"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Mire elmegyünk, megtisztul a lélek. Levetjük a gőgöt, le a kevélységet. Kezet nyújtunk - fejben - rosszaknak és jóknak, ... már nem vágunk vissza a minket bántóknak.
Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincs szeretet: Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget, Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell. Jók vagyunk, ha szeretünk. Az Isten a szeretet tüzét Szövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell. Hogy szívünk boldogabb legyen, Kivert kutyánál is gazdátlanabb Az ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit szeretni kell. A szerető szív tündököl. S Isten világa örök éj marad Annak, ki mindent csak gyülöl.
Kimondatlan konok szavak a némaságban vágy feszül, szemed tükrén harmatozva késő őszi bánat ül. Kéz a kézben reszketés, én mindig téged vártalak, s szerelmünk ma annyi csak, hogy láttál és én láttalak.
Szürkeszemű szelíd este ereszkedik a szívemre. Szürkeszemű szelíd éjjel elmegyek nincsen-reménnyel. Elmegyek, hisz úgysem bánod, úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek. Akarom, hát elfeledlek. Elfeledlek, de megtartalak régi szépnek, drága dalnak. Ami jó volt, nagyon jó volt; de szíveden fehér hó volt. Fehér hóba beleestem, nem tudtam, hogy feneketlen. Nem tudtam, hogy ilyen forró
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként bírjalak, azt kívánva, egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek, – mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! – tűrjem csak ostorát én, mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak.
Bocskorrá nő a fagy zsibbadt lábamon, (hogy is telelhet mezítláb az ember) macskáktól kölcsönvett konzervdobozon csillagról kacsintó, szelíd fény hever
s nyelvemen forgatott Miatyánk csordul bajszomról némán üres tenyerembe s mikor szorgos lét szívembe alkonyul, frissen fürdetek bölcs álmokat benne.
Minden emlék új ízű kenyér falat... Már magamra sem emlékszem, hogy szaladt Anyám szemébe könny mikor elestem.
S míg ábránd kályha melegével játszik, büszke kéményfüst alól már nem látszik, hogy gyűlnek elibém napok, időtlen.
Anya, anya, ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kíváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kísértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik, a kelme megfakul, s a fű beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás - de hol is hagytam abba? - mégis élek, mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Elrejtőztél, mint fák a ködben késő őszi alkonyon, s a döbbent hiány könnye reszket tűnődve az arcomon. Elbújsz, hogy szíved meg ne kössék, ki szabad koloncot nem visel, de mondhatsz bármit, önmagától, az ember sohasem bújhat el.
Csak a bánatom van, az maradt meg ismét, de az enyém volt s az enyém ma is még. Mért haragudjak, hogy mikor a szívem fájt és tüzelt, leült mellém szelíden, és ottmaradt, hogy a könny égetett? Ó bánat, én szeretlek tégedet, mert nem vagy olyan,aki engem itthagy. Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy, sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd, szegény szívem sötét, bús tűzhelyét. Ó bánat, jobb vagy mint a kedvesem, mert hogyha haldoklom majd csendesen, ott lellek halotti lepedőn, s szívembe vágysz még ott is epedőn.
…én láttam a hajnalt, ahogy szemedben hullámzott. Az álmok kiszakadtak. Áradtunk, sodródtunk, mint egy folyó, minek se partja, se hídja. Mezítelen szívemről öledbe hulltak a szavak, és a sóhajok. könnyű, és szabad voltam…
(akkor, és ott)
Szerelem?- milyen banális szó… Ébredés. Kiszáradt medrek. Madártávlatok. Szeretés. Hiány. Vágányzár. Lekésett ölelések. Valóság. Félbe maradt órák, szavak. Hétköznapok, ünnepnapok. Zuhanás. Repülés, benned, bennem, dráma abban az egyfelvonásos világban.
