"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rám talált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Meoi,Gabi,Pannika - köszönöm szépen a születésnapi köszöntéseket! Szép napot mindnyájatoknak!
* * *
Szilágyi Domokos: ŐSZI SÉTA
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök. Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak: borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled, roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a megszületendő, ring-izmú élet-erőnek. S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost. Nyári napok heve, érett élet-illatú fények elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben; minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.
Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából, rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon: ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés- sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek: sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam, mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ. Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását, mely a nyári remények dús kiteljesedését hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt: van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk: jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította országában átveszi-é az uralmat, avagy még hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod: béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...
...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz. - Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó kis patakok gyors habja után futamodva, megállni nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...
- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd: küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!
Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba ha akarna , de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
Az éj sötétjében kuvikok röpködnek, A fejfák felett meg szellemek lebegnek. Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben, Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.
Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne, Bár állítólag sötétnek is van lelke. Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú, Látszólag véget nem érő, mint bosszú.
Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik. Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik? Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró, Vagy a szépre bámulok majd, mint álmodozó?
"Nagyon gyakran azonosítják (a szeretetet) a mások iránt érzett jó érzésekkel, jótékonysággal, erőszakmentességgel, vagy szolgálattal. De ezek egyike sem a szeretet. A szeretet tudatosságból ered. Csak amennyiben valójában annak látsz valakit, aki és ami az illető, és nem annak, ami az emlékedben, vágyaidban, fantáziádban, vagy kivetítéseidben szerepel, csak akkor tudod igazán szeretni az illetőt. Máskülönben nem a személyt szereted, hanem azt az ideát, amit róla formáltál, vagy azt, aki a vágyaid tárgya, és nem azt, aki valójában. A szeretet első cselekedete tehát, hogy olyannak lássuk a személyt vagy a dolgot, amilyen valójában. Ezzel pedig együtt jár az a rettenetes feladat, hogy elhagyd vágyaidat, előítéleteidet, emlékeidet, kivetítéseidet, válogató látásodat."
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
"A boldogság a jövőben van. Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla."
"Ha kapcsolatba akarsz kerülni a dolgok valóságával, az első, amit meg kell értened, hogy minden eszmény, minden fogalom eltorzítja a valóságot, és akadályozza annak megpillantását. A fogalom nem a valóság, a "bor" - fogalom még nem a bor, a "nő" - fogalom nem a nő."
Leszáll a köd lassan szemedre, a szobádba az álom lebeg be. Lopakodva, mint a tolvaj, tolakodva érkezik, épp, hogy érint, bíztatóan, majd a csöndben távozik. A szép álom tündérlánya táncát vidám színekben járja, csengő hangján szívedbe hatol a dallam könnyed, lüktető varázsa. Újraélednek a múlt csodái, zengnek belé az álom falak, kinyílnak a réten az emlékek virágai, hogy többé el ne hervadjanak.
Bánatosan búcsúzik az erdő, egymásra borulnak szomorún a fák, a lámpák fényködébe rebbenőn lebeg ide-oda egy-egy kósza árny. Köszöntelek téged ősz, te kedves, s titeket, ti hulló, sárga levelek, szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg, most rakjátok le életterhetek.
Vigyázod vándorod te néma világ, kiket levegőd éltet, szelíd fényed, elsiratgatjuk létünk fénykorát, kecsegtetett csak, de meg nem értett. Az idő nem áll meg, csak fut tova, tavaszarcodat jobban szerettem én, lelkemnek víg nyarad volt otthona, jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.
Kopaszodó fák közt bolyong a csend, otthonát félti az örök Jelenlét, a vetkező fa oly alakot vett, mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért. A béke vagy te, néma csendvilág, ki tudja, hányszor találkozunk mi még, Ő, ki kezében tartja a csodát, e világot, létet, emberek hitét.
