"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Anya, anya, ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kíváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kísértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik, a kelme megfakul, s a fű beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás - de hol is hagytam abba? - mégis élek, mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Elrejtőztél, mint fák a ködben késő őszi alkonyon, s a döbbent hiány könnye reszket tűnődve az arcomon. Elbújsz, hogy szíved meg ne kössék, ki szabad koloncot nem visel, de mondhatsz bármit, önmagától, az ember sohasem bújhat el.
Csak a bánatom van, az maradt meg ismét, de az enyém volt s az enyém ma is még. Mért haragudjak, hogy mikor a szívem fájt és tüzelt, leült mellém szelíden, és ottmaradt, hogy a könny égetett? Ó bánat, én szeretlek tégedet, mert nem vagy olyan,aki engem itthagy. Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy, sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd, szegény szívem sötét, bús tűzhelyét. Ó bánat, jobb vagy mint a kedvesem, mert hogyha haldoklom majd csendesen, ott lellek halotti lepedőn, s szívembe vágysz még ott is epedőn.
…én láttam a hajnalt, ahogy szemedben hullámzott. Az álmok kiszakadtak. Áradtunk, sodródtunk, mint egy folyó, minek se partja, se hídja. Mezítelen szívemről öledbe hulltak a szavak, és a sóhajok. könnyű, és szabad voltam…
(akkor, és ott)
Szerelem?- milyen banális szó… Ébredés. Kiszáradt medrek. Madártávlatok. Szeretés. Hiány. Vágányzár. Lekésett ölelések. Valóság. Félbe maradt órák, szavak. Hétköznapok, ünnepnapok. Zuhanás. Repülés, benned, bennem, dráma abban az egyfelvonásos világban.
(akkor, és ott)
Földig ért az ég. Valami óceánt rajzoltál körém, hegyeket, madarakat, a felhőkre kusza vonalakat. Rám hajoltál, hogy megtartsd a szárnyakat, a zuhanó rögöket. talán féltettél, talán szerettél…
(akkor, és ott)
Szembenéztem a világgal. A szél csont-sovány ágkarokba kapaszkodott, a reggelbe öltözött utcalámpák ébredő fényében csak az éjszaka morajlott. Esőarca lett az égnek, zuhogott a csend körülöttünk. Nem volt már se óceán, se madarak, se felhő, csak üres falak, előttem, utánam hosszú telek, omladozó felhőhegyek.
(…)
Késik a tavasz. Szívemen elvirágzott álmok, mint valami félresikerült falfirkák a csupasz házfalon. Két lélegzet közt hallgatnak az érintések. Lassulnak a szavak, fáradnak az ölelések. Világunk a túlhordott álmokkal megtelt. Szerelem?- milyen banális szó… …de én láttam a hajnalt, ahogy szemedben hullámzott. Együtt kelt fel a nap és a hold, (akkor, és ott) hol egyszerre voltunk közel, és távol…
A dombok mögött már őszi lánggal égnek az erdők színére csorgott alkonyok s az esték merengő csillag-hűvösében nyár után sietnek apró kis dalok. Hallgasd velem, hogy lám csak újra ősz van s kettőnk nyarát is köd takarta el s ha kérdeznénk hol van szürkeségünk kékje, a festetlen csendben már senki nem felel.
A dombhajlatban megtorpan a pára, ahogy az idő csomót köt magára, már csak a konok, fagyba mártott gaz hajt, a vízfolt alatt lyukat rejt az aszfalt, sok lélegző még nem lelt menedékre, az ég sem vált már jókedvében kékre, a hűs szél pálló kévéket nyalábol a frissen szántott termő derekából, az ághegyekről lenyújtózva csöppnyit, a köd a lassú fák fölé özönlik, a november is kedvet kap magához, a világ hozzákezd a változáshoz, a látóhatár deres fagyba rémül, s egy másik Isten háborúzni készül.
Az Élet egyetlen esély – vedd komolyan az Élet szépség – csodáld meg az Élet boldogság – ízleld az Élet álom – tedd valósággá az Élet kihívás – fogadd el az Élet kötelesség – teljesítsd az Élet játék – játszd az Élet érték – vigyázz rá az Élet vagyon – használd fel az Élet szeretet – add át magad az Élet titok – fejtsd meg az Élet ígéret – teljesítsd az Élet szomorúság – győzd le az Élet dal – énekeld az Élet küzdelem – harcold meg az Élet kaland – vállald az Élet jutalom – érdemeld ki az Élet élet – éljed!
Amit adhatok, azt nyújtom neked, érző szívem, s tiszta lelkemet. Az otthon melegét, csendes ölelést, boldog perceket, ritka kincseket. Mit az élet ad, mind megosztom veled.
