"igyekszel összemosni a római és a horvát jelzőket"
Épphogy a rómaiak horvát adóztatásáról szólnak az idézett forráshelyek, de mindegy. Bárki bármit írna, úgysem tud eltántorítani attól, hogy letagadd a forrásokban szereplő dolgokat, csak hogy fröcsöghess.
"Ezzel nem leszel szenzációs antiakademista reformtörténész, aki felfedezi a spanyolviaszt, és világhírre tesz szert ezáltal"
Ha világhírnévre akarnék szert tenni valószínűleg nem névtelenül írogatnék egy ingyenes fórum topikjaiba...
"képtelen vagy belátni a sikertelenséged, mert a személyiségzavarod nem engedi"
Gyanítom, magadból indulsz ki ezeknek a személyiségzavaroknak az unos-untalan ismételgetésével. De mindegy, engem nem zavar, a moderátorok tűrjék, ameddig akarják, az se zavar, ha a forrásokat nem érted, vagy nem akarod elismerni az azokban foglaltakat. Ismered a mondást: a kutya ugat...
"saját, egyedinek hazudott, demagóg történelmi kézpzeteivel"
Főleg miután a 244. hsz.-ban idéztem Kiss Gábor régészt Dalmácia római eredetű lakosságának továbbéléséről, ami nem egy nagy "wasistdas", semmi újdonság nincs benne, írott forrásokból mindig közismert volt. Az újdonság a te hitetlenkedésed, amiért vered itt a nyálad, hogy a dalmát városokban nem volt római-latin továbbélés. Neked kéne inkább ezt a forradalmian új ötletedet bizonygatni az imamalomszerűen ismételgetett kinyilatkoztatások meg a fröcsögésben való tobzódás helyett, ami valahogy mindig átveszi nálad az érvelés helyét...
"Ez a személyiségzavarodból kiinduló történelemszemlélet-zseni, akit előadni próbálsz, egy szerencsétlen szenzációhajhász, aki aljas és nemtelen eszközöktől sem riad vissza, csak dicsőíthesse saját fensőbbrendűségét törtünelmi kérdésekben, a saját, egyedinek hazudott, demagóg történelmi kézpzeteivel"
DAI: "A maradék rómaiak pedig a tengerparti városokba menekültek, és mostanáig birtokolják ezeket, melyek a következők: Kattaró, Ragúza, Szpalató, Trau, Zára, Arbé, Vejja, Opszara, melyek lakóit mostanáig is rómaiaknak hívják." (29. fejezet)"
"Diokleciánusz császár nagyon beleszeretett Dalmáciába, ezért Rómából is hozatott népet családjaikkal együtt, s Dalmáciának ezen a földjén telepítette le ezeket, akiket rómaiaknak neveztek, mivel Rómából költöztek át, s mindmáig ezt az elnevezést viselik. Ez a Diokleciánusz császár építtette Szpalató városát is, s abban olyan palotát emeltetett, amely minden elképzelést és leírást felülmúl" (29. fej.).
Mindent értek, dogmatizmusba hajló történelemszemléletedtől kezdve személyiségzavaraid legmélyebb bugyráig. Ezért nem tudsz érdemben hozzászólni az idézett forrásrészekhez.
A Baszileiosz-féle megegyezés után tehát "a spalatumiak lassan kezdtek érintkezni a szlávokkal, kereskedelmi kapcsolatot vettek fel, házasságokat kötöttek, s családiasan megbékélt társakká tették őket", legalábbis Tamás fődiakónus szerint ez volt az etnogenezis további lépcsőfokának menete. Mindez a 870-es, '80-as évek tájékán történt.
"a »szigorú tekintetű római legionariusoknak Spalatóban« nincs semmi közük a horvát történelemhez"
Hacsak nem az, hogy a Diocletianus és mások által odatelepített római lakosság bizonyíthatóan nagy tömegben továbbélt a horvát fennhatóság alá kerülő területeken (pl. DAI 29. fejezet). Az avaroszláv pusztítás után egy egyértelműen latin-római nevű férfi, bizonyos Severus szedte össze a salonai lakosságot a szigetekről, és telepítette vissza Spalatóba, először a Diocletianus-féle palota romjai közé. A DAI szerint "a maradék rómaiak ... a tengerparti városokba menekültek, és mostanáig birtokolják ezeket, melyek a következők: Kattaró, Ragúza, Szpalató, Trau, Zára, Arbé, Vejja, Opszara, melyek lakóit mostanáig is rómaiaknak hívják."
