Keresés

Részletes keresés

Pannika127 Creative Commons License 2014.11.02 0 0 18745

Szép estét!

 

BAKA ISTVÁN
ŐSZ

Tegnap még puha tenyere a Szélnek
kérges lett mára, a simogatásnak
nem örül senki, – hát dühbe gurul,
és végigpofozza a tájat.

Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között
tarkán cikázott a madárhad,
tarkállik most a lomb, de közte már
nem szállnak, csak az árnyak.

 

Törölt nick Creative Commons License 2014.10.31 0 0 18744

Gondoljunk elhunyt szeretteinkre: http://www.poet.hu/vers/147579

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.26 0 0 18743

Igen, aranyszínű vasárnapunk van...:)

 

* * *

 

Wass Albert:
Sárga pillangó


Az idegen ott lakott a város végén, az utolsó barakkban. Rozoga deszkabódéja előtt ott haladt el az út. Gépkocsik dübörögtek rajta, lovak patkója csattogott, gyalogjárók siettek ismeretlen célok felé. Olyan volt az út, mint egy lázas, szürke folyam. S mellette a deszkabódé, mint egy gazdátlan hajóroncs, amit partra vetett valamikor a víz. S most ott hever, kívül az életen, és kívül az időn, s éjszakánként az elmúlás támaszkodik hozzá, mikor megolvassa a tovasietők lábnyomát.
Ott lakott az idegen. A szürke deszkafal s az útszéli sánc között maradt nehány lábnyi hely, azt fölásta még az őszön, s mikor a tavasz fölszárította a rögöket, s a föld illatát látni lehetett, ahogy ott remegett a langyos levegőben, beültette azt a kis darab eleven földet messziről hozott gumókkal, ismeretlen virágok magjaival, s az emberek, akik sietve haladtak el az úton, csodálkozva látták a rozoga bódé előtt ég felé szökkenni karcsú növények szárát, soha nem látott színű virágokat, egy talpalatnyi folt különös, idegen életet.
Egy délután – úgy május vége lehetett – ott állt az idegen a rozoga deszkafalnak támaszkodva. Szemével végigsimogatta a virágokat, és arra gondolt: gumóikat még otthoni föld hízlalta, otthoni napfény érlelte magjukat, de most el fognak pusztulni, nyom nélkül és magtalanul az idegen földben, mert színes nyelvöket nem érti senki.
Ahogy ott állt kókadtan és szomorúan, egyszerre csak meglátott egy sárga pillangót a virágok fölött.
"Hazai pillangó! – ömlött keresztül szívén a meleg. – Sárga tavaszi pillangó! Hát idáig jöttél utánam? Hát megtaláltál itt is?"
És eszébe jutott az otthoni ház és az otthoni kert és az otthoni május sok-sok drága pillangója, és a szeme megtelt könnyel.
Ugyanakkor egy kopott, öreg házaspár sétált ki a városból, fölkeresni a mezőkön a régi tavaszt, s mert nem bírta már tovább a lábok, leültek az út gyepes martjára, éppen a deszkabódéval szemben. Fáradtak voltak, és szomorúak, mert bár az ő nyelvükön beszélt a város, mégsem tudott otthonuk lenni, s a tavasz, ami körülöttük zsongott, nem az ő tavaszuk volt már, nem az a régi tavasz. Tört fényű szemeikkel pislogva nézték a zöld vetéseket, az útszéli fákat, s tekintetük megakadt a kis virágoskerten a bódé előtt.
– Nézd csak – mondta az öregember –, milyen furcsa virágok!
– Sohasem láttam ilyeneket – csóválta meg fejét az anyóka. – Idegen virágok.
Az ember ott mellettük is idegen kell legyen. Sok idegen van ma mindenütt.
És akkor meglátták a sárga pillangót az idegen virágokon.
– Nézd! Nézd! – mondották lelkendezve egymásnak, és apró kis kacagások bugyborékoltak ki fogatlan szájukon. – A pomerni pillangó! A mi pillangónk! Hogy is jöhetett el ilyen messzire! Szép, szép hazai pillangó!
És a tavasz egyszerre tavasszá lett körülöttük, s az emlékezések súlya könnyeket préselt ki a szívükből.
De ugyanakkor egy városbeli gyáros robogott el arra az autóján, zavaros gondoktól kábult fejjel, és nem látott meg semmit a tavaszból, csak a szürke úttestet látta maga előtt, mely közelebb viszi az ismeretlen célhoz. De mellette ült a felesége, és az asszony egyszerre csak kinyújtotta a kezét, és kacagva kiáltotta:
– Heinz, nézd! A sárga pillangó! Ott, ott! – A fék csikorgott, a gyáros megállította az autót. – Emlékszel – mondta az asszony lágy és kissé fátyolos hangon –, mikor gyerekek voltunk, ez itt még mind rét volt. Ide jártunk ki játszani. Mennyi ilyen sárga pillangó volt itt akkor! Nézd, Heinz, ez az egy még megmaradt belőlük!…

