"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Ha ki erős ember, erős az ő dolga, vagyok én a magam búsultató dolga. Kaszát kalapáltam s vittek háborúba, menjek hát, kaszával, menjek háborúba. Erős az én szívem s vagyok éhes, rongyos, nem akarok lenni én már éhes, rongyos. Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni, méginkább új rendben sorsom ura lenni. Csúf halottak sírja kivirágzik szépen, csúf halottak sírja csak besüpped szépen. De ki győzésig élt, följebb jut virága, szabad szeretőknek eljut a virága. Jut most elég virág majd a szabadoknak, tetszik is akkori finnyás szabadoknak. Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje s igazok harcának győzelem a rendje.
Minden virágot az illatáról ismerek fel és tapintásról: a rózsa, mint a bársony, a tulipán fordított harang, a napraforgó hatalmas tányér, a kardvirág csupa harag, a nárcisz, a liliom, oroszlánszáj, azt mondják, gyönyörű mind, de lelkemben egy másik virág nyílik, meghitt csöndben virít.
Ez a virág a csöndvirág: sokszirmú, bokrosan nő, minden vágyat meg álmot szépen és lassan besző. Csöndvirág, illata nincsen, olykor öntözgeti Isten, csakis a vakok láthatják, ők őrzik fenséges titkát.
Csillag szerettem volna lenni, üresség lettem, fénynyelő; szépség bolondja, napimádó, sólyom-vágyakat röptető. Asszony, tavasz, zene, virágok; utak, erdők, kutyák, lovak, lombsuhogásos holdas esték mind a kereszttől oldanak. S ha gyúl a szív s száraz ajakkal a szépség borát szomjazom, jaj meg nem szánnak, kikacagnak: csak Istennél az irgalom. Megpendített mint húrt az ujja, és játszanom kell, játszanom.
Mások nagy szerelmekre emlékeznek, (közte a kicsikre, a furcsákra, és igen-igen, a szégyenletesekre)
én szanaszét alszom magam, hol konokul, hol megadóan, hol a semmibe beleernyedve.
Ahogy látni vagy levegőt venni, úgy nem tanultam senkitől zuhanni sem. Ezért az alvás a legigazabb életművem – nem pedig az álomképek, amiket a rokonaimtól örököltem, vagy egy nyugtalan ősember hagyott rám, aki éjszakánként nyögdécsel, köhög és forgolódik a bőrömben.
Örömmel csak a zuhanásra emlékszem, és arra a fekete karú anyára, aki nem enged szabadon, és mégis beterít könnyedén a saját szabadságával, azzal a fényes, fekete tollruhával, és hol meggyógyít, hol megvendégel.
Mások nagy szerelmekre emlékeznek, (közte a kicsikre, a furcsákra, és igen-igen, a szégyenletesekre)
én szanaszét alszom magam, hol konokul, hol megadóan, hol a semmibe beleernyedve.
Ahogy látni vagy levegőt venni, úgy nem tanultam senkitől zuhanni sem. Ezért az alvás a legigazabb életművem – nem pedig az álomképek, amiket a rokonaimtól örököltem, vagy egy nyugtalan ősember hagyott rám, aki éjszakánként nyögdécsel, köhög és forgolódik a bőrömben.
Örömmel csak a zuhanásra emlékszem, és arra a fekete karú anyára, aki nem enged szabadon, és mégis beterít könnyedén a saját szabadságával, azzal a fényes, fekete tollruhával, és hol meggyógyít, hol megvendégel.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nemtudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifele zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj és az egyensúly, a rend helyreáll.
Nem halhat meg a macskának csak úgy. Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban. Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz. Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden. Minden a helyén, mégis szanaszét. És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok. Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el a megszokott időben. Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene. Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszercsak eltűnt, és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha. A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk. Mit tehetünk még. Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő. Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így. Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
langyosodik, a felhő rongyosodik, itt is, ott is lyukakat éget már rajta a nap, s bár közben zúg az eső, mindnyájan tudjuk, ez ő, ez már az új hatalom, a legszebb forradalom, mely gyógyít és kicserél s mindennek jó, ami él:
az áldott, drága tavasz vonúl most a sugaras körúton és a kofa standjáról kék ibolya integet és kikerícs, s a nárcisz is kivirít, és oly jó az a csodás, párába- szőtt ragyogás, hogy szinte szédülök és mint mikor angyali szép jelenést lát a gyerek, karácsony- fát: nevetek, s köröttem már remegő gyöngyzene csak az eső, s ég és föld éneke mint a vér friss üteme ring, s egyszerre semmi se fáj, hisz meghalt, meg, a halál, és nincsen szomoruság és boldog lett a világ, mindenki gazdagodott, és a nők fiatalok - pedig csak az az egész, hogy nézem az eget, és az idő langyosodik, a veréb hangosodik, a felhőn kék lyukakat szakítva perzsel a nap - s én kezdem
Néha úgy érzi az ember, nincs már ereje, s elhallgat a zene, nem ír a keze, mert lelkében meghalt minden gondolat, miből kikívánkoztak az írott szép szavak.
