Mert a magukét sokra tartották (s nem mondhatjuk, hogy nem volt rá okuk). De épp ez azt igazolja, hogy ahány nép, annyi megközelítés. Egyszóval a birodalom szó és idegen nyelvi megfelelői tkp. egy némileg önkényes kategóriát képviselnek, közel sincsen rájuk egységes definíció, és csupán geopolitikai szempontból "foghatók meg".
Arról pedig majd idézem Pusztai Dávidot, hogy az angolok mennyire fukarkodnak az "empire"-rel... csak az istennek se találom, pedig épp tegnap olvastam a Sic Itur ad Astra 2002/4. számában.
"Nézz már inkább utánna a történetnek - s ne írj már ilyen butaságokat!"
Konkrétan: szerinted milyen butaságot írtam? Vásáry egyik új tanulmányát idéztem, amelyben Kristónak a Belc lokalizációjára vonatkozó megállapítását helyesbíti. Ha esetleg nincs is igaza Vásárynak, maga az a tény, hogy Belcet közvetlenül a magyar Korona fennhatósága alá vonták, pontosabban a Magyar Királysághoz csatolták, jelzi, hogy a birodalomban Magyarországnak kiemelt és elsődleges szerepe volt a Lengyel Királysággal szemben, s a két államot sem haderő, sem gazdaság dolgában, sem egyéb vonatkozásban nem lehet egy súlycsoportban kezelni.
Ha a te verziód az igaz, az én álláspontomat az is legalább annyira támogatja. Ugyanis az említett vár közvetlen magyar kézbe utalása azt jelentette, hogy ez a vár Helmmel együtt enklávéként került magyar fennhatóság alá, vált a magyar állam részévé, méghozzá valószínűleg a lengyelek és a tatárok együttes féken tartására.
Akkor is elfogadhatjuk, hogy a magyar haderő a korabeli Európában valószínűleg még mindig a legerősebb volt, Villani konkrét számadataitól függetlenül. Ezért tudott Népolytól Gnieznóig, a Dnyepertől az Adriáig felvonulni, és ezen az irdatlan területen mindenütt győzedelmeskedni. S ezért tudta az ő segítségükkel Anjou Nagy lajos királyunk még a féktelen szarmata (lengyel) nemességet is valamelyest megrendszabályozni.
"...a lengyelek úgy döntöttek, hogy török veszedelem közeledvén, nekik nem kell nő-uralkodó, tehát nem fogadták el Máriát királyuknak. Erre visszaüzen Mária -- vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond, a későbbi Zsigmond császár és király tanácsára --, hogy ne sokat spekuláljanak, hiszen nálunk van a koronájuk. Magyar észjárás szerint ez teljesen egyértelmű jelzése annak, hogy tehát a királyságuk is a kezükben van. A lengyelek viszont enyhén szólva mosolyogtak a dolgon, és visszaírták, hogy: na és?"
***
... és tegyünk mi is úgy, mint s lengyelek, és enyhén szólva mosolyogjunk.
Belz már az 1352. évi ostromot követően meghódolt (ekkor történt, hogy Lajost a harcok során egy sulyokkal fejbeverték), de véglegesen csak 1377-ben került magyar kézre
A magyar haderő nagyságára jellemző, hogy Matteo Villani krónikája szerint pl. 1354-ben 200 ezer lovassal vonult a tatárok ellen Nagy Lajos király -- bár Villani művének e részletét, annak bizonyos egyes elemeit némelyek vitatják
Mivel Belcről tudjuk, hogy „in confinibus Tartarorum” feküdt, tehát szomszédos volt a tatárokkal, feltehető, hogy magyar kézbe vonása nemcsak a lengyelek, hanem a tatárok szemmel tartását is szolgálta. Ez a vár egyébként a mai moldáviai Bălţi helyén emelkedett, Kristó tévesen helyezte Nyugat-Ukrajnába.
Szó esik benne a nevezetes 1345. évi, Lackfi székely-szász ispán vezette hadjáratról, amelyről a topik elején említést tettem. A székelyek ekkor fogták el, majd a magas összegű váltságdíjat visszautasítva ekkor fejezték le a tatárok Atlamos nevű, a kán utáni legmagasabb rangú fejedelmét, a kán sógorát. Ezzel, mint Vásáry megjegyzi, "a magyar befolyási övezet keleten a Dnyeszter folyóig kitolódott".