Ültek a nagy, poros gépkocsiban, és nem látták sem az ócska deszkabódét, sem a szomorú idegen embert a bódé mellett, sem a két öreget az út szélén, csak egy sárga pillangót láttak, és a sárga pillangó mögött egy régi, virágos rétet nevető gyermekekkel.
Két kerékpár jött suhanva az útszélen. Egy fiú és egy leány.
– Nézd csak! – kiáltott föl a leány. – Az első sárga pillangó! Megjött a tavasz!

Abban a pillanatban a pillangó lebbent egyet játékosan a virágok fölött, és szállni kezdett fölfele. Magosra, egyre magosabbra, bele az illatos, tiszta májusi levegő kék végtelenjébe. S könnyű, sárga szárnyán hét szempár sugarát vitte magával, hét szempár sugarán át hét emberi szív meleg dobbanását, föl a magosba, talán az Úristenhez éppen.

 

Előzmény: Pannika127 (18742)
Pannika127 Creative Commons License 2014.10.25 0 0 18742

Szép napot mindenkinek!

Végre megmutatta magát a NAP...

 

****

 

EWA LIPSKA

 

 

ŐSZ

 

Nekikezdünk az ősz leírásának.

Pedánsan. Falevélről falevélre.

Színt szín után.

A köd kínját a kereszten.

Szitál felém a hangod.

 

Körénk tekeredik a téma.

A dallam megsárgult zúgása.

A vörhenyes hajnaltól szerelmesen

tésztát főzünk.

 

És újra

forr

a régi pillanat

mint akkor

amikor

forró nyomon üldöztük

a fagyos őszt.

 

 

 

Zsille Gábor fordítása

 

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.23 0 0 18741

Igen, gondoltam, hogy nem véletlen...

Szép estét neked is, Pannika!:)

 

* * *

 

"– De tudod. azt hiszem, a boldogság kulcsa igazából a nevetés. Együtt nevetni valakivel."

(Anna Gavalda)

 


Előzmény: Pannika127 (18740)
Pannika127 Creative Commons License 2014.10.18 0 0 18740

Szép délutánt, Bűvöske!

***

 

Juhász Gyula

Milyen volt... 

 

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

 

 

 

(Ilyen szép kék  szeme volt a páromnak is... Bocs a személyeskedésért)

 

 

Előzmény: Bűvössárkány (18739)
Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.11 0 0 18739

Radnóti Miklós:
Október délután

 

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

 

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dúdolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

 

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

 

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos eső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.11 0 0 18738

Zelk Zoltán:
Október

 

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

 

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

 

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

 

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál
a bátyjára, Novemberre.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.11 0 0 18737

Szép hétvégét, Pannika!

 

* * *

 

Fjodor Tyutcsev:
A szép őszi estében

 

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.


(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Előzmény: Pannika127 (18736)
Pannika127 Creative Commons License 2014.10.09 0 0 18736

Szép estét mindenkinek!

 

Kányádi Sándor

Mint öreg fát az őszi nap

 

mint öreg fát az őszi nap

lemenőben még beragyog

és elköszön a szerelem

 

jöhetnek újabb tavaszok

hajthat még rügyet lombokat

gyümölcsöt többé nem terem

 

felejtgeti a titkokat

miket senki sem tudhatott

őrajta kívül senki sem

 

fészke is üresen maradt

elhagyták kiket ringatott

üresen ing-leng üresen

 

de boldogan föl-fölsusog

ha valaki még néhanap

gyér árnyékában megpihen

 

Kolozsvár, 1990.

