- Ön úgy véli, mindannak, amit Jézusról tudni vélünk, a legnagyobb része hazugság?
- Hazugság. Nyilvánvalóan hazugság.
- Ön tehát tulajdonképpen azt kéri, hogy minden keresztény kérdőjelezze meg az alapvető hitét?
- Teljes mértékben.
- Vannak, akik az ön álláspontját eretnekségnek neveznék.
- Remélem is.
A szerző szerint a kép Jézust nem aközben ábrázolja, amikor beviszik a sírbarlangba, hanem amikor kihozzák onnan: Jézus túlélte a keresztre feszítést
Kép: Michael Baigent
Idézet az MSNBC 2006. április 6-i adásában elhangzott interjúból. A kérdező Sara Jones, az interjúalany Michael Baigent, akinek akkortájt jelent meg The Jesus Papers (Jézus-rejtélyek, Jokerex Kiadó, 2006, főszerkesztő: Laux József) című könyve.
Provokatív párbeszéd.
De ki, mivel, s kit provokál?
Az ember felfalja a négyszáz-valahány oldalt, a végén nagy levegőt vesz, s nem tudja eldönteni: elhiggye-e a szerző egyetlen szavát is? Mert az 1948-ban Új-Zélandon született, szigorú katolikus családban nevelkedett, 1976-tól Angliában élő író, Michael Baigent igen nagy tájékozottságot mutat az Ószövetség és az Újszövetség témakörében, számtalan korabeli és később kelt evangéliumot, iratot, tanulmányt ismer és idéz, vet össze, tényeket sorol és állít szembe egymással, de az immár kétezer éve belénk ívódott keresztény kultúrkör ösztönösen megkérdőjelezteti velünk mindazt, amit olvasunk. Vagy mégsem? Baigent hihetetlen tehetséggel eléri, hogy olvasója legalábbis választ vár a kérdéseire, amelyeket a szerző elültetett benne. Ám aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, a felvetett problémákra egyelőre hiába várjuk a cáfolatot vagy a megerősítést.
Baigent két magyarul is megjelent kötete (Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül?, Szent vér, szent grál) kavarta eddig a legnagyobb vihart. Az utóbbin még 1982-ben egy élő televíziós vitában egymásnak estek a birminghami püspökkel, aztán több mint húsz évvel később, szerzőtársával, Richard Leigh-vel beperelték Dan Brownt, aki szerintük - sokak szerint - a Szent vér, szent grál alapján vitte sikerre a Da Vinci- kódot. Akármi legyen is az igazság, Baigent is elismeri: a Jézus körüli rejtélyek feloldásához mindenekelőtt a nyilvánosság figyelme kell, s ennek felkeltéséhez Dan Brown fikciója igencsak hozzájárult.
De térjünk vissza a két könyvhöz és a viharhoz, annál is inkább, mert a Jézus-rejtélyekben - új ismeretekkel gazdagodva - mindkettő lényege feltűnik. A első kötet a holt-tengeri tekercsekről szól, arról az erőfeszítésről, amellyel a katolikus egyház eltitkolni szándékszik a tekercsek valódi tartalmát, a második pedig igyekszik a tudatunkba ültetni a hipotézist: Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, s leszármazottjai is voltak.
Még mielőtt itt abbahagyják az olvasást, igyekezzünk tisztázni: nem a Dan Brown-i fikcióról van szó, hanem egy tudós gondolkodásáról, ismert és kevésbé ismert ó- és újszövetségi tények, nagyon sok egyéb forrásmunka összevetéséről. S az ezekből logikusan megfogalmazható megannyi következtetés, hát, ha nem is egyértelmű bizonyításáról, de legalábbis lehetséges voltának felvetéséről.
A szerző alaptétele, amin egész gondolkodása, megközelítése nyugszik, könnyen belátható és igazolható: a történelmi Jézus nem azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tár elénk. Baigent Jézust úgy állítja elénk, mint korának zsidó prédikátorát, akinek isteni mivoltát aztán 325-ben, tehát megfeszítése után majd 300 évvel a Konstantin római császár által összehívott nicaeai zsinat szavazta dogmává (217:3 arányban).
Baigent nagyon szigorúan ítéli meg a katolikus egyházat, amiért két évezred alatt saját hatalma erősítése érdekében dogmát faragott Jézusból, s a tanítványok evangéliumait e célnak szigorúan alárendelve csonkította, válogatta a Szentírássá. Végleg el akarván takarni a történelmi Jézus alakját és korát, azt az ókori világot, amelyben - mint a szerző által idézett Bart Ehrman, az észak-amerikai Chapel Hill egyetemének vallástörténész professzora az USA Today-ben írja - "a kereszténység a mainál jóval sokszínűbb volt. Az Újtestamentum néven ismertté vált standard hitbuzgalmi szövegek csak a későbbi században váltak a keresztény hit alapjaivá. Soktucatnyi alternatív evangélium és más forrás veszett el eközben".