Szent István birodalma -- A középkori Magyarország története
História--MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2001 (História Könyvtár -- Monográfiák)
A kötet csakugyan a középkori Mo. történetét tárgyalja, 1526-ig foglalkozik a Magyar Birodalom történetével. A IX--XII. fejezet és a XIII. fejezet egy része szól az Anjou-korról (108--169. o.).
Az általam egyébként nem kedvelt Pap Gábor írja Angyali Korona, Szent Csillag c. füzetkéjében:
"...a lengyelek úgy döntöttek, hogy török veszedelem közeledvén, nekik nem kell nő-uralkodó, tehát nem fogadták el Máriát királyuknak. Erre visszaüzen Mária -- vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond, a későbbi Zsigmond császár és király tanácsára --, hogy ne sokat spekuláljanak, hiszen nálunk van a koronájuk. Magyar észjárás szerint ez teljesen egyértelmű jelzése annak, hogy tehát a királyságuk is a kezükben van. A lengyelek viszont enyhén szólva mosolyogtak a dolgon, és visszaírták, hogy: na és?"
Belcet és Helmet nyilván azért csatolta közvetlenül a Magyar Királysághoz enklávéként Lajos, hogy onnan a magyar katonasággal a lengyeleket sakkban tarthassa
"Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttük; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kisérői, testőrei környezték, és a hozzáférhetést megnehezítették. Rossz néven vették azt is, hogy Lajos az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy-lengyelek még külön azért is nehezteltek, amiért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban Szent Adalbertnek, a vértanú-halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készitett fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a particularismus dédelgetése, hanem a nemzet egyesitése volt föladata. Még több panasz volt Erzsébet kormányára, minthogy akkor úgymond a krónikás, senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordult, fiához utasitották, ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy a régi, kipróbált tisztviselőket elmozditották, és helyöket fiatalabb, hizelkedő kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből indulva ki, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, Pilziai Ottó kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek emiatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és utonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kénytelen volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá. Akik anyagi érdekek hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat a főbiráknak engedték át, a többi nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagul szedték be. Hátramaradt az egyetlen úgynevezett ekeadó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki, hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megröviditette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkül papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sűrű panaszok érkeztek mindenfelől a királyhoz, kit emlékeztettek 1335-ben tett igéreteire. Lajos király joggal hivatkozott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot, hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, és ez nem áll ellenmondásban igéretével. Azonban anyjának és híveinek tudósitásából teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállitása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének és a belső nyugalom helyreállitásának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállitásával más czélt is kötött egybe.
Az Anjou-ház örökösödésének jogát 1355-ben csupán a fiágra állapitották meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. Evégből Lajos király a lengyel főurakat összehítta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonult Kassa városába. Kezdetben az ekeadó törvényességét tárgyalták. Ezt nem volt nehéz megbizonyitani Zavisza főkanczellárnak, ez észes és ügyes diplomatának. „Ha pedig – tevé hozzá – kegyelmeteknek nehezére esik a a fizetés, van módja leszállitásának.” Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei és az Anjouk hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Aki az adót, mondák, be akarja szedni nálok, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségüknek, és hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza és a kis-lengyelek győztek. 1374. szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény: Lengyelország „nagy privilegiuma”. Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkesztette az okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll, és az egész államközi viszonyt rendezi a korona és nemzet között. Az első két szakasz a leányági örökösödéssel foglalkozik, a harmadik Lengyelország integritását biztositja, a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól, és megelégszik azzal, hogy a korona jogának elismerésére minden jobbágyi telektől évenkint Szent-Márton napján (november 11-ikén) két garast folyó pénzben, melyekből negyvennyolcz tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék. (7–10. szakasz). A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék. Mindamellett a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették.
