kompozíció a Legendárium programadóinak az újítások iránti fogékonyságát is bizonyítja. Ugyanis a 14. század első felében újszerű a történeti ciklus megszakítása valamely, nem az élettörténethez, hanem inkább a misekönyv "de tempore" részéhez tartozó, dogmatikus tartalmú, kultuszkép jellegű kompozícióval. A képsornak azonban van egy szembetűnő hiánya. Mégpedig a Krisztust a kereszten ábrázoló kompozíció elhagyása. A két zárókép a keresztrefeszítés körébe tartozó ábrázolás. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a krisztológia-ciklust és egyben az egész kódexet Krisztust a kereszten, Szűz Mária és Evangelista Szent János között ábrázoló, a megváltásra utaló, vagy pedig dedikációs kép vezette be, amely egész oldalas lehetett.
A Legendáriumhoz hasonló kódexek hiányában eldönthetetlen, hogy a nyitókép esetében egyéni jellegű, vagy tipikus ábrázolással számolhatunk-e. A kódex lapjaira jellemző oldaltagolási rendszer mellett nehéz elképzelni egy egész oldalas képet. Azonban a nyitókép a kódextípusok többségében méret, komponálási mód és nem ritkán kvalitás tekintetében is eltér a kódex egészétől. A könyvfestészetben a keresztrefeszített Krisztus leggyakrabban a missalék kánonképén jelenik meg. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen, hogy a Legendáriumban a szentek áldozatvállalása Krisztuséval került párhuzamba. E mellett szólhat az, hogy ez a kódex felépítésének köszönhetően egy misekönyv "melléklet" is lehetett. Másik lehetőségként egy dedikációs-kép is számításba jöhet. Témájának meghatározása a készíttető vagy megajándékozott szerepeltetésén túl már a képzelet világába vezethet. [14]
Újabb lapok előkerülésének köszönhetően került az érdeklődés középpontjába Assisi Szent Ferenc legendája, melynek három lapja publikált és a negyedik közreadása is várható (a ciklus első lapja hiányzik, egy-egy az Ermitázsban és a Vatikáni könyvtárban, egy a Metropolitan Múzeumban, a publikálásra váró a Louvre-ban található). A három lap 12 jelenete a következő. Az elsőn az apja által - a koldusélettől való eltérítés szándékával - lemeztelenített és oszlophoz kötözött Szent Ferencet anyja kioldja kötelékeiből (56. kép, 1.). A téma forrása a Legenda aurea mellett a Szent élettörténetének Celanói Tamás által írott első legendája, valamint A három társ legendája és Bonaventura nagyobb legendája. [15] A második képecskén az apa Guido püspök elé vezeti ruhátlan fiát, akit a püspök oltalmába fogad, mire az ifjú szakít a világgal (56. kép, 2.). A téma az előbb említett forrásokon túl Bonaventura kisebb legendájára is támaszkodott. [16] A harmadik képen a ruhátlan Szentet támadói a hóba vetik (56. kép, 3.). A téma irodalmi hátterét az első kép forrásai szolgáltatták. [17] A negyedik képen Ferenc Gubbio közelében a leprások lábát mossa, ahogyan ezt Celanói Tamás első és Bonaventura nagyobb legendája előadja (56. kép, 4.). [18] A második lap képein a következő jelenetek láthatók. Az első képecskén Ferenc mezítelen testét ostorozza, majd a hóban fekszik (57. kép,1.). Az eseményről Celanói Tamás második, Bonaventura nagyobb legendája, illetve Jacobus de Voragine ad számot. [19] A második kép a Szent megkísértéseinek egyikét adja elő, mégpedig azt, amikor Leó bíboros házában ördögök támadják meg (57. kép,2.). A témával Celanói Tamás második, Bonaventura nagyobb legendája és a Legenda aurea is foglalkozik. [20] A harmadik kép témája a stigmatizáció (57. kép,3.). Erről az eseményről a Szent valamennyi legendája beszámol. [21] A negyedik képen a Szent feltámasztja az ártatlanul torkon szúrt ifjút, Celanói Tamás Harmadik legendája és Jacobus de Voragine szerint (57. kép, 4.). Az utolsó lapot a Szent Ferenc prédikációja a madaraknak című téma vezeti be (58. kép, 1.). A témával a Legenda aurea foglalkozik részletesen. A második képen Ferenc a halálos ágyán fekszik