Mindez a szemlélet persze azután erősödött meg, hogy 2006 tavaszán közzétették a titkos régiségpiacról előkerült Judás evangéliumát, aminek ismerete alapján a már idézett Ehrman azt írja: abban a korban minden csoport azt állította magáról, ő hordozza Jézus igazi üzenetét, de... "csupán az egyik, a kereszténységért versengő csoportnak sikerült a többi fölé kerekednie. Ez a csoport sokkal több betérővel dicsekedhetett, így a versenytársakat sikerült marginalizálnia. Ez a csoport határozta el, milyen legyen az Egyház szervezeti struktúrája. Ez határozta el, mik legyenek a keresztények credói... Ez a csoport ťortodoxŤ lett, és abban a pillanatban, amikor véglegesnek tekinthette a többiek felett aratott győzelmet, újraírta a történelmet - azt állítva, mindig is az övé volt a többségi vélemény a kereszténységen belül, hogy mindig is az ő véleménye volt azonos az apostoli egyházak és az apostolok véleményével, s hogy gyökerei egyenest a jézusi tanításokig nyúlnak vissza".
Baigent már befejezte a Jézus-rejtélyeket, így csak az Utóiratban szentelhet figyelmet Júdás fellelt evangéliumának. Ám bizonyos: az abban foglalt tanítások alátámasztják a Jézus-rejtélyekben leírtakat, felülírják az egyház eddigi tanításait Júdás szerepéről, s emiatt immár nyilvános egyházi kommentálásuk sem halogatható sokáig, mint ahogy a Jézus-rejtélyekben foglaltak sem mellőzhetőek. Bár, ami azt illeti, ezek a kommentárok nem túl nagyszámúak. A londoni Times Monsignor Giovanni D'Ercole-t idézi, aki arra a veszedelemre figyelmeztet, "amit, apokrif írásokra hivatkozva Júdás újraértékelése és az evangéliumi beszámolók besározása jelent, amely csak zavart kelthet a hívők körében".
Azért idéztük fel ennyire részletesen Baigent alaptételét, amelyen egész munkássága nyugszik, azaz a történelmi és a teológiai Jézus éles megkülönbözetését, mert ha ennek lehetőségét, később szükségességét belátjuk, akkor mindjárt hajlamosabbak vagyunk objektívebb szemmel tekinteni a Baigent által tárgyaltakat, s ha kissé kibújunk a kétezer éves keresztény (kultur)szerepből, feltárul előttünk a történelmi tér, megszabadítva a később rárakódott-ráerőszakolt magyarázatoktól.
Hogy csak a legegyszerűbb - és legpopulárisabb - kérdést, Jézus és Mária Magdolna házasságát említsük, lehetséges volt ez? A szerző mindenesetre - s ez a válasz jellemző a könyv egészére - azt feleli: döntő bizonyítéka nincs rá, de ellene sincs... Látszólag tehát eldöntetlen a kérdés. Ez az állítás blaszfémia lehet a keresztények szemében - vetik a szerző szemére. Amire a válasz: a vád teljesen irreleváns a történelmi Jézus viszonylatában, aki jóval azelőtt élt, hogy a teológusok elméletet kezdtek fabrikálni róla. A vallási dogma következtében pedig elfeledjük a magától értetődőt: Jézus zsidó volt, s ezzel nem mondunk mást - érvel Baigent -, mint hogy egy zsidó férfi megházasodik és gyermeke lesz. Ami ráadásul teljes mértékben összhangban van a héber Szentírásban, azaz az Ótestamentumban foglaltakkal.
Baigent tehát több mint négyszáz oldalt szentel meggyőződése igazolására: a történelmi Jézus nem lehet azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tálal elénk.
Ám a bizonyítás nem annyira könnyű, mint ennek belátása: Baigent tényei kelnek birokra hitbeli dogmákkal. Jézus házasságának kérdése csak egyike azon kételyek sorának, amely kételyekre legalábbis egyik oldal sem tud egyértelműen bizonyító érveket felsorakoztatni. S e nehézséghez, hajlamosak vagyunk hinni a szerzőnek, közrejátszhat az is, hogy az évszázadokon át kiépülő, s hatalmát dogmákkal megalapozó-erősítő egyházi struktúra sok, neki ellentmondó írásos emléket eltüntetett, ha nem is fizikai létében, de a vatikáni archívumok mélyén.