Tetszés szerint lehet idézni a DAI-ból a vonatkozó részeket. Ami például még nem került elő: "Amióta az említett szlávok letelepedtek, Dalmácia egész területét birtokukba vették; a rómaiak városai pedig megművelték a szigeteket, s azokból éltek. Minthogy azonban a paganok nap nap után rabigába hajtották és irtották őket, elhagyták ezeket a szigeteket azzal a szándékkal, hogy a szárazföldet műveljék. De a horvátok megakadályozták őket; mert még nem fizettek nekik adót, hanem mindent, amit most a szlávoknak adnak, a katonai kormányzónak adták" (30. fejezet). Ezután született a megegyezés I. Baszileiosszal, hogy a névleges bizánci függés fenntartása mellett ezeknek a dalmát városoknak a latin eredetű lakossága adózzon a horvátoknak. A DAI továbbra is első helyen említi ezek közül Spalatót (ma: Split).
Ami Kuvrat-Khrovát pénzelését és a horvát honfoglalásban játszott feltételezhető szerepét illeti, Hérakleiosz bomlasztó politikájának nem ez volt az első mozzanata az avar történelemben. Idézném Horbulák Zsolt megállapítását az Aetas 2010/3. számából: "Nagy a valószínűsége annak, hogy Konstantinápoly szerepet játszott az akkor kitört közép-Duna-menti szláv felkelésben (Samo birodalma). Bizánc a másik fronton is sikeresebbnek bizonyult: kapcsolatba lépett a Közép-Ázsiában élő török törzsekkel, s rá tudta őket venni arra, hogy hátba támadják Perzsiát."
Samo 623/24 körül lázíthatta fel avaroszlávjait, "Szent Amandus életrajzá"-ból ítélve valahol a Dunától délre. Mindez tehát nagy valószínűséggel ugyancsak Héraklaiosz biztatására történt, mire a kagán hozzálátott egy Konstantinápoly elleni ostrom előkészítéséhez. Az ostrom 626. évi visszaverése után Hérakleiosz nem kisebb hatékonysággal folytatta aknamunkáját, aminek jele épp a kutrigurok és bolgárok elszakadása az avaroktól a következő évtizedben. Kuvrat tevékenységét az akkortól szokásosnak számító módon, kitüntető cím adományozásával köszönte meg az udvar, az ajándékok mellett.
Ráadásul Kuvratosz jóban volt Hérakleiosszal: Niképhorosz pátriárka szerint: "Követséget küldött Hérakleioszhoz, és békeszerződést kötött vele. Ezt betartották életük végéig. A császár ajándékokat küldött neki, és a patrikiosz rang adományozásával tisztelte meg."
Ez jól egybevág a dalmáciai eseményekkel, a horvátok bevonulásával és a DAI azon közlésével, hogy egyik vezérük Khrovátosz volt. Ezek szerint a kaganátus felbomlása igen jelentős részben a bizánci politikának, Hérakleiosz mesterkedésének tulajdonítható, ő uszította az onogur Kuvratot a kagán ellen, aki lerázva az avar igát, északról szláv csoportokat hozott magával, és lényegében megalapította Horvátországot. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ő Porga atyja. Az avar-onogur időszakot követő szlavizálódó uralkodói névadás közismert, de kijevi területeken is hasonló ment végbe a szlavizálódó normannoknál. Ezek igen logikus következtetések nézetem szerint, és semmiféle erőlködést nem igényelnek egy, a forrásokat tanulmányozó kutakodó elme részéről.
Az időrend egyezik: Kuvrat a 630-as években lázadt fel keleten az avarok ellen, s Florin Curta szerint a balandzsárok legkésőbb a 660-as évekre leverték legidősebb fiát, Bat-Bajánt. Horvát történészek szerint Porga apja ugyancsak a 630-as években kezdett regnálni, illetőleg akkoriban vette el a mai Horvátországnak megfelelő földet vagy azok egy részét az avaroszlávoktól.
