Június 24-ig lehet pályázatot benyújtani a lágymányosi úgynevezett Tüskecsarnok hasznosítására – értesült a Világgazdaság.A meghirdetett konstrukció lényege, hogy az állam vagyonkezelésbe adja a volt expóterületen álló épületet és a hozzá tartozó ingatlant, ennek ellenében a pályázónak a kiírásnak megfelelő kongresszusi központot kell kialakítania, majd üzemeltetnie. A remélt haszonból az állam nem kér részesedést.
A Magyar Hírlap információi szerint a Budafoki úton lévő épület befejezéséhez a nyertes pályázónak három éven belül be kell szereznie a szakhatósági engedélyeket, ellenkező esetben "vissza kell adnia a babaruhát" a vagyonkezelőnek. A feladat nem egyszerű, hiszen eddig is az épület műszaki állapotának felmérése és jogi problémák akadályozták a tenderkiírást. Sőt a XI. kerületi rendezési terv módosítása is szükséges a központ létrehozásához. Ha mindezt keresztül tudja vinni a befektető, akkor ötven évre megkapja a központ üzemeltetési jogát az államtól, de azt is vállalnia kell, hogy a komplexum mellé szállodát épít. A konferenciaközpont megépítése főként azért húzódik évek óta, mert az állam egyetlen fillér beruházás nélkül kívánja megoldani a helyzetet. Ezt támasztja alá a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács mostani bejelentése is: az állam ezzel a félkész ingatlannal járulna hozzá a konferenciaközpont megépüléséhez.
Na, akkor meglátjuk, hogy 50 év üzemeltetési jog gátló dolog-e egy ingatlan hasznosítási ügyben, egy félkész és vagy 10 évig semmi karbantartást nem kapott csarnok esetében, plusz egy kötelezően építendő szálloda esetében.
Mert az okos fradisták ezt szajkózták éveken át, amíg Szász elvtársnak át nem játszották a Fradi-pályát.
Finomabbnál finomabb szendvicsek, hűtött üdítő, (egy idő után dühítő) professzionális légkondicionáló, valamint kellemes muzsika és a legfontosabb kellék a barátok! Mindössze ennyi szükséges, hogy zökkenőmentesen fogyasztható legyen háromszáz kilométer…
Megérte! Jelentem feltöltődtem!
Látni az anyák napján meglepetésszerűen betoppanó fiút fogadó könnyes szemű édesanyát, (a barátom jókedvét, akinek majd ötvenévesen is dukál a drága pici fiacskám megszólítás), látni és érezni azt a szeretetet és szellemiséget, ami már mifelénk a nagy világvárosban, - amire oly büszkék vagyunk néhanapján - már csak nyomokban és csak a mikrokörnyezetünkben érezhetünk, látni az odafigyelést, a tiszta, repedésmentes tükröket, az egyenes gerinceket, látni és tudni, hogy a kicsin helyeken (sajnos egyre kevesebb van belőlük) még ha nehezen is, de lélegzik a magyarság…, szóval felemelő érzésekkel tele bírom a következő pár hét, hónap viszontagságait.
Tuzséron van egy (még NB2-es) focicsapat, akik tisztelettel várták a nagy Ferencvárost!
A jobbhátvéd szombat este szomorúan közölte felderítőinkkel, hogy nem tud meginni egy sört sem, mivel holnap játszania kell… Munka után pihenni tért…
Tuzséron van egy baráti társaság, akik lokálpatrióták, szeretik és tisztelik egymást, büszkék rá, hogy tuzsériak, büszkék arra, hogy tartoznak valahova. Szeretik a focit, legyen az jó vagy rossz. Gondolták, hogy nevet adnak maguknak és együtt fogják elkísérni szeretett csapatukat, mindenhová, legyenek akár a Tisza csoportban, akár az álmok földjén az nb2-ben.
Mindenki ismer mindenkit, a játékos a nézőt, néző a játékost, nem is csoda, hogy egy irányba húznak azok a bizonyos evezők.
Az egyébként igényes és szép egyenpólók és pulcsik (a magyarharcos divatot követve) és a Kruj féle sálainkat kenterbeverő nyakbavalók csak tovább erősíti az ideológiát.
Barátság, Tuzsér, Magyarország!