 

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.06 0 0 18735

Ady Endre:

Október 6.

 

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve,
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

 

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsú-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

 

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.06 0 0 18734

Reményik Sándor:
A szobor helyén


Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.06 0 0 18733

Juhász Gyula:
VÉRTANÚINK

.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

 

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

 

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

 

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

 

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

 

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

 

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

 

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

 

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

 

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

 

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

 

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

 

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

 

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.01 0 0 18732

Zelk Zoltán:
EZ MÁR AZ ŐSZ

 

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

 

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

 

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

 

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

 

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

 

Dideregve didergő fák között
úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. -
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.10.01 0 0 18731

Áprily Lajos:

Szeptemberi fák

 

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.


Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

 

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

 

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

 

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

 

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.27 0 0 18730

"– Mi ez, amit érzek?
– Jó?
– Csodálatos!
– Akkor őrizd, mint egy kincset! Szíved legeldugottabb széfjébe
zárd el, vigyázd! Majd később is tegyél hozzá hasonló pillanatokat,
jól jön, mikor padlón van az ember. Olyankor előveheted,
nézegetve felidéződnek ezek a pillanatok, és akkor örülsz majd,
milyen sokszor voltál boldog.
– Ez a boldogság?
– Nem szeretnéd, hogy elmúljék, ez a pillanat tartson örökké,
semmi sem hiányzik az életedből, lebegsz a semmiben, és nem
érdekel a múlt, a jövő?
– Pontosan! Te is érzed?
A lány bólintott. A férfi magához húzta, átölelte egy hatalmas
sóhajjal. Így álltak a leszálló estében, sokáig, némán.
– Szeretlek – lehelte a férfi.
– Igen, tudom – válaszolt a lány, de nem mozdultak. Aztán a férfi
felemelte a lány arcát, a tekintetét kereste.
– Te sírsz?
– Jól esik.
– Te?...
– Aha… – felelt a lány a ki nem mondott kérdésre.
– Ez lenne a szerelem?
– Tudom én? Nem mindegy, hogy mi a neve, ha jó?
– Igaz. Nagyon jó."


(Czakó Gabriella: Ne idd ki fenékig - részlet)

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.21 0 0 18729

Oravecz Imre:

Üzenet

 

Ma a madáretetőre szállt egy madár
de nem evett.
A madaraskönyv csonttollúnak tudta,
de szerintem anyám lelke volt.
És most azért jött nappal,
Hogy lássam tarka, szép tollazatát,
mellyel azt jelenti:
jó érzi magát odaát.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.21 0 0 18728

"A sajnálat ingyen van. Az irigységért meg kell dolgozni."

(Robert Lembke)

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.21 0 0 18727

Szép napot, Pannika!

 

* * *

 

Kányádi Sándor:

Őszeleji kívánság

 

A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.

 

A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.

 

Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.

 

Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.

 

Előzmény: Pannika127 (18726)
Pannika127 Creative Commons License 2014.09.20 0 0 18726

Szép délutánt kívánok!

 

 

Takáts Gyula

A szépen túli messze

 

Zöld és csontszín lapok… Én kedvelem

az élő és a holt virágokat.

Ők mindig voltak és vannak velem.

Beszélgetünk a Teljesről sokat…

 

És követnek, mert mind igen serény

a kérdésben s nem várva feleletre,

csak jönnek és fénylenek felém,

mert bennük a szépen túli messze,

 

ahonnan valami olyan

s talán ez adja, hogy csak sejtve,

de érzem is e szirmokat kezembe

 

s e lencsésváltó szép növénytan

mögénk néz, de úgy, hogy megadja tán

kimondani a porzó idő szavát.