Porga, Porgas or Borko (fl. 641–660) was one of the first dukes or princes (Croatian: knez) of Littoral Croatia. Croatian historian Omrčanin believes that Porga ruled in ca. 660–ca. 680, while his father ruled ca. 635–ca. 660.
Mindenesetre a DAI egy helyütt azt írja, hogy Porga fejedelem atyja irányította őket a balkáni hódítás idején (31. fej.), másutt meg közöl egy mondai jellegű hagyományt, miszerint "öt fitestvér, Klukász, Lóvelosz, Koszéntzisz, Mukhló és Khrovátosz és két lánytestvér, Tuga és Buga" vezérletével költöztek Dalmáciába (30. fej.). Szemmel láthatóan Khrovátosz lehet a horvátok névadója, "epónüm hőse", Niképhorosz pátriárka szerint az avarok ellen fellázadó onogundur vezért is hasonlóan hívták (onogur topik 278–9.).
A DAI szerint a horvátok Hérakleiosz császár idejében (uralkodott: 610–41) költöztek délre a "sötét tenger"-hez közeli, Bajorországon túli Megalé Khrobátiából. A császár állítólag az avaroszláv hódítók ellenében fogadta be őket, és ők Porga fejedelem atyja vezetésével ki is űzték az avaroszlávok egy részét. Elképzelhető, hogy az újabb szláv csoportok onogur vezetéssel érkeztek ide, bizonyos Kuvrat/Khrovátosz vezetésével: "népükkel együtt Dalmáciába mentek, és ott találták az avarokat, akik e földet birtokolták. Miután néhány évig harcoltak egymással, felülkerekedtek a horvátok, és az avarok egy részét legyilkolták, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Attól fogva ez a föld a horvátok uralma alá került, de még vannak Horvátországban az avarok közül valók, és felismerhető, hogy ezek avarok. A többi horvát Frankország táján maradt, és most belokhrovátünek, azaz fehér horvátoknak nevezik őket, és saját fejedelmük van" (30. fej.).
Tamás fődiakónus szerint az avaroszláv hódítás elől a szigetekre menekült római lakosságot egy bizonyos Severus toborozta össze a VII. század első felében, akkor kezdtek Spalatóba is visszaszivárogni ezek a római eredetű népelemek:
A Diocletianus által alapított Spalato gyakorlatilag továbbra is a legfontosabb dalmát város maradt, s hányattatott sorsú, római eredetű lakossága csak névlegesen függött Bizánctól. A DAI 30. fejezete első helyen említi Spalatót a dalmát városok közül, szerinte lakói évi 200 aranyat fizettek a horvátoknak. Ennek az eredetileg Rómából áttelepített, annak idején legionariusok által őrzött lakosságnak tehát nagyon is sok köze volt a horvát történelemhez, a középkori Horvátország kialakulásához, gyarapodásához.
DAI: "Ezeknek a rómaiaknak a fennhatósága egészen a Duna folyóig terjedt, s amikor egyszer át akartak kelni a folyón, és meg akarták tudni, hogy kik leknak a folyón túl, átkelvén fegyvertelen szklavín népeket találtak ott, akiket avaroknak is hívtak ... Az előbb említett szlávok ... Letelepedvén ott, kezdték attól fogva lassacskán fosztogatni a mezőkön és a magasabb helyeken lakó rómaiakat, s kiirtván őket, lakóhelyüket birtokukba vették. A maradék rómaiak pedig a tengerparti városokba menekültek, és mostanáig birtokolják ezeket, melyek a következők: Kattaró, Ragúza, Szpalató, Trau, Zára, Arbé, Vejja, Opszara, melyek lakóit mostanáig is rómaiaknak hívják." (29. fejezet)
DAI: "Diokleciánusz császár nagyon beleszeretett Dalmáciába, ezért Rómából is hozatott népet családjaikkal együtt, s Dalmáciának ezen a földjén telepítette le ezeket, akiket rómaiaknak neveztek, mivel Rómából költöztek át, s mindmáig ezt az elnevezést viselik. Ez a Diokleciánusz császár építtette Szpalató városát is, s abban olyan palotát emeltetett, amely minden elképzelést és leírást felülmúl" (29. fej.).
