"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
A holdsugaras hideg éjszakában, Mint egy fehérlő, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nőttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta őket senki sem.
És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán.
Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok… Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton – olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, – örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal, keserüszagu mirrhámmal, kenném véres lábadat.
A városnak azon a részén voltak az örömtanyák és a mulatóhelyek. Csapszékek, csempészlebujok, gyilkos sikátorai a bűnnek. Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár.
De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete. Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Őa remete, és remeték mindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék között, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövifecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben nehány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan temetőnek. Nehány sovány macska is él még ott. És a remete.
Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat között, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat. Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a saját házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön. – Károsult? – kérdezte szánalommal, és pénzt kutatott a zsebében, amivel megnyugtathatta volna a lelkiismeretét. – Igen – felelte az ember a kövön –, károsult vagyok. – Melyik ház volt a magáé? – Az egész világ az én házam volt. – Mi volt a foglalkozása? – Szeretet az emberek között. És béke. De ma nem kell béke az embereknek, mert akkor le kellene vessék az egyenruhákat. "Bolond" – gondolta a katona, és gyorsan tovább ment. A második ember, aki rátalált, egy rendőr volt. – Kicsoda ön, és mit keres itt? – Ember vagyok és várok. – Mire vár? – Hogy újra szólhassak az embereknek a jogról. Ma csak a jogtalanság érdekli őket. A rendőr este jelentette fölötteseinek, hogy a romok között egy bolondot talált, de nem közveszélyes. A harmadik egy újságíró volt. Olcsó szenzációt szimatolt, és jegyzőfüzettel a kezében kereste föl a romok között élőembert. – Ön remete? – Lehetséges. Igen, lehetséges, hogy az vagyok. – És mi volt azelőtt? – Azelőtt? Voltam Dante és voltam Shakespeare. Voltam Voltaire, Goethe, Madách… Voltam Szókratész is… Az újságíró idegesen zsebre vágta a jegyzőkönyvét és sietve odébb állt. – Ne lépjen a csigáimra! – szólt utána figyelmeztetőleg a remete. – Azoknak talán még sürgősebb az útjok, mint önnek. Le kell rakják a tojásaikat, mert holnap eső lesz, és eső után a kis csigák kibújhatnak a tojásból. Később jött még egy ember a városból, egy gondtelt polgár. A mulató romjait kereste, mely valamikor az övé volt, és sok pénzt jövedelmezett. Ott találta a remetét a köveken üldögélve. Ránézett és sóhajtott. – Életem romjain ül. – Köveken ülök – felelte a remete. – De azok a kövek valamikor az életemet jelentették. – Akkor tévedésen épült az élete. A polgár elgondolkozva nézett rá. – Miből él itt? – Isten kegyelméből. – Abból is lehet élni? – Csak abból lehet. Aztán többet nem ment arra senki. Az emberek elkerülik a romokat. Így nevezik őket: a halott város. És azt hiszik, hogy halott ott minden. Puszta sivatagja a múltnak. Temető, amit el kell felejteni. Csak a remete üldögél türelmesen pincéje előtt a köveken. Mert ő látja a csírákat mozdulni a törmelék alatt, látja a madarakat, ahogy a romok árnyékában fészküket építik. És ő tudja: mulandó minden. Kő, vas, színes cégtábla, piros lámpások, egyenruhák, győzelmek és leverettetések. Csak egy örök: az élet.