Nem kívánjuk itt részletesen ismertetni a felmerülő, szellemileg is izgalmas kalandot kínáló feltételezéseket, amelyeket a szerző azért igen nagy hely-, kor- és Biblia-ismeretanyaggal ír körül, hiszen ha ezt tennénk, leközölhetnénk a kötet teljes szövegét. Csak néhányat említhetünk meg:
Jézus, aki maga is zelótának - a rómaiak ellen fellépő radikális irányzat tagja - indult, elutasította a rá osztott politikai szerepet, amikor elfogadta, hogy a zsidóknak adózniuk kell Rómának - ez az információ teljesen új megvilágításba helyezi Jézus mint a Messiás alakját, akinek eljövetelét a zsidó nép a jóslatokra tekintettel annyira várta.
Továbbá: nincs bizonyíték rá, hogy Jézus a kereszten halt volna meg, sőt, ami bizonyíték fellelhető, ennek ellenkezőjét támasztja alá, annyira, hogy némely forrás szerint 45-ben még élt. De ha így van, hogyan támadhatott fel, s mi lesz így isteni mivoltával? Mi lesz így a Szentháromsággal? Arra sincs bizonyíték, hogy igényt tartott volna rá, hogy Istenként imádják, sőt ellenkezőleg.
Baigent megpróbálja felderíteni Jézus ifjúkorának helyszíneit, amelyről semmit nem tudunk, s amelyre a vatikáni hierarchiától sem kapunk választ. Arra jut, hogy valószínűleg nem Galileában, inkább Egyiptomban, egy a palesztinainál sokszínűbb zsidó közösségben tanult, s az ott elsajátítottak - többek között az egyiptomi misztikus gondolkodás - lényegesen befolyásolták nézeteit, amelyek, ha mindez igaz, s nincs ellene több érv, mint mellette, lényegesen ellentmondanak az évszázadokkal később intézményesített egyház által állítottaknak. Mint ahogy semmi sem támasztja alá, hogy Jézus valaha is új vallást akart alapítani, nem is szólva arról, hogy másokat szavai és mondásai hivatalos összegyűjtésére bátorított volna.
Baigent nagyon mérges az egyházi hierarchiára, amiért a történelmi Jézus alakját negligálta, s helyette a hierarchia érdekeinek megfelelő teológiai Jézust állította. Egy a zsidó Bibliában, az Ószövetségben megjövendölt Messiás szerepében, konkrét politikai helyzetben érkező prédikátor helyébe Isten fiát ültette. Ez több évszázados folyamat volt, s a cél érdekében mindenre hajlandó volt. Baigent azt állítja, a Vatikán mai Hittani Kongregációja egyenes ági leszármazottja az Inkvizíciónak, amely évszázadokon át tűzzel-vassal erősítette a teológiai Jézus-képet. Sőt a Kongregáció maga az Inkvizíció, amely mindent elkövet, hogy a dogmától eltérő, vagy azt cáfolni látszó iratot agyonhallgasson. Nem kevés állítás: Ratzinger bíboros, akit XVI. Benedek néven 2005-ben pápává választottak, hosszú évekig állt a Hittani Kongregáció élén, s úgy ismert, mint konzervatívan merev gondolkodó.
S itt már igencsak viharos vizekre evezünk. Kezdjük szimatolni: a történelmi és teológiai Jézus éles megkülönböztetésének gondolata micsoda vihart képes kavarni, ha végiggondoljuk a belőle következőket, hát beleborzonghatunk. Az egyház szemében akár eretnekség is lehetne mindez, súlyos következményekkel, ha nem a XXI. század elején élnénk. De mivel itt élünk, hát legfeljebb az egyházi elhallgatás lesz a sorsa e gondolatnak, s főként ami ezen alaptételből következik-következhet. A katolikus egyház mint hierarchia helyét-szerepét kellene ezek után újragondolnunk a történelemben.
Diktatúrára hajlók érvrendszerének állandó eleme, ha valamit eltitkolnak a nyilvánosság elől, hogy az emberek nem érettek még a valóság minden elemének megismerésére. Könyve végén Michael Baigent a perzsa szúfit, az egyik legismertebb misztikus költőt, Dzselaluddin Rúmit - más átírásban: Dzsalál al-Dín Rúmí (1207-1273) - idézi, aki imigyen kiáltott rá hallgatóira: "Korsószám a forrásvíz már nem elegendő. Vigyetek minket le a folyóhoz!" Aztán hozzáteszi: jogunk van ahhoz, hogy a folyóból igyunk. A szabadságot senki tőlünk meg nem tagadhatja.
