"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Elváltunk s minden, mi elválaszt: már az is egyesít; ahány akadály, azt emeli, szép foglalatként csak, amit elzár előlem: kebledet, szemed, jövőm ragyogó kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot: a távolság szerelmemet úgy sokszorozza, villogtatja, erejét most mutatja meg, torló dühét, mit nem éreztem míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot ez a messzeség ad neki, láthatóvá, mindenütt-mindég jelenvaló ezt teszi, mint a bujkáló, észrevétlen szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este ontja a meleget: most hogy letűntél, én most érzem lobogni szívemet, most érzem tikkadtan, hogy akkor nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz. Te leszel mindig már a jobb. Szolgálóm voltál: sorsomat most kezedbe markolod zsarnokin, durván és gyötörve, ha nem is akarod.
"...úgy gondolom, hogy addig vagyunk fiatalok, amíg el tudjuk képzelni, hogy előttünk állhat a pillanat, és akkor ér véget az életünk, amikor már arra sem vagyunk kíváncsiak, milyen lehetett volna."
Láttuk; nem látta senki más, senki, csak te meg én, hogy ketté tört a ragyogás lenn a kis völgy ölén; elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.
Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: a völgy, örökre völgy, így is – árván. Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány - emlékei, mi ketten: te meg én.
Kíméletlenségemmel becsüllek én – olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett, így maradjak meg neked. Ha csillogóra váltom a szemedet, így maradjak meg neked. Ha kezed kezemben megremeg, így maradjak meg neked. Ha én melletted állok félve meg, így maradjak meg neked. Ha szeretnék együtt félni veled, így maradjak meg neked. Ha vagyok én neked a szeretet, így maradjak meg neked. Ha velem a szép még szebbé lehet, így maradjak meg neked. Ha te szépnek látod a lelkemet, így maradjak meg neked. Ha vagyok az, aki más nem lehet,
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
a fák elkísérnek föléd hajtják árnyat adó ágaik más nem is segít egyedül maradtál végig utaztál több életet és gyakran úgy tettél mint aki megérkezett pedig tudtad legbelül hogy az út még tovább vezet de jó volt hinni hogy vége hogy megállhatsz végre megpihenhet a kóborló szív megnyugodhat a meggyötört lélek de még sem még nem...
a fák elkísérnek megriasztanak a kopasz ágak dermedten állnak a halott törzsek az egykori zöldek szürkén és barnán merednek az égre vagy fekszenek a földre köztük vergődsz előre könnyeid rajzolnak utánad fényes csíkokat mint valami nyálkás útvonal maradnak el a nyomok az élet mint valami csúszómászó féreg kúszik előre az Univerzum e tenyérnyi helyén néha megállsz és azt kérded: ez az enyém?
a fák elkísérnek a bomló rügyek csapzott ragacsaiból megszületnek az új életek virágszirmokban tobzódik az illatok mámorát kereső mintha megállna most egy pillanatra az idő a menekülés csendes vergődéssé szelídül de eléd perdül egy hulló szirom... jelzés ez hogy menni kell tovább üvöltenél: elég! nem bírom! de mozdul a láb és rándul az izom és felzubognak az energiák és a Végtelen hív csak tovább... csak tovább...
Törik a vadlibák vonala az őszi tiszta magos égen s száll nagy karolással! csapat csapat után, foszló ölelések úsznak el feletted szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad fejedet feléjük… s ím most magad elé bámulsz szótlanul és meg-megállasz… amíg körötted csikorgva fordul az esztendő!
Hányadszor, hányadszor, vándor! s te még mindig tanácstalan tekintsz erre-arra… s várod most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz, egy szelid titok, mint hű kar, feléd nyílik…
– Tél lesz ujra, öcsém, hideg és koplalás! Nyalja majd a válú befagyott vízét a szomjas barom és bőg… rózsaszín orrából hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.
