"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Az éj sötétjében kuvikok röpködnek, A fejfák felett meg szellemek lebegnek. Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben, Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.
Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne, Bár állítólag sötétnek is van lelke. Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú, Látszólag véget nem érő, mint bosszú.
Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik. Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik? Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró, Vagy a szépre bámulok majd, mint álmodozó?
"Nagyon gyakran azonosítják (a szeretetet) a mások iránt érzett jó érzésekkel, jótékonysággal, erőszakmentességgel, vagy szolgálattal. De ezek egyike sem a szeretet. A szeretet tudatosságból ered. Csak amennyiben valójában annak látsz valakit, aki és ami az illető, és nem annak, ami az emlékedben, vágyaidban, fantáziádban, vagy kivetítéseidben szerepel, csak akkor tudod igazán szeretni az illetőt. Máskülönben nem a személyt szereted, hanem azt az ideát, amit róla formáltál, vagy azt, aki a vágyaid tárgya, és nem azt, aki valójában. A szeretet első cselekedete tehát, hogy olyannak lássuk a személyt vagy a dolgot, amilyen valójában. Ezzel pedig együtt jár az a rettenetes feladat, hogy elhagyd vágyaidat, előítéleteidet, emlékeidet, kivetítéseidet, válogató látásodat."
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
"A boldogság a jövőben van. Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla."
"Ha kapcsolatba akarsz kerülni a dolgok valóságával, az első, amit meg kell értened, hogy minden eszmény, minden fogalom eltorzítja a valóságot, és akadályozza annak megpillantását. A fogalom nem a valóság, a "bor" - fogalom még nem a bor, a "nő" - fogalom nem a nő."
Leszáll a köd lassan szemedre, a szobádba az álom lebeg be. Lopakodva, mint a tolvaj, tolakodva érkezik, épp, hogy érint, bíztatóan, majd a csöndben távozik. A szép álom tündérlánya táncát vidám színekben járja, csengő hangján szívedbe hatol a dallam könnyed, lüktető varázsa. Újraélednek a múlt csodái, zengnek belé az álom falak, kinyílnak a réten az emlékek virágai, hogy többé el ne hervadjanak.
Bánatosan búcsúzik az erdő, egymásra borulnak szomorún a fák, a lámpák fényködébe rebbenőn lebeg ide-oda egy-egy kósza árny. Köszöntelek téged ősz, te kedves, s titeket, ti hulló, sárga levelek, szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg, most rakjátok le életterhetek.
Vigyázod vándorod te néma világ, kiket levegőd éltet, szelíd fényed, elsiratgatjuk létünk fénykorát, kecsegtetett csak, de meg nem értett. Az idő nem áll meg, csak fut tova, tavaszarcodat jobban szerettem én, lelkemnek víg nyarad volt otthona, jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.
Kopaszodó fák közt bolyong a csend, otthonát félti az örök Jelenlét, a vetkező fa oly alakot vett, mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért. A béke vagy te, néma csendvilág, ki tudja, hányszor találkozunk mi még, Ő, ki kezében tartja a csodát, e világot, létet, emberek hitét.
Ó, te drága, jó anyám! Ne kívánd, hogy leírjam neked, Ne kérd, hogy elmondjam, amit nem lehet! Oly érzület ez, mely szavakba nem önthető, Én téged annyira, de annyira szeretlek, Ezerszer, ó, hogy köszönjem meg?
Emlékszem, mennyiszer vágytam, óhajtottam, Hogy mellettem a bajban, támaszom legyél, Hányszor nyújtottad volna felém a kezed S a messzeségből hallottam aggódó szenvedésed, A lelkiismeret, mely szíved lassan hamuvá égette S hitted, bizonygatva azt, mindez megérte.
Mily nehéz e szavakat leírni, érzésekről beszélve Úgy, hogy nem nézhetek csillogó szemedbe, Nem láthatod, az arcomon legördülő könnyeim, S nem mondhatom el megint, hogy dobd el végre sérelmeid! Az elvesztegetett idő ellenére is, kérlek! Engedd, hogy úgy nézzek rád, mint egy szerető gyermek!
S így, ennyi idő után, tudom, s akarom azt, Hogy bepótoljuk az egymás nélküli perceket, Vagy csak próbáljuk meg ismét, Felébreszteni a régi-régi érzéseket, Úgy szorul a szívem, sajog s a világban kereslek, Hogy kebledre hajtva fejem, ismét kicsid lehessek.
A barát egy mosoly, szív,mely bátorít ha félsz, A barát taps, mely ujjong ha célba érsz. A barát egy kéz, mely felhúz ha elestél, A barát az álom, mit éberen kerestél. A barát egy könnycsepp, mely érted hull ha baj van, A barát gyémánt páncél, óv téged a harcban. A barát egy nevetés, mely felharsan ha meglát, A barát egy rózsakert, mely Neked nyitja bokrát. A barát egy csillag, mit az éj varázsol, A barát egy dallam, mit meghallasz bárhol. A barát egy lány, ki kitáncol a tűzből, A barát egy emlék, mit szívedben őrzöl. A barát is csak ember, s néha tán hibázik, De szeret,s ha nincs veled, érezd,hogy hiányzik!