Magyarország és Lengyelország egyesülése Németország politikai viszonyaira szintén befolyással volt. Mindazok, kik IV. Károly császárra leginkább azért duzzogtak, mert a Luxemburgok családi hatalmát minden módon gyarapitani törekedett, fölemelték fejöket, és a magyar király pártfogásában bízva, szövetkeztek a császár ellen. Midőn az 1370. év végét járta, a császár helyzete oly válságossá lett, mint előbb soha sem volt. Összes Németország ellene zúdult és, a Habsburgokat kivéve, nem volt barátja. Szerencséjére V. Orbán pápa, ki Károlyt szintén nem szívelhette, 1370. deczember 19-én meghalt; a helyébe választott XI. Gergely viszont határozottan jóindulattal viseltetett iránta. Csakhogy idő kellett hozzá, míg jóindulatát kimutathatta, az alatt pedig kitört Brandenburg végett a császár és a bajor herczeg közt a háború. Minden szem azt nézte, mily állást foglal el Lajos király.
...
Megemlékeztünk egyszer már Fehér-Ulászlóról, a hajdani gniewkowoi herczegről, ki utoljára Dijonban vonta meg magát a benczés barátoknál, hol immár tizennegyedik évét töltötte. Nyughatatlan nagy-lengyel uraktól értesült Kázmér haláláról, kik miután üzeneteik és leveleik által czélt nem értek, személyesen is eljöttek, hogy őt Kázmér trónja, vagy csak atyai öröke elfoglalására fölhívják. Ulászló a pápához ment, hogy ez őt szerzetesi fogadalmai alól fölmentse. A pápa azonban elutasitotta őt kérelmével együtt, mire barátai költségén és tanácsára Budára jött Lajos király udvarához, hogy ennek közbenjárásával érjen czélt a szentszéknél. Budán nem fogadták ugyan tárt karokkal, mégis két évnél tovább maradt ott. Végre Lajos király engedvén felesége kérésének, ujra elküldötte Ulászlót Avignonba XI. Gergelyhez és vele küldötte törvénytudóját Bredenscheid Jánost. A pápa azonban nem talált elégséges okot a herczeget fölmenteni szerzetesi fogadalma alól, nem teszi ezt – úgymond – már csak azért sem, mert a herczeg egyenesen a lengyel királyoktól származván, könynyen galibát okozhatna még Lajos fiainak, ha – úgy reméli és óhajtja a pápa – Isten őt azokkal megáldaná. A pápa tényleg jól ismerte a könynyelmű barát-herczeget, ki egy napon csak eltűnt Budáról és fölbukkant Kujáviában (1373), hol csakhamar pártja akadt. Nehány város és vár azonnal megnyitotta előtte kapuit, de ezek épp oly gyorsan el is pártoltak tőle, midőn a nagy-lengyel főkapitány Lajos király parancsára haddal indult ellene. Csak egy ütközetre került a sor, Ulászló elmenekült, és a következő évet a legnagyobb nyomorban töltötte; 1375-ben azonban ismét előkerült, mikoron rablásainak, utonállásainak és erőszakoskodásának az lett a vége, hogy megsebesülve és összeroncsolva hozták Magyarországba unokahugához, az ifjabb királynéhoz. Lajos király nagylelkűen bánt el vele; megvette tőle örökét tizezer arany forinton, és a szentmártoni apátságot adta neki. Hanem itt se maradt sokáig. 1379-ben Danzigba menekült a német lovagrendhez. Még egyszer majd hallunk felőle.
E zavarok arra birták Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék, és a kormányt erősebb kezekre bízza. Lajos király Dalmát- és Horvátország kormányzásával bízta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját, és ő maga néhány hónapra Lengyelországba ment. De míg gyöngült egészsége a lengyel éghajlatot kevésbbé viselhette el, anyja visszakívánkozott Krakóba. Nagy örömmel fogadták a visszatérőt. Krakónak az ő jelenléte fényt és pompát, jelentőséget és gazdagságot kölcsönzött. Egész Európa közvetlen érintkezésbe jutott a lengyel fővárossal. Követségek jöttek és mentek, mihez képest a leggazdagabb király anyja fényes udvart tartott, hol ünnepélyek, ének és zene mulattatták a finom matrónát és vendégeit.