Ezután következik az avaroszláv hódítás ismertetése, melyet máshol röviden már tárgyaltam (parthus topik 6582.). Akárhogy is nézzük, ez keményen a horvát történelem kezdete, bármennyire is kapálódzol ellene. Bizánc Róma örököse volt azokon a területeken.
Érdekes, a "Magyarország története", "Erdély története" c. kiadványokban szépen megtárgyalják előbb az őskőkort, majd sorban az egyes történelmi korszakokat, így a római kort is. Ráadásul a humángenetika fejlődésével egyre egyértelműbbé válik, milyen nagy szerepe van az "őslakosság" továbbélésének: a hódítók sokszor csak vékony uralkodóréteget képeztek felettük, s az előzőleg ott élők helyben maradtak. A longobardok nagyobb részének Itáliába vonulása szinte kivételes esetnek számít. A rómaiak által meghódított települések egy részén régóta feltételezik a betelepített latin népesség kontinuitását. Például a Keszthely-kultúra esetében is szóba kerültek mai horvát területek, mint ahonnan a szóban forgó kultúra népességét az avarok áttelepíthették. Kiss Gábor írja: "A Balaton délnyugati végénél a VI. század közepe után, az éppen kialakult kárpát-medencei avar hatalom területén egy új, idegen eredetű késő antik kultúrájú néptöredék telepedett meg egy kb. 40 km átmérőjű körzetben. Eddig semmi régészeti nyom nem utal arra, hogy ez a népcsoport már ezt az időpontot megelőzően is itt lakott volna. Idegen voltukat elsősorban az egykorú kora avar leletanyagtól eltérő női ékszereik (kosaras fülbevalók, kígyófejes karperecek, stílustűk, korongos fibulák) egyértelműen jelzik. Gyakoriak náluk továbbá a bizánci eredetű övcsatok, övdíszek, valamint az ún. »kelet-alpi típusú« övgarnitúrák, de akadnak germán jellegű fibulák és övdíszek is. Ezek alapján származási helyüket – ha pontosan még nem is tudjuk meghatározni – az Adriai-tenger északi harmadának partvidékére, az Alpoktól délre, valahol a mai Lombardia, Veneto, esetleg Szlovénia vagy Dalmácia északi részére kell helyeznünk. Egy olyan területre tehát, ahol a keresztény vallású római lakosság nagy tömegei éltek tovább még a VI. század folyamán is, és ahol a Bizáncból származó kereskedelmi áruhoz minden nehézség nélkül hozzájuthattak. Nem kizárt természetesen az sem, hogy bizánci fennhatóság alatt éltek." (Adatok a Keszthely-kultúra kutatástörténetéhez; in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XXX–XXXII, 1987–9), 245–52.)
Ezeknek a dolgoknak tehát nagyon is sok köze lehet a horvát történelemhez, a horvát népesség kialakulásához, ahogy magának az avar etnikumnak is (DAI).
Mindkét tankönyv ír a magyarok finnugor eredetéről, benyomulásukról a Kárpát-medencébe a IX. század végén Árpád vezetésével, a kegyetlen, zsákmányszerző hadjáratok célpontjairól, az ottani királyi hatalom gyengeségével magyarázott sikerekről."
Elég mókás így együtt; a kegyetlen finnugor zsákmányszerző lovasnomád...
Na végre újra működik a link amit betettem a 30-as hozzászólásban. Azért bemásolom hátha megint meghal az oldal. Akit zavar a hosszú szöveg attól bocsi.
Magyarország a horvát gimnáziumi történelem tankönyvekben
A történelem minden országban a nemzeti tantárgyak közé tartozik. A humán műveltség közvetítése mellett mindenütt feladata a nemzeti identitástudat kialakítása, erősítése. A külföldön megjelenő tankönyvekben a magyar történelem egyes eseményei az egyetemes történelem közép-kelet-európai régiójának bemutatásakor kerülhetnek szóba. Érthető módon legtöbbször, röviden, csak néhány sorban.
A gimnáziumi horvát történelem tankönyvekben a nemzeti történelem tanításakor is előkerül a magyar történelem, hiszen a több mint nyolc évszázados horvát-magyar együttélés folytán egyrészt bizonyos események elválaszthatatlanul részei mind a magyar, mind a horvát történelemnek, másrészt egyes magyar történések a horvát történelem kereteit vagy kiindulópontját, negatív motivációját nyújtják (nélkülük a horvát történelem eseményei sem érthetők meg).
