Az egyetemes kora újkor hadtörténete. Európai és Európán kívüli, szárazföldi és tengeri. A magyar hadtörténetről már van elég topik, úgyhogy ha nem közvetlenül kapcsolódik, akkor OFF:)
Westernfilmben láttam olyat, hogy a gyerek vágtató ló hátáról célzottan tüzelt a 73-as Winchesterrel (15 lőszer a tárban), de a lóháton való újratöltést szerintem még ők sem tudták megoldani.
1 Winchester (15 lövés) és 2 db. Colt-revolver (2x6=12 lövés) egy vadnyugati lovas esetében, pl. egy Texas Rangersnél, azaz összesen 27 lövés a ló hátáról, az azért már nem rossz, de az újratöltés lóhátról még mindig nem megoldott.
Ezért nem csoda, hogy a lovasságnál egészen az I., sőt a II. vh-ig fennmaradtak a hideg fegyverek (kard, szablya vagy pika).
"1547-ben egy német püspök különös kísérletet végeztetett, hogy kiderítse a huzagolás valóban az ördög műve-e. Két huzagolt kanócos puskával felszerelt lövészt állíttatott fel azonos távolságra a céltábláktól, hogy célba lövéssel ellenőrizzék teóriáját. A húsz lövéses gyakorlathoz az egyik lövész ólomgolyókat kapott, míg a másik ezüstgolyókat, melyekbe kis keresztet karcoltak, sőt a püspök még meg is áldotta őket a lövészet előtt. Az eredmény bizonyította a püspök feltevését: az ólomlövedék jóval pontosabb volt, mint az egyház által szentesített lövedék. Persze az eredmény csak azt igazolta, hogy a kemény ezüst lövedékekbe nem tudott belekapaszkodni a huzagolás, míg a puha ólom szépen beledagad a csőbe, és így együtt forgott a barázdákkal. Az ólomlövedékek közül 19 találta el a céllapot, míg az áldott ezüst lövedékek mindegyike elvétette a célt."
Valóban. Ezért is írtam korábban, hogy valójában a lovas lövészek megjelenése tesz be a lovagi harcmodornak, nem a gyalogos lövész. Ill. Ezt gyakran úgy oldottak meg, hogy 2-6 pisztolyt vittek magukkal a lovasok.
Azért a lőfegyver használata lóhátról nem is olyan egyszerű. Gyakorlatilag utántölteni nem nagyon tudsz. Azaz nem vélatlanül lett a dali párpisztoly a nyereg eloejére málházva. Valamint a csontoskarabélomat se sokat használták ütközet közben.
"Ez érdekes, hisz szemlátomást csak a keleties hagyományokat őrző lovas komponens látszik elutasítónak a tűzfegyverekkel szemben."
Nem teljesen. Az európai lovagi harcmódorban is fura reakciókat váltott ki a lőfegyveres megjelenése. Egyrészt, nemeshez nem illő, jellemtelen és gyáva dolognak tartották - az igazi keresztény lovag nem harcol ilyen távolról gyilkoló cuccokkal. Aztán meghajoltak az ólom súlya alatt...
Hasonló módon az oszmánoknál is volt ellenállás a kézi lőfegyverekkel szemben, de érdekes módon pl. a gyalogosok között is, nemcsak a lovasoknál. Ott is méltatlannak tartották néha a lőfegyvert. Lepantot szokták néha ennek példájaként emlegetni: a gályákon szolgáló janicsárok íjfegyverekkel voltak felszerelve és őket azért rendesen halomra lőtték a spanyol, olasz keresztény lőfegyveresek.
A minap fordítgatás közben összeakadtam az ún. "bőrágyúval", amiről ugyan már tudomást szereztem korábban, de csak most lett világos számomra, hogy mi is volt ez valójában.
Szóval egy svéd szolgálatba állt osztrák fickó, bizonyos Wurmbrand alkotta meg az 1620-as évekbben. A fegyver célja a svéd sereg manőverező harcászatának a harctéri-mobil tüzérséggel való támogatása volt. Akkoriban ugyanis még nem tudtak kellően könnyű, a csapatokkal lépést tartani tudó hatásos lövegeket készíteni, mivel a legkönnyebb ágyúfajták is legalább 300 kg-ot nyomtak, így a mozgatásuk kielégítő mértékben nem volt lehetséges. (Így a tüzérség csak a csata előtt fix pozíciókból tudott alapvetően harcolni.)