Nincs féltékenykedés, nincs kivagyiság, nincs szereplési vágy. Nincs susmus, a másik háta mögötti degradáló szóbeszéd, nincs ellenségeskedés. Ott nem az egyéni érdekek érvényesülnek, hanem a közösségé. Nincs szereptévesztés, nem tudom, hogy csinálják, de az igazi szurkoló szurkol, a néző nézi a meccset, a játékos meg munka után egyenlő partnere egy profi focistának. Mindenesetre példaértékű és elgondolkoztató!
Valami ilyesmi lehetett nálunk a húszas években. Kár, hogy nem éltük át személyesen. Nagy kár.
Köszönjük Vikingek! Jómagam és a kiránduláson résztvett 12 öregecskedő, folyton nosztalgiázó marginalista barátom nevében kijelenthetem, hogy az a bográcsgulyás és a körítés többet ért bármely három pontnál…
Amúgy szerencsésen hazaérkeztünk a ferencvárosi valóságba. Jelentem itthon vagyunk!
Még lélegzünk, igaz, hogy újabb léket kaptunk, mivel a legénység közül valaki – persze egész véletlenül, és hangsúlyozom, hogy nem előre kitervelve, csak úgy hírtelen felindulásból, legalábbis a kommunikáció ezt támasztja alá, ugyebár - újabb lyukat ütött a hajófenékre, egy másik matróz pedig, biztos, ami biztos alapon letépte az orrvitorlát…, nyakig vizesek vagyunk, miközben jajgatva üvöltöznek, hogy vihar van és süllyedünk…
Kalózok. Pffff…
Amúgy kétségetek ne legyen, nem mi fogjuk elhagyni a hajót!
hiába inzultálsz, nekem az öreg messze nem barátom. de már nem egyszer beláttuk itt többen is, hogy igen is van, amiben igaza van. én a stílusát nem bírom elviselni és az más dolog
" Megvettük a népligeti BSE pályát, ami létszükséglet az egyesület több szakosztályának és hosszas alkudozás után visszavásároltuk a stadion melletti területet..."
ilyen spílert, mint ő egyet láttam magyar gyepen, Törőcsiket a Dózsából, él-e, hal-e?, Puskás a Rákosi-, Albert a Kádár-kor idolja, Zoli meg az, aki "el innen", "cserben hagyta társait" (hivatalos verzió),
Nézem a könyvet, a Kortárs Kiadó ajándéka régi munkatársának, Az Aranycsapat és a kapitánya, Borsi-Kálmán Béla barátom munkája, a könyvfesztiválon jutottam hozzá, lehetetlen terek, átjárók, kukszlik, minden tér nyitott, mégis minden tér levegőtlen, minden hang be- és áthallatszik, könyvbemutató zajlik, az asztalnál kint előttünk, majd utóbb a kocsmában mellettünk azok ülnek, akik dedikálják az én példányomat is, "Karcsinak Varga Zolitól, emlékül, szeretettel", középen egy ősz úr, Fenyvesi Máté, mellette Gyetvai Laci bácsi, decemberben még csak kilencvenéves lesz, aláírása kemény, beszéde határozott, a szavakat nem ismétli, kicsit nehezen lépked, és (majd) megkéri a készséges pincérlányt, melegítené meg a pohár borát, 229 meccset játszott a Fradiban, tizenhétszeres válogatott, balszélső ő is, mint Fenyvesi, aki már maga is 75 éves, "nagy szíve van", mondták minden labdaérintéskor a drukkerek, sőt Máté tőle, Laci bácsitól, tanulta el, hogy miként kell a szélről csüddel a távolabbi kapufához küldeni a labdát, hogy ha kicsit le is csúszna, azért eltalálja a kaput, Varga Zoli, egyidős velem, negyvenötös, viszont Fenyvesitől leste el ugyanezt valamikor a hatvanas években, megy a szó, életre kél a magyar futball mitológiája, "maga még hátulgombolós volt fiatalember, amikor én már azt láttam Cseh Matyitól…", szól egy hang a Fáy utcai állóhelyen valamikor a hatvanas években, mert nem csak a Fradi van a világon, mondja Puskás: "na, én is kifogtam a szélsőimet, a Czibor szidja