Az új őr, Horvát István (1785 1846) elszegényedett nemesi család értelmiségi pályára lépett, kiváló képességű leszármazottja volt. Már egy újabb generáció tagja, akinek gondolkodását a 19. század eszméi: a polgári liberalizmus és a nacionalizmus hatották át. Mint tudós jelentékeny munkásságot fejtett ki: ő az összehasonlító nyelvészet egyik hazai úttörője, a nemzeti megalapozottságú történettudomány jeles és nagyhatású képviselője. 1823-tól a pesti egyetemen a történeti segédtudományok tanszékének professzora, 1837-től a magyar nyelv- és irodalom tanára. Történetszemlélete, őstörténeti kutatásai nagy hatással voltak a reformkori nemzedékre. Tanítványai közé tartozott Eötvös József, a későbbi kultuszminiszter, Szalay László történész, Vasvári Pál politikus. Mint könyvtáros-bibliográfus is hatalmas munkát végzett: a hungarika vonatkozásokat valamennyi akkor hozzáférhető bel- és külföldi forrásból kigyűjtötte, magyar írókról és tudósokról készített életrajzi lexikona száz kéziratos kötetet tett ki. Elsőként kezdte meg a Corvinára, Mátyás király könyvtárára vonatkozó bibliográfia összeállítását. Könyvtárosként is elsősorban tudós volt, aki a könyvtárat mindenekelőtt a hungarológiai kutatások hatékony eszközének tekintette. Az ő számára is kiemelkedően fontos volt a gyarapítás; könyvtárosságának három évtizede alatt
az állomány ötszörösére nőtt. A húszas években végzett leltározás befejeztével azonban a feldolgozó munka nála is másodlagossá vált. 1827-ben leállt a katalogizálás, 1838 után pedig már nem is volt mód érdemleges feldolgozó munkára. Tudósi és egyetemi tanári tevékenysége egyébként sem hagyott sok időt a könyvtárra. 1837 és 1843 között megbízott igazgatóként a Nemzeti Múzeum ügyeit is intézte. Hatvanegy éves korában, 1846. június 13-án hunyt el. 30000 kötet könyvből, 946 kötet kéziratból álló értékes könyvtárát még életében áruba bocsátotta, végül József nádor szerezte meg a Széchényi Könyvtár számára, már Horvát halála után.
Horvát István munkássága korszakot ölel át a könyvtár történetében, személyében az a tudós-könyvtáros típus testesül meg, aki aktív gyarapítója és egyben felhasználója is a gyűjteménynek, s elsőrendűen annak tartalmához, nem pedig formális rendjéhez van köze. Utódai már nem engedhették meg maguknak ezt a magatartást, kénytelenek voltak tudósi ambíciójukat némileg háttérbe szorítva, a könyvtári rendszerrel is törődni.
Ebben a korszakban a könyvtár őrének, custosának személye meghatározó jelentőségű volt. Érdemi könyvtári munkát gyakorlatilag csak ő végzett, segítő munkatárs nem mindig állt rendelkezésére. Bár az alapító levél a könyvtár létszámát három főben állapította meg (egy őr, egy írnok, egy szolga), csak a szolga, a famulus személye volt folyamatosan biztosítva. Az írnoki (scriptori) állás is tanult embert kívánt, az őr mellett ő volt a könyvtár második embere, később segédőrnek (adjunktusnak) is nevezték. Ezt az állást azonban az 1810-es években három évig, 1821-től pedig több mint másfél évtizeden át nem töltötték be. Így a könyvtár őre teljesen magára volt hagyva a famulussal, aki egy személyben volt raktáros, olvasótermi kiszolgáló és felügyelő, sőt takarító is. Ha ehhez hozzávesszük a két őr, Miller és Horvát egyéb elfoglaltságait és tudományos tevékenységét, érthetővé válik, hogy a belső könyvtári munkára alig maradt idejük.
(10 ezer kötetes magánkönyvtárra emlékeztem, de lehet, hogy tévedtem...)
Horvát István, a valaha élt egyik legnagyobb történész, 1823 és '46 között az Országos Széchenyi Könyvtár "őre" (igazgatója)
A könyvtár első őre Miller Jakab Ferdinánd (1749-1823) lett, egy kiváló felkészültségű történész, könyvtári gyakorlattal is rendelkező, nyugalmazott akadémiai tanár. Az állásra Csokonai Vitéz Mihály is pályázott, de a költővel szemben Széchényi Ferenc a tudóst és szakembert részesítette előnyben. Egy írnok és egy szolga egészítette ki a könyvtár személyzetét. A könyveket a cenki kastélyból 1803 elején szállították Pestre, ahol a volt pálos kolostor művészien berendezett barokk könyvtártermében kerültek elhelyezésre. Az ünnepélyes megnyitót 1803. december 10-én tartották József nádor és Széchényi Ferenc jelenlétében ... Széchényi Ferenc még éveken keresztül sok könyvet küldött a könyvtárnak, így teljes adományát óvatos becsléssel is mintegy 15000 darabra tehetjük. Ehhez járult még 1200-nál több kézirat (katalógusukat már Miller fejezte be), sok száz térkép és metszet. Éremgyűjteményét, melynek katalógusa szintén megjelent, 1810-ben adta át a könyvtárnak. Végül 1819-ben a könyvtárnak adományozta a 9206 kötetből és mintegy 6000 térképből, metszetből álló úgynevezett soproni könyvtárát, amely külföldi, nem hungarika jellegű könyveit foglalta magában.