Erre föl született a "bőrágyú", ami nevével ellentétben nem bőrből készült, azzal csak a legkülső réteget vonták be, így kívülről a bőr látszott belőle. Tulajdonképpen jellemzően egy vörösréz betétcső volt a magja, amit különböző lakkokkal és mázakkal kezeltek, majd (kender)kötelekkel szorosan körbetekertek, a hézagokat gipsszel kitöltötték, kívülről gyűrűkkel jól megvasalták, majd az egészet vastag cipőtalpnak való bőrrel szorosan bevonták, s azt rávarrták kívülről. Az ilyen ágyú eléggé könnyű volt, hogy két katona is mozgathassa a csatasorral haladva. A fegyver tehát kellően könnyű volt, s meglepően olcsó is a többi ágyúhoz képest, viszont rendkívül rövid volt az élettartama. Három egymást követő lövés ugyanis már annyira fölhevítette, hogy a lőpor öngyulladásának veszélye miatt nem lehetett rátölteni. A kender és gipsz bevonat pedig 10-15 lövést bírt csak ki, mielőtt teljesen tönkre nem ment volna. A réz betétcső is hajlamos volt a deformálódásra.
A XVII. század második felében az új jobb minőségű könnyebb ezredágyúk ki is szorítottűák az eszközt fokozatosan a használatból, bár állítólag II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc alatt még kacérkodott a fegyverrel.
Nem rég újraolvastam egy Ágoston cikket, s ott szerepelt, hogy az oszmánok már a XVI. században megkísérelték egy szpáhi csapat pisztolyokkal való fölszerelését, de nem honosodott meg a szerszám.
Ugyanakkor a birodalom balkáni keresztény lakóiból sikerült némi tűzfegyverrel ellátott lovaskatonaságot fölállítani. Ez érdekes, hisz szemlátomást csak a keleties hagyományokat őrző lovas komponens látszik elutasítónak a tűzfegyverekkel szemben.
A muszlim emberanyag kérdéséhez még annyit fűznék, hogy a mór/moriszkó gárdában inkább a "feudálisabb" elemek, azaz a granadai határvidék mór nemesi családjainak egy-egy sarja, a mór belső területek esetenként arisztokrata tagjai, kisebb részben észak-afrikai harcosok, illetve a keresztény uralom alatt élő muszlim közösségek előkelőbb tagjai közül kerültek ki. (Jellemzően könnyűlovas, de gyalogos harcosokként is használták őket.)
Ezzel szemben viszont a muszlimok a "polgáribb" katonai területeken is megtalálták a helyüket. Hisz például Navarrában számosan voltak közülük a "szakcsapatoknál", mint a tüzérek, aknászok, ostromtechnika alkamazói stb. Természetesn Kasztíliából is van nyoma ezeknek a szakmai karriert követő egyéneknek.
Röviden az látható, hogy a spanyolországi muszlimok között a tűzfegyverekkel való esetenként mesterinek tűnő bánásmód már igen korán terjedni kezdett.
A mór gárdáról szóló könyv szerzője is említi IV. Henrik "fekete legendáját", aminek egyik eleme a mórbarátsága volna, de az egyháziak kárhoztatták az aragón udvar muszlimbarátságát is. (Genovai és aragón-katalán kereskedők nagy szerepet vittek a granadai kereskedelemben.)
Egy nyelvészeti aspektus: kedvenc spanyol szavam a mélyen katolikus Hispániából: Ojalá (ejtsd: ohalá). Jelentése: bárcsak (úgy legyen). Eredete: Insallah...
Ez az egész mór-keresztény együttélés egy kuriózum volt. A magrebi térségben található spanyol presidiok (előretolt helyőrségek) rendszerében pl. az ott élő mór, berber népeket, törzseket két kategóriára osztották: moros de guerra és moros de paz (háború mórjai, béke mórjai). Mit mondjak, egy az egyben ugyanaz a besorolás az ellenségre és szövetségesre, amit az oszmánok alkalmaztak az egész birodalom és érdekszférájuk területén: háború háza és béke háza...
Annyit még ehhez, hogy a magrebi térségben a keresztény harcosok (renegátok) használata évszázadok óta bevett gyakorlat volt. (Talán a XII. század előtt is alkalmazták már őket.) A híres muszlim tudós, Ibn Khaldún is írja, hogy a magrebi uralkodók keresztényekből szerveztek egyrészt testőrséget maguknak, másrészt pedig olyan alakulatokat, melyek a keresztények hadviselését tudták, azaz a csatamezőn szilárdan megállták a helyüket, szemben a mozgékonyságban és a manőverezésben járatos muszlim katonasággal. Magyarán a katonai repertoár bővítése érdekében integrálták ezt a komponenst is.
Ez a folyamat persze fordítva is működött, és Kasztília, de Aragónia uralkodói is szert tettek muszlim harcosokra, "lovagokra" a seregeikben. Sőt Kasztília esetében a magas státuszú granadaiak integrációja is meg lett könnyítve, így királyaik "Mór Gárdája" (Guarda Morisca) a jellemzően önkéntes áttérések melegágyaként, egyben a királyi hatalom támaszaként szolgált.