Természetesen mint Magyarországon, Horvátországban is számos különböző gimnáziumi történelem tankönyv jelenik meg, amelyek szerzőitől is függ, hogy milyen részletességgel számolnak be egyes eseményekről, azok történelmi hátteréről, illetve, hogy hogyan értékelik azokat. A tömörebb tankönyvek természetesen a magyar történelemmel is kevesebbet foglalkoznak, mivel a figyelem középpontjában a nemzeti történelem áll.
a) IX-XVIII. századi magyar történelem
A korszak magyar történelmi eseményei a horvát gimnáziumi tankönyvekben megtalálhatók. –- Franko Mirošević Franjo Šanjek: Hrvatska i svijet od V. do XVIII. stoljeća című tankönyve a Školska knjiga (a magyar Tankönyvkiadónak felel meg), (1996, 3. kiadás), a Vladimir Posavec – Tatjana Medić: Stvaranje europske civilizacije i kulture (V. – XVIII. st.) a PROFIL-nál jelent meg (1997). A Mirošević- Šanjek-féle tankönyv korrekten, részletesen, pozitivista szellemben ír a magyar történelem minden olyan vonatkozásáról, aminek bármilyen horvát vonatkozása lehet. A Posavec – Medić-féle tankönyv jóval tömörebb, ezért számos magyar történelmi vonatkozás kimarad, de talán az előzőnél még tárgyilagosabb. Törekszik a jelentősebb események józan értékelésére, igyekszik megvilágítani jelentőségüket, mer szakítani a korábbi nemzeti legendákkal, történelmi toposzokkal. Gyakorlatilag ezek a horvát gimnáziumi tankönyvek az 1102-1526. közötti időszak közös történelmét a magyar tankönyvekhez hasonlóan írják le, sokszor annál részletesebben is. A hasonlóság megmarad az 1526. utáni korszakban is, azzal a különbséggel, hogy hiányzik az Erdélyre vonatkozó rész és nincs meg a magyar történelem tankönyvekre jellemző erősebb-enyhébb Habsburg-ellenesség.
Ennek a korszaknak az első jelentős magyar történelmi eseményei a honfoglalás és a kalandozások, amelyről a tankönyvek a nyugat-európai normann, arab portyázásokkal együtt írnak. Mindkét tankönyv ír a magyarok finnugor eredetéről, benyomulásukról a Kárpát-medencébe a IX. század végén Árpád vezetésével, a kegyetlen, zsákmányszerző hadjáratok célpontjairól, az ottani királyi hatalom gyengeségével magyarázott sikerekről. Megemlítik Madarász Henrik magyarok feletti győzelmét és a 955-ös augsburgi magyar vereséget, mint amely a kalandozásoknak véget vet. A Mirošević-Šanjek tankönyvben részletesebben mutatják be a magyarokat mint új szomszédot Csehország, a Német-római birodalom és Horvátország közötti területen, amely a kalandozások veresége után felhagy nomád életmódjával. Szerepel a tankönyvben az is, hogy a magyarok első királya, I. Szent István veszi fel a kereszténységet (ez nem pontos, mivel apjához, Gézához köthető) és alapítja meg az államot. A tankönyv szerzője a magyarok honfoglalásának tárgyilagos értékelésére törekszik. Megemlíti, hogy bár a magyar honfoglalás meghiúsítja a Nagymorva állam azon törekvését, hogy egy nagy államban egyesítse az itt élő szlávokat, később azonban a magyarok és a szlávok már békésen élnek egymás mellett. A szláv népesség ugyan beolvad a magyarságba, de a magyarság is sok mindent átvesz a szlávoktól: falu- és megyerendszerét, a földművelést. Erről tanúskodnak különböző nyelvi kifejezések is. A horvát történelemben is megemlíti a magyarokat az egyik legnagyobb horvát király, Tomislav kapcsán: Tomislav megállítja a magyarok előrenyomulását, és így jön létre a Drávánál a több évszázados magyar-horvát határ.
