Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. – Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit soh'se kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ.
Hozott az ég! keblünkbe zárt Rég várt vendég, magyar nyelv! Lelkünk lelke, szivünk vére, Velünk maradj, ne tűnj el. Ülj a székbe, mely megillet, Tedd fel babér-koronád, Erősödjék meg hatalmad Hosszú századokon át, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
"Szálld meg költő s tudós lelkét, Hogy irjanak magyarán. Tisztaságban, helyességben Tündökölve egyaránt. Idegen szót, eszmejárást, Ne hagyj többé mondani. Van mi nekünk annál jobb, szebb, Csak ki kell választani. Hogy e honban ne mondhassa Költő, tudós ezután: "Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.
"Szállj az úri teremekbe: Hol eddig más volt divat. Tudjon veled elmulatni Nagyságos lányod, fiad. Casinóban, versenytéren, Páholyban, vigalmakon, Minden nagy úr tudjon szólni A hazai hangokon. Hogy e honban ne mondhassa Gróf és grófné ezután: "Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.
"Szállj a jó táblabiróra, A ki azzal kérkedik, Hogy más nyelven, mint magyarul Nem is hallott még eddig. S mondd meg néki, hogy nem elég Téged viselni szájban, Hanem olvasgatni is kell Könyvekben és ujságban, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután: "Beszéltem a magyar nyelvet, De b'z én nem olvasgatám."
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, az a bizonyos merev tekintet, mely szigorú, akár a nap, és berajzolja komoran és ugyanakkor fényesen a vágóhidak és a földi királyok színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek, egyedűl eme pillantások méltóak észrevenni a halált és a virágok átöltözködését.
Egyedűl ők tudják elkiáltani a világ minden bánatát, és egyedűl ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sünfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: "Nem kérsz?"
És aztán ... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. És aztán ... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, épp csak az asszony fázik, egyre fázik, s nem érti: Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. Az ég hideg, s mintha esőt ígérne ... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram. Tanultam. Tanultam valamicskét. Nem, nem eleget, nem annyit. Mindenkitől, mindenből, igen, Uram. Nem ér fülig a szájam, nem, Uram. Igen, az ellenségeimtől is, sokat. Amikor megpróbáltak beledöngölni az agyagba. Amikor sárban hempergettek. Nem, nem hagytam el magam, Uram. Ne legyen könnyű nekik, Uram. Igen, kerestem mindenemmel. Valami kis fényforrást, Uram. Nem, nem volt könnyű, Uram. Igen, segítettek, volt olyan. Volt, hogy én is segítettem, igen. Persze hogy hibáztam, nem egyszer. Nem, nem lehet visszacsinálni. Igen, volt, amikor beláttam. Nem lehet mindig nekem igazam, Uram. Igen, Uram, lehet, hogy megéri. Nem, Uram, nincs rá garancia. Igen, próbálom. Próbálkozom. Nem, semmiképpen se, soha. Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram.
Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze. Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.
A múltkor még meg is szólított az Isten.
Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében, azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja, ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám. Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.
Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.
Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem, hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom. Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem, ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.
Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.
Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani. Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor. Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor van bennünk erő megölelni azt, akit később magára hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend – Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent – Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép – S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
Uram, csak hozzád visz ez az éjjel, Jézus, te megtört, fent a keresztfán. Elárult, tagadott Immánuel, Bocsáss meg, bűntelen Istenfiú. Földre jöttél értünk, igaz Isten, Soha el nem múló szeretettel. Harminc ezüstért áruló lettem, Kakasszóra én tagadtalak. És vittek már a sírhoz, Megváltó Úr, Hasad a kárpit, az ég beborul, Mária könnye mint zápor zúdul. Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol. S oly laza a lélek szövete, oly vékony réteg az érző pillanat, s ami – valóság? – rajta áthalad, olyan kétes, és a jelen mögött – vagy előtte – olyan nagy az örök, oly tengersok a többi, az, amit a szellem őriz és elevenít, rajtad s máson, perc és anyag felett, olyan úr az emlék s a képzelet, hogy érzékeid eseményei, a testi mámor tűnő tényei, mellette mind csak koldús unalom: ezeregyéj forog át agyadon, úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki.
A haldoklókkal csókolóztam, az elmenőkkel cimboráltam, izzadt hajuk simítva hosszan ágyukhoz álltam.
