"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dúdolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos eső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
A szép őszi estében valami titokzatos és megható varázs van. A fák rikító, szilaj színei, a harsányrőt lomb a halk hervadásban, a komorodó, fáradt föld felett a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, a le-lecsapó borzongó szelek, melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt élet szelíd mosolya, búcsúfénye - az, amit embernél úgy nevezünk, hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve, Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búcsú-csókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szívünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.
Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep, De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg, Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalálon: Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.
"– Mi ez, amit érzek? – Jó? – Csodálatos! – Akkor őrizd, mint egy kincset! Szíved legeldugottabb széfjébe zárd el, vigyázd! Majd később is tegyél hozzá hasonló pillanatokat, jól jön, mikor padlón van az ember. Olyankor előveheted, nézegetve felidéződnek ezek a pillanatok, és akkor örülsz majd, milyen sokszor voltál boldog. – Ez a boldogság? – Nem szeretnéd, hogy elmúljék, ez a pillanat tartson örökké, semmi sem hiányzik az életedből, lebegsz a semmiben, és nem érdekel a múlt, a jövő? – Pontosan! Te is érzed? A lány bólintott. A férfi magához húzta, átölelte egy hatalmas sóhajjal. Így álltak a leszálló estében, sokáig, némán. – Szeretlek – lehelte a férfi. – Igen, tudom – válaszolt a lány, de nem mozdultak. Aztán a férfi felemelte a lány arcát, a tekintetét kereste. – Te sírsz? – Jól esik. – Te?... – Aha… – felelt a lány a ki nem mondott kérdésre. – Ez lenne a szerelem? – Tudom én? Nem mindegy, hogy mi a neve, ha jó? – Igaz. Nagyon jó."
Ma a madáretetőre szállt egy madár de nem evett. A madaraskönyv csonttollúnak tudta, de szerintem anyám lelke volt. És most azért jött nappal, Hogy lássam tarka, szép tollazatát, mellyel azt jelenti: jó érzi magát odaát.
virágok csókjaitól megszédült a nyár hiába könnyeztek a felhők minden délután tántorogva billegett a dinnyeföldeken át nyomában az ősz kezében egy aranykosár összeszedte a nyár széthullajtott kincseit leült mellém a padra vállamra tette kezét magához ölelt mint jó barát míg alkonyt szőtt körénk a fáradt délután
Nagy, sötét felhők fitogtatták a hatalmukat, úgy gondolták, hogy meg tudják hódítani az egész égboltot. A vastag fergeteg valóban úgy eltakarta a Napot, hogy az csak nagy erőfeszítések árán tudott némi világosságot adni a Földnek. Kísérteties, mégis fenséges magabiztossággal hömpölygött. Za, a kicsiny fecske úgy érezte, elveszett, nem jut el a fiókáihoz, a biztonságos kis fészkükbe. Minden erejét összeszedve, megfeszítve kicsiny szárnyait, küzdött. Sok vihart élt már ő át, de ebben volt valami végzetes. Szinte a Gonoszt látta benne, aki azért jött, hogy őt most megtörje, összezúzza és elveszítse. A nagy fekete, lázadó felhőóriás, mintha megérezte volna, megvillantotta félelmetesen gigászi nyilait és fülsüketítő dörgéssel, morgással akarta nyomatékosítani fölényét. Za kifeszítette a szárnyait, átadva magát a viharnak. – Istenem, segíts haza! – sóhajtott fel. A szél ölébe kapta és vitte-vitte egyre feljebb, aztán elengedte, hogy kődarabként hulljon a mélybe. A kismadár