Az idegen ott lakott a város végén, az utolsó barakkban. Rozoga deszkabódéja előtt ott haladt el az út. Gépkocsik dübörögtek rajta, lovak patkója csattogott, gyalogjárók siettek ismeretlen célok felé. Olyan volt az út, mint egy lázas, szürke folyam. S mellette a deszkabódé, mint egy gazdátlan hajóroncs, amit partra vetett valamikor a víz. S most ott hever, kívül az életen, és kívül az időn, s éjszakánként az elmúlás támaszkodik hozzá, mikor megolvassa a tovasietők lábnyomát. Ott lakott az idegen. A szürke deszkafal s az útszéli sánc között maradt nehány lábnyi hely, azt fölásta még az őszön, s mikor a tavasz fölszárította a rögöket, s a föld illatát látni lehetett, ahogy ott remegett a langyos levegőben, beültette azt a kis darab eleven földet messziről hozott gumókkal, ismeretlen virágok magjaival, s az emberek, akik sietve haladtak el az úton, csodálkozva látták a rozoga bódé előtt ég felé szökkenni karcsú növények szárát, soha nem látott színű virágokat, egy talpalatnyi folt különös, idegen életet. Egy délután – úgy május vége lehetett – ott állt az idegen a rozoga deszkafalnak támaszkodva. Szemével végigsimogatta a virágokat, és arra gondolt: gumóikat még otthoni föld hízlalta, otthoni napfény érlelte magjukat, de most el fognak pusztulni, nyom nélkül és magtalanul az idegen földben, mert színes nyelvöket nem érti senki. Ahogy ott állt kókadtan és szomorúan, egyszerre csak meglátott egy sárga pillangót a virágok fölött. "Hazai pillangó! – ömlött keresztül szívén a meleg. – Sárga tavaszi pillangó! Hát idáig jöttél utánam? Hát megtaláltál itt is?" És eszébe jutott az otthoni ház és az otthoni kert és az otthoni május sok-sok drága pillangója, és a szeme megtelt könnyel. Ugyanakkor egy kopott, öreg házaspár sétált ki a városból, fölkeresni a mezőkön a régi tavaszt, s mert nem bírta már tovább a lábok, leültek az út gyepes martjára, éppen a deszkabódéval szemben. Fáradtak voltak, és szomorúak, mert bár az ő nyelvükön beszélt a város, mégsem tudott otthonuk lenni, s a tavasz, ami körülöttük zsongott, nem az ő tavaszuk volt már, nem az a régi tavasz. Tört fényű szemeikkel pislogva nézték a zöld vetéseket, az útszéli fákat, s tekintetük megakadt a kis virágoskerten a bódé előtt. – Nézd csak – mondta az öregember –, milyen furcsa virágok! – Sohasem láttam ilyeneket – csóválta meg fejét az anyóka. – Idegen virágok. Az ember ott mellettük is idegen kell legyen. Sok idegen van ma mindenütt. És akkor meglátták a sárga pillangót az idegen virágokon. – Nézd! Nézd! – mondották lelkendezve egymásnak, és apró kis kacagások bugyborékoltak ki fogatlan szájukon. – A pomerni pillangó! A mi pillangónk! Hogy is jöhetett el ilyen messzire! Szép, szép hazai pillangó! És a tavasz egyszerre tavasszá lett körülöttük, s az emlékezések súlya könnyeket préselt ki a szívükből. De ugyanakkor egy városbeli gyáros robogott el arra az autóján, zavaros gondoktól kábult fejjel, és nem látott meg semmit a tavaszból, csak a szürke úttestet látta maga előtt, mely közelebb viszi az ismeretlen célhoz. De mellette ült a felesége, és az asszony egyszerre csak kinyújtotta a kezét, és kacagva kiáltotta: – Heinz, nézd! A sárga pillangó! Ott, ott! – A fék csikorgott, a gyáros megállította az autót. – Emlékszel – mondta az asszony lágy és kissé fátyolos hangon –, mikor gyerekek voltunk, ez itt még mind rét volt. Ide jártunk ki játszani. Mennyi ilyen sárga pillangó volt itt akkor! Nézd, Heinz, ez az egy még megmaradt belőlük!…
Ültek a nagy, poros gépkocsiban, és nem látták sem az ócska deszkabódét, sem a szomorú idegen embert a bódé mellett, sem a két öreget az út szélén, csak egy sárga pillangót láttak, és a sárga pillangó mögött egy régi, virágos rétet nevető gyermekekkel. Két kerékpár jött suhanva az útszélen. Egy fiú és egy leány. – Nézd csak! – kiáltott föl a leány. – Az első sárga pillangó! Megjött a tavasz!
Abban a pillanatban a pillangó lebbent egyet játékosan a virágok fölött, és szállni kezdett fölfele. Magosra, egyre magosabbra, bele az illatos, tiszta májusi levegő kék végtelenjébe. S könnyű, sárga szárnyán hét szempár sugarát vitte magával, hét szempár sugarán át hét emberi szív meleg dobbanását, föl a magosba, talán az Úristenhez éppen.
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dúdolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos eső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
A szép őszi estében valami titokzatos és megható varázs van. A fák rikító, szilaj színei, a harsányrőt lomb a halk hervadásban, a komorodó, fáradt föld felett a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, a le-lecsapó borzongó szelek, melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt élet szelíd mosolya, búcsúfénye - az, amit embernél úgy nevezünk, hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve, Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búcsú-csókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szívünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.
Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep, De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg, Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalálon: Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.
