"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Nagyapám minden vasárnap délelőtt Udvart, csűrföldet kisöpört, A konyhában főtt a vasárnapi ebéd, Ágyunkhoz hozta nagyanyám a süteményt.
Mikor kondult mély zúgással a harang Templomba indult nagyapám. Fején a vasárnapi kalap, Fehér inge tiszta,lelke patyolat.
A vasárnapi ebéd után Kiült a padra nagyapám. Szomszédok körüle, mellette nagyanyám, Sárga lombok fölöttük a fán.
Üres a pad, üres a délután, A csűr a régi gazdájára vár. Árnyékok libbennek a kék emlékfalon, Mintha ott ülnének mindketten most is ...A ház előtti padon...
Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem veled a hasító, kérgesítő időben. Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, s ágas-eres kezem visszafelel neki. Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.
"Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő."
Szép este van. Szép csöndesen aludj. Szomszédjaim is lefeküsznek már. Az uccakövezők is elballagtak. Messze-tisztán csengett a kő. Meg a kalapács Meg az ucca S most csönd van. Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs Mint ez a nagy csöndű folyó. Nem is csobog csak lassan elmegy. Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák Aztán a halak A csillagok is. És én egészen egyedül maradok. Fáradt vagyok sokat is dolgoztam Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj. Bizonyosan te is szomorú vagy Azért vagyok én is szomorú.
Zsefy Zsanett: „A színek horgásza” (Búsi Sándornak „A színek horgásza” fotójához)
koncentrikus körökbe állt a magány és a selyem víztükör csendjébe simult néhány rozsdabarna nádbugán a nyugvó nap emléke folt sem volt hajló bot végére ködöt festett a hűvös ég s a parti száraz fövenyen a magára maradt kósza szél nyughelyet keresett szüntelen puhán pihent egy csöpp sziget a víz felett s a ligetek fázósan bújtak össze ott a késő őszi színekben
Nem vár senki: a kapuból hiányzol, a kertből hiányzol, a házból hiányzol, gyászol minden almafa, gyászol, reszket a ribiszkebokor érted: nem érintheti kötényed, térded, sírva fakadnak a szőlőtőkék, zokog a lugas, bár nincs eső rég, pereg a könnye a körtefának, szakad a könnye a szilvafának, csak én állok itt, akár az állat, nyüszítek érted, kikaparnálak, de csak vakogok: és várlak, várlak.
Több volt mindenkinél az a sokat megélt virág, aki küzdött-küzdött és nem adta meg magát, pedig annyiszor sújtott rá vihar s nap melege, hogy lassacskán elfogyott törékeny ereje,
de valami miatt mégis mindig tartotta magát, talán mert várta azt az igazi nagy csodát, mikor felfedezik egyszerű, rejtett szépségeit, amik a többi virágtárstól megkülönböztetik.
Mindig érezte és tudta, ha lelkét megismerik, elfogadják különcségét, és akként szeretik, azzal a különösen gyengéd, érző virágszívvel, amivel sem vihar, sem orkánszél nem bírt el.
A virág vakon hitt, és bizalommal vágyta, hogy két tenyér érintését szirmaiba zárja, s majdan az a két tenyér lehessen menedékhelye, mikor a kíméletlen sorscsapás elbánik vele.
Szép májusi nap volt és rátalált egy ember, lehajolt hozzá könnybe lábadt szemmel, majd úgy fordította maga felé a szép virág fejét, hogy az, végre érezhette a puha érintést.
Boldog volt a virág, nagyon-nagyon boldog, de elgyengült szirma a két tenyérre hullott, mert oly, de oly sok idő telt el a várakozás alatt, hogy hervadó lelke rostjaira szakadt.
Vissza-visszavár a múltból néhány emlék, a szelíd-csókú május, s az a júliusi nyár, amelyben először léptük át azon utunkat, hol tűzpipacsot virult a zöldülő határ.
Vissza-visszavár forró ölelésed, ott a hűs árnyékot adó fűzfalomb alatt, ahol csak nekünk szólt a csalogányos ének, s nekünk szórta szikráit az alkonyati nap.
Vissza-visszahív az erdők avarcsendje, a rozsdaszínű falevelek őszi hervadása, s mindaz az a harsogó, érted dobbant szívjel, mely szaggatott vonal lesz karod vonzásában.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Tudtok-e még mosolyt adni? Tudtok-e még mosolyt csalni? Arcokra, szemekre, Magányosokra és betegekre, Nyugalmat a remegő kezekre, Nyújtani, nyújtani korlátot, Olyant mutatni, mit eddig csak boldog ember látott, Nem mint az, akit az élet eddig csak bántott, Akit mindig valami csak lefelé rántott. El kell kezdeni mosolyt adni, Korlát mellett lábakat egymás elé rakni, Segíteni, mosolyogva járni, S mert ti vagytok a korlát, soha meg nem hátrálni. Meg kell tanulnotok türelmesen várni, Oly rövid az élet, és az élet nem bármi, Sokkal szebb úgy, ha a lelkek is mosolyognak, Tegnap és holnap egymással andalognak. Múlt és jövő, Egyik lassan ködbe vész, de a másik előre törő, Tegnap, Ma, Holnap, Ennyi egy esztendő. Ugye, akartok még mosolyt adni? Ugye, akartok még mosolyt csalni?
Tudom, hogy nem érted a mosolyt az arcomon, hisz szemmel látható a gond súlya vállamon. Megtekert az élet fájdalom-marka, a ráncokat arcomra a kínlódás varrja... de hidd el, míg esélyt ad az Élet arra, hogy valameddig éljek, lehet az év, hónap vagy óra, addig fog húzódni mosoly az arcomra. Tudom, hogy nem érted szememben a csillagot. Tudom, hogy alig hiszed, de boldog vagyok. Bár sokszor szállnak Égbe a könnyes sóhajok: - Vezessetek utamon, tündöklő csillagok! Ám tudd azt, hogy míg itt vagyok, boldogan köszöntök minden új napot!
Tízet számoltak sokszor rám. Kilencnél mindig felálltam. Nyolcnál feküdtem ájultan. Hetedíziglen átok rám. Hatost ha dobok, csak kockán. Ötösre végeztem iskolám. Négyesben éltem le életem. Harmadik napja nem eszem. Másodperceim vannak még. Egyes-egyedül réges-rég. Féltem az életem. Békesség!
Van egy szó, van egy név ezen a világon, Melegebb, színesebb, mint száz édes álom. Csupa virágból van, merő napsugárból.. Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól. Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja, Örömében sir az, aki e szót hallja. Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja, Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya. Amikor a szíved már utolsót dobban, Ez az elhaló szó az ajkadon ott van. Mehetsz messze földre, véres harcterekre, Ez a szó megtanít igaz szeretetre. Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld, Hogyha elrebeged, már ez is imádság. És ha elébed jön könnyes szemű árva, E szóra felpattan szíved titkos zárja. Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név, Királynak, koldusnak menedék, biztos rév. Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok, Ha keblére borulsz és el kinek mondod? S ha szomorú fejfán olvasod e nevet, Virágos sírdombon a könnyed megered. Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom, Nekem a legdrágább ezen a világon. Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám, Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Oh nézd a furcsa ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Oh lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily estelen A végtelen titkába el merül És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka múlt idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