 

 

 

Előzmény: Bűvössárkány (18725)
Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.20 0 0 18725

Zsiga Lajos:
Változás

 

virágok csókjaitól
megszédült a nyár
hiába könnyeztek
a felhők
minden délután
tántorogva billegett
a dinnyeföldeken át
nyomában az ősz
kezében egy aranykosár
összeszedte a nyár
széthullajtott kincseit
leült mellém a padra
vállamra tette kezét
magához ölelt
mint jó barát
míg alkonyt szőtt körénk
a fáradt délután

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.20 0 0 18724

Szabó Lőrinc:
Munkanélküli a Dunaparton

 

„Fölösleges vagy!” – A semmittevés
kézenfog és
mint gyermekét a megőrült anya,
vonszol a városban. Utcák sora

 

forog köröttem; az üres idő
csobogva nő
fölém, s én benne lézengek, ahogy
hulla lézeng a víz alatt. Ragyog

 

a délelőtt, kisér a Dunapart,
s csak ami zajt
a sziszergő hullám ver tétován,
azt hallom. A kőlépcsőkön anyám

 

ölébe vesz, és lelkének puha
rongyaiba
bugyolál és melenget csöndesen.
Fekszem, kivül városon, életen.

 

Őrült anyám, szegény, egy szót se szól,
csak rámhajol:
akar valamit, de nem mondja ki,
és egyre szomorúbbak szemei.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.20 0 0 18723

Sonkoly Éva:
Őszi kép

 

Fény szaggatta felhőkön át
ömlik a ragyogó sugár.
Vé-alakban távolodó vadludak,
ívben feszülő szárnyuk alatt
dombok, lankák.

 

Elmegy az utolsó vándor
mire szégyenlősre pirul a táj.
Sok éve játsszák el a fák
ezt a csodát.

 

Őszre öltözve, télre vetkőzvén,
dideregve fut az idő
rozsdás, csikorgó kerekén.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.12 0 0 18722

Nagyon szépen köszönöm.:)

 

* * *

 

Hegedűs László:

Kék búzavirágok

 

Hintáznak a szélben
kék búzavirágok,
játszadozva járok
közöttük serényen.

 

Lépkedek vidáman
vadvirágok között,
násztáncra öltözött
pipacsok hadában.

 

Közöttük is téged,
csak téged kereslek!
Szép nyárvégi estek,
ne múljatok, kérlek!

Előzmény: meoindil (18721)
meoindil Creative Commons License 2014.09.12 0 0 18721

Sárkányka, nagyon boldog születésnapot kívánok!

 

********

 

Johann Wolfgang von Goethe

A kedves közelléte

 

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
    a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
    a holdsugár.

 

Téged látlak, ha szél porozza távol
    az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
    lába alatt.

 

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
    és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
    téged köszönt.

 

Lelkünk egymástól bármi messze válva
    összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Ó, jössz-e már!

 

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

(Reich Károly : "Goethe: A kedves közelléte III.")

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.09.12 0 0 18720

Zöld Csaba:

Fecskék a szivárványban

 