engedte, hogy dobálja a vihar, csak néha avatkozott be, hogy elkerülje a katasztrófákat. Egyik küzdelmes manővere alkalmával vette észre: Sa is hasonlóan küszködik. Jólesett neki, hogy nem kell magányosan hadakoznia, ráadásul nagyon eredményesen egészítették ki egymást, már nem is érezték reménytelennek a helyzetüket. Aztán csendesedett a vihar, még csapkodta a villámait, de megunta a dúlást; már távozóban volt. Egymás szárnyörvényeiben suhanva a két madár egy biztonságos ághoz érkezett. Ideje is volt megpihenniük, mert az erejük végéhez közeledtek. Pihegve mosolyogtak egymásra: – Megúsztuk! – mondták szinte egyszerre. Megrázták vizes tollaikat, és kiterjesztett szárnyaikat száríttatták a kacsintgató Nappal. A Nap meg akarta jutalmazni őket, telerakta nedves testüket kicsiny aranyérmekkel. Észre sem vették, hogy szárnyukat összeérintve ölelik egymást. A bőkezű Nap, ha már így belejött a jutalomosztásba, csillogó gyöngyökkel rakta tele a fák ágait és leveleit. Megigézve adták át magukat a varázslatnak, nevetve ölelték egyre szorosabban egymást. Úgy látszik, a Napot jókedvre derítették, rájuk kacsintott egy nagyot, aztán játékosan kibontotta hatalmas palástját; szikrákat, csillagokat szórt a nem is olyan régen még zord tájra. A két madár egymás felett átrebbenve vette át a Nap pajkos örömét. Kacagtak, táncoltak, csicseregve szórakoztatták a gáláns Napot. A Nap hunyorogva nevetett rajtuk. Aztán gondolt egyet, lekapta hatalmas palástját és eldobta, az nagyot lebbent, és egy gyönyörűséges szivárványt terített az égboltra. A két madár abbahagyta a játékot, ámulattal figyelte a csodát. – Gyönyörű! – mondta Za. – Igen, káprázatos! – hagyta helyben Sa Za csodálatát. – Menjünk, nézzük meg! – kérlelte Sa. – Bolond vagy! Azt nem lehet! – kacagott Za. – Ki mondta, hogy nem lehet? – Mindenki! – De mi nem vagyunk akárkik. Mi különlegesek vagyunk. – Azok vagyunk, de ami lehetetlen, az lehetetlen. – Én hiszek a csodákban. Te nem? – Hát… nem is tudom. – Gyere velem! – kérlelte újra. – El sem hiszem, hogy ilyen bolond vagyok! – mondta Za. – Indulhatunk? A két madár szinte egyszerre rúgta el magát a védelmező águkról, és szélsebesen hasították a levegőt. A Nap még utánunk nézett, és hamiskásan megmosolyogta őket. Za és Sa élvezték a száguldást; szárnyaltak, olyan vidám örömmel, mintha most szabadultak volna a madarász tőréből. Szépséges céljuk volt, és ez felvillanyozta őket. Fáradtságnak nyomát sem érezték. Csodálatos tájak felett repültek át. Egyik helyen nagy, hullámzó búzatáblák biztatták őket; aztán hatalmas, égig érő fák helyeselték bólogatva odaadásukat; majd kicsiny csobogó patak csapkodott ütemet számukra; ezt követően tarka rét terített nekik puha szőnyeget; ők pedig szárnyaik megrebbentésével köszönték meg a biztatást. Már nagyon-nagyon messze jártak. Za néha aggódva visszanézett. „Vissza kellene fordulni!” – gondolta, de aztán újra magával ragadta Sa lelkesedése, és csak a célt látta maga előtt. Sa is néha elbizonytalanodott, de akarta a csodát, habár már-már kezdett meginogni. – A földi életben nincs ilyen – mondogatta Za –, hogy a valaki elérje a szivárványt. Ilyen csak a mesében létezik, a valóságban ilyen nincs. Sa ilyenkor a szemébe nézett, kedvesen megsimogatta a fejecskéjét: – Talán mégis – mondta, de már ő is kezdett lemondani róla. Többször elhatározta, hogy ha a következő órában nem érnek célhoz, akkor tényleg visszafordulnak, de aztán mindig újra éledt benne a remény. Sa éppen elhatározta, hogy visszafordulnak, amikor