Egyébként Kasztíliában a "mórok" mellett a keresztény uralom alatti muszlimok (mudejar) is katonáskodni voltak kötelesek. Tiltakoztak is, amikor az uralkodó a Granada elleni hadjárathoz nem vette őket igénybe, és pénzzel kellett megváltaniuk a katonáskodást. :-)
Ha tévedek beismerem, de sanos itt már régen nem erről van szó, hanem hogy folyamatosan olyan szavaakt adsz a számba, amelyek nem hangzottak el, és ez nagyon bosszantó. És amíg ezen kell vergődni, addig nem tudunk normálisan beszélgetni és nincs is értelme.
Neked tényleg ennyire nehéz elismerned, ha valamiben tévedtél? Egy jó ideje már csak presztízsvitát folytatsz itt velem, Bagaturral, Authenticussal stb... tök felesleges az egész...
Megtennéd azt a szívességet, hogy nem reflektálsz erre... nem vagyok "csakazértis" válaszodra kiváncsi.
Igen, a köves gyújtásnál is sok volt még a csütörtök, ez jelentősen csak a kémiai gyúját bevezetésével (csappantyús gyújtás) csökkent.
Nekem bizonyítékom nincsen, csak szakirodalomból vettem. Persze valószínű, hogy ez is evolúciós folyamat, vagyis eleinte nagyobb problémát jelentett, majd az idő előrehaladtával, enyhítették különböző módokon ezeket a problémákat.
Erre van valami gyakorlati bizonyíték is? Amennyire én tudom a kanócot kémiai úton kezelték, ami miatt nem nagyon "szikrázott" (a lignint kivonták a kender, vagy len zsinórból) és a salétrommal kezelt kanóc egyenletesen égett. Kis nyirkosság nem oltotta ki. Komolyabb esőben meg szerintem semmilyen elöltöltős fegyver nem üzemelt kielégítően. (Hacsak nem furkósbotként, közelharcban.)
Ettől még persze igaz, hogy a kanócos fajtával az izzó szál miatt veszélyesebb és kényelmetlenebb volt a bánás, mint a biztonságosabb kovással, de ettől még "tűzhatékonyságban" a kanócos ott volt a szeren.
A kovás szerkezetnek is volt ugyanakkor gyenge pontja. A szikrázó lemez és a kő csak megfelelő állapotban adott elegendő szikrát a begyújtáshoz.
Ezért aztán annak is oka van (technológiai és szervezeti-igazgatási egyaránt), hogy a kovás fegyverek tulajdonképpen csak kb. 1660 után kezdenek széles körben elterjedni gyalogsági fegyverként.
A most folyó vitától függetlenül, azért én behoznék viszont egy másik aspektust is a lőfegyver elterjedése kérdéskörében.
Ha elég zaklatott struktúrában, de azért azt már itt átbeszéltük, hogy az íj- kézi lőfegyver átmenet hogyan zajlott és miként terjedt el az íjjal párhuzamos / kezdetben azonos harcászati szerepben használt kézi lőfegyver.
Arról kevesebb szó esett, hogy milyen taktikai rendszerekben használták a harcmezőkőn az arkabúzt, a muskétát és miért jellemzően defenzív hadviselésre volt leginkább alkalmas a koraújkori kézi lőfegyverek használata. (lásd: pl. spanyol terciok szerekezete, a pikások és az arkabúzosok együttműködése.)
Viszont mi a helyzet a pisztollyal? miért lehet azt mondani, hogy a lovagi harcmodornak valójában nem az arkabúzos gyalogos tette be a kaput, hanem a keréklakatos pisztoly megjelenése és elterjedése a XVI. század derekán? Így már nyeregbe is lehetett ültetni a lőfegyverest és ezáltal a "reiter"-ek át tudták venni a korábbi lovagi roham szerepét, azzal, hogy 5-10 M közelségből tüzeltek, majd szükség esetén gyorsan elslisszoltak újratölteni.
Az idézett rész egyrészt nem takarja azt, amit te véleményemként jelöltél meg, másrészt a mondat teljes egészében egyértelműen mutatja, hogy sok körülmény kizárásával írtam ezt, tehát a gyakorlatban nem történhetett ilyesmi, és én sem gondolom úgy.
Tudod, a netben az a szép, hogy a szó elszáll és az írás megmarad. És itt vannak veled az etikai problémák. Leírsz valamit, aztán simán letagadod, mert azt látod, hogy a szakvélemény ezzel teljesen ellentétes állásponton van és te simulékonyan hasonulsz hozzá...
Szerinted az alábbi gondolatot ki írta?
"Mindenesetre, ha az íjászokat a muskétásokkal szembeállították volna, és csak távolsági harc folyik köztük szerintem, az íjászok nyertek, volna de itt már túl sok a "ha", és bizonyos körülményeket kizártam."
Senki, semmit nem adott a szádba. Ha már hibáztatsz valakit, akkor legyél kedves magadba nézni pongyola megfogalmazásodért.