Bármi legyen Baigent könyvének valóságtartalma, fogadtatása, utóélete, ebben egyetérthetünk vele, s Rúmival.
” Mert ha a Jezusrol megemlekezo irasok nem, akkor ennyi erovel az egesz tortenelem hitelesege megkerdojelezheto Nagy Sandortol Roman keresztul a Matyas kiralyunkig.” Tetszetősen hangzik, csak ott sántít, hogy a történettudomány által igazolt személyekről kivétel nélkül léteznek velük egyidős feljegyzések, amelyek a történészek számára hitelesek. Jézusról ezzel szemben csak évszázadokkal későbbi írásos anyagok vannak, illetve az egyidejű (bár ez is kétséges), feljegyzéseket apokrifnak (azaz nem hitelesnek, el nem fogadottnak) bélyegezte az a grémium, amelyet talán a Vatikán elődjének lehet tekinteni. A többi, amit írtál, az kb. úgy foglalható össze röviden: „Ha nem lett volna, akkor is ki kellett volna találni!” és ebben tökéletesen igazat adok neked. Pontosabban: annyi megszorítással, hogy ezt a lélektani hivatást Jézus személyén illetve tanításain kívül is – tovább megyek – az egész kereszténységen, sőt bármilyen valláson kívül is még nagyon sok minden más is betölthetné illetve betölthette volna! Hogy mégis Jézus lett az – persze nem véletlen. A katolicizmust az egyház tette azzá ami. Kérdeznék valamit, amin talán el lehetne gondolkodni: az a pompa gazdagság és – mondjuk ki! – hatalom, amit akár csak egy székesegyház sugároz: vajjon mennyiben cseng össze a Jézus – i tanításokkal és életfilozófiával?
Hát igen. Mindenesetre ahhoz elég a könyv, hogy az emberben kétségeket ébresszen. Nehéz tudományosan kutatni egy történelmi személyt, akinek még a létezése sem fogadható kétséget kizáróan bizonyított tényként.
” Talan eleg lenne onnan, hogyha valaki valamit allit, akkor o bizonyitsa! Ne az legyen a bizonyiteka, hogy az, amit az allitasaval esetleg cafolni akar, az talan nem is ugy van, mert ize es itt johet a rizsa.” Ez az egész azért értelmetlen, mert ha jól megnézed, tulajdonképpen nem állított semmi mást, mint azt, hogy az amit a nicaeai zsinat dogmaként rögzített, annak megtörténtére illetve úgy történtére NINCS BIZONYÍTÉK!, ahogy az ellenkezőjére sincs! Vagyis: mivel nincs bizonyítva, azaz: feltételezés, tehát FELTÉTELEZHETŐ az is, hogy nem úgy, hanem másképpen történt. És ehhez felsorol néhány valóságban létező irásos leletet, amelyek az ő feltételezéseit VALÓSZÍNŰSÍTIK, szemben azokkal, amelyek másutt, mások feltételezéseit valószínűsítették! Tudományos értelemben vett bizonyítékok sem az egyiket, sem a másikat nem támasztják alá! Mint már írtam: Jézusnak még a létezése sem bizonyított. A mai történettudomány álláspontja az: ha létezett is, valószínűleg nem EGY valóságos személy volt, hanem az újszövetségi Krisztus alakját több tucat önmagát Messiásként hirdető vándor prédikátor alakjából gyúrták össze, 2 – 300 évvel később az egyházi történetírók!
Az lehet, de akinek az anyja zsidó, az maga is zsidó - pont a tradíció szerint, bár alkothatunk egyéni szabályokat, hogy "kivétel az, akinek a neve J-vel kezdődik". A tradíció pont azért tartja számon az anya születését, mert az ő személye meglehetősen biztos pongt. Persze elő lehet venni a szabad identitás választás lehetőségét, de az a multon, a tényeken nem változtat.
Egyébként JK apukája (az Atya) - legalábbis a hit szerint - nem volt se palesztín, se magyar, se semilyen náció, úgyhogy marad az anya származása. Ha pedig mégis a férj az apuka, akkor milyen származású volt József ? Több variációt kegyeleti okokból nem találgatok, de a leg lehetetlenebb variáció esetén is a "félzsidó" fenn áll. Nincs ezzel semmi gond, a történelmi JK-ról van szó, melynek első lépése a születés, a "dzsati" ahogy a hinduk mondanák. Vagy a C lehetőség, hogy más-mást értünk a "származás" szón. Egy istennél ez nem determinál semmit, mert minden körülményből a legjobbat tudja kihozni ... gondolom szándékos megválasztása volt az eseményeknek .. de ez már hit és nem történelem.