egy pillanat alatt vált színessé körülöttük a világ. Piros, kék, sárga, zöld színű és számlálhatatlan árnyalatú ködbe érkeztek. Sa ámulva nézte, amit Zát különböző színek kapják az ölükbe és játszadoznak vele, mint a kisgyerekek az üveggolyóval. Za is gyönyörködve figyelte, hogyan játszanak a színek Sa szemében. Úsztak a csodálatos tarkaságban, úsztak a boldogságban. Tudták, hogy a szivárványba érkeztek. Súlytalanná vált a testük, lebegtek ebben a leírhatatlan színkavalkádban. Szárnyukkal takarták, simogatták egymást, megélték, élvezték a csodát. – Ez a csoda mindig ott lesz a szívemben! – mondta Sa. – Hát el lehetne ezt feledni? – kérdezte Za talányosan. Magukba szívtak mindent, amit lehetett. Beleivódott, beleégett a lelkükbe. A Nap már kezdett álmosabban hunyorogni. Tudták, hogy indulniuk kell haza. Jó nagy utat tettek meg, amikor szinte egyszerre fordultak hátra. A szivárvány még ott volt, de már nem tündökölt olyan csodálatosan. – Ott voltunk! – lelkendezett Sa. – Igen! Láttuk a csodát. Köszönöm! – súgta a fülébe Za. – Ugyan, nekem van köszönnivalóm! – súgta vissza Sa. Csőrüket összekoccintva zárták le a beszélgetést, és csendesen útjukra indultak. Aznap este Za a szivárványról mondott mesét a fiókáinak. – Merjetek hinni a csodában! – fejezte be a mesét a már szendergő csöppségeknek.
Megértem már a távozásra, jól tudok mindent, mi tudható. Mi tudásra embernek szüksége lehet, tudom: hogy csapong a csapongó, hogy van lány, csermelyként csevegő, erdei patakként csacsogó. Láttam, merre pillang a pillangó. Mit mutathatna még az élet? Nézzem végig, hogy minden lehull, hogy elpillang a csapongó, és Lalagé - a csacsogó - is , és szertecsapong a pillangó? Nézzem ahogy té- és tova minden szeret, ölel, aztán süket-barna földbe-csöndbe fúl? Tudok már mindent, mi tudható, és kíváncsi másra nem vagyok. Tudom, hogy mindent visz a végén, mindent bitorol a bitorló: csapongót, pillangót, csacsogót.
Megértem hát a távozásra, jól tudok mindent, mi tudható.
Téged rejtett a múlt fanyar szeder-íze, pipacsok lobogása, cipőm sarkának minden koppanása a csillagok alatt. Benne voltál az egyszer volt álmokban, a ki nem mondott szavakban, az összes tétova próbálkozásomban. És most itt vagyunk… lentről az éjszakai város fénye ragyog ránk. Fogyó hold sugara simogatja hajadat, vagy tán a kezem az – már nem tudom. Az idő is megszűnt ezer év után, a tizedik napon.
Nézted már a Szent Anna-tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüsthalak suhannak mélységein át…
De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol…
Olyan a szív is, mint a Szent Anna-tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem, szenteltessék meg a Te neved…
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent Anna-tó haragoszöld vizét?
Elsuhanó évek nem mindig fényes szele csapong fejed felett, vissza-visszanézve tán egyik-másik tékozlottnak tűnhet, lehet... Az egészhez mérve oly parány idő, mely igazgyöngyként születhet meg, mégis csupán csak e néhány igazgyöngy őrzi tisztán, mi érték lehet.
Óra kondul, nem számolom, hányszor. Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. Mi történt, most miért nem visszakoztam. Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. Már nem veszettül, nem is átkozottul, csak egyszerűen látni szeretnélek. Ráérek.
Halkan szusszan a szívem, kicsi, puha állat a vackán. Úgy alszom ágyadon, mint kihalt, téli tájakon a hó. Együtt lélegzem a csenddel, míg arcomra omlik szelíden vigyázó jelenléted.
