"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Nézz fel az esti égre,ha a nehéz napnak vége! És rád mosolyog egy csillag, örül neked,hogy itt vagy! Szíved ajtaján,dörömböl, meríts te is az erőmből! Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz! Minden egyes napunk,csak egyszeri csoda, használd ki minden percét többé el nem érheted soha! Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtóid, engedj be minden érzést, érezd a pillanatnyi féltés.
Az én szívemnek.. Az én szívemnek elég a te lelked s neked az én szárnyam elég szabadság. Az én ajkamról lengve égre kelnek, mik benned az álmok álmát aludták. Tebenned él a mindennapos ábránd. Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám. Távolléted a láthatárt ledönti, te örök menekülő, mint a hullám. Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben, akár a déli fenyvek vagy az árboc. Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta bánat ül rajtad, mint egy utazáson. Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény, melyben sóvár visszhangok népe szunnyad. S arra riadok, hogy rebbennek olykor a madarak, mik lelkedben aludtak. Szerző: [Monell]
Ezt még fel akartam tenni időben, de most sem késő végül is. A FB-ról hoztam egy költőtárstól, így teszem fel az elválasztókkal, ahogy ő feltette. Időnként külön gondolatokként foghatók a részek fel, de van, ahol összefüggő részeket találok...
* * *
Pete László Miklós: Áldott, békés karácsonyt!
Szent Karácsony szelíd fénye Lelkeink felett lebeg; A világon Mindannyian Lehetünk Jobb emberek.
—
Fényes kicsi fenyőfáját Ülje körül a család, Boldogságban töltsék el A szép, Sejtelmes éjszakát.
—
Betlehemi istállóban Kis jászolban: kisgyerek; Még van Élet, Mind lehetünk Még sokkal jobb Emberek.
Édesanyám, ne vegyél el, oka van a létnek, megszületni vágyom hozzád, látni szeretnélek! Az sem baj, ha pólyám sem lesz, ne ringasson bölcső, öled mélye biztonsága éppen elegendő. Édesanyám, ha meghívtál, ne zárd rám az ajtót, becézgetve szólj csak hozzám, megnyugszom a hangtól! Hidd el nekem, szeretni fogsz, ha pillantod orcám, büszke leszel, boldogságod bízd egy kicsit most rám! Bármiből is fogantattam, a te tested táplál, én viszem a szeretetet, amire úgy vágytál. Elmúlástól, hogyha félsz majd, én szorítom kezed, kérlek anyám, a haláltól te ments most engemet!
Fel nagy örömre! ma született, Aki után a föld epedett. Mária karján égi a fény, Isteni Kisded Szűznek ölén. Egyszerű pásztor, jöjj közelebb, Nézd csak örömmel Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik, Bársonyos ágya nincs neki itt. Csak ez a szalma, koldusi hely, Rá meleget a marha lehel. Egyszerű pásztor, térdeden állj! Mert ez az égi s földi király.
Glória zeng Betlehem mezején, Éjet elűzi mennyei fény; Angyali rendek hirdetik őt, Az egyedül szent Üdvözítőt. Egyszerű pásztor, arcra borulj, Lélekben éledj és megújulj!
Volt gyertyája, de annak a lángja is csak úgy megfagyott, Az erdei nylon sátorban, hol mint hajléktalan lakott. Csak egy szakadt doboz volt az asztala, És pár - ellopott - fenyőág volt rajta.
Tengette az életét, mint kivert kutya, Jött a vad hideg, megfagyott, nincs már útba. Karácsony szép estéjét ő... nem érhette már meg, De mi őrizzük - egy embertársunk emlékét - meg!