rendtársai körében (58. kép, 2.). A Szent halálával Celanói Tamás első és második életrajza foglalkozik részletesebben, de szinte valamennyi életrajza érinti a témát. [22] A harmadik kép a Szent halála utáni csodák egyikével, a gyónás nélkül meghalt Monte Merano-i asszony gyónást lehetővé tevő időleges feltámasztásával foglalkozik (58. kép, 3.). A téma a Legenda aureából ered. Az utolsó képen a Szent az adósok börtönébe került Arezzói Albertet, vagy esetleg az eretnekként bebörtönzött Alifiai Pétert szabadítja ki fogságából (58. kép, 4.). [23] A Szent Ferenc-legendának szentelt ciklus témaválasztás és szemlélet szempontjából igazodik a Legendárium gyakorlatához. A Szent elhivatását, megpróbáltatásokkal teli aszkézisét, a halála előtti és utáni csodákat, valamint halálát-temetését dolgozza fel. A ciklus jelentősége a Magyar Anjou Legendáriumon és a középkori festészeten belül abban áll, hogy a megszokott témákon kívül szokatlanabbakkal is foglalkozik, nemegyszer valamely téma unikális megfogalmazását nyújtva. Különös jelentőségű ebből a szempontból az apa által az oszlophoz kötött Ferenc kioldozása anyja által,a rablók által a hóba vetett Szent képe, az önmagát a hóba vető és ostorozó Szent ábrázolása. [24]
A Legendárium magyarországi szempontból legérdekesebb része a Jacobus de Voragine Legenda aureájának törzsanyagához nem tartozó függelék, mely Szent Imrével, Lászlóval, Szaniszlóval, Gellérttel és Toulouse-i Szent Lajossal foglalkozik. Ők a magyar egyház, az Árpád-ház és az Anjouk szentjei. Nem lehetetlen, hogy e szentek közül azoknak a hagiografikus ábrázolásai, akiknek holtteste az országban nyugodott - Istváné és Imréé a fehérvári bazilikában, Lászlóé Váradon, Gellérté pedig Csanádon - a 14. század első felében alakultak ki. A mintaadó ciklust talán éppen a nyughely közelében megfogalmazott képsor szolgáltathatta. Ezek a templomok azonban elpusztultak, lehetséges falképeikről nincs tudomásunk. Így legkorábbi képsoraikat jelenleg a Magyar Anjou Legendárium nyújtja. Ezeken a falképek szélesebb közönségnek szánt képsora mellett döntő szerep jutott a minden bizonnyal a királyi udvarhoz közel álló, itáliai műveltséggel rendelkező, programadóként számításba vehető papok szellemiségének is. Milyen programadás olvasható ki a képsorokból?
Szent Gellért tisztelete a magyar egyházban az 1083-as kanonizációt követően folyamatos volt, reneszánsza az Anjouk magyarországi uralkodása idejére esik. A Legendárium két lapnyi képsora a csanádi püspök magyarországi pályájának főbb mozzanatait jeleníti meg, majd a mártíromság és az eltemetés körülményeivel foglalkozik (46-47. kép). A képsor nem sémát követ, hanem tudatos témaválasztásról-szerkesztésről tanúskodó kerek történetet ad elő. Jellemző, hogy a velencei származás ténye, a Szent Imre herceg nevelésére történő utalás, a pesti egyházban való első eltemetés és a csodák elsikkadnak benne. A hangsúly inkább a Szentnek a magyar egyházban, a csanádi egyházmegye történetében fontos cselekedeteire, olvasó-író tevékenységére, vértanúságára és helyi kultuszára esik. A programadó a legendát szinte szűkszavú, ám hitelességre törekvő krónikává zsugorította. A képsor a Szent kis legendájának kivonatolt változata, mégis a teljes képsor a nagy legendából kereshető vissza. [25] A képsor jelentőségét az elmondottakon túl az a tény is növeli, hogy a csanádi püspök életének ez az egyetlen ciklikus megjelenítése. [26]