Horvát írja a naplójában, hogy nagyon sokat köszönhet Miller önzetlen segítségének, aki a számára sokszor keserves fáradsággal kereste ki a még ládában heverő köteteket. Millernek magyar a szíve az -er nevezet mögött -- írta.
... Az a javaslat ..., hogy a könyvtárat szervezzék át Magyar Nemzeti Múzeummá, amely könyveken és kéziratokon kívül az ország régészeti és történeti emlékeit, természeti kincseit és műipari alkotásait is gyűjteni köteles, már túlmutat Széchényi Ferenc eredeti szándékán. József nádor felkarolta Miller kezdeményezését, s ennek lett eredménye előbb az 1807. évi XXIV. törvénycikk, amely kimondta, hogy a nemzet elfogadja és oltalmába veszi Széchényi Ferenc adományát és úgy tekinti, mint egy létesítendő Nemzeti Múzeum alapját. Ezt követően hozta meg az országgyűlés az 1808. évi VIII. törvényt, amely egy Magyar Nemzeti Múzeum alapítását mondta ki, s a Széchényi Országos Könyvtárat ennek keretébe illesztette.
József nádor 1822-ben, egy évvel Miller halála előtt megelégelte a belső könyvtári rend teljes fellazulását és elrendelte a teljes körű leltározást. Ez a munka már Horvát István, az új könyvtárőr vezetésével öt évig tartott. 1827-ben jelentette a könyvtárőr, hogy 22948 mű leltárba van véve. A kötetszám ennél jóval több volt. Kimaradtak a leltározásból a kötetlen könyvek (ezek elsősorban kötelespéldányok voltak), kb. 40000 kisnyomtatvány és a térképek. Elkészült egy betűrendes cédulakatalógus és egy tárgyi index is. A kéziratállomány 2164 kötetet tett ki, de csak az eredeti Széchényi-anyag volt feltárva a nyomtatott katalógusban.
Megjegyezzük, hogy Horvát maga is aományozott könyveket az OSZK-nak, és emellett saját otthoni könyvtárát is gyarapította, amely halálakor kb. 10 ezer kötetre rúgott.
"Az első erről megjelent munka Hortváth Mihályé volt, aki a történtek alakítójaként, egyszersmind történészként vizsgálta az eseményeket. 1863-ban, Genfben, majd 1868-ban Pesten jelent meg a 25 év Magyarország történetéből c. munkája"
Az előbb töltöttem le a 3 kötetet az internetről :)
Nagy történészünk születési centenáriumára jelent meg:
Zsilinszky Mihály: Horvát István emlékezete; Bp., 1884
Vass Bertalan: Horvát István életrajza; Pozsony, 1884
(Vass kötetének egyik negatívuma, hogy Horvát rendkívüli kortörténeti jelentőségű ifjúkori naplójából, amelyet egyébként Jókai Névtelen vár c. regényéhez alapul használt, tényleges idézetekként csak parafrázisokat közöl)
Az a baj, hogy a módszere kb. felerészben rossz volt, ami a következtetések levonását illeti. Másfelől mindaz, amit a könyveiben, tanulmányaiban a magyarokra és általában a sztyeppei népekre az antik kútfőkből összehordott, önmagában tiszteletet parancsol. Otthoni könyvtára a 10 ezer kötetet felölmúlta, nem beszélve arról, hogy már az OSZK hőskorában kiadogatták neki a ládákból a még polcokra nem rakott könyveket, azonkívül egész főúri könyvtárakat és oklevéltárakat búvárkodott végig. Rendkívül sajnálatos, hogy a munkái közül csak 1-et adtak ki újra, azt is úgy, ahogy (bár 2 kiadó is megtette ezt nagyjából egy időben nemrég).
A Szentpétery Alapítványról tőled hallok először :)
A magyar etnogenezis kérdése bonyolultabb annál, semhogy egy ilyen ironikus megjegyzéssel elintézhetnénk :)
Egyébként maga Szentpétery ismerte el róla többször, hogy kifogástalan volt a diplomatikai munkássága. Horvát már a naplójában azon kesergett, hogy a korábbi forráskiadványokban az oklevelek csak "lefirkálva" vannak.