Nagy, sötét felhők fitogtatták a hatalmukat, úgy gondolták, hogy meg tudják hódítani az egész égboltot. A vastag fergeteg valóban úgy eltakarta a Napot, hogy az csak nagy erőfeszítések árán tudott némi világosságot adni a Földnek. Kísérteties, mégis fenséges magabiztossággal hömpölygött.
Za, a kicsiny fecske úgy érezte, elveszett, nem jut el a fiókáihoz, a biztonságos kis fészkükbe. Minden erejét összeszedve, megfeszítve kicsiny szárnyait, küzdött. Sok vihart élt már ő át, de ebben volt valami végzetes. Szinte a Gonoszt látta benne, aki azért jött, hogy őt most megtörje, összezúzza és elveszítse. A nagy fekete, lázadó felhőóriás, mintha megérezte volna, megvillantotta félelmetesen gigászi nyilait és fülsüketítő dörgéssel, morgással akarta nyomatékosítani fölényét.
Za kifeszítette a szárnyait, átadva magát a viharnak.
– Istenem, segíts haza! – sóhajtott fel.
A szél ölébe kapta és vitte-vitte egyre feljebb, aztán elengedte, hogy kődarabként hulljon a mélybe. A kismadár engedte, hogy dobálja a vihar, csak néha avatkozott be, hogy elkerülje a katasztrófákat. Egyik küzdelmes manővere alkalmával vette észre: Sa is hasonlóan küszködik. Jólesett neki, hogy nem kell magányosan hadakoznia, ráadásul nagyon eredményesen egészítették ki egymást, már nem is érezték reménytelennek a helyzetüket.
Aztán csendesedett a vihar, még csapkodta a villámait, de megunta a dúlást; már távozóban volt. Egymás szárnyörvényeiben suhanva a két madár egy biztonságos ághoz érkezett. Ideje is volt megpihenniük, mert az erejük végéhez közeledtek.
Pihegve mosolyogtak egymásra:
– Megúsztuk! – mondták szinte egyszerre.
Megrázták vizes tollaikat, és kiterjesztett szárnyaikat száríttatták a kacsintgató Nappal. A Nap meg akarta jutalmazni őket, telerakta nedves testüket kicsiny aranyérmekkel. Észre sem vették, hogy szárnyukat összeérintve ölelik egymást. A bőkezű Nap, ha már így belejött a jutalomosztásba, csillogó gyöngyökkel rakta tele a fák ágait és leveleit. Megigézve adták át magukat a varázslatnak, nevetve ölelték egyre szorosabban egymást.
Úgy látszik, a Napot jókedvre derítették, rájuk kacsintott egy nagyot, aztán játékosan kibontotta hatalmas palástját; szikrákat, csillagokat szórt a nem is olyan régen még zord tájra. A két madár egymás felett átrebbenve vette át a Nap pajkos örömét. Kacagtak, táncoltak, csicseregve szórakoztatták a gáláns Napot. A Nap hunyorogva nevetett rajtuk. Aztán gondolt egyet, lekapta hatalmas palástját és eldobta, az nagyot lebbent, és egy gyönyörűséges szivárványt terített az égboltra.
A két madár abbahagyta a játékot, ámulattal figyelte a csodát.
– Gyönyörű! – mondta Za.
– Igen, káprázatos! – hagyta helyben Sa Za csodálatát.
– Menjünk, nézzük meg! – kérlelte Sa.
– Bolond vagy! Azt nem lehet! – kacagott Za.
– Ki mondta, hogy nem lehet?
– Mindenki!
– De mi nem vagyunk akárkik. Mi különlegesek vagyunk.
– Azok vagyunk, de ami lehetetlen, az lehetetlen.
– Én hiszek a csodákban. Te nem?
– Hát… nem is tudom.
– Gyere velem! – kérlelte újra.
– El sem hiszem, hogy ilyen bolond vagyok! – mondta Za. – Indulhatunk?
A két madár szinte egyszerre rúgta el magát a védelmező águkról, és szélsebesen hasították a levegőt. A Nap még utánunk nézett, és hamiskásan megmosolyogta őket. Za és Sa élvezték a száguldást; szárnyaltak, olyan vidám örömmel, mintha most szabadultak volna a madarász tőréből. Szépséges céljuk volt, és ez felvillanyozta őket. Fáradtságnak nyomát sem érezték. Csodálatos tájak felett repültek át. Egyik helyen nagy, hullámzó búzatáblák biztatták őket; aztán hatalmas, égig érő fák helyeselték bólogatva odaadásukat; majd kicsiny csobogó patak csapkodott ütemet számukra; ezt követően tarka rét terített nekik puha szőnyeget; ők pedig szárnyaik megrebbentésével köszönték meg a biztatást.
Már nagyon-nagyon messze jártak. Za néha aggódva visszanézett.
„Vissza kellene fordulni!” – gondolta, de aztán újra magával ragadta Sa lelkesedése, és csak a célt látta maga előtt. Sa is néha elbizonytalanodott, de akarta a csodát, habár már-már kezdett meginogni.
– A földi életben nincs ilyen – mondogatta Za –, hogy a valaki elérje a szivárványt. Ilyen csak a mesében létezik, a valóságban ilyen nincs.
Sa ilyenkor a szemébe nézett, kedvesen megsimogatta a fejecskéjét:
– Talán mégis – mondta, de már ő is kezdett lemondani róla. Többször elhatározta, hogy ha a következő órában nem érnek célhoz, akkor tényleg visszafordulnak, de aztán mindig újra éledt benne a remény.
Sa éppen elhatározta, hogy visszafordulnak, amikor egy pillanat alatt vált színessé körülöttük a világ. Piros, kék, sárga, zöld színű és számlálhatatlan árnyalatú ködbe érkeztek. Sa ámulva nézte, amit Zát különböző színek kapják az ölükbe és játszadoznak vele, mint a kisgyerekek az üveggolyóval. Za is gyönyörködve figyelte, hogyan játszanak a színek Sa szemében. Úsztak a csodálatos tarkaságban, úsztak a boldogságban. Tudták, hogy a szivárványba érkeztek. Súlytalanná vált a testük, lebegtek ebben a leírhatatlan színkavalkádban. Szárnyukkal takarták, simogatták egymást, megélték, élvezték a csodát.
– Ez a csoda mindig ott lesz a szívemben! – mondta Sa.
– Hát el lehetne ezt feledni? – kérdezte Za talányosan. Magukba szívtak mindent, amit lehetett. Beleivódott, beleégett a lelkükbe.
A Nap már kezdett álmosabban hunyorogni. Tudták, hogy indulniuk kell haza. Jó nagy utat tettek meg, amikor szinte egyszerre fordultak hátra. A szivárvány még ott volt, de már nem tündökölt olyan csodálatosan.
– Ott voltunk! – lelkendezett Sa.
– Igen! Láttuk a csodát. Köszönöm! – súgta a fülébe Za.
– Ugyan, nekem van köszönnivalóm! – súgta vissza Sa. Csőrüket összekoccintva zárták le a beszélgetést, és csendesen útjukra indultak.
Aznap este Za a szivárványról mondott mesét a fiókáinak.
– Merjetek hinni a csodában! – fejezte be a mesét a már szendergő csöppségeknek.