Szent Imre történetének két oldalt biztosított a programadó (48-49. kép). A herceg földi életéből azok az események kerültek a kódex lapjaira, amelyek az egyház szolgálatára vonatkozhattak. Így a szüzességi fogadalom, az ájtatosság, tehát a Szentnek azok a vonásai domborodnak ki, amelyek kijelölték helyét a három szent király csoportján belül: ő az imádkozó, életét az Úrnak felajánló ifjú. Szent Imre élettörténetével a temetkezési hely közelében falképsor is foglalkozhatott. Ez azonban kevéssé befolyásolhatta a Legendárium ábrázolását. Az utóbbi felfogásmódja ugyanis nem monumentális emlékekhez, hanem táblaképekhez hasonló. Egyfelől a hozzá korban is közeli mensolai Szent Márton templom főoltárának predellaképével rokon szemléletű. [27] Úgy tűnik, hogy Imre herceg felvázolt legendája inkább kódexek és táblaképek témája volt, nem pedig falképeké. Emellett azonban nem kizárt, hogy a Legendáriumban három képecskén tárgyalt bűnös Konrád története (miszerint a Szent István sírja előtt imádkozó zarándokot István álmában Imréhez küldi, mert ott nyerhet bűnbocsánatot), az apa fia kultuszát előmozdító gesztusa az esetleg létező székesfehérvári falképen is megjelenhetett (49. kép, 3.). Összességében ez a képsor a hagiografikus legendára támaszkodik. [28]
Szent László legendájának 6 lapot tartott fenn a kézirat összeállítója (50-55. kép). Az ország oltalmazójaként tisztelt lovagkirály ifjonti, hercegi életszakaszának a 14-15. századi falképeken elmesélt történetéről, a kerlési csata megjelenítéséről nyilván a téma népszerűsége miatt az egyházi programadó sem mondhatott le. A profán történetet azonban átértelmezte, s szokatlanul zárta le az elbeszélést: a megmentett leányban az őt meggyógyító Szűz Máriát ismeri fel a király, s áldozatvállalása jutalmául imádság közben az elevatio kiváltságában részesül (53. kép, 3-4.). A kerlési csata epizódjellegű a képsorban. A László élettörténetének fenntartott 20 képből mindössze 5 foglalkozik a népszerű történettel. A többi kép - kivéve a királyi méltóságtól való vonakodásként értékelt, a valóságban az elűzött Salamon király legitimitása miatt nehezen keresztülvihetőnek tartott megkoronázás-jelenetet - az egyház irányában tanúsított bőkezűségét, alázatosságát, vallásosságát, szentségét hivatott kifejteni.
Szent István legendája feltehetően Imréé előtt helyezkedett el a Legendáriumban. A néhány lapot elfoglaló képsorról Vásári Miklós Decretalisának - egy hosszabb ciklusból kivonatolt - nyitóképe adhat fogalmat. [29] A Legendáriumban megfestettekhez hasonlóan szerkesztett - négy képecskére osztott - felület Géza álmát, Vajk megkeresztelését (vagy István király bérmálását), a pápai koronaküldést és a pogány magyaroknak a király szándékának megfelelő megkeresztelését ábrázolja. A Legendárium képsora nyilván terjedelmesebb volt a Decretalisénál, de mindkettő a népét a pogányságból a kereszténység útjára vezető uralkodó alakját állította előtérbe. [30] István király és fia képzőművészeti kultuszát a szoros családi kapcsolaton kívül a közös nyughely is indokolta. Többek között ezért sem hiányozhatott a Legendáriumból, és ezért rekonstruálható több-kevesebb valószínűséggel az elveszett ciklus. A hiányzó képsorhoz visszavezethet a mateóci templom főoltárának a két szent élettörténetével foglalkozó négy jelenete. Ezek a 15. század derekán készült, szemléletükben és témaválasztásukban konzervatív, a karitatív cselekedetben és az imában megnyilvánuló vallásossággal és a szentet megillető, a halál pillanatát a mennybevitellel összekapcsoló kompozíciók talán egy régebbi kézirat illusztrációihoz nyúlnak vissza. [31]
A kódex ikonográfiai szempontból legkarakterisztikusabb és hazai programadóról árulkodó szentjei kétségkívül az Árpád-házi szent királyok és Szent Gellért. Az Anjoukat érdeklő további szereplők, például Szent Szaniszló ciklusa (44-45. kép), akinek tiszteletét Károly Róbert felesége, idősebb Erzsébet királyné szülőföldjéről hozta, vagy Toulouse-i Szent Lajosnak (59. kép), a nápolyi Anjouk frissen kanonizált szentjének, Nagy Lajos mennyei pártfogójának élettörténete nélkülözi a speciális ikonográfiai vonásokat. A szentek ábrázolásaiból a magyar, Árpád-házi jellegen kívül semmiféle orientáció, valamilyen irányú elfogultság sem emelhető ki.