” Igy van es ez kell a nepnek a borzongas, ettol vallik valami eladhatova es jo biznissze. Szoval bizonyitekai vannak a csavonak?” Szóval: én úgy tudom: az összes vallás azért vallás (különben tudomány lenne), mert HIT – re nem pedig BIZONYÍTÉKOKRA épül! Tehát kezdhetjük akár azon is, hogy még az említett személy LÉTEZÉSÉRE sincs megdönthetetlen bizonyíték! Hát még az lefektetett dogmáktól eltérő értelmezésekre!!?
(Végül is az a kérdés, Mária zsidó volt-e. Ha igen - márpedig igen -, akkor Jézus is, tekintve, hogy az a zsidó, akinek az anyja is az ... ezt minden goj is tudja:-)
Szóval Baigent a hiteles? Ez az ember, aki sorra adta ki bestsellereit, tudatos hazugságokkal tüzdelve. A holt-tengeri tekercsekről is volt bestsellere, az is tele hazugsággal:
Michael Baigent és Richard Leigh könyve (Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül? Az évszázad vallási botrányának szenzációs története) különösen nagy sikert aratott, ez a könyv mindenekelőtt annak az állításának köszönheti népszerűségét, miszerint a Vatikán a kereszténység megmentése érdekében titkosítja a kumráni tekercseket. Ez az érv itt a topikban is felfedezhető volt, én ehhez a könyvhöz eredeztetem ezt vissza. Ez a könyv ezen kívül horrorképet fest az olvasók előtt a kereszténység keletkezéséről. A könyv némely kiadásának borítóján csodálkozva olvasták a hozzáértők, hogy a szövegek 75%-át nem hozták nyilvánosságra. Közben éppen ennek az ellenkezője felel meg a valóságnak.
Mit sem használt, hogy a tudósok világszerte tiltakoztak ezek ellen a tarthatatlan gyanúsítgatások ellen, a médiák mohón felkapták és a végsőkig kiaknázták az állítólagos vatikáni összeesküvés tézisét.
E művük után azonnal bestsellerré vált a szerzőpár újonnan megjelent könyve: Jézus és az őskeresztények címmel (hasonló fenomenális 'igazságokkal' van megtűzdelve :)
Eisenmann és Thiering könyvei hasonló fajsúlyúak, de ezek mára köztudottak, a médiát és a bestsellereket fogyasztó átlagembert kivéve.
Aki utánanéz mindennek, az azonnal tudja mi az igazság. Ettől függetlenül, akik a hazugságokban akarnak hinni, azok mindig találnak pártfogókat (akik azért hazudnak, mert maguk is hazugságokban hisznek).
Mint ateistának és mint gondolkodónak [:-DDD], ez a minimum, amit gondolok erről a sztoriról, és tudom is. De én mást is gondolok. De az olyan eredeti, hogy azt nem mondom el:-)
Két politikai megjegyzést azért tennék, s mindkettőt az isteni Adytól, verseiből:
1. Ne higgy a papok istenének
2. Kell a szamárság [ezt Ady nem gúnyosan, hanem pozitívan mondta, egyszerre értve alatta a versben lévő jézusi szamarat és az együgyű, naiv hitet valami nemes, szép mítoszban]
Én, noha nem vagyok hívő, de adysta igen, ezért tudok megértő szeretettel viszonyulni a valódi hívő, vagy hinni akaró emberekhez, ezért nem vagyok hajlandó gúnyolni őket. És ugyanakkor, az 1. "miatt" is, klérusaik bírálatát nem tudom megállni.
Szvsz a hívők, még az ilyen demisztifikált történet után is hinni fognak az Istenben, s valahogy Jézusban is. És ez nem baj.
Egészen biztos, hogy szükség van a "történelmi Jézus" képének és körülményeinek a kutatására, és összehasonlítására a krisztusinak nevezett egyházak dogmatikai Jézusával.
- Ön úgy véli, mindannak, amit Jézusról tudni vélünk, a legnagyobb része hazugság?
- Hazugság. Nyilvánvalóan hazugság.
- Ön tehát tulajdonképpen azt kéri, hogy minden keresztény kérdőjelezze meg az alapvető hitét?
- Teljes mértékben.
- Vannak, akik az ön álláspontját eretnekségnek neveznék.