Perger János írja a magyar oklevéltan Szentpétery mellett legnagyobb művelőjéről, a zseniális őstörténészről, Horvát Istvánról
In: Bévezetés a diplomatikába, vagyis az oklevélesméret tudományába I.; Petrószai Trattner János Tamás, Pest, 1821, a bevezető szöveg 2., számozatlan oldalán
Találtam egy írást, ami talán ide illik. Bemásolom:
Így őstörténésztek ti.
A Parázs-Kakas nemzetségről
Esztergom területén a XIII. századig a Parázs (Darázs-Daróc-Dakta-Trakta) -Kakas (Kakat-Lakat-Kalott-Kart) nemzetség a király és az érsek után az egyik legfőbb birtokos. Ugyanis II. Barbaros (barbarossa, azaz barbár) Bella király 1045 december 3-án ÓBudán (Alt Ofen) kelt - a késő XV. században hamisított, ám helyrajzi és birtokadatok tekintetében megbízhatónak tartott - oklevelének tanúsága szerint a Daróc nembéli Kartal egy Hessenben (Esztergom) levő házrész-birtok (disznóól) tulajdonjoga ügyében pereskedik az Esztergom-kijövő (Kijeu=Kijev) sziget apácáival, melyben a király az apácák javára ítél, és Kartalra örök hallgatást parancsol. A perrel foglalkozó korábbi oklevelek sajnos nem maradtak ránk. Az oklevélből mindenesetre megállapítható, hogy e valóban hatalmas birtoktest (4x4m) a nemzetség vagyonának jelentős részét képviselhette volna.
A nemzetség alapítója a honfoglaló törzsek egyikének, Tuhutumnec (Tétény-Tuksa) második, feltehetőleg káliz (kazár-szavárd-heftalita-szabír-gepida-alán-vizigót-bősz örmény) nőtől származó fia, Dolgündzs (Dili-genus) lehetett.
Az alapító neve eredetileg feltehetően az ófelhindiben darázs és kakas jelentéssel is bíró Dobruca lehetett, amely talán alán (salán, szalonna, szolvejg) közvetítéssel, és germán-száli-szláv módosulással Dobzse (23. átvitt értelmű jelentésében Dolgos) alakban juthatott el az akkoriban azon a vidéken kalandozó honfoglaló törzsekhez.
A Dolgündzs névforma (noha a magyarban végül általánosan nem terjedt el) mindvégig megtartotta mind darázs, mind pedig kakas jelentését, amely a nemzetség máig fennmaradt neve okán jól nyomon követhető.
A perben vitatott birtokot (kiterjedt birtoktestet) a nemzetség végül nem tarthatta ugyan meg, azonban a királyi kegy később kárpótolta őket a veszteségért (és a hallgatásért). Írásos nyoma van ugyanis, hogy a Parázs-Kart nemzetségnek a király Kart-hauzi (disznóházi, ti. kart a karantán nyelvben disznó jelentéssel bír) néven később szerzetesrend alapítását engedélyezi, amelyet külön a számukra a pápától előbb kieszközöl.
A pápa és a király között ezügyben folyt levelezés megbízhatóan adatolt a Darázs-Kakas nembéli Gellért (Gibárt) kakathegyfoki (ma Nagyvárad) apát Gyulafehérváron (Jeru-Salem) letétbe helyezett iratai között. (MonSting. 363/A)
A nemzetség nevében a darázs parázzsá való módosulása vélhetőleg részben kiejtési okokra, részben a darázs csípése és hamvadó tűz maradéka (parázs) által okozott hasonló égő, viszkető, csípő érzéssel való rokonításra vezethető vissza.
Nem elvetendő az a felvetés sem, hogy parázs szavunk éppenséggel e rokonítás nyomán alakulhatott ki a darázs szóból, és válhatott önálló szavunkká.
A nemzetség további sorsáról viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre. Ennek oka vélhetőleg az, hogy a török megszállás alatt irataik nagy része, más okleveleink sorsában osztozva, megsemmisült.
A XVII. századig a nemzetség két tagjáról lelhetó fel említés az oklevelekben. Az egyik esetben a király kíséretének tagjaként említik Balóc (óbolgár nyelven darázs) nembéli Kantát az 1524-es Wizzenburg-i (Alba, azaz Székesfehérvár) békekötéskor, a másik esetben a Bakács (másolói szóelírás, helyesen Parázs) nembéli Boyta (Vajta) neve szerepel a budai (Ofen-i) (iker)káptalan birtokbahelyezési parancsát végrehajtó királyi poroszlók felsorolásában.