A kódexben ennek ellenére feltűnnek az általánostól eltérő ikonográfiai vonások, és a kódex sajátos szemlélete is tagadhatatlan. A kódex becsét tehát a magyar vonatkozású képsorokon kívül elsősorban a terjedelmes krisztológiai sorozat és a szokatlan témákat megjelenítő szentek legendái, köztük Ferencé biztosítja.
A kódex leggyakoribb témái - a születés, a megtérés, az egyháznak és a hitnek szentelt élet, a passió és mártíromság, végül a csodák - alkalmat adtak a festőknek egyes kompozíciók, motívumok többszöri felhasználására. Mellettük a kódex néhány speciális, korszerű témát is tartalmaz. Ezek közé tartozik a már említett Fájdalmas Szentháromság és a Vir dolorum. Az utóbbi témát Szent Domonkos legendájának egyik jelenetében is hasznosította a festő. A Szentnek a Legenda aureában elbeszélt legendája szerint az Igazság és Béke kapuján hiába kopogtató bolognai diákot a magát Irgalmasságnak nevező asszony utasította Krisztushoz, akit leginkább a dominikánusok helyi kolostorában találhat meg. A képen az asszony magasba lendített karja a Vir dolorumra (vagy ebben az összefüggésben inkább Imago Pietatisra) mint az asszony attribútumára irányul. Úgy tűnik, hogy a kódex festői határozott érdeklődést mutattak a kultuszképek iránt. A passió-ciklus említett képein kívül a Pietàhoz hasonló kompozíció került a Levétel a keresztről-jelenetet ábrázoló kép aljára. Kultuszkép jellegű kompozíció szakítja meg Szent Sebestyén (a Szent mártíromsága), Szent György (harc a sárkánnyal), Szent Kristóf (a Szent átviszi az egyre nehezedő gyermeket a folyón), Szent Márton (Szent Márton megosztja köpenyét a koldussal) és végül Szent Ferenc (Szent Ferenc stigmatizációja, 57. kép, 3.; prédikációja a madaraknak, 58. kép, 1.) képsorait. További sajátosságként a programadó szívesen vont be valamely szent történetébe más legendabeli szereplőt. Így vonta be Szent Gellért legendájába egy alkalommal István királyt (46. kép, 1.). Szent Imre legendájának pedig két ízben is részese István király (48. kép, 1. és 49. kép, 3.).