Éjszaka a kedvesemmel szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről a visszatükrözött csillagokat s a teli szakajtót egy topolyagallyra tettük. Amíg alatta csókolóztunk: vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára s a szakajtót kedvesemre borította. Ahogy ott állt a lány meztelenül és remekbeszabottan a vállára, mellére záporozó csillagokkal: szürke kis verébnek tűnt föl mellette Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és Lollobrigidástól a világ minden szépasszonya, aki csak volt, van és lészen eljövendő gyönyörűvé nehezíteni az életünket.
"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."
Hogy juttathattak el a vasárnap déli gyöngyöző levestől, az anyák tésztás körmű kezeitől, a miértünk szolgáló szeretet kondérjainál korgó gyomrú ácsorgásokig? Ki fojtja el a földre ejtett tekintetekben burjánzó szégyent, a gerinctörések szisszenéseit? A jóllakottság szánó szemei elől hová menekítik az éhezőket? És ki menti föl a felnőtt fiakat, kiket gyermekségbe kényszerít e kor? Régvolt háborús idők kísértetei járnak.
Ami könnyen elérhető,az a felszínen csillog.Ami érték,olykor fénytelen és a mélyre kell leásni érte.Amiben a sokaság élvezetét leli,sivár és illanó gyönyörűséget kínál.Amiről én beszélek,az a felszínről nem látható,a bensődben derül.Szórd el,ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted.Örülj a magadénak.
“Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.”
"Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár."
Próbálom magamat megérteni, És hogy mi miért történik velem. Nem tudom tovább már védeni Ezt az eltitkolt felem.
Ami mégis meghatároz, irányít lelkesen, Ahogy engem újra lábhoz Kényszerít teljesen.
Találhatok-e még valami értelemszerűséget Ennek az életnek mondott üres feszültségnek? Helyreraknám a korábban helyesnek hitt dolgaim, Folytatnám mondataim és hogy merre kell... Indulni el
Próbálom a falamat lebontani Ami gátol, hogy megéljem Azt, amit tud szó nélkül mondani Az, aki érted is megégne.
Értékes lehet-e száz év Félelemszerű élet? A végén meg elnyomni ezer, Sokszor átélt emléket... Azt, hogy vihetett volna az út, Vagy elnyomott volna vadul, De a tetőzés csak a Beidegződésből törekvés.
Mindig van választás, De amikor a kétely elsöpör Minden mást, addig Támasznak hitt gyengeséget, A könnyebb úton is csak Lemorzsolódni tudnál vakon, Hígítóburkon keresztül A jólmegszokást választhatom.
Én elhittem, hogy elvitte már A lényeget ez az idő-sár, Amíg fojtott és meg nem állt.
Én nem hittem, hogy előre néz Ez a vak szempár, És előidézne még választást.
"Ne gyászolj! (...) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj."
surranva érkezett az alázatos ősz elnyúlt utcákon, kerteken, a határon lehajtott fejéről hullottak a levelek de én igazi arcát így is látom
bár reggelente néha már opál-köddel takarja el lángolóan-buja, színes díszeit a nyár-zöld lobok közé kevert vágy-vöröseket a szemérmetlen-sárgákat, rozsda-díszeit
gyakrabban vág szemem közé a fény alacsonyabb és rövidebb lett a ragyogó út ősszel már lustább, fáradtabb a Nap ma hajnalban a tegnapinál is tovább aludt
surranva érkezett, hogy senki meg ne lássa nem volt ismerőse és most sincs barátja
csak én értem talán egyedül, ahogy arcába nézek vissza néz rám az újjászülető enyészet
- Erdő, mért hajladozol? Zápor nem ver, szél sehol. Lombod földig mért hajol? - Hogyne ringnék, hajlanék, Mikor mind búsabb az ég, Fogy a nappal, nő az éjjel, Leveleim szerteszéjjel. Szél a lombom szembekapja, Dalosaim tovahajtja; Oldalamba tép a szél, Messze a nyár, itt a tél. S hogyne hajlanék, ha már Útra kelt a sok madár. Ágaim fölött csapatban Fecskék szállnak szakadatlan, Fecskék, más hazát keresvén - Viszik álmaim, szerencsém. hej, csak mennek, szállnak ott, Elfakítják a napot, Szállnak a bús ég alatt, Szállnak, mint a pillanat, S engem itt hagynak kifosztva, Dermedten és darvadozva, Vágyammal, hogy társtalan Véle mulassam magam.
Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincs szeretet: Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget, Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell. Jók vagyunk, ha szeretünk. Az Isten a szeretet tüzét Szövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell. Hogy szívünk boldogabb legyen, Kivert kutyánál is gazdátlanabb Az ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit szeretni kell. A szerető szív tündököl. S Isten világa örök éj marad Annak, ki mindent csak gyülöl.
Ha arra kérlek, hogy halgass meg és te tanácsot adsz nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és te elmagyarázod miért rossz, hogy igy érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a probléma megoldódjon bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy, nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám és hallgass meg, nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen csak gyönge és elesett, amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.