- Remélem is.
A szerző szerint a kép Jézust nem aközben ábrázolja, amikor beviszik a sírbarlangba, hanem amikor kihozzák onnan: Jézus túlélte a keresztre feszítést Kép: Michael Baigent Idézet az MSNBC 2006. április 6-i adásában elhangzott interjúból. A kérdező Sara Jones, az interjúalany Michael Baigent, akinek akkortájt jelent meg The Jesus Papers (Jézus-rejtélyek, Jokerex Kiadó, 2006, főszerkesztő: Laux József) című könyve.
Provokatív párbeszéd.
De ki, mivel, s kit provokál?
Az ember felfalja a négyszáz-valahány oldalt, a végén nagy levegőt vesz, s nem tudja eldönteni: elhiggye-e a szerző egyetlen szavát is? Mert az 1948-ban Új-Zélandon született, szigorú katolikus családban nevelkedett, 1976-tól Angliában élő író, Michael Baigent igen nagy tájékozottságot mutat az Ószövetség és az Újszövetség témakörében, számtalan korabeli és később kelt evangéliumot, iratot, tanulmányt ismer és idéz, vet össze, tényeket sorol és állít szembe egymással, de az immár kétezer éve belénk ívódott keresztény kultúrkör ösztönösen megkérdőjelezteti velünk mindazt, amit olvasunk. Vagy mégsem? Baigent hihetetlen tehetséggel eléri, hogy olvasója legalábbis választ vár a kérdéseire, amelyeket a szerző elültetett benne. Ám aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, a felvetett problémákra egyelőre hiába várjuk a cáfolatot vagy a megerősítést.
Baigent két magyarul is megjelent kötete (Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül?, Szent vér, szent grál) kavarta eddig a legnagyobb vihart. Az utóbbin még 1982-ben egy élő televíziós vitában egymásnak estek a birminghami püspökkel, aztán több mint húsz évvel később, szerzőtársával, Richard Leigh-vel beperelték Dan Brownt, aki szerintük - sokak szerint - a Szent vér, szent grál alapján vitte sikerre a Da Vinci- kódot. Akármi legyen is az igazság, Baigent is elismeri: a Jézus körüli rejtélyek feloldásához mindenekelőtt a nyilvánosság figyelme kell, s ennek felkeltéséhez Dan Brown fikciója igencsak hozzájárult.
De térjünk vissza a két könyvhöz és a viharhoz, annál is inkább, mert a Jézus-rejtélyekben - új ismeretekkel gazdagodva - mindkettő lényege feltűnik. A első kötet a holt-tengeri tekercsekről szól, arról az erőfeszítésről, amellyel a katolikus egyház eltitkolni szándékszik a tekercsek valódi tartalmát, a második pedig igyekszik a tudatunkba ültetni a hipotézist: Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, s leszármazottjai is voltak.
Még mielőtt itt abbahagyják az olvasást, igyekezzünk tisztázni: nem a Dan Brown-i fikcióról van szó, hanem egy tudós gondolkodásáról, ismert és kevésbé ismert ó- és újszövetségi tények, nagyon sok egyéb forrásmunka összevetéséről. S az ezekből logikusan megfogalmazható megannyi következtetés, hát, ha nem is egyértelmű bizonyításáról, de legalábbis lehetséges voltának felvetéséről.
A szerző alaptétele, amin egész gondolkodása, megközelítése nyugszik, könnyen belátható és igazolható: a történelmi Jézus nem azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tár elénk. Baigent Jézust úgy állítja elénk, mint korának zsidó prédikátorát, akinek isteni mivoltát aztán 325-ben, tehát megfeszítése után majd 300 évvel a Konstantin római császár által összehívott nicaeai zsinat szavazta dogmává (217:3 arányban).
Baigent nagyon szigorúan ítéli meg a katolikus egyházat, amiért két évezred alatt saját hatalma erősítése érdekében dogmát faragott Jézusból, s a tanítványok evangéliumait e célnak szigorúan alárendelve csonkította, válogatta a Szentírássá. Végleg el akarván takarni a történelmi Jézus alakját és korát, azt az ókori világot, amelyben - mint a szerző által idézett Bart Ehrman, az észak-amerikai Chapel Hill egyetemének vallástörténész professzora az USA Today-ben írja - "a kereszténység a mainál jóval sokszínűbb volt. Az Újtestamentum néven ismertté vált standard hitbuzgalmi szövegek csak a későbbi században váltak a keresztény hit alapjaivá. Soktucatnyi alternatív evangélium és más forrás veszett el eközben".
