"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen. Miért léptél be orvul szeretteim sorába? Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra, ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben, akadna magyarázat: a költő szárnyalását ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság… Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon ölel panel-falával, hogy véled összefonjon, nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség, miért a csontig ázott madár felejti röptét, nem is hála láncol, miért esett koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam, és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva nem vállal már szokatlant, s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez – a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes. Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába, anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába, ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez, mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves, megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba, haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába – mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong, mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt, szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne, törvénysértő beszédem elmenni kötelezne, s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess, hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad. Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!
csak álmodj tovább álmodd, hogy léted során van még szó mit nem mondtak el... van még hang ami felemel és van még hely ahova elérhetsz... mert ez az élet mindig mást akar a fej, a kar és a láb... de Te ne add ezután alább, hiszen ember lehetsz és legalább előre mehetsz, ha érzed maradni már nem lehet
csak álmodj tovább álmodd, hogy a verejték gyöngyökké válik izzadt testeden és amikor zuhansz senki nem nevet elesteden kereszted válladba mélyed és érzed újra az élet súlyát... rád nevet, kit sohase láttál és eléd jön a legszebb érzés amire annyira vágytál és átölel, magához húz szorosan és nem enged el és akkor majd EGY leszel egy a MIND közül aki a Földre költözött és így lett áldott vagy még inkább őrjöngve vágyott... üldözött
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú, Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok! S míg édes mákonyoddal ízesül új borod s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold, jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp. Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak, te rőthajú kedves, képe a méla bájnak. Mert holnap már, lehet: egy holt sziget leszel te is s körötted néma roncsok vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot, piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment? Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet, Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze. Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya. Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem. Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete. Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búcsucsókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szivünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.
A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jönősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?
"Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait, nem bízik a környezetében, érzi, hogy veszélyben van. Az emberi szívben is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzá szóljon, akkor inkább bezárva marad."
Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltűnt – nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszűnt. …. Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, a tárgyak józan sorfalát szép suhanásoddal szétsöpörted, jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé, jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter – amit utamból visszaadtál – mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi – pálya amivel megrövidítetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek.
Párizs reagált és útjára engedte az Őszt. Lesárgult levelek intenek szép jó éjszakát. Ady is csak messziről néz vissza terhelőn. Megmondta rég: a magyar megöli magyarját.
Furcsa lépésekben bújnak meg az őszi rímek. Lesütött szemekben fellegében rekedt eső. Fogaim közt erjed a halál érdes íze. Tegnapon ülök, percekre bontva, szétesőn.
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Néha elsétálok melletted, öreg barátom. Te is csillagokba akartál kapaszkodni, És most itt állsz betonba ágyazva, Tar ágaiddal meredve az ég felé. Odvas törzseden ezer rovar rág, Nem leveled, gyűrűidet szaporítod.
Valaha szép voltál és sudár, Neked bókolt a pompás napsugár. Ágadon madár fészkelt, S énekelt, Óh, ifjúi nyár!
Neveltél számtalan virágot, Zengett körülötted sok-sok darázs. Leveled árnya alatt szerelmesek Váltottak csókot, S a beléd vágott szív sem fájt.
Gyermek mászott fel rád, Bújva a többi elől. Megfáradt vándor hűsölt alattad, S te mily boldog voltál.
Gyökereddel a földbe kapaszkodva, Álltad vad szelek támadásait. Fiatal voltál és erős, A felhőkbe vágytál, S most szomorún lehajlott vesszőkkel Nyújtózkodsz felém.
De nézd, egyik ágadon új gallyacska nőtt, Boldogan tör utat a fény iránt. Nincs veszve semmi, barátom, Olyan leszel, mint egykor rég. Jön új tavasz, új rügyek, Új álmok. Messze még a vég!