"– Mi ez, amit érzek? – Jó? – Csodálatos! – Akkor őrizd, mint egy kincset! Szíved legeldugottabb széfjébe zárd el, vigyázd! Majd később is tegyél hozzá hasonló pillanatokat, jól jön, mikor padlón van az ember. Olyankor előveheted, nézegetve felidéződnek ezek a pillanatok, és akkor örülsz majd, milyen sokszor voltál boldog. – Ez a boldogság? – Nem szeretnéd, hogy elmúljék, ez a pillanat tartson örökké, semmi sem hiányzik az életedből, lebegsz a semmiben, és nem érdekel a múlt, a jövő? – Pontosan! Te is érzed? A lány bólintott. A férfi magához húzta, átölelte egy hatalmas sóhajjal. Így álltak a leszálló estében, sokáig, némán. – Szeretlek – lehelte a férfi. – Igen, tudom – válaszolt a lány, de nem mozdultak. Aztán a férfi felemelte a lány arcát, a tekintetét kereste. – Te sírsz? – Jól esik. – Te?... – Aha… – felelt a lány a ki nem mondott kérdésre. – Ez lenne a szerelem? – Tudom én? Nem mindegy, hogy mi a neve, ha jó? – Igaz. Nagyon jó."
Ma a madáretetőre szállt egy madár de nem evett. A madaraskönyv csonttollúnak tudta, de szerintem anyám lelke volt. És most azért jött nappal, Hogy lássam tarka, szép tollazatát, mellyel azt jelenti: jó érzi magát odaát.
virágok csókjaitól megszédült a nyár hiába könnyeztek a felhők minden délután tántorogva billegett a dinnyeföldeken át nyomában az ősz kezében egy aranykosár összeszedte a nyár széthullajtott kincseit leült mellém a padra vállamra tette kezét magához ölelt mint jó barát míg alkonyt szőtt körénk a fáradt délután
Nagy, sötét felhők fitogtatták a hatalmukat, úgy gondolták, hogy meg tudják hódítani az egész égboltot. A vastag fergeteg valóban úgy eltakarta a Napot, hogy az csak nagy erőfeszítések árán tudott némi világosságot adni a Földnek. Kísérteties, mégis fenséges magabiztossággal hömpölygött. Za, a kicsiny fecske úgy érezte, elveszett, nem jut el a fiókáihoz, a biztonságos kis fészkükbe. Minden erejét összeszedve, megfeszítve kicsiny szárnyait, küzdött. Sok vihart élt már ő át, de ebben volt valami végzetes. Szinte a Gonoszt látta benne, aki azért jött, hogy őt most megtörje, összezúzza és elveszítse. A nagy fekete, lázadó felhőóriás, mintha megérezte volna, megvillantotta félelmetesen gigászi nyilait és fülsüketítő dörgéssel, morgással akarta nyomatékosítani fölényét. Za kifeszítette a szárnyait, átadva magát a viharnak. – Istenem, segíts haza! – sóhajtott fel. A szél ölébe kapta és vitte-vitte egyre feljebb, aztán elengedte, hogy kődarabként hulljon a mélybe. A kismadár engedte, hogy dobálja a vihar, csak néha avatkozott be, hogy elkerülje a katasztrófákat. Egyik küzdelmes manővere alkalmával vette észre: Sa is hasonlóan küszködik. Jólesett neki, hogy nem kell magányosan hadakoznia, ráadásul nagyon eredményesen egészítették ki egymást, már nem is érezték reménytelennek a helyzetüket. Aztán csendesedett a vihar, még csapkodta a villámait, de megunta a dúlást; már távozóban volt. Egymás szárnyörvényeiben suhanva a két madár egy biztonságos ághoz érkezett. Ideje is volt megpihenniük, mert az erejük végéhez közeledtek. Pihegve mosolyogtak egymásra: – Megúsztuk! – mondták szinte egyszerre. Megrázták vizes tollaikat, és kiterjesztett szárnyaikat száríttatták a kacsintgató Nappal. A Nap meg akarta jutalmazni őket, telerakta nedves testüket kicsiny aranyérmekkel. Észre sem vették, hogy szárnyukat összeérintve ölelik egymást. A bőkezű Nap, ha már így belejött a jutalomosztásba, csillogó gyöngyökkel rakta tele a fák ágait és leveleit. Megigézve adták át magukat a varázslatnak, nevetve ölelték egyre szorosabban egymást. Úgy látszik, a Napot jókedvre derítették, rájuk kacsintott egy nagyot, aztán játékosan kibontotta hatalmas