Végül Szent Domonkos legendájába Ferenc alakját is beiktatta a festő, amikor a Szűz Jézus elé vezeti és bemutatja neki a két rendalapítót. A Krisztus Passiója tárgyalásakor korszerűnek ítélt témák mellett a Mária élete-ciklus is tartalmaz egy hasonló kompozíciót. Mária utolsó imájának legendáriumbeli ábrázolását kell említenünk, mely az igényes, ágostonos körben megfogalmazott téma korai magyarországi recepciójának emléke. [32]
A Legendárium eredeti funkciója vitatott, és kérdéses az első tulajdonos személye is. A szentkatalógus alapján a szakirodalom egységes abban, hogy a kódex a magyarországi Anjouk számára készült. A kódex képeskönyv jellege azt sugallta, hogy egy gyermek, talán a Magyarországról 1333-ban Nápolyba került András herceg (1327-1345) számára készült, esetleg már új hazájában, de még részben magyar környezete kezdeményezésére és tervei, művészeti orientációja alapján. [33] Ehhez a gondolatmenethez az a további feltételezés kapcsolódik, hogy a kézirat a herceg halála után a hagyatékkal együtt visszakerült Magyarországra, ahonnan Nagy Lajos király leánya s helytartója, Hedvig vitte magával Krakkóba. Tőle a kézirat a királyi kincstárba kerülhetett. A kódex vándorlásának ezt az útvonalát a Morgan-foliók egyikének 1630-as bejegyzése látszott igazolni, miszerint a kódexet Giovanni Battista Saluzzo a lengyel királyi családtól kapta, érdekükben kifejtett diplomáciai tevékenységéért. A bejegyzéssel egy időben a könyv egy részét rokonának, Angelo Saluzzónak ajándékozta. Az ajándékozás Rómában történt. A Giovanni Battista tulajdonában maradt törzsanyag került idővel a Vatikánba, a rokonnak ajándékozottak zöme pedig római gyűjtők láncolata után került a Morgan Libraryba. [34]
Újabban felmerült, hogy a kódex nem világi személy, hanem egy klerikus, esetleg Károly Róbert természetes fia, Kálmán herceg (1317-1375) használatára készült, s azt 1338-ban, a győri püspöki székbe történő beiktatásakor kapta. [35]
[1] Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. lat. 8541, ff. 106, 29,3 x 21,5 cm.; Szentpétervár, Ermitázs, 16930-16934, ff. 5, 21,5 x 16,8, 21,9 x 16,5, 21,6 x 16,5, 21,8 x 16,2, 21,5 x 16,5 cm.; New York, Pierpont Morgan Library, M. 360 és 360 c-d, a pergamenlevelekkel együtt: ff. 26, 21 x 15,2 cm., a körbevágott képek: 10,2 x 16,5 cm.; Berkeley, Bancroft Library, University of California, 2MSA2M21300-37, f. 1.; Washington, Metropolitan Museum of Art, 1994.516, f. 1. 28,1 x 36 cm; Párizs, Louvre RF 29940. f. 1. Az utóbbi pontos méretét nem ismerjük. A vatikáni, az Ermitázs-beli és a Morgan Libraryben őrzött anyag facsimile kiadása: Magyar Anjou Legendárium. Szerk. Levárdy F. Bp. 1973. 19752. A vatikáni törzsanyag facsimile kiadása: "Ungarisches Legendarium" Vat. lat. 8541, Kommentar v. G. Morello, H. Stamm, G. Betz. Stuttgart 1990. A Berkeley-ben őrzött foliót közli: Bader, J.-Starr, G., A Saint in the Family: a Leaf of the "Hungarian Anjou Legendary" at Berkeley. Hungarian Studies 1986. 3 skk. A magángyűjteményből újabban a Metropolitan gyűjteményébe került lapról ír: Török, Gy., Neue Folii aus dem "Ungarischen Anjou-Legendarium". Zeitschrift für Kunstgeschichte. 61 Bd. 1992. 