Megzavarták ez ünnepélyeket a litvaiak betörései, kik szokásuk szerint nyilsebességgel ütöttek Lengyelországba, ott rabolván, fosztogatván, tüzzel-vassal pusztitottak. Ez alkalommal a Visztula mentén fölfelé haladva, csaknem Krakóig jöttek, hanem aztán martalékukkal visszasiettek, szétoszlottak, lápos és erdős sűrűikben elrejtőztek. Még inkább megdöbbentette Erzsébetet a következő eset. Vásáros napon, 1376. deczember 7-én e rémséges hírrel riasztották föl a várbelieket: „Gyilkolják a magyarokat!” A királyné kiséretéből való néhány lovas viszályba keveredett egy-két szekér széna miatt a lengyelekkel. A viszály verekedéssé fajult, és annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jaskó, a starost, szükségesnek látta fegyveres erővel közbelépni, de szerencsétlenségére, minthogy állitólag egy magyar katona nyila nyakába furódott, lováról lebukott, és szörnyet halt. Erre oly düh fogta el a lengyeleket, kivált a starost rokonait és csatlósait, hogy bosszút lihegve estek bűnösre, bűntelenre, még a szállásaikon levő magyarokat is lemészárolták. Százhatvan magyar pusztult el így, de talán egy se maradt volna meg, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit, és lajtorjákat nem támasztat a falak alá a menekülők számára. Még a várba is nyilakat, gerelyeket vetettek utánok. Ez iszonyú jelenet elvette Erzsébet kedvét attól, hogy tovább is Lengyelországban maradjon. Mihelyt kiséretére nézve biztosan teheté, visszasietett fiához Budára és lemondott Lengyelország kormányáról.
Nagy-Lajos a történtekről értesülvén, igen tekintélyes sereggel ment át a Kárpátokon azon kettős czélból, hogy a litvaiak vakmerőségét megfenyitse, aztán hogy az ország kormányát más kezekre bizza. Különösen hűbéresének, Narynuntovicz György belczi várnagynak hűtlensége keseritette el. A lengyel főpapokat is megkérte, küldjenek segitő csapatokat a hitetlenek ellen, de a főpapok megtagadták kérését, még kmetjeiknek sem engedték meg, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ellenben a lengyel főurak hét zászlóaljat hoztak a királyi hadba. Seregét Lajos két részre osztván, mialatt a lengyelek Chelm várát elfoglalák, őmaga magyarjaival Belczet ostromolta, melyet Narynuntovicz végre föladni kényszerült. Lajos az elfoglalt várakat közvetlenül a magyar koronához csatolta. Narynuntoviczot kegyelmébe fogadta, családostól Magyarországba hozta, s itt látta el birtokkal. Ugyanakkor a litvai királyi család két tagja, Koryatovicz és Lubart, meghódolt a magyar királynak, és önként átadták neki váraikat, magukat, feleségeiket és gyermekeiket. Lajos király kezökön hagyta mint hűbért váraikat, hanem gyermekeiket tuszokul Magyarországba küldötte.
Sokkal nehezebb volt a király másik föladata: anyja helyébe kormányzót találni Lengyelországnak. A főbb nemesség csak a starostok (főispánok) uralmát óhajtá, aminthogy később erre nézve czélt is ért. Ellenben az alsóbbrendű nemesség erőteljes kormány, a főurak garázdálkodásától őt megvédő szigorú törvénykezés után vágyakozott; főleg Oppelni László után, ki eddig Galicziában és Lodomériában igen jótékonyan kormányzott. Lajos király kinevezte tehát e derék embert helytartójává Lengyelországban. László herczeg új állása nem volt irigylésre méltó. A pártokra szakadt és egymás ellen fenekedő főnemesség, ha arról volt szó, hogy ellenzéket képezzen a helytartó ellen, ritka egyetértésre jutott. Rosszalták a herczegben „hogy csendes és békeszerető, hogy a földmüves és iparos népet pártolja, ellenben a nemességet és papságot gyűlöli”.