Elfordul e táj is tőled és tovább küld. Csörög lábad alatt majd a göröngyös út vékony fehér jege, hogy föltűrt gallérban megindulsz dünnyögve merre rendeltetél.
Rázkódik a cserjés, rázza már magából utolsó zajait, a végső madárdalt. Holnap föltűnik és hegyeken, völgyeken útaidra fekszik a szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s léptedet megnyújtva födél után nézz már… alapíts családot, erre figyelmeztet a ritka madárhang s a távol erdőket durrogtató hideg.
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra előtt rugdalt ujra lábaidról a hót bosszúsan, mert lám, te nem gyűjtöttél most sem se bort, se szalonnát, se kacagva törő
E levelet a hegytetőn találtam, Hóban feküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbarnult, megkeményedett: Az írás felcsillámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zuzmara, a zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.
Mire elmegyünk, megtisztul a lélek. Levetjük a gőgöt, le a kevélységet. Kezet nyújtunk - fejben - rosszaknak és jóknak, ... már nem vágunk vissza a minket bántóknak.
Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincs szeretet: Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget, Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell. Jók vagyunk, ha szeretünk. Az Isten a szeretet tüzét Szövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell. Hogy szívünk boldogabb legyen, Kivert kutyánál is gazdátlanabb Az ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit szeretni kell. A szerető szív tündököl. S Isten világa örök éj marad Annak, ki mindent csak gyülöl.
Kimondatlan konok szavak a némaságban vágy feszül, szemed tükrén harmatozva késő őszi bánat ül. Kéz a kézben reszketés, én mindig téged vártalak, s szerelmünk ma annyi csak, hogy láttál és én láttalak.
Szürkeszemű szelíd este ereszkedik a szívemre. Szürkeszemű szelíd éjjel elmegyek nincsen-reménnyel. Elmegyek, hisz úgysem bánod, úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek. Akarom, hát elfeledlek. Elfeledlek, de megtartalak régi szépnek, drága dalnak. Ami jó volt, nagyon jó volt; de szíveden fehér hó volt. Fehér hóba beleestem, nem tudtam, hogy feneketlen. Nem tudtam, hogy ilyen forró
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként bírjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek, – mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! – tűrjem csak ostorát én, mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak.
Bocskorrá nő a fagy zsibbadt lábamon, (hogy is telelhet mezítláb az ember) macskáktól kölcsönvett konzervdobozon csillagról kacsintó, szelíd fény hever
s nyelvemen forgatott Miatyánk csordul bajszomról némán üres tenyerembe s mikor szorgos lét szívembe alkonyul, frissen fürdetek bölcs álmokat benne.
Minden emlék új ízű kenyér falat... Már magamra sem emlékszem, hogy szaladt Anyám szemébe könny mikor elestem.
S míg ábránd kályha melegével játszik, büszke kéményfüst alól már nem látszik, hogy gyűlnek elibém napok, időtlen.
Anya, anya, ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kíváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kísértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik, a kelme megfakul, s a fű beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás - de hol is hagytam abba? - mégis élek, mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Elrejtőztél, mint fák a ködben késő őszi alkonyon, s a döbbent hiány könnye reszket tűnődve az arcomon. Elbújsz, hogy szíved meg ne kössék, ki szabad koloncot nem visel, de mondhatsz bármit, önmagától, az ember sohasem bújhat el.
Csak a bánatom van, az maradt meg ismét, de az enyém volt s az enyém ma is még. Mért haragudjak, hogy mikor a szívem fájt és tüzelt, leült mellém szelíden, és ottmaradt, hogy a könny égetett? Ó bánat, én szeretlek tégedet, mert nem vagy olyan,aki engem itthagy. Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy, sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd, szegény szívem sötét, bús tűzhelyét. Ó bánat, jobb vagy mint a kedvesem, mert hogyha haldoklom majd csendesen, ott lellek halotti lepedőn, s szívembe vágysz még ott is epedőn.