Feketemise kifulladásig?
Népszabadság •
Dr. Géczi József Alajos • 2007. május 26.
Őszöd ma már nem Őszöd. Minden idők leghazugabb és legsikeresebb hazugságellenes kampánya, végtelenített feketemiséje kapcsolódik hozzá. Sikerült a konkrét és mindenkori hazugság szimbólumává tenni. Mára már intézményesült az egész hajcihő.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
A kődobálás, az autógyújtogatás, a liturgikus gyűlöletgyűlések mellett cikkek ezrei, könyvek, esszék tucatjai, versek, prédikációk, püspöki körlevél, szellemi műhelyek és nemzetközi konferenciák lettek belőle. Talán már tudományos intézet is. A párbeszéd reménytelen: mostanra azok is hisznek benne, akik ezt az akciósorozatot választási kudarcuk korrigálására kitalálták.
A megszeppent "másik oldal" is része lett a tematizálásnak. Először kicsinyíteni, bagatellizálni akarta. Sőt az első zavarodott napokban sokan - maga a miniszterelnök is - érdemként, bátor tettként kísérelték meg beállítani a kétségtelenül kínos és kapitális politikai baklövést. A többszöri bocsánatkérést persze nem hallotta senki.
Az egybeterelt balliberális tábor később a ráció, az elemzés fegyverét vetette be: a hamisság a rendszerváltáskor kódolódott be a magyar közéletbe. A társadalom, de elsősorban politikai önpusztításra berendezkedett politikai elitje félrekormányozta az országot, tizenöt év alatt hibát hibára halmozott.
Nemzetközi összevetések is készültek: egész Európában csökken a kormányok és parlamentek mozgástere. A társadalmi elvárások és vele a nép- s a sajtóharag viszont egyre fokozódnak. Egyetlen politikai erő sem meri fölvállalni a szembenézést, hiszen ezzel önmagát buktatná meg. Az nyer, aki a másik félből sikeresen kreál mitikus bűnbakot. A gyűlölködés hullámai mindent elsodorni, minden zugot betölteni látszanak.
Manapság a magyar értelmiség három csoportba osztható: az egyik Gyurcsányt gyűlöli, a másik Orbánt, a harmadik mind a kettőt. Jómagam a negyedik csoportba tartozom és bátorkodom megjegyezni: mindkét kiváló politikust nemcsak hipererős, de esetenként kockázatosan öntörvényű egóval áldotta meg a Teremtő.
2005. február 14-i parlamenti évadnyitó beszédében Gyurcsány Ferenc szembenézést, fordulatot hirdetett a nemzetpolitika, az államrezsim működésének szinte minden területére. Akkor a Patrubány-féle provokáció, a szerencsétlen népszavazás utáni téli estéken egy pillanatra remény nyílt konstruktív politizálásra. Ám ez még azon a napon szertefoszlott. Az ellenzék infantilisen böfögött (lásd országgyűlési napló!). A szellemi elit és a sajtó szinte semmit sem igazolt vissza. A kormányzó erők berkeiben sem erősödött fel az újragondolási szándék és munka.
Rögtön rá gazdatüntetés, a köztársasági elnökválasztás körüli koalíciós több mint balfácánoskodás, és máris ott volt mindenki nyakán a választási kampány. A már biztosra menő Fidesz ijedten láthatta: a 2005. őszi büszke "piros" kampányban a baloldal felállt, soha nem látott önérzetet mutatott. A kampány természetesen a fejlesztésekről, a fényes jövőről szólt az egyik oldalon és sötét, depressziós jelenről a másikon. Minden a választások utánra maradt. A szocialista vezérkar bevetette magát a csatába. Hónapokra eltűntek a sűrűben.
A győzelem után a felkért műhelyekhez visszatérve kiderült: a NAGY REFORMKONCEPCIÓ sem egészében, sem részleteiben nincs kész. Az is nyilvánvaló volt, hogy nincs mód halogatásra sem a reformok, sem az egyensúly, sem a fejlesztések vonatkozásában. Ami nem kezdődik el 2006-ban, az valószínűleg később sem. Míg mára nagyon is eljött a párbeszéd ideje, akkor a szokványos politikai, szakmai és hivatali egyeztetések lefolytatása a tett halálát jelentette volna. A minden addiginál profibb döntési centrum pontosan érezte az időtényező őrjítő fontosságát.