Jellemzi az állapotokat, hogy mi adott okot a gyülölet vádjára: „Mert nemtelen fösvény szigorral mindenkitől megkövetelte, hogy Szent-Márton napjára kétgarasos telekadóját megfizesse.” Ez ellenzékkel szemben László herczegnek nem volt hatalma, ereje. A nagy-lengyel nemesek egymás ellen viseltek háborút. A papság a főurak erőszakoskodásaiért és rablásaiért panaszkodott. A zavar tetőpontját érte. Küldöttség ment Lajos királyhoz, kérvén őt, hogy mozditsa el László herczeget, kinek kinevezésében a kassai privilegium megsértését látták, és segitsen a bajon. Sajnos állapotok, hogy a legderekabb király, a legnemesebb ember kénytelen volt vérző szívvel nézni, mint silányul el legjobb szándéka a kivitelben. A lengyel történetírók, maga az elfogult Caro Jakab, elismerik, hogy Lajos király jellemét nem lehet kétségbe vonni. A baj abban rejlett, hogy lehetetlen volt két oly egyenlőtlen széken, mint a magyar és lengyel trón, egy időben helyet foglalni.
Erzsébet özvegy királyné, Nagy-Lajos édes anyja, Budavárban, 1380. deczember 29-én meghalt, és az általa alapitott ó-budai Clarissák zárdájában takarittatott el. Lajos király anyja halála után még kevésbbé igyekezett befolyni a lengyel urak örökös veszekedésébe. 1381. márczius 20. napjára meghítta őket, hogy országuk kormányzásáról gondoskodjanak. Számos főpap és főúr jelent meg e meghívás következtében Budán, kik itt is folytatták viszályaikat. A jobbak tanácsára Lajos király Zaviszát, a krakói püspököt, ennek atyját, Dobieslawot, a krakói várnagyot és a nagy-lengyelországi Subini Sedzivojt, a kalisi nádort és krakói starostot nevezte ki Lengyelország kormányzójává, és teljes hatalmat adott nekik az ország kormányzására."
Pór Antal (Szilágyi-féle magyar történet III., Athenaeum, Bp., 1895, 293--298):
"Kázmér király, a Piastok utolsó és legnemesebb sarja a lengyel trónon, 1370-ben meghalt. A nyarat Nagy-Lengyelországban töltötte, szeptember elején országa délibb vidékére ment vadászni. Utközbe megpihen a sieradzi herczegségben és Kisasszony napján (szeptember 8) szarvasvadászatra készült. Már előállott a vadászszekér, midőn a jámborabb udvari emberek figyelmeztették a királyt az ünnepre. Kázmér éppen engedni akart, hanem egyik ledér társa valamit sugdosott a fülébe, mire gyorsan a kocsiba ugrott és elhajtatott. De hamar utolérte a szerencsétlenség: a vad űzése közben lebukott lováról és megsértette baloldalát. Lázba esett. Nagy ügygyel-bajjal szállitották Krakóba, hol november 5-én elhúnyt.
Ami után atyja I. Károly, anyja Erzsébet, utóbb maga Lajos annyira áhitozott: a Piastok lengyel koronája valahára reá szállott. Ki hitte volna? Lajos már nem lelte örömét benne.
A krakói püspöknek és a lengyel kanczellárnak, kik őt a lengyel főurak nevében a megürült trón elfoglalására személyesen meghítták, azon aggodalmát fejezte ki, hogy gondját két birodalom közt felosztván, egyik javának sem fog kellően megfelelni. Nem üres mentség volt ez Lajos részéről, kinek becsületes lelkéhez soha sem fért az alakoskodás. Lengyelország nehéz kormányzatú állam volt: az egység hiányzott belőle, csak a király személye volt összekötő kapocs; másként a különböző tartományok inkább szövetkezetek valának. A nemességben még nem fejlődött ki az igaz hazafiság és így esett, hogy az országot megvédeni a maga erejéből legtöbbnyire képtelen vala, a legmíveltebb tartományokat elveszni engedte, jobbágyait a külső és belső rablóktól megvédeni nem tudta; mégis minden módon azt fúrta, faragta, hogyan vonja ki magát inkább-inkább a közteher viselése alól és szaporitsa kiváltságait az állam rovására. A polgárok nagyrészint bevándorlott németek levén, nem éreztek együtt a honfiakkal, ellenkezésben éltek nemesekkel és nagyon is a magok hasznát, nem a közjót tekinték; bár jól megszedték magokat, adót nem fizettek. A jobbágyokat és szabadosokat (kmeteket) csakúgy, mint a földhöz ragadtakat elnyomta a nemesség, kihasználta a polgárság és kiszítta a Kázmér által pártfogolt zsidóság, mely nyelvben, öltözetben, üzelmeiben maig is az, ami akkor volt: a hirhedt lengyel zsidóság.