(akkor, és ott)
Földig ért az ég. Valami óceánt rajzoltál körém, hegyeket, madarakat, a felhőkre kusza vonalakat. Rám hajoltál, hogy megtartsd a szárnyakat, a zuhanó rögöket. talán féltettél, talán szerettél…
(akkor, és ott)
Szembenéztem a világgal. A szél csont-sovány ágkarokba kapaszkodott, a reggelbe öltözött utcalámpák ébredő fényében csak az éjszaka morajlott. Esőarca lett az égnek, zuhogott a csend körülöttünk. Nem volt már se óceán, se madarak, se felhő, csak üres falak, előttem, utánam hosszú telek, omladozó felhőhegyek.
(…)
Késik a tavasz. Szívemen elvirágzott álmok, mint valami félresikerült falfirkák a csupasz házfalon. Két lélegzet közt hallgatnak az érintések. Lassulnak a szavak, fáradnak az ölelések. Világunk a túlhordott álmokkal megtelt. Szerelem?- milyen banális szó… …de én láttam a hajnalt, ahogy szemedben hullámzott. Együtt kelt fel a nap és a hold, (akkor, és ott) hol egyszerre voltunk közel, és távol…
A dombok mögött már őszi lánggal égnek az erdők színére csorgott alkonyok s az esték merengő csillag-hűvösében nyár után sietnek apró kis dalok. Hallgasd velem, hogy lám csak újra ősz van s kettőnk nyarát is köd takarta el s ha kérdeznénk hol van szürkeségünk kékje, a festetlen csendben már senki nem felel.
A dombhajlatban megtorpan a pára, ahogy az idő csomót köt magára, már csak a konok, fagyba mártott gaz hajt, a vízfolt alatt lyukat rejt az aszfalt, sok lélegző még nem lelt menedékre, az ég sem vált már jókedvében kékre, a hűs szél pálló kévéket nyalábol a frissen szántott termő derekából, az ághegyekről lenyújtózva csöppnyit, a köd a lassú fák fölé özönlik, a november is kedvet kap magához, a világ hozzákezd a változáshoz, a látóhatár deres fagyba rémül, s egy másik Isten háborúzni készül.
Az Élet egyetlen esély – vedd komolyan az Élet szépség – csodáld meg az Élet boldogság – ízleld az Élet álom – tedd valósággá az Élet kihívás – fogadd el az Élet kötelesség – teljesítsd az Élet játék – játszd az Élet érték – vigyázz rá az Élet vagyon – használd fel az Élet szeretet – add át magad az Élet titok – fejtsd meg az Élet ígéret – teljesítsd az Élet szomorúság – győzd le az Élet dal – énekeld az Élet küzdelem – harcold meg az Élet kaland – vállald az Élet jutalom – érdemeld ki az Élet élet – éljed!
Amit adhatok, azt nyújtom neked, érző szívem, s tiszta lelkemet. Az otthon melegét, csendes ölelést, boldog perceket, ritka kincseket. Mit az élet ad, mind megosztom veled.
Éjszaka a kedvesemmel szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről a visszatükrözött csillagokat s a teli szakajtót egy topolyagallyra tettük. Amíg alatta csókolóztunk: vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára s a szakajtót kedvesemre borította. Ahogy ott állt a lány meztelenül és remekbeszabottan a vállára, mellére záporozó csillagokkal: szürke kis verébnek tűnt föl mellette Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és Lollobrigidástól a világ minden szépasszonya, aki csak volt, van és lészen eljövendő gyönyörűvé nehezíteni az életünket.
"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."
Hogy juttathattak el a vasárnap déli gyöngyöző levestől, az anyák tésztás körmű kezeitől, a miértünk szolgáló szeretet kondérjainál korgó gyomrú ácsorgásokig? Ki fojtja el a földre ejtett tekintetekben burjánzó szégyent, a gerinctörések szisszenéseit? A jóllakottság szánó szemei elől hová menekítik az éhezőket? És ki menti föl a felnőtt fiakat, kiket gyermekségbe kényszerít e kor? Régvolt háborús idők kísértetei járnak.
Ami könnyen elérhető,az a felszínen csillog.Ami érték,olykor fénytelen és a mélyre kell leásni érte.Amiben a sokaság élvezetét leli,sivár és illanó gyönyörűséget kínál.Amiről én beszélek,az a felszínről nem látható,a bensődben derül.Szórd el,ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted.Örülj a magadénak.