A talán kicsit a kelleténél szűkebbre és menedzseresebbre vett törzskar három súlyos tévedést is elkövetett mindjárt az elején:
- Lebecsülte a vert Fidesz és főként Orbán Viktor (fel)állóképességét.
- Egyeztetési tortúrákra nem volt idő, de lett volna mód a valóság azonnali, őszinte feltárására. "Hogy örül majd a nép, amikor tapasztalja: a rémhíreknél mégiscsak kevesebb megszorítás lép életbe" - hangoztatták egyesek.
- A választások után a szocialista frakciót azonnal be kellett volna avatni legalább a gondok mélységébe és részleteibe. Majdnem elég lett volna elővenni a választások előtti - a csatazajban elfelejtődött - elemzéseket. Őszödön mindezek helyett megalázó és a miniszterelnököt okkal felhergelő kicsinyes vita folyt, például a képviselői juttatásokról. (Ez az egy előterjesztés volt előttünk). Mellesleg erről a szerény áldozatvállalásról azóta is elfelejtettük értesíteni a nyilvánosságot: a közvélemény például ma sem tudja, hogy a képviselők Őszöd óta nem használhatják ingyen a vonatot, a buszt, a villamost.
A szükséges kemény lépéseket sejtették a frakcióval, de maga a törzskar sem volt még a "végleges" kormányzati recept birtokában.
Ebben a mindenkit feszítő légkörben hangzott el a bensőséges, zárt lelki gyakorlatnak szánt beszéd. Ahhoz, hogy a csapat bizalommal kövesse vezérét, merjen nagyot lépni a még csak félkész reformcsomag megvalósítása felé s felkészüljön a várható reagálásokra, mindent sarkítani kellett. (Sokkterápia a döntéshozók szívének és agyának befogásáért?) Csábítónak tűnhetett nagyon leegyszerűsítve zárójelbe tenni a szocialista kormányzás hátrahagyott négy évét. És "egy pillanatra jó ötletnek látszott" mindezt az 1956-os forradalom fekete szállóigéjével illusztrálni. Balul kiütött kísérlet volt ez a dombon álló hadvezér és a völgyben hétköznapi csatára készülő sereg egymás mellett futó drámáinak összekapcsolására.
Akármekkora hibát is követett el a koalíciós törzskar és személyesen Gyurcsány Ferenc, akármennyire is kíméletlen és profi volt a veszélyes kordivatnak megfelelve a Fidesz, benne személyesen Orbán Viktor, bármennyire gyorsan felpattantak és egybeszerveződtek a szélsőségesek, ekkora méretű politikai és társadalmi megrázkódtatáshoz mindez édeskevésnek bizonyult volna. Ahogy mostanában trendi mondani: Az EMBEREK hatalmas tömegei hitték el: végre megvan az Ördög, minden bajok és rossz érzetek első és végső okozója. Nemcsak a gyengécske kormányzati propaganda, más is közrejátszhatott ebben.
Igen sok, konszolidált, polgárias ifjú szaladgált az utcai demonstrációkon. Felnőtt egy nemzedék, melynek a rendszerváltás egy unt és utált, hazug legenda. Ők az azóta létrejött berendezkedéstől idegenedtek el. Ezt gyűlölik. Mint 1968-ban a francia, a német, az amerikai diákok. Csak akkor új baloldali köntösben, most radikális jobboldaliban. A felnőtt társadalom is átformálódott: most az is új rendszerváltást hirdet, aki a régi főrendezője volt - nemhogy a "plebejusok". A tettekkel, vagy lélekben csatlakozók tábora jóval szélesebb a 2002 óta "megszokott" polgári bandériumoknál.
A baloldal és benne a miniszterelnök csak úgy képes együtt (és csakis együtt) kijönni a maccsból, ha felhagy a népboldogító menedzser jakobinus stílusával, és profanizálja, konszolidálja, humanizálja a reformot, a kiigazítást. No és leveszi végre a szemét az ellenfél bűvölő tekintetéről.
A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)
