Most megbékélést kíván az ország, mondják. Az őszödi beszéd kiszivárgása vagy október 23. után nem kívánt. Akkor a rendőri brutalitás, a megveretés még elég jó eszköznek látszott.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Petrétei rendészeti miniszter már a múlté. Szilvásy kancelláriaminiszter utóvédharcokat folytat. Kóka gazdasági miniszter a rugalmas elszakadás politikáját választva - pártjával együtt - a kritikai realizmus útjára lép. Külső szemlélődőt játszik. Mintha nem kormányozna évek óta. Nagyon muris.
A Gyurcsány Ferenchez leghűségesebb erők körül sűrűsödik a levegő. A külső nyomás egyre nagyobb. A hektopascalok alatt csak úgy nyög a koalíció. A barométer esőre áll.
Nem igaz, hogy következmények nélküli ország a miénk. Csak megfontolt. Gyűjti a tapasztalatot. Aztán még tovább gyűjti. Aztán már nem.
Most mintha a tapasztalásokkal teli lenne a padlás. Roskadozik. Egyre többen nem kérnek belőlük.
Demonstrálnak a belügyi dolgozók és a pedagógusok. A munkahelyüket és a keresményük értékét szeretnék megőrizni. Hiába. A költségvetésbe be van tervezve a leértékelődésük. A rendőrség csúszik szét, legfeljebb a bérkövetelés tartja össze. A titkosszolgák némelyike bűnös alapítványokba tömörül. A közigazgatás kivár, hátha visszanyeri tájékozódási pontjait. Az egészségügy belemerevedett az átmenetbe. Nekilökték a szakadéknak, s csak ugrás közben, a mélység fölött döbbentek rá, hogy a kockázatokról és a mellékhatásokról nem kérdezték meg a kezelőorvosokat és gyógyszerészeket. Most ég és föld között tartanak konzíliumot. Szédületes.
Zavarodottság a köbön. A márciusig évek óta utolsó Csurkát és Kövért levették a Szonda Ipsos politikusi népszerűségi listájáról. Alighanem verték a koalíció felét. Az utolsó kilenc helyen kormányzati erők szerénykednek. A miniszterelnök hátulról a harmadik. Csúfos.
Gyurcsány fárosz pislákol. Akik korábban esküdtek rá, és nélkülözhetetlennek mondták, ma a nyílt tenger irányába fordulnak, nehogy parti sziklához csapja őket a készülő vihar.
A koalíció szétesettsége mind látványosabb, ahogy az ellenzék sorokba rendeződik. A szüntelen tagadásból előbukkan Orbán új politikája. Érthetően, követhetően. Kötve, fűzve. Immár valamiért. A dedikálásra várók sora a Belvárosban kanyarog. Ki tudja, hol áll meg?
Végjáték van. Nem először Gyurcsány idejében, de alighanem utoljára. A miniszterelnök kétséget kizáróan nagy játékos. Trükkök százait is képes bevetni. Tőle tudjuk. Most épp imádkozni készül. Felkérésre. Nagy Imre kivégzésének évfordulóján. Meghitt pillanat lesz, annyi szent. Szeretik majd a kamerák.
Ahogy azt is szeretnék, ha Gyurcsány asztalhoz ülne Orbánnal. Az összetöpörödött támogatottságú, a hitelét vesztett az egyre erősödővel. Mert most megbékélést kíván az ország, mondják. Az őszödi beszéd kiszivárgása vagy október 23. után nem kívánt. Akkor a rendőri brutalitás, a megveretés még elég jó eszköznek látszott.
Késő már. Nem a megbékélésre, arra sosincs késő. Gyurcsány békejobbjára. A miniszterelnök már mindent feltett a hatalom megtartására. Semmije sem maradt. Nincs mit nyújtania.
"...Gyurcsány fárosz pislákol. Akik korábban esküdtek rá, és nélkülözhetetlennek mondták, ma a nyílt tenger irányába fordulnak, nehogy parti sziklához csapja őket a készülő vihar."