Mindez a szemlélet persze azután erősödött meg, hogy 2006 tavaszán közzétették a titkos régiségpiacról előkerült Judás evangéliumát, aminek ismerete alapján a már idézett Ehrman azt írja: abban a korban minden csoport azt állította magáról, ő hordozza Jézus igazi üzenetét, de... "csupán az egyik, a kereszténységért versengő csoportnak sikerült a többi fölé kerekednie. Ez a csoport sokkal több betérővel dicsekedhetett, így a versenytársakat sikerült marginalizálnia. Ez a csoport határozta el, milyen legyen az Egyház szervezeti struktúrája. Ez határozta el, mik legyenek a keresztények credói... Ez a csoport ťortodoxŤ lett, és abban a pillanatban, amikor véglegesnek tekinthette a többiek felett aratott győzelmet, újraírta a történelmet - azt állítva, mindig is az övé volt a többségi vélemény a kereszténységen belül, hogy mindig is az ő véleménye volt azonos az apostoli egyházak és az apostolok véleményével, s hogy gyökerei egyenest a jézusi tanításokig nyúlnak vissza".
Baigent már befejezte a Jézus-rejtélyeket, így csak az Utóiratban szentelhet figyelmet Júdás fellelt evangéliumának. Ám bizonyos: az abban foglalt tanítások alátámasztják a Jézus-rejtélyekben leírtakat, felülírják az egyház eddigi tanításait Júdás szerepéről, s emiatt immár nyilvános egyházi kommentálásuk sem halogatható sokáig, mint ahogy a Jézus-rejtélyekben foglaltak sem mellőzhetőek. Bár, ami azt illeti, ezek a kommentárok nem túl nagyszámúak. A londoni Times Monsignor Giovanni D'Ercole-t idézi, aki arra a veszedelemre figyelmeztet, "amit, apokrif írásokra hivatkozva Júdás újraértékelése és az evangéliumi beszámolók besározása jelent, amely csak zavart kelthet a hívők körében".
Azért idéztük fel ennyire részletesen Baigent alaptételét, amelyen egész munkássága nyugszik, azaz a történelmi és a teológiai Jézus éles megkülönbözetését, mert ha ennek lehetőségét, később szükségességét belátjuk, akkor mindjárt hajlamosabbak vagyunk objektívebb szemmel tekinteni a Baigent által tárgyaltakat, s ha kissé kibújunk a kétezer éves keresztény (kultur)szerepből, feltárul előttünk a történelmi tér, megszabadítva a később rárakódott-ráerőszakolt magyarázatoktól.
Hogy csak a legegyszerűbb - és legpopulárisabb - kérdést, Jézus és Mária Magdolna házasságát említsük, lehetséges volt ez? A szerző mindenesetre - s ez a válasz jellemző a könyv egészére - azt feleli: döntő bizonyítéka nincs rá, de ellene sincs... Látszólag tehát eldöntetlen a kérdés. Ez az állítás blaszfémia lehet a keresztények szemében - vetik a szerző szemére. Amire a válasz: a vád teljesen irreleváns a történelmi Jézus viszonylatában, aki jóval azelőtt élt, hogy a teológusok elméletet kezdtek fabrikálni róla. A vallási dogma következtében pedig elfeledjük a magától értetődőt: Jézus zsidó volt, s ezzel nem mondunk mást - érvel Baigent -, mint hogy egy zsidó férfi megházasodik és gyermeke lesz. Ami ráadásul teljes mértékben összhangban van a héber Szentírásban, azaz az Ótestamentumban foglaltakkal.
Baigent tehát több mint négyszáz oldalt szentel meggyőződése igazolására: a történelmi Jézus nem lehet azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tálal elénk.
Ám a bizonyítás nem annyira könnyű, mint ennek belátása: Baigent tényei kelnek birokra hitbeli dogmákkal. Jézus házasságának kérdése csak egyike azon kételyek sorának, amely kételyekre legalábbis egyik oldal sem tud egyértelműen bizonyító érveket felsorakoztatni. S e nehézséghez, hajlamosak vagyunk hinni a szerzőnek, közrejátszhat az is, hogy az évszázadokon át kiépülő, s hatalmát dogmákkal megalapozó-erősítő egyházi struktúra sok, neki ellentmondó írásos emléket eltüntetett, ha nem is fizikai létében, de a vatikáni archívumok mélyén.