Meghajtom bűnbánón fejem S mit rég' tevék, imádkozom. Általnyilallik lelkemen Egy rég' nem érzett fájdalom. Egy rég' nem érzett fájdalom Imára szólit engemet, Hisz' örömtől imádkoznom Oly régen-régen nem lehet.
*
Ez a nap már rég' az én napom, Ez a bánat régi, régi kincsem, Nem a bűnbánásra alkalom, De örök lelkiharc, örök Isten! Nem az örömnapoknak álmát Siratom némán, könnytelen szemekkel, Hanem lelkem borongó árnyát, Kisértő, rémes szellemekkel...
*
Ejh! hagyjuk a sírást, Sírjon, kit bűne sírni késztet, Pohár csendüljön, ébredjen a szív: Ma ünnepel halál, enyészet... Ma zokogástól hangos a templom, Könny a szemekben, hamu a fejen, - Dalra fel, míg mások zokognak, Ez a nap az én régi ünnepem!...
A csöppnyi lelkeket is naggyá emeli az a boldogító tudat, hogy angyalok vigyázzák szelíd álmaikat, mert ahol mosolygó angyalkák ezüstszárnya libben, ott könnynek és fájdalomnak helye többé nincsen. Amíg hisszük, hogy élni érdemes, azok a fény alkotta lebenyek óva védenek, hisz ők adnak oltalmat, akaratot, erőt, ami valaha a szívburkából kinőtt, s ami ma is ott van benne, valahol mélyen a bordacsontba rejtve.
Örülj a Földnek, mely az otthonod, örülj a mának, s ne nézd a tegnapot, örülj a hajnalnak, mert az hoz új napot, örülj a fénynek, mi elválasztja az éjt a nappaltól, örülj az égnek, mely rejt sok csillagot, örülj a csillagnak, mely mécsesként ragyog, örülj a Napnak, mely a meleget adja, örülj a Holdnak, mely az éjt beragyogja, örülj a fának, s rajta egy ágnak, örülj a kismadárnak, mely vígan dalol, örülj a mezőnek, mely virágba borul, örülj az aranyló búzának, mely a kenyeret adja, örülj a hűsítő forrásnak, mely a szomjadat oltja, örülj a folyóknak, melyek völgyeket szelnek át, örülj a hegyeknek, melyeket fednek hósipkák, örülj a télnek, a táncoló hópihéknek, örülj az ünnepeknek, a csillogó kis szemeknek, örülj a kikeletnek, a kelepelő gólyaseregnek, örülj a nyárnak, a szikrázó napsugárnak, örülj a kék tavacskáknak, benne az aranyhalacskáknak, örülj a barátaidnak, akik kézen fognak, vigasztalnak, és végül örülj annak a sok-sok szépnek, mit Isten adott az emberiségnek.
Rügyekbe bújt a fény, a melegvő remény, s míg szippantja az ég, a fák lélegzetét, törtetve tör elő a most szült levegő, fölsír az új csoda, van jászla, otthona, takarója a fű, tavasz van. Gyönyörű.
Csillag Hajnalka a város szélén született, Ott, ahol a vasút elköszön. A töltés oldalán, ha néha kinyílt egy virág, A gyerekek közt nagy volt a öröm.
Csillag Hajnalka idővel iskolába ment, A tanároktól mindent megtanult. Volt néhány dolog, amiről másként értesült, De segítségre soha nem szorult.
Az utca végén várták este a fiúk, És szabadon választhatott. Csillag Hajnalka a város szélén szeretett, És füstfelhőbe menekült a Hold.
Egyszer megtalált egy elejtett mondatot, És úgy érezte, neki szól. A kultúrházban játszott egy vendég zenekar, És énekelt egy lány álmairól.
Csillag Hajnalka a szövőgyárban dolgozott Megértette jól a gépeket Mindenkihez kedves volt, és nem panaszkodott És ezért szerették az emberek.