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
"Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára..."
Igaz, hitvány vagyok, önző, garázda, és mindaz kell, mit megtilt a törvény, de megremeg a szívem lépteid zajára, s érted mindenemet egy batyuba kötném.
Arra indulnék, amerre visz az álmom, az a gyönyörű, melyben együtt élünk, hol még örömkönny ragyog szempilládon, ha egymás kezét fogva nyugovóra térünk.
Hol vagy? Szólalj meg, s hangod visszavezet oda, ahol mindig tavaszég ragyog, ahol még, ha kínok lombja ezre eltemet, életem egész, mert veled vagyok.
Visszajössz? Nézd, újra testet ölt minden rólad szőtt gondolatom tükre, rád gondolok folyvást és a csodás, fennkölt, mégis fáradt-egű októberünkre.
S ha rád gondolok, Kedves, kísért a múlt, visszacsalnék mindent, ami elszaladt, nézd, dacom, gőgöm a semmibe fúlt, amint elhittem, hogy visszakaptalak.
Rózsalevélen zöld fut a fényen, tört sugarassa ring színesében, jaj, hova pördül, jaj, hova zöldül, várja a társa színkebelében, szál csak a rózsa, zöldbefogózva út labirintját körbekígyózza, rózsalevélen nap fut a fényen, hártyaruhában, hárfazenében.
Benne valami bűvös láng lobog, egybefonódnak távoli vidékek. Egyedül vele társaloghatok, amikor mások közel lépni félnek. Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el, mikor elhagynak sorra a barátok, mint tavaszi vihar, zeng, énekel, mintha megszólalnának a virágok.
Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk. Szeretlek. Elfogadlak -akárki vagy, akármilyen vagy. Nem várok Tőled semmit. Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad. Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem a Benned és bennem lakozó Mindenséget, azt, hogy a Mindenség Szívében egyek vagyunk.
"A fényadásban megéljük a találkozás csodáját. Minden találkozás lehetőség arra, hogy létem és életem csodájának üzenetét közvetítsem a másiknak, és az ő élete és léte csodájának ajándékával gazdagodjam."
"A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját." Biegelbauer Pál
Ne keverd össze a kötődést a barátsággal. A barátság mulandó, eltűnik, a kötődés viszont a lelkedet köti a másikéhoz. Ezért szeretnél minél több időt tölteni vele, mert érzed, hogy többé tesz, erősít, feltölt. Többnek érzed magad már attól is, hogy ott van az életedben. Onnantól meg nincs lehetetlen.
"Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad."
"Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt."
"Még nem jöttem rá, hogy mi, emberek miért úgy képzeljük el az időt, mint egy hátulról előrefele tartó vonalat, amikor pedig minden irányba mehet, éppúgy, mint minden más a világ rendszerében."
Nem modor teszi az embert, de a szeretet. Nem bűvészkedés, az igaz győz le szíveket. De mire jut ezzel, amikor a világ másfajta dalt énekel, s nincs, aki érti a szót? Így hát halkan dúdolod tovább, és csendesen sajogsz. Vena cava, fő gyűjtőér, ugyanolyanok vagyunk végül is; csupán érzés, csupán érzés, az ereinkben az folyik. És ez gyönyörű, ez gyönyörű. Minden, ami rossz, rendben lesz újra nemsoká. S ha minden dolog darabokra hull, én még egyszer előhúzok egy csodát, leheletnyit, amitől a szív megbénul. Vena cava, vena cava, Ontsd a vért, és sirasd aztán? Az idő gyógyít, a nevetés is használ, de az élet különös. Vena cava, fő gyűjtőér, ugyanolyanok vagyunk végül is; csupán érzés, csupán érzés, az ereinkben az folyik. És ez gyönyörű, ez gyönyörű, ez gyönyörű... Az élet gyönyörű, amikor a legkevésbé várod, az élet gyönyörű, amikor azt gondolod, nem az, Az élet gyönyörű, amikor sírni szeretnél, az élet gyönyörű, amikor nem engeded el. Ez gyönyörű, s minden, ami rossz, rendben lesz újra nemsoká.
Szép délutánt és estét Jahorka, Pannika, Bűvössárkány és minden kedves játékostárs.
Némethné Mohácsi Bernadett A szív szava! Lelked nyomasztja a sok teher, mit a sors keresztedre szegel, csak könny... számkivetett érzés! Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz! Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak, dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad, őrjítő csend... lelket ordító fájdalom! Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom! Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket, hogy kötözzem be a vérző életet? A barát, mondd, barát, hogy lehet? Az ész tudja, segíteni nem lehet! A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér, az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér, erőt, kitartást és bátorságot ad, mikor a reménység így kitaszíttat! S lelkem, leküzdve a némaság hangját, üvöltve árasztja a szeretet szavát, lelkedben megcsillan a hit, az akarat, mely utat törve, cipeli sorsodat!