565 skk. A Louvre-ban őrzött lapot a közeljövőben ismerteti: Török, Gy., Problems of the Hungarian Angevin Legendary. A New Folio in the Louvre. In: Atti del Convegno Internazionale CIHA, „Napoli, il Mediterraneo, l'Europa. Napoli 5-7 marzo 1998." Napoli 2000.; Török Gy., A Magyar Anjou Legendárium kérdése. Új folió a Louvre-ban. Magyar Könyvszemle 116. (2000). [2] Levárdy i. m. (1. j.) 18 sk.; Szakács B. Zs., A Magyar Anjou Legendárium képi rendszerei. Kandidátusi disszertáció. Kézirat. Bp. 1998. 43 skk. [3] Szakács i. m. (2. j.) 209 skk. [4] Tübingen, Universitätsbibliothek, Berliner Hss. lat. quart. 140. [5] Romanische Kunst in Österreich. Krems an der Donau 1964. Kat. Nr. 31, Abb. 4. [6] Schmidt, G., Die Malerschule von St. Florian. Graz-Köln 1962. 142 skk. [7] Washington, The Library of Congress, Ms. Pre-Accession 1. [8] Vásári Miklós kódexei: Padova, Biblioteca Capitolare, A 24, A 25. A Nekcsei-Biblia esztergomi készítése mellett foglal állást: Harrsen, M., The Nekcsei-Lipócz Bible. A Fourteenth Century Manuscript from Hungary in the Library of Congress. Washington 1949. 6., 30. skk.; Gnudi, C., La Bibbia di Demeter Nekcsei-Lipócz, il „Legendario” angioino e i rapporti fra la miniatura bolognese e l'arte d'Occidente. Actes du XXIIe Congrès International d'Histoire de l'Art. 1969. Vol. I. Bp., 1972. 575 skk.; Levárdy F., A Biblia miniátorai. In: Tanulmányok a Nekcsei-Bibliáról. Bp. 1988. 32. A bolognai készítés mellett érvel: Wehli T., Megjegyzések a Magyar Anjou Legendárium stílusának kérdéséhez. Ars Hungarica XIX. 1991. 141 skk. [9] Utóbb részletesen foglalkozott a témával: Szakács i. m. (2. j.). [10] Mindkettő ószövetségi utalásokra támaszkodó téma, a bizánci művészetből vette át a Nyugat, ld. Lexikon der christlichen Ikonographie. Hrsg. Kisrchbaum, E. 2. Bd. Rom-Freiburg-Basel-Wien 1970. 322 skk. [11] Levárdy i. m. (1. j.) 19. [12] Levárdy i. m. (1. j.) 19. [13] Levárdy i. m. (1. j.) 19. [14] Az általánostól eltérő, keresztrefeszítést vagy dedikációs képet feltételező incipit-oldallal számol: Szakács i. m. (2. j.) 3. [15] Szakács i. m. (2. j.) 136. [16] Szakács i. m. (2. j.) 137. [17] Szakács i. m. (2. j.) 138. [18] Szakács i. m. (2. j.) 139. [19] Szakács i. m. (2. j.) 139. [20] Szakács i. m. (2. j.) 139. [21] Szakács i. m. (2. j.) 140. [22] Szakács i. m. (2. j.) 142. [23] Szakács i. m. (2. j.) 143. [24] Szakács i. m. (2. j.) 136. skk., 146 skk. [25] A két legenda újabb kiadása Szabó Flóris fordításában in: Árpád-kori legendák és intelmek. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta, a szövegeket gondozta Érszegi G., Bp. 1983. 68 skk., 209 skk., valamint 74 skk, 211 skk. [26] Wehli T., Az 1083-ban kanonizált szentek kultusza középkori művészetünkben. In: Művészettörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi E., Bp. 1986. 56 skk. [27] WehliT., Szent Imre herceg ábrázolása a mensolai Szent Márton templom főoltárán. Ars Hungarica XXII. 1994. 26 skk. [28] In: Érszegi i. m. (25. j.) Csóka J. Gáspár fordításában: 62 skk., 205 skk. [29] Padova, Biblioteca Capitolare, A 24, f. 1r. [30] Wehli i. m. (26. j.) 59.; Wehli T., Szent István kultusza a középkori magyarországi művészetben. In: Doctor et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török J., Studia Theologica Budapestinensia. 10., Bp. 1994. 111 skk. [31] Török Gy., A Mateóci Mester művészetének problémái. Művészettörténeti Értesítő 1980. Klny. 49 skk. [32] Török, Gy., Die Ikonographie des letzten Gebetes Mariä. Acta Historiae Artium XIX. 1973.151 skk. [33] Levárdy i. m. (1. j.) 43. [34] Levárdy i. m. (1. j.) 43.; Török i. m. (1. j.) 567 skk. [35] Szakács i. m. (2. j.) 234 skk.