Mindemellett rendkívül figyelemre méltó, hogy a nemzetség címerének változása századokon keresztül mennyire híven követi a nemzetségnév módosulásait. Az eredeti címer darázs után kapó kakasa helyett már a XII. században megjelenik a disznófő, majd azt hamarosan felváltja az egész alakos disznó ábrázolása, amit végül a vörös (parázs) halmon álló kakas követ.
Itt meg kell említenünk, hogy egyesek vitatják a címeralak parázshalom értelmezését, és az utóbbi címerváltozatot a XIII. század óta szeméthalmon álló pulyka címerrel bíró Boyka (Vajka-Bóka-Póka-Pósa-Potka-Vodka) nemzetségnek tulajdonítják.
Ezzel az értelmezéssel azonban heraldikai okok miatt sem érthetünk egyet. Igaz ugyan, hogy a vörös halom, példa nélkül álló volta miatt, közvetlenül nem lenne parázshalomként értelmezhető, azonban Wolfgang Hirtelenfeldertől, a kor legnagyobb magyar nemzetségkutatójától, a magyar heraldika atyjától tudjuk, hogy a magyar címertanban a szeméthalom mindig ezüst színű, tehát az ettől eltérő színhasználat kizárja a szeméthalom értelmezést. Így tehát a vörös halom közvetett parázshalom értelmezése megalapozottnak vehető, és ezen értelmezés létjogosultsága nem vitatható.
Sajnálatos hiátusa a magyar ásató régészetnek, hogy a rendelkezésre álló helyrajzi adatok bősége ellenére a mai napig nem volt képes feltalálni sem a Kart-hauzi rend számos kolostorának, sem pedig a nemzetségalapító híres Kakasvárának (Kart-hauz) maradványait, amely hiány azonban semmit sem von le e híres, ősi magyar nemzetségünk történetét feldolgozó munkák tudományos értékéből.
Nos, hogy feldobjam valamivel a topikot, egy olyan témával, amely lehetőleg nem visz el nagyon az általam szándékolt témáktól, a jelenlegi tanulmányaimhoz folyamodom. :)
A történetírás változásának egyik érdekes példája a reformkor megítélése. Az első erről megjelent munka Hortváth Mihályé volt, aki a történtek alakítójaként, egyszersmind történészként vizsgálta az eseményeket. 1863-ban, Genfben, majd 1868-ban Pesten jelent meg a 25 év Magyarország történetéből c. munkája, amelynek patetikus hangvétele mellett a legfontosabb üzenete az, hogy a nemesi jog-, és érdekvédelem politikájából egyenesen következik a liberális reformpolitika. A millenium idején született Szilágyi Sándor munkája idején a hangsúly a nemzetre, ás az államra tolódik, egyfajta etatizmus jelenik meg nála. A jogvédő magatartást ő a nemzetté formálódás fontos eszközeként írta körül, műve a magyar milleniumi államfelfogás fontos munkája. Trianon után a magyar történetírás képe nagy hangsúlyváltozáson megy keresztül, hiszen a béke miatt a történelmet "Trianonon túlról" kezdik szemlélni, mindent egy oda vezető folyamat részeként fognak fel a reformkor kapcsán. Szekfű Gyula a Három nemzedékben, ill. a 'Szekfű-Hóman'-ban is elveti a Kossuth, és köre által adott liberális programot, és erőteljesen szembefordul a politikájával. Ő teszi meg Széchenyi Istvánt a reformkor etalonjává, és konzervatív politikusként próbálja meg láttatni. A Molnár Erik által szerkesztett összefoglalóban a marxista iskola hatásaként rendkívül hangsúlyosan megjelenik a társadalom-, és gazdaságtörténet, ami újdonságot jelent az ezeket nélkülöző korábbi munkákhoz képest. Mindemellett a reformkort az antifeudális polgári, és a feudális előjogokkal bíró nemesi osztályok harcaként írja le. A legújabb összefoglaló, a 'tízkötetes Magyarország története' megőrizte ezeket a hangsúlyeltolódásokat, annak ideológiai kiszólásai nélkül. Elválasztotta a korszakot egy 1830 előtti, és utáni szakaszra is.
Nos, remélem lesz ennek a topiknak is látogatottsága.
A magyar hivatásos történelemkutatás történetéről lenne szó, milyen eszmék, gondolatok hatottak egyes kutatókra, milyen témák merültek fel az idők folyamán, hogyan definiálták saját korukat a régmúltból stb.
Ami OFFTOPIK:
-időugrás elméletek kitárgyalása -politika -sumér-szíriuszi-japán stb. rokonságelméletek tárgyalása
Horvát István, a valaha élt egyik legnagyobb történész, 1823 és '46 között az Országos Széchenyi Könyvtár "őre" (igazgatója)
Perlaszka Domokos rézmetszete, 1831
Perger János írja a magyar oklevéltan Szentpétery mellett legnagyobb művelőjéről, a zseniális őstörténészről, Horvát Istvánról