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.08.31 0 0 18719

Szép napot, Pannika!

 

* * *

 

Maróti György:

Elpillangó

 

Megértem már a távozásra,
jól tudok mindent, mi tudható.
Mi tudásra embernek szüksége lehet,
tudom: hogy csapong a csapongó,
hogy van lány, csermelyként csevegő,
erdei patakként csacsogó.
Láttam, merre pillang a pillangó.
Mit mutathatna még az élet?
Nézzem végig, hogy minden lehull,
hogy elpillang a csapongó,
és Lalagé - a csacsogó - is ,
és szertecsapong a pillangó?
Nézzem ahogy té- és tova
minden szeret, ölel, aztán
süket-barna földbe-csöndbe fúl?
Tudok már mindent, mi tudható,
és kíváncsi másra nem vagyok.
Tudom, hogy mindent visz a végén,
mindent bitorol a bitorló:
csapongót, pillangót, csacsogót.

Megértem hát a távozásra,
jól tudok mindent, mi tudható.

 

Előzmény: Pannika127 (18718)
Pannika127 Creative Commons License 2014.08.30 0 0 18718

Kellemes estét mindenkinek!

 

Erdős Olga

A tizedik napon

Téged rejtett a múlt fanyar
szeder-íze, pipacsok lobogása,
cipőm sarkának minden koppanása
a csillagok alatt.
Benne voltál az egyszer volt
álmokban, a ki nem mondott
szavakban, az összes tétova
próbálkozásomban.
És most itt vagyunk…
lentről az éjszakai város
fénye ragyog ránk.
Fogyó hold sugara simogatja
hajadat, vagy tán
a kezem az – már nem tudom.
Az idő is megszűnt ezer év után,
a tizedik napon.

 

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.08.27 0 0 18717

Wass Albert:
A SZÍV

 

Nézted már a Szent Anna-tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüsthalak
suhannak mélységein át…

 

De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

 

Olyan a szív is,
mint a Szent Anna-tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem,
szenteltessék meg a Te neved…

 

Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent Anna-tó haragoszöld vizét?

 

Nézted már a kedvesed szívét?

 

Bűvössárkány Creative Commons License 2014.08.27 0 0 18716

Meoi, nagyon boldog születésnapot kívánok!:)

 

* * *

 

Jószay Magdolna:

Visszanézve

 

Elsuhanó évek
nem mindig fényes
szele csapong
fejed felett,
vissza-visszanézve
tán egyik-másik
tékozlottnak
tűnhet, lehet...
Az egészhez mérve
oly parány idő,
mely igazgyöngyként
születhet meg,
mégis csupán csak e
néhány igazgyöngy
őrzi tisztán,
mi érték lehet.

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!