Egy tisztességes sráchoz feleségül ment, És nem tartotta meg a lánynevét. Főzött, mosott, vasalt, és csak néha-néha sírt, És őszintén szerette gyermekét.
Az oszlopok körül kábán lengedez, mert megszökni képtelen bús szellemed. Élted elmúlt, csak lelked rekedt ma itt - Léda, mondd, meddig keresed még Adyt?
Mint napsütötte falakon az árnyak, itt vagy - vágyaid tükrök közé zártak - s most fogva tart ezernyi emlék téged: a kert, a lugas, ahol csókod égett,
a ház, hol éltél, most is téged sirat, zokogva itt szülted meg halott fiad. Még súgja a szél, hogy csak élni vágytál - ringat a Körös, melyen csónakáztál...
Visszarepülsz a képzeleted szárnyán, lépteid lágyak, mint ujjak a hárfán; keresel minden múltbéli lábnyomot - óh, Léda, már nem hagyod el Váradot!
lehet egy megállóban pihen egy padon, és soha nem jön már az az esti járat, csak a hold bámul be a törött ablakon.
A boldogság egy park fái között sétál, még minket keres, fáradtan lép, lemondón, nyári hőségben ég, tél-fagyban jégvirág, néha még mozdul, aztán megdermed, fojtón.
A boldogság egy lassú dalban zsong halkan, lelkünkben visszhangzik, táncra mozdul lábunk, néhány ütemet ismétel ringatva minket, búcsúzik, valakit útjára bocsátunk.
A boldogság szégyenli magát, elbújik, fejét térdére hajtja a hold túloldalán, aztán egy köves ösvényen száll pokolra, meghal a szép szó, mielőtt kimondanám.
A boldogság mézízű csókokban rejtőzik, soha nem csókoljuk már el, szánkra égett, ölelésünk titka marad, éjünk hite, hajnalunk madárdala, ha reggelünk ébredt.
A boldogság csak egy mosoly, kék könnyekkel, csak egy sóhaj, mikor egymásra emlékezünk, csak egy tépett szál virág a múltba préselve, egy halk jajszó a sosem-volt szerelmünk.
Nőnap van és azon tépelődöm mi zavar mi ez valamit elrontottak bennem a régi nem szép idők az otromba ünneplések
és nem a nők legyenek bár matrónák vihogó kamaszlányok az asszonyok mosolyát mint könnyű szellőt szomjas arcomon illatos kendőként várom
nárciszokkal barkákkal mikor titeket köszöntenek eszembe jutnak az elrontott ünnepek ostoba szónoklatok a részeg dajdajok után is ti mosogattatok és otthon vártak a gyerekek hónotok alatt bonbonok ünnepi dumák munkaverseny hejehuja és a dolgozó nők asszonyok dögfáradtan mentek haza talán megbocsátotok…
Hozzám sosem nem kértelek, földembe se ültettelek, mégis mikor megleltelek, jó volt lélegezni veled, tenyerembe ültettelek, lágyan rád fújtam a szelet, körbe-körbe röptettelek, falevélre nevettelek, s nehogy el is engedjelek, föléd takartam az eget.
Most elmondom, kicsim, az úgy volt: mikor a halk sík bársonyán kihúnyt a nap és már sovány arccal fölkelt a szép, hazug hold, nagyon vágytam hozzád beszélni - Ó, nem bohón és nem bolondul, de mélyen, mint harang ha kondul s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet s felpillantottam, - fel a fára, melynek tar ágán furcsa, árva levél-sziluett reszketett, úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony pilla szélén, vagy illanékony pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg naponta mart s félig megölt, de menyasszonyi fátylat ölt, bár tudja, több napot nem ér meg és révedezve haboz és vár, tétovázik a hajdani mérget ma is felhajtani: maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek, halomban hevernek alul s éreztem, jaj, ez is lehull, ha szavaim most rálehelnek, nem bírja ki e halk, finom lény, ha holdsugárnál tömörebben csak egy hang is feléje rebben... És én hallgattam, mint a holdfény.
mert az idő szórja felénk porát ráncokat ránk csepegtet kanyargó útja, de ne halld gondtalan csikorgató fogát ne lásd, mint csattog ostora; inkább érezd a kincsek mámorát a kőben, s amit neked súg a fa... pihentesd életed a zöld illatán röppenj, mikor kacag az ibolya... szorítsd, mit ajándékoz a nap - hajnalán s csendes ligeteket a lét alkonya majd emeld szívedhez egy örökkévaló pillatán, amit a vers üzen, a léleknek szava.