Marasztaló ígéket súgtam fülükbe, mint az élet, de hívta őket a nagy út, és én kötöttem nékik a halálban batyut.
A távozók elvitték a lelkem darabjait, csak én maradtam itt, és most a hit porukkal egy lett, mint avitt ruhájuk, és széthulltak ama szók és szájukon is megrohadt, amit adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás. Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás, ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják, mert mindenét, mi volt, a kincs, arany, elásta, és most a határtalan, mély földbe van, s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim, halványodik énnékem itt a szín, hogy szóljak erről-arról, nincsen ok, gyakran mosolygok, többször hallgatok. De érzem egyre, vár rám sok erős, jó ismerős, hűségesen vetik az ágyam ők lenn. Ezért oly csöndes bennem már a lélek s éjjel, ha járok künn a temetőkben, nem félek.
Tudod, hogy házamon nincsen cégér, de ha jönnél én mindig itt vagyok. Gyere - ha nincs - meleg eleségért s puha fekhelyet is adok. Ne légy - ha nem kívánod - kóbor, eldobott levél mi szállong céltalan, és ha ajkadon régen volt már jó bor, keress meg engem - itt néha van. Én tudom, bármit adnál cserébe, de semmi az - ide nem kell zálog: nem léphet az emlékek helyére nagyobb érték e szónál: barátok. S ha eljössz, mint a gyönge tészta feldagadnak a régi napok, s úgy lesz megint minden egész, ha te mesélsz és én bólogatok. S beszéld el azt is hevesen, ki művelt belőled meghasadt farönköt, ki tudta a titkod, mit kevesen, hogy lábadról ily könnyen ledöntött. S ordítsd mint régen, igaz torokból, hogy az egész világ piszkos kátrány, azt is, hogy aki kéne nem csókol s hogy cigarettacsikkes a párkány hogy nem léteznek az úgy várt csodák hogy melléd huppant apád a fáról hogy anyád elfelejtette a vacsorát hogy minden éjjel írsz és fázol hogy oda le menni milyen jó lehet csak magától sosem váj helyet a Föld hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek: a kék, a piros, a sárga meg a zöld... De tudod, hogy házamon nincsen cégér és azt is tudod, hogy ott bármi állhat. Ezért ha egyszer mégis ideérnél, kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem Nálad.
A halálig volna jó bámulni téged, aki nem vagy itt s talán nem is létezel, szemeid mélyén keresni véget, mint ki párás, szürkéllő messzibe réved s nézi, amit sehogy sem érhet el.
Csupán akkor vagyok jól, amikor alszom. Éjjel a mindenség világít köröttem. Nappal s ébren feketén gyanakszom, hogy képzeletben van csak szokatlan sanszom egészen élni s nem ily törötten.
Csak a bizonytalanságban vagyok biztos s a biztosnak látszót, magamért nem hiszem. Nem tudom, hogy miért vagyok itt most, miért üldözöm csalódásig a titkost s utánam, miért nem jön senki sem.
Az ember inkább csak hazudik magáról, az igaz dolgairól nehezen beszél. Eltervez, küzd, fejteget és számol, tanulságot von a sosem volt hibákból – így lesz önmaga számára veszély!
Aki ír, még úgy tudja, ilyen az élet. Álmodni képes, mint a játszó kisgyerek, ki szobája falára fest képet s ahogy az ajtaján csöndesen kilépett még visszanéz s nevetve integet.
S te, akihez szólnak hangtalan szavaim, te sem tudsz szeretni annyira, hogy létezz! Szerelem a kételyek nyarain lehetnél vagy mindegy, csak lennél valamim, mert úgy foglak, hogy semmim sem érez.
Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megérts.
Nézem: ez a perc is messzebb vitt, mert nem tudtam semmit tenni, hogy közelebb hozzalak. Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű szavakat. Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?
Mikor még ujjaink némán értették egymást, s egy időben összekapcsolódni vágytak, nem voltak szavak ujjaink között, és szó nélkül értettük egymást a jelenben, és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét. De a múlthoz szavak kellenek, és szavak kellenek a munkához s a türelemhez. És hiába száműzöd közülünk a szavakat, mert fennakadnak az időben mozdulatlanul, mint elgurítatlan üveggolyók, s a fájdalom minden érintésére összeverődnek. Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak.
