Fekete-fehérben a népes őszi utca. A háttérben a fák még ma is állnak, Magyarország fővárosában, a Múzeumkert előtt. A mosolygó fiatalok arcán most mintha másfajta derű lenne a megszokottnál. A vagányok, a bohémek derűje ez, nyomokban még mintha őrizné a kevéssel azelőtti düh nyomait. Géppisztollyal a kézben ritkán szokás jókedvűnek lenni, az idő akkor felülírt szinte minden szabályt. 1956. október 30-a van, az utolsó szovjet tankok talán ezekben az órákban hagyják el Budapest határát, a platójukon meglepett, mégis dühös orosz bakák ülnek. Győzött a forradalom.
Jutka és Gyuri mögött pisztolyos ember, a felkelők egyik vezetője. A fénykép amerikai készítőjének a hangjában még ma is érzékelhető a remegés, ha beszél róla. Tőle kért engedélyt a fotó elkészítéséhez, arca mintha csak a vaku villanásakor enyhült volna meg. Ugyanaznap a férfiról más fényképek is készültek; a Köztársaság téri pártház előtt vett részt a magukat megadó ávósok és honvédtisztek meglincselésében.
Hollós Ervin, a párt egyik 'tudományos' komisszárja a kádári időkben kiadott egy könyvet, 'Kik voltak, mit akartak' címmel. Az 'ellenforradalom igazi arca' valósra sikeredett: Gyuri és Jutka fényképe a könyvben eltorzítva jelent meg. A kiadónak valószínűleg feltűntek a derűs arcok, amelyek aligha illettek volna a kép alá helyezett szöveghez: 'Fegyverben az alvilág'.. A kép az Állambiztonsági Levéltár aktái között is megtalálható; a Paris Match novemberi számából vágták ki a megtorlást levezénylő hatalom emberei. A papiros hátoldalán rövid lábjegyzet: Disszidált!
Nem ez volt az egyetlen fénykép, ami róluk készült. Az olasz Epoca munkatársa, Mario Biasi 1956 őszén megszállottan járta a magyar utcákat, hogy minél érzékletesebben bemutathassa be a nyugati közönségnek a forradalom résztvevőit. Gyuri és Jutka hálás témát szolgáltatott neki: több fényképén is sikerült megörökítenie az együttlétüket. Jutka később úgy emlékezett, hogy a fiú az alkalmi ismerőse volt; október 23-a után találkoztak egymással. Az egyik képen fegyvert látni náluk; a másik, szabad kezükkel egymásét fogják.
Spongya Julianna 1937-ben született Tatárszentgyörgyön, birtok nélküli paraszti családban. Édesanyja háztartásbeli, írástudatlan asszony volt, férjével 1945 után Budapestre, Csepelre költöztek. Az apa a Csepeli Hengerműnél talál állást, két fiatalkorú fia vele együtt vállal ugyanott munkát. Az idősebbik később felemelkedett, nem is akárhova: az Államvédelmi Hatóságnál fegyverszakértőként alkalmazták.
Jutka kis, kilenc éves öccse 1956. október 24-én köveket dobált az elsőként beérkező szovjet tankokra. Az egyik a lánctalpával tapossa el őt; nővére szemtanúja volt a halálának. Halott testvérének a látványa az Üllői úti felkelők közé viszi; itt ismerkedik meg Gyurival.
Sokak számára tűnt az tizenkét nap szinte örökkévalóságnak. Nekik ez az idő adatott meg arra, hogy együtt legyenek. 'Kétszázan voltunk, az oroszok jöttek, tizenketten maradtunk, mire visszavonultunk' - Jutka később így meséli a történteket. Másik emléke szerint magát Kádár Jánost is sikerült eltalálnia; nem lehetünk biztosak abban, hogy valaha is fegyvert fogott volna a kezében. Találatot kapott viszont a lábán és a felsőtestén; az arcán egy golyó fúródott be és ki; emiatt később egész életében műfogsort kellett hordania.
November 4-e hajnalán feltehetően aludtak; vasárnap van, másnapra újra elindul az élet, a fegyverekre nem lesz tovább szükség. Az Üllői úti bérházak lakóit rengés ébreszti fel. Bekövetkezett.
Gyuri és Jutka a pesti utcán menekül, amikor a fiú hátulról halálos lövést kap. A lánynak talán még arra sincs ideje, hogy akár egy pillantást is vessen rá. Ő életben akar maradni; gyorsan fut, a pergőtűz elől az egyik félrenyíló utca nyújt neki menedéket. Megmenekült.
Mario Biasi pár hónappal később újra viszontlátta Jutkát. Az Epoca számára egy második fotósorozatot is elkészített; nem Budapesten, hanem Bécs egyik menekültszállásán. Jutka és a vele együtt nyugatra menekült fiatalok az Epoca októberi fotóin keresik magukat, mesélnek egymásnak, mosolyognak. Jutka arcán derű van; amikor előkerül Gyuri és az ő közös fényképe, a kezét az arca elé temeti. Elsírja magát.