Azt hittem, hogy csillag vagyok, a mennybolt is tőlem ragyog, lábam nyomán fénysziporka fröccsen szét az angyalokra. Fenyőtűkre angyalhaj száll, csillog rajtuk sok ezer szál, varázspálcán vibrál fényem, gyermekmosoly lesz szentélyem. Azt hittem hogy csillag vagyok, pedig anyám könnye ragyog, három király minden kincse elfér abba a nincsenbe. Már nem hiszem, nem is bánom: cseppnyi az én mennyországom. Inkább őrzöm, hitbe fűzöm, Karácsonykor csúcsra tűzöm. Messze ragyog, mégis bennem, halálomig a szívemben.
"Vajon létezik olyasmi, mint egy kapcsolat igazsága? Vagy csupán találgatásaink között botladozunk magányosan, elszigetelve nem csupán egymástól, de a külvilágtól is, amely sokkal jobban kedveli az egyszerű és beszédes hazugságokat, mint a súlyos, számvetésre késztető igazságot?"
Elváltunk s minden, mi elválaszt: már az is egyesít; ahány akadály, azt emeli, szép foglalatként csak, amit elzár előlem: kebledet, szemed, jövőm ragyogó kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot: a távolság szerelmemet úgy sokszorozza, villogtatja, erejét most mutatja meg, torló dühét, mit nem éreztem míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot ez a messzeség ad neki, láthatóvá, mindenütt-mindég jelenvaló ezt teszi, mint a bujkáló, észrevétlen szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este ontja a meleget: most hogy letűntél, én most érzem lobogni szívemet, most érzem tikkadtan, hogy akkor nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz. Te leszel mindig már a jobb. Szolgálóm voltál: sorsomat most kezedbe markolod zsarnokin, durván és gyötörve, ha nem is akarod.
"...úgy gondolom, hogy addig vagyunk fiatalok, amíg el tudjuk képzelni, hogy előttünk állhat a pillanat, és akkor ér véget az életünk, amikor már arra sem vagyunk kíváncsiak, milyen lehetett volna."
Láttuk; nem látta senki más, senki, csak te meg én, hogy ketté tört a ragyogás lenn a kis völgy ölén; elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.
Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: a völgy, örökre völgy, így is – árván. Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány - emlékei, mi ketten: te meg én.
Kíméletlenségemmel becsüllek én – olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett, így maradjak meg neked. Ha csillogóra váltom a szemedet, így maradjak meg neked. Ha kezed kezemben megremeg, így maradjak meg neked. Ha én melletted állok félve meg, így maradjak meg neked. Ha szeretnék együtt félni veled, így maradjak meg neked. Ha vagyok én neked a szeretet, így maradjak meg neked. Ha velem a szép még szebbé lehet, így maradjak meg neked. Ha te szépnek látod a lelkemet, így maradjak meg neked. Ha vagyok az, aki más nem lehet,
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
a fák elkísérnek föléd hajtják árnyat adó ágaik más nem is segít egyedül maradtál végig utaztál több életet és gyakran úgy tettél mint aki megérkezett pedig tudtad legbelül hogy az út még tovább vezet de jó volt hinni hogy vége hogy megállhatsz végre megpihenhet a kóborló szív megnyugodhat a meggyötört lélek de még sem még nem...
a fák elkísérnek megriasztanak a kopasz ágak dermedten állnak a halott törzsek az egykori zöldek szürkén és barnán merednek az égre vagy fekszenek a földre köztük vergődsz előre könnyeid rajzolnak utánad fényes csíkokat mint valami nyálkás útvonal maradnak el a nyomok az élet mint valami csúszómászó féreg kúszik előre az Univerzum e tenyérnyi helyén néha megállsz és azt kérded: ez az enyém?
a fák elkísérnek a bomló rügyek csapzott ragacsaiból megszületnek az új életek virágszirmokban tobzódik az illatok mámorát kereső mintha megállna most egy pillanatra az idő a menekülés csendes vergődéssé szelídül de eléd perdül egy hulló szirom... jelzés ez hogy menni kell tovább üvöltenél: elég! nem bírom! de mozdul a láb és rándul az izom és felzubognak az energiák és a Végtelen hív csak tovább... csak tovább...