az anyámat, ez meg hallgat", "azért (talán?) nem minden magyar fasiszta, de minden fasiszta a Ferencvárosnak drukkol", mondta Rákosi (nem éppen a Fradi valahai balösszekötője), a magyar foci nagysága a harmincas évektől 1968-ig tartott, írja a könyv, Trianon, ez van a háttérben, egy levert nemzet megmutatja, Zoli éppen '68-ban disszidál, a hivatalos eurofutball összefog a magyar politikával – vélem én, kisded összeesküvés-elmélet –, hogy karrierjét tönkretegye, sikerrel, ilyen spílert, mint ő egyet láttam magyar gyepen, Törőcsiket a Dózsából, él-e, hal-e?, Puskás a Rákosi-, Albert a Kádár-kor idolja, Zoli meg az, aki "el innen", "cserben hagyta társait" (hivatalos verzió), még a hatvanas években is rohantunk haza a magyar meccsekre, levettük a Vitray hangját, fölnyomtuk a Szepesiét, lássuk, mit hazudik, ma nagypofájú dilettánsok, gallérocskáikon, zakóujjacskáikon céglogók – a "szakírók", a "játékoslegendák", a mindig megbukó és mindig újra kinevezett "szövetségi kapitányok", milliós állásocskák fedezékéből "kommentálják" a San Siro, a Bernabeu vagy az Old Trafford eseményeit, "én nem így cseréltem volna", "én egyszerűen nem értem ezt a szőr alexet", "én már nem tartom korszerűnek a négy-négy-kettőt", Istenem, ha legalább füvet nyírni engednék ott őket!, én, én, én, ezt a szót talán az itt üldögélők egyike sem mondja ki, azt igen, hogy "foci", hogy "magyar", hogy "fradi", csöndesen megy a szó, "nekem Albertről nincs már mit mondanom", kintről-fentről-lentről behallatszik a kereskedelmi televíziózás és a kereskedelmi irodalom celebjeinek sikongatása, jópofizása, "miazmás a lég", mondaná egy Arany-kortárs, "Kubala akkor csehszlovák válogatott volt, egy hónapig kúráltak Pöstyénben az ő költségén", Kubala három nemzeti válogatottban szerepelt, de vb-n soha nem játszott, a Barça első száz évéből őt szavazták meg a legjobbnak (futottak még: Crujff és Maradona), a Ganzban kezdett a harmincas-negyvenes évek fordulóján, amikor a szomszédvár Mávag csapatában nekem is ott játszott anyám három nagybátyja, "azt mondja az Öcsi Moszkvában, amikor az oroszok bosszúból, hogy nem tudtak nyerni ellenünk, mindent felfaltak előlünk, "legalább a párttagokat etessétek meg", a Tüske…, nem volt soha egy jegenye, de 1965-ben az ő fejesével nyerte meg a VVK-t a Fradi Torinóban a Juve ellen (edző: Heriberto Herrera Udrizal), a meccsen Varga Zoli is játszott, két balszélső, na és, miért? összeakadt a lábuk?, ja, meg az elődöntő harmadik meccsén is ő rúgta a győztes gólt, ki ellen is?, naná, hogy a Manchester United ellen, "hirtelen nyúltam meg, az izmok nem tudták követni a csontokat, mondja az edző, adjam vissza a futballcipőt, hazamentem, nagy kertünk volt, állt benne egy szekér, befogtam magam, húzni kezdtem körbe meg körbe, újra lett erőnlétem", a Fradi-pályán mindenütt rohad a festék, "felszántva" minden kiscsapat pályája, Mávag, Palotai Postás, Porcelán, Káhusos, Csépapír, Budai Tégla, csak a legendás Csabagyöngyén nem fog az idő a moziban, "olyan hatvan méteres futó voltam, utána már azt éreztem, nem ér le a lábam", ki tudná elmondani a mai magyar válogatott összeállítását, hát az olaszét 1938-ból, amikor Laci bácsi első osztályú futballista lett?, na ugye, "Hagyjátok, fiúk", bocs’ Zoli, Máté, Laci bácsi, hadd fizessek, így is mi voltunk a ti vendégeitek, és tényleg olyan jó kis bekk lesz a dédunokádból?…