Ó, te drága, jó anyám! Ne kívánd, hogy leírjam neked, Ne kérd, hogy elmondjam, amit nem lehet! Oly érzület ez, mely szavakba nem önthető, Én téged annyira, de annyira szeretlek, Ezerszer, ó, hogy köszönjem meg?
Emlékszem, mennyiszer vágytam, óhajtottam, Hogy mellettem a bajban, támaszom legyél, Hányszor nyújtottad volna felém a kezed S a messzeségből hallottam aggódó szenvedésed, A lelkiismeret, mely szíved lassan hamuvá égette S hitted, bizonygatva azt, mindez megérte.
Mily nehéz e szavakat leírni, érzésekről beszélve Úgy, hogy nem nézhetek csillogó szemedbe, Nem láthatod, az arcomon legördülő könnyeim, S nem mondhatom el megint, hogy dobd el végre sérelmeid! Az elvesztegetett idő ellenére is, kérlek! Engedd, hogy úgy nézzek rád, mint egy szerető gyermek!
S így, ennyi idő után, tudom, s akarom azt, Hogy bepótoljuk az egymás nélküli perceket, Vagy csak próbáljuk meg ismét, Felébreszteni a régi-régi érzéseket, Úgy szorul a szívem, sajog s a világban kereslek, Hogy kebledre hajtva fejem, ismét kicsid lehessek.
A barát egy mosoly, szív,mely bátorít ha félsz, A barát taps, mely ujjong ha célba érsz. A barát egy kéz, mely felhúz ha elestél, A barát az álom, mit éberen kerestél. A barát egy könnycsepp, mely érted hull ha baj van, A barát gyémánt páncél, óv téged a harcban. A barát egy nevetés, mely felharsan ha meglát, A barát egy rózsakert, mely Neked nyitja bokrát. A barát egy csillag, mit az éj varázsol, A barát egy dallam, mit meghallasz bárhol. A barát egy lány, ki kitáncol a tűzből, A barát egy emlék, mit szívedben őrzöl. A barát is csak ember, s néha tán hibázik, De szeret,s ha nincs veled, érezd,hogy hiányzik!
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
"Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára..."
Igaz, hitvány vagyok, önző, garázda, és mindaz kell, mit megtilt a törvény, de megremeg a szívem lépteid zajára, s érted mindenemet egy batyuba kötném.
Arra indulnék, amerre visz az álmom, az a gyönyörű, melyben együtt élünk, hol még örömkönny ragyog szempilládon, ha egymás kezét fogva nyugovóra térünk.
Hol vagy? Szólalj meg, s hangod visszavezet oda, ahol mindig tavaszég ragyog, ahol még, ha kínok lombja ezre eltemet, életem egész, mert veled vagyok.
Visszajössz? Nézd, újra testet ölt minden rólad szőtt gondolatom tükre, rád gondolok folyvást és a csodás, fennkölt, mégis fáradt-egű októberünkre.
S ha rád gondolok, Kedves, kísért a múlt, visszacsalnék mindent, ami elszaladt, nézd, dacom, gőgöm a semmibe fúlt, amint elhittem, hogy visszakaptalak.
Rózsalevélen zöld fut a fényen, tört sugarassa ring színesében, jaj, hova pördül, jaj, hova zöldül, várja a társa színkebelében, szál csak a rózsa, zöldbefogózva út labirintját körbekígyózza, rózsalevélen nap fut a fényen, hártyaruhában, hárfazenében.
Benne valami bűvös láng lobog, egybefonódnak távoli vidékek. Egyedül vele társaloghatok, amikor mások közel lépni félnek. Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el, mikor elhagynak sorra a barátok, mint tavaszi vihar, zeng, énekel, mintha megszólalnának a virágok.
Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk. Szeretlek. Elfogadlak -akárki vagy, akármilyen vagy. Nem várok Tőled semmit. Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad. Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem a Benned és bennem lakozó Mindenséget, azt, hogy a Mindenség Szívében egyek vagyunk.