Lajos király elgondolhatta: minthogy Isten meg nem áldotta fimagzatokkal, kiknek számára koronákról kellene gondoskodnia, kevés rokonszenve mellett a lengyelek iránt, kiknek nyelvét elsajátitani eleddig kedvet nem talált magában, minek törje magát e téren is, mely alig ha fog sok örömet hozni számára? Ha mindamellett a lengyel küldöttség és a magyar főurak huzamosb rábeszéléssel mégis rávették, hogy utnak eredjen Lengyelországba, nem csekély része lehetett ez elhatározásában azon tudatnak, hogy anyja mennyire csüng e terv valósitásán, mely tulajdonképen az ő hozománya. Erzsébet királyné és László oppelni herczeg, akkor Magyarország nádora, már előbb elutaztak Krakóba a beteg Kázmér király látogatására. Lajost, hogy most utánok indult, a lengyel rendek Uj-Sandecben fogadták és nagy pompával kisérték Krakóba, hol a papság, a városi hatóság, a czéhek zászlóikkal fényes menetben vezették a főtemplomba. Lajos király nagy sereggel indult a lengyel földre. Alighanem bonyodalmaktól tartott, mert a sziléziai herczegeken kivül voltak még Piastok, kiknek mint fiörökösöknek, ha örökösödésről leendett szó, több joguk volt a trónra, mint a leányágnak és ennek révén Lajosunknak. Ilyen volt Ziemovit, Massovia herczege s a lengyel korona hűbérese. Hanem ez vagy nem volt oly nagyralátó, hogy a korona után nyult volna, vagy eléggé belátó volt, hogy nem köthet ki sikerrel a magyar király ellen: beérte azzal, hogy nem mutatta be hódolatát az uj királynak. Egy másik élő Piast a gniewkowoi Fehér-Ulászló volt, Lajos második feleségének, a bosnya Erzsébetnek anyai nagybátyja.
Az elhunyt Kázmér király úgy bánt el ezzel is, mint Ziemovittal: terjedelmes birtokot engedett át neki hűbéri jogon. Ulászló szenvedélyes, makacs természetű ember levén, nem hajlott meg a törvényes rendnek, nem jelent meg a biróság idézésére, mire Kázmér király karhatalommal állittatta a törvényszék elé. Haragjában, mert sértve érezte magát, visszavetette a király adományos levelét és lemondott a kapott területről. Később megbánta ugyan elhamarkodott tettét, de Kázmér nem fogadta vissza kegyelmébe. E fölött elkeseredve, miután felesége is elhalálozék, lemondott ezer forintért minden jogáról Kázmér javára és nehány nemessel a szentföldre zarándokolt. Ismét visszakerülvén, a császár és más fejedelmek udvarán hányódott, részt vett a német lovagrend egyik litván hadjáratán, végre Avignonba került V. Orbán pápa udvarába. Sehol se társalgott lengyelekkel. Egy izben átutazván Kujavián, be nem tért sehova, még csak éjjeli szállásra sem. Életuntságában végre a cisterciták szerzetébe lépett; mivel azonban itt se találta föl, amit keresett, a fekete barátok, Szent-Benedek fiai dijoni zárdájába vonult. Kázmér és Lajos neje segiték őt pénzzel.
Ez alkalommal Fehér-Ulászló sem alkalmatlankodott Nagy-Lajos királynak. Kellemetlenséget egyelőre néhai Kázmér király végső rendelete okozott Lajosnak. Kázmér ebben bőségesen gondoskodott a főbb méltóságokat viselő urakról, az ország templomairól, özvegyéről, törvényes leányáról és törvénytelen fiairól. Kivált unokájának, Kázmérnak, kit udvarában nevelt, sokat hagyott, többet mintsem az ország egysége megengedte: Dobrzin, Leczyc és Sieradzia herczegségeket, Kujavia egy részét sok várral. Testamentuma végrehajtójául a krakói főesperest rendelte, s ez Lajos király megérkezte után másnap engedelmet kért tőle, hogy a rábizottakat elintézhesse, mit a király – nem vizsgálván meg behatóbban az ügyet – nagylelkűen, amilyen mindig volt, meg is adott. Csak miután több oldalról figyelmeztették, hogy az ország ekkora területének elidegenitése veszélyes a királyi hatalomra, adatta át az iratokat a gneznai érseknek, a krakói püspöknek és a jelenlevő országnagyoknak. Ezek Kázmér örökségét tárgyalás alá vették ugyan, kifogásolták is, de a hatalmas herczeg ellen, ki IV. Károly császárnak volt sógora, nem mertek határozatot hozni. Lajos király tehát alkura lépett és kiegyezett az ifju herczeggel.