Nem kívánjuk itt részletesen ismertetni a felmerülő, szellemileg is izgalmas kalandot kínáló feltételezéseket, amelyeket a szerző azért igen nagy hely-, kor- és Biblia-ismeretanyaggal ír körül, hiszen ha ezt tennénk, leközölhetnénk a kötet teljes szövegét. Csak néhányat említhetünk meg:
Jézus, aki maga is zelótának - a rómaiak ellen fellépő radikális irányzat tagja - indult, elutasította a rá osztott politikai szerepet, amikor elfogadta, hogy a zsidóknak adózniuk kell Rómának - ez az információ teljesen új megvilágításba helyezi Jézus mint a Messiás alakját, akinek eljövetelét a zsidó nép a jóslatokra tekintettel annyira várta.
Továbbá: nincs bizonyíték rá, hogy Jézus a kereszten halt volna meg, sőt, ami bizonyíték fellelhető, ennek ellenkezőjét támasztja alá, annyira, hogy némely forrás szerint 45-ben még élt. De ha így van, hogyan támadhatott fel, s mi lesz így isteni mivoltával? Mi lesz így a Szentháromsággal? Arra sincs bizonyíték, hogy igényt tartott volna rá, hogy Istenként imádják, sőt ellenkezőleg.
Baigent megpróbálja felderíteni Jézus ifjúkorának helyszíneit, amelyről semmit nem tudunk, s amelyre a vatikáni hierarchiától sem kapunk választ. Arra jut, hogy valószínűleg nem Galileában, inkább Egyiptomban, egy a palesztinainál sokszínűbb zsidó közösségben tanult, s az ott elsajátítottak - többek között az egyiptomi misztikus gondolkodás - lényegesen befolyásolták nézeteit, amelyek, ha mindez igaz, s nincs ellene több érv, mint mellette, lényegesen ellentmondanak az évszázadokkal később intézményesített egyház által állítottaknak. Mint ahogy semmi sem támasztja alá, hogy Jézus valaha is új vallást akart alapítani, nem is szólva arról, hogy másokat szavai és mondásai hivatalos összegyűjtésére bátorított volna.
Baigent nagyon mérges az egyházi hierarchiára, amiért a történelmi Jézus alakját negligálta, s helyette a hierarchia érdekeinek megfelelő teológiai Jézust állította. Egy a zsidó Bibliában, az Ószövetségben megjövendölt Messiás szerepében, konkrét politikai helyzetben érkező prédikátor helyébe Isten fiát ültette. Ez több évszázados folyamat volt, s a cél érdekében mindenre hajlandó volt. Baigent azt állítja, a Vatikán mai Hittani Kongregációja egyenes ági leszármazottja az Inkvizíciónak, amely évszázadokon át tűzzel-vassal erősítette a teológiai Jézus-képet. Sőt a Kongregáció maga az Inkvizíció, amely mindent elkövet, hogy a dogmától eltérő, vagy azt cáfolni látszó iratot agyonhallgasson. Nem kevés állítás: Ratzinger bíboros, akit XVI. Benedek néven 2005-ben pápává választottak, hosszú évekig állt a Hittani Kongregáció élén, s úgy ismert, mint konzervatívan merev gondolkodó.
S itt már igencsak viharos vizekre evezünk. Kezdjük szimatolni: a történelmi és teológiai Jézus éles megkülönböztetésének gondolata micsoda vihart képes kavarni, ha végiggondoljuk a belőle következőket, hát beleborzonghatunk. Az egyház szemében akár eretnekség is lehetne mindez, súlyos következményekkel, ha nem a XXI. század elején élnénk. De mivel itt élünk, hát legfeljebb az egyházi elhallgatás lesz a sorsa e gondolatnak, s főként ami ezen alaptételből következik-következhet. A katolikus egyház mint hierarchia helyét-szerepét kellene ezek után újragondolnunk a történelemben.
Diktatúrára hajlók érvrendszerének állandó eleme, ha valamit eltitkolnak a nyilvánosság elől, hogy az emberek nem érettek még a valóság minden elemének megismerésére. Könyve végén Michael Baigent a perzsa szúfit, az egyik legismertebb misztikus költőt, Dzselaluddin Rúmit - más átírásban: Dzsalál al-Dín Rúmí (1207-1273) - idézi, aki imigyen kiáltott rá hallgatóira: "Korsószám a forrásvíz már nem elegendő. Vigyetek minket le a folyóhoz!" Aztán hozzáteszi: jogunk van ahhoz, hogy a folyóból igyunk. A szabadságot senki tőlünk meg nem tagadhatja.
Bármi legyen Baigent könyvének valóságtartalma, fogadtatása, utóélete, ebben egyetérthetünk vele, s Rúmival.