A Magyar Anjou Legendárium Károly Róbert korának legreprezentatívabb kódexe. A kötet, amely ma már kizárólag feliratokkal ellátott miniatúrákat tartalmaz, csonka: jelenleg 142 levél ismert belőle. Legutóbb a párizsi Louvre gyűjteményében bukkant fel egy lap Assisi Szent Ferenc legendájának négy jelenetével (Párizs, Louvre, RF29940.). A 106 fóliós törzsanyag a Vatikánban, míg egyéb, részben félbe- vagy negyedbe vágott fóliók a világ különböző gyűjteményeiben találhatók (Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. lat. 8541.; Szentpétervár, Ermitázs, 16930–16934.; New York, Pierpont Morgan Library, M. 360., M. 360c-d.; New York, Metropolitan Museum of Art, 1994.516.; Berkeley, Bancroft Library, 2MSA2M21300–1337.; Párizs, Louvre. RF29940.). Festett, gazdagon aranyozott kódex, a teljes levelek legnagyobb mérete 29x21,5 cm. A fólióknak csak a verzója díszített, a rektók üresek, mivel fedőfestékkel nem lehetett mindkét oldalt díszíteni.. A változatos, általában növényi ornamentikával díszített keretelés négy-négy mezőre osztja a lapokat. A mezők fölött illetve alatt rövid feliratok (lemma, rubrika) magyarázzák az ábrázolások tartalmát. A rubrummal írt sorok Levárdy szerint „határozottan magyar írásgyakorlatra utalnak”.A feliratok nem a Legenda Aurea szövegéből származnak és van, hogy nem egyeznek az ábrázolt jelenettel. Ezért a funkciójuk nem tisztázott: útmutatásul szolgálhattak például a miniátor, vagy akár a későbbi olvasó számára. Elképzelhető, hogy a Legendárium eredetileg szöveges részeket is tartalmazott, a képek pedig ezek illusztrálására szolgáltak. A miniatúrák alapvetően a bolognai könyvfestészet stílusát mutatják, egyéb, például bizánci, sienai elemekkel keveredve. A zömök, kerek arcú, széles gesztusokkal ábrázolt alakok, az antikizáló építészeti elemek és a sziklás vagy fákkal borított tájháttér jellegzetes formái, a díszítmények gazdagsága, és az élénk színskála a bolognai könyvfestőműhelyek gyakorlatára jellemző. A miniátorok között legalább hat kéz különböztethető meg. A készítés helye és ideje máig vitatott: stílusa alapján készítése az 1330-as évek közepére tehető, azonban ekkorra már – főként az egyetem hanyatlása miatt – a bolognai műhelyekből sok mester külföldre, például osztrák, cseh területekre vándorolt. A kódexben összesen 549 kis kép található, 57 szent, továbbá Krisztus és Szűz Mária életéből vett jelenetekkel. A leghosszabb legenda 72 képből, azaz 18 lapból állhatott, míg a kisebb ciklusok 4–6 ábrázolást tartalmaznak.
Tótsolymosi Apród János eleinte a királyi kancellária különböző tagozatain volt jegyző. Az 1350-es évek elejétől egyházi hivatalt töltött be, s számos javadalmat szerzett: 1352-ben aradi és egri olvasókanonok, 1353-ban zágrábi és székesfehérvári kanonokság tulajdonosa, s haláláig erdélyi kanonok és küküllei főesperes lett, ez utóbbi címe melléknevévé is vált. 1358-tól esztergomi kanonok, majd két ízben (1363--1366, 1379--1387) esztergomi érseki helynök volt. I. Lajos király kegyeibe fogadta, 1358-tól különös káplánjává s kancelláriájában vezető jegyzőjévé tette. Az 1360-as években Visegrádon telepedvén le, 25 fejezetben megírta uralkodója nápolyi hadjáratait, majd Lajos halála után a király erényeiről írott 30 fejezettel, Lajos király életrajzával egészítette ki a Chronicon de Ludovico rege címen számon tartott művét, mely az első világi életrajz a magyarországi irodalomban.
A nemetis népnév noricumi kelta pénzeken már előfordul (pontosabb adatokat másutt közöltem róla).
És itt van neked még egy nyalánkság Aacheni Albertnek a XII. század közepén írott, Historia Hierosolymita című munkájából:
"Péter az embereit tizedelő pusztítást és társai vízbefúlását látva, engedelmességi fogadalmukra emlékeztette a bajorokat, az alemannokat és más németeket, és megparancsolta nekik, hogy frank testvéreik segítségére siessenek."
Európa és a Magyar Birodalom 1360 körül
Magyar zászló a XIV. század közepéről
Márki Sándor
Kristó Gyula
Pór Antal
Ovidiu Pecican
Katolikus románok, a pápa és Nagy Lajos
Szakács Béla Zsolt
Magyar Anjou Legendárium
Ehhez mit szólsz?
Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája
Művelődés- és művészettörténeti alapmű:
Pór Antal