Még egy körülmény tartóztatta egy perczre Lajos lengyel királylyá koronázását. Lengyelország fővárosa előbb Gnezna volt Nagy-Lengyelországban; itt koronázták valamikor a fejedelmeket. De Lokietek Ulászló, félelmében a német lovagrendtől, ezen az immár bellebb tolt határokhoz közel eső fővárosból elvitette a koronázási jelvényeket és Krakóban, mely hívebben simult hozzá, koronáztatta meg magát. Hasonlóképpen tőn Kázmér király. A nagy-lengyelek, féktelen urak, ezt zokon vették és követelték, hogy Lajos magát Gneznában koronáztassa meg. Lajos ugyan nem hajlott e követelésre, de veleszületett jóságánál fogva megigérte, hogy mihelyt Krakóban magát a gneznai érsek által megkoronáztatta, legott Gneznába indul és e várost is meglátogatja.
Ezek után Lajost 1370. november 17-én, mely vasárnapra esett, Krakóban a székesegyházban lengyel királynak megkoronázták. Igéretéhez képest aztán Nagy-Lengyelországba sietett. Gneznában egy másik koronázáshoz készültek, de Lajos királyt, ki minden kétszinűséget gyűlölt, erre rá nem vehették. Két napot töltött tehát Gneznában és aztán visszatért Krakóba. Itt sem időzött sokáig, noha a lengyel urak óhajták, hogy tovább maradjon közöttük. De mert a velenczei bonyodalmak kivánatossá tették jelenlétét, visszatért Magyarországba, Lengyelország kormányát lengyel anyjára, Erzsébet özvegy királynéra bizván.
Erzsébet királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányzásával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit masoviai herczeg a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagymestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segiti, útat nyit nekik tartományán át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé levén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget és megkereste Erzsébet királynét, hogy Ziemovitnak, mint alattvalójának, tiltsa el a hasonló üzelmeket. Erre a litvaiak betörtek Lodomériába és Vladimirt megszállották. E vár Koriatovics Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg éppen Krakóban levén, várnagya kardcsapás nélkül adta föl a várat, melyet aztán a litvaiak leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenül Magyarországhoz csatolta, és kormányát elsőben László oppelni herczegre, aztán magyar főurakra: Czudar Péterre, Czudar Imre egri püspökre, Bebek Imrére és Kapolyai Jánosra bízta.
A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, László herczeg is oltalmába vette. Azon igéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja tőn, hogy a Lengyelországtól elszakitott részeket, névszerint Pomerániát, visszakapcsolja, eltörülte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláirni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely „minden adózást, mint a pestist gyűlölt,” amely hadba csak azon feltétel alatt akart menni, „ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég”; a hatalmas lovagok ellen, kik elvégre a rendet, miveltséget, jólétet előmozditották, harczot, beláthatatlan harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében nagyon egyenetlenek valának."
"Ugye azért Bakay szövegét te sem gondolod komolyan."
Mint írtam, a genetikai dologban nem értek egyet vele. Nem értek egyet vele továbbá annyiban, hogy én nem beszélnék a helyében Mo.-hoz való hozzácsatolásról, csak magyar uralomról és ezáltal Magyar (Anjou) Birodalomról.
"Nem létező magyar hatalmat nem lehetett szabotálni."
Szerinted akkor mivel biztosította Lajos a hatalmát Lengyelországban? Miért vonult be mindig nagy sereggel, és miért vette körül magát az anyja is népes magyar kísérettel (melyet egy ízben le is mészároltak), ha nem azért, hogy a lengyel urakra nyomást gyakoroljon ezáltal?
A Magyar Birodalom elnevezés létjogosultságához:
Nagy Lajos megkoronázása Krakkóban