Itthon az idősebbik báty a sebtiben megszervezett puffajkások fegyvereit veszi kezelésbe. Igyekezetéért kiérdemli a "Nép szolgálatáért" érdemrendet. 1958-ban aztán a húga nyomán őhozzá is elér a hatóság keze; elbocsátják, deklasszálódik, élete romokban hever. A hatvanas években gyilkosságba keveredik; elfogása után halálra ítélik és felakasztják.
Hetven menekülttársával együtt Jutka új életét Svájcban szeretné elkezdeni. Neuchatelbe megy, ahol a forradalom másik neves külföldi fotósa, a Köztársaság téren halálos lövést kapott Jean-Pierre Pedrazzini véletlenül a tanulóéveit töltötte. Magyar barátai és barátnői úgy emlékeznek vissza rá, mint aki életvidám, ámde szerény, visszahúzódó alkattal bírt. A szerénység mögött volt valami elszántság; erőt adott ez arra, hogy jobb, élhető életet keressen magának. Neuchatelben folytatja a Pesten végzett munkáját: szövőnő lesz az egyik gyárban. Egy nap közli a barátaival, hogy még látni akar sok mindent a világból. Soha többé nem látják.
Balázs Eszter történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa és Phil Casoar újságíró az első Magyarországon, aki közel ötven évvel a forradalom után a nyomára bukkan. Kutatásaikról film és könyv készül; előbbit a 2007-es Filmszemle dokumentumfilm-kategóriájában mutatják be. A forradalom arca - egy pesti lány nyomában, Kékesi Attila rendezésében.
Eszter és Phil egy fogadást követően erednek a fotó nyomába. Bejárják Csepelt, Párizst, Milánót és Svájcot; utolsó állomásukra már repülővel érkeznek. Pedrazzini munkatársa telefonon arról tájékoztatja őket, hogy a lány a forradalom után Ausztriába ment át. Phil a kagyló túlsó végén véletlenül Ausztráliát ért; megkéri hát az egyik barátját, nézzen utána, az ausztrál aktákban van -e valami nyoma a lánynak. Van.
Jutka 1971 óta Ausztrália állampolgára; Eszter és Phil a kutatásaik nyomán szinte már közeli ismerősnek mondhatják őt. Most végre személyesen is találkozhatnak vele; az úticél Melbourne, a világ túlsó fele.
A város külterületén jómódú, kertes polgárház áll. Mire Phil és Eszter bekopogtatnak az ajtaján, már tudják, hogy késve érkeztek; Jutka 1990-ben torokrákban meghalt.
A férje, Steven Toth magának való, kemény ember. Mikor a háború után Pestre költöztek, Jutkát rendszeresen verte az apja. A habitus ismerős lehetett neki, amikor 1961-ben Stevent választotta élete párjául.
Két fia közül a z 1964-ben született fiatalabbik pár éve szétvált az apjától; mikor nem bírta elviselni, hogy közel negyven éves fejjel állandóan marihuanát szív otthon, kitette a szűrét. Az idősebbik fiú 1962-ben született, egy évvel Jutka Ausztráliába érkezése után. Otthon rendszeresen magyarul beszéltek egymással, a fiúk mégis csak az alapszavakra tudnak ma már visszaemlékezni. Az idősebbik ma a melbourne-i kórház ápolójaként dolgozik, elégedett, családos ember, két gyereke van.
Húsz éves korában Jutka megmutatott a fiának egy könyvet; ő maga nem tudta elolvasni, mert magyarul írták. Felismerte viszont a képeken édesanyját és vele együtt még számtalan, fegyveres magyart: Budapest utcáin készültek, 1956 őszén.
Jutka olyan dolgokat is elmondott a fiának, amit a férjével nem közölt volna. A kórház parkjában Eszternek és Philnek mesél a vele kapcsolatos emlékekről. Ők egy fényképet mutatnak neki: egy alföldi parasztház belseje látható rajta a második világháború előestéjéről, 1939-ből. A fiú ezen a fényképen látja meg először a nagyszüleit és a nagybátyjait; anyja még alig állt ekkor lábra.
Jutka Ausztráliában megőrizte az életvidámságát. Rendszeresen járt magyar bálokba, imádta Elvist és a rock 'n roll-t, fiait pedig szeretetben nevelte fel. Kezdetben munkásként dolgozott, Ausztráliában is; a hetvenes években aztán megnyerték az ausztrál lottó főnyereményét. Két házat vettek, többfelé utaztak, Jutka azonnban még ekkor is ódzkodott attól, hogy Közép-Európa egyik kis államának a közelébe menjen. Fel fogják akasztani - a gondolatot megőrizte egészen a haláláig. A kórházban, a fia kezei között halt meg; nem akarta, hogy eltemessék, testét pedig a 'kukacok rágják meg'. Egész életét arra tette fel, hogy ne kelljen korlátok közt élnie; hamvait a végakarátának megfelelően az egyik öböl vizébe szórták.
Melbourne mólójának habjai közt és Budapest macskaköves utcáin két ember fejezte be földi életét; tudták, megérezték, mit ad meg az embernek a sors, ha engedi őket szabadon meghalni.