palástját; szikrákat, csillagokat szórt a nem is olyan régen még zord tájra. A két madár egymás felett átrebbenve vette át a Nap pajkos örömét. Kacagtak, táncoltak, csicseregve szórakoztatták a gáláns Napot. A Nap hunyorogva nevetett rajtuk. Aztán gondolt egyet, lekapta hatalmas palástját és eldobta, az nagyot lebbent, és egy gyönyörűséges szivárványt terített az égboltra. A két madár abbahagyta a játékot, ámulattal figyelte a csodát. – Gyönyörű! – mondta Za. – Igen, káprázatos! – hagyta helyben Sa Za csodálatát. – Menjünk, nézzük meg! – kérlelte Sa. – Bolond vagy! Azt nem lehet! – kacagott Za. – Ki mondta, hogy nem lehet? – Mindenki! – De mi nem vagyunk akárkik. Mi különlegesek vagyunk. – Azok vagyunk, de ami lehetetlen, az lehetetlen. – Én hiszek a csodákban. Te nem? – Hát… nem is tudom. – Gyere velem! – kérlelte újra. – El sem hiszem, hogy ilyen bolond vagyok! – mondta Za. – Indulhatunk? A két madár szinte egyszerre rúgta el magát a védelmező águkról, és szélsebesen hasították a levegőt. A Nap még utánunk nézett, és hamiskásan megmosolyogta őket. Za és Sa élvezték a száguldást; szárnyaltak, olyan vidám örömmel, mintha most szabadultak volna a madarász tőréből. Szépséges céljuk volt, és ez felvillanyozta őket. Fáradtságnak nyomát sem érezték. Csodálatos tájak felett repültek át. Egyik helyen nagy, hullámzó búzatáblák biztatták őket; aztán hatalmas, égig érő fák helyeselték bólogatva odaadásukat; majd kicsiny csobogó patak csapkodott ütemet számukra; ezt követően tarka rét terített nekik puha szőnyeget; ők pedig szárnyaik megrebbentésével köszönték meg a biztatást. Már nagyon-nagyon messze jártak. Za néha aggódva visszanézett. „Vissza kellene fordulni!” – gondolta, de aztán újra magával ragadta Sa lelkesedése, és csak a célt látta maga előtt. Sa is néha elbizonytalanodott, de akarta a csodát, habár már-már kezdett meginogni. – A földi életben nincs ilyen – mondogatta Za –, hogy a valaki elérje a szivárványt. Ilyen csak a mesében létezik, a valóságban ilyen nincs. Sa ilyenkor a szemébe nézett, kedvesen megsimogatta a fejecskéjét: – Talán mégis – mondta, de már ő is kezdett lemondani róla. Többször elhatározta, hogy ha a következő órában nem érnek célhoz, akkor tényleg visszafordulnak, de aztán mindig újra éledt benne a remény. Sa éppen elhatározta, hogy visszafordulnak, amikor egy pillanat alatt vált színessé körülöttük a világ. Piros, kék, sárga, zöld színű és számlálhatatlan árnyalatú ködbe érkeztek. Sa ámulva nézte, amit Zát különböző színek kapják az ölükbe és játszadoznak vele, mint a kisgyerekek az üveggolyóval. Za is gyönyörködve figyelte, hogyan játszanak a színek Sa szemében. Úsztak a csodálatos tarkaságban, úsztak a boldogságban. Tudták, hogy a szivárványba érkeztek. Súlytalanná vált a testük, lebegtek ebben a leírhatatlan színkavalkádban. Szárnyukkal takarták, simogatták egymást, megélték, élvezték a csodát. – Ez a csoda mindig ott lesz a szívemben! – mondta Sa. – Hát el lehetne ezt feledni? – kérdezte Za talányosan. Magukba szívtak mindent, amit lehetett. Beleivódott, beleégett a lelkükbe. A Nap már kezdett álmosabban hunyorogni. Tudták, hogy indulniuk kell haza. Jó nagy utat tettek meg, amikor szinte egyszerre fordultak hátra. A szivárvány még ott volt, de már nem tündökölt olyan csodálatosan. – Ott voltunk! – lelkendezett Sa. – Igen! Láttuk a csodát. Köszönöm! – súgta a fülébe Za. – Ugyan, nekem van köszönnivalóm! – súgta vissza Sa. Csőrüket összekoccintva zárták le a beszélgetést, és csendesen útjukra indultak. Aznap este Za a szivárványról mondott mesét a fiókáinak. – Merjetek hinni a csodában! – fejezte be a mesét a már szendergő csöppségeknek.