Az első olyan esemény, amelynél a magyar történelem alakjai részletesebben szóba kerülnek, egyben az első jelentős horvát-magyar konfliktus is történelmünkben, valamint az első jelentős vitás kérdés a horvát és a magyar történetírásban: a horvát-magyar perszonálunió létrejöttéről van szó. A horvát történelemtankönyvek bár megemlítik I. (Szent) László, majd I. (Könyves) Kálmán katonai sikereit, a perszonálunió létrejöttében a horvát nemesség szabad akaratát hangsúlyozzák, míg a magyar gimnáziumi történelem tankönyvek hódításról beszélnek.
A Mirošević-Šanjek tankönyv a tőle megszokott részletességgel, képekkel és térképpel együtt négy oldalon mutatja be az eseményt, a dinasztikus kapcsolatokat (Zvonimir horvát király özvegye, Ilona=Jelena I. (Szent) László húga volt), amelyek védelmében avatkozik be a trónharcokba a magyar király, aki 1091-ben el is foglalja Horvátország északi részét, Szlavóniát, amelynek élére Álmost nevezi ki. A szerző hangsúlyozza, hogy I. László nem olvasztja be az elfoglalt területet Magyarországba. Természetesen ír a zágrábi püspökség megalapításáról is. I. (Könyves) Kálmán győztes hadjárata is szerepel a még független horvát területek utolsó horvát származású királya, Petar ellen 1097-ben. Ezzel kapcsolatban megemlítik, hogy ez lehetőséget nyújtott a magyar király számára a horvát területek egyesítésére és Magyarországhoz csatolására. A tankönyv szerzője hangsúlyozza, hogy ennek diplomáciai eszközökkel, Kálmán és a horvát nemesség megegyezésével kellett megvalósulnia, hiszen a meghódított horvát területeken nem volt nyugalom, és már a kun, valamint az orosz hadjáratok idején ellenállási mozgalom alakult ki. A megegyezést 1102-re, a Dráva mellé teszi és ismerteti annak tartalmát; a horvát nemesség adómentességét és katonai kötelezettségét. A Mirošević-Šanjek tankönyv hangsúlyozza, hogy perszonálunió megkötéséről van szó és hogy majd évszázadokon keresztül kell a horvát nemességnek küzdenie államisága védelme érdekében. A Pacta Conventa kifejezést, amely a horvát történetírásnak sokáig alapfogalma volt, csak apró betűs megjegyzésként említi meg, amelyben ugyan nem mondja ki, de benne van, hogy létezése legalábbis igen vitatott. A horvát-magyar perszonáluniót röviden így értékeli a szerző: bár „1102. után a horvát állam nagysága és dicsősége fokozatosan elhalványul”, az új államszövetség a Duna-menti és balkáni térség jelentős hatalma lesz, amely képes a gazdaság és a kereskedelem fejlődéséhez oly szükséges békét és a külső védelmet biztosítani. Külön volt horvát koronázás, Horvátország megőrizte saját adó-, pénzrendszerét és hadseregét. Természetesen nem marad ki a horvát tankönyvekből Velence és a magyar királyok küzdelme sem a dalmát városokért.
A Medić-Posavec-féle tankönyv I. Lászlóval kapcsolatban megemlíti, hogy a zágrábi püspökség megalapításával és Szlavónia hozzárendelésével, valamint saját emberei és horvát nemesség támogatásával sikerült megerősítenie hatalmát, amely viszont az újabb hadjárat elmaradása miatt meggyengült. A szerző szerint I. (Könyves) Kálmán kerülte a horvát nemességgel való összeütközést, az 1097-es győztes ütközetre is csak azért került sor, mert Petar király a még független horvát területeken elzárta az utat Kálmán normann menyasszonya előtt. A tankönyv szerint Kálmán inkább megegyezésre törekedett, ami 1102-ben létre is jött Biogradon. Miután a horvát nemesség elismerte Kálmánt uralkodójának, sor került horvát királlyá koronázására. Az unió megvalósítása azonban elhúzódott. A dalmát városok ugyanis csak 1105-ben ismerték el Kálmánt önként vagy hódoltak meg a fegyverek hatására. A Pacta Conventával kapcsolatban egy régi horvát történelmi legendával szakít a tankönyv szerzője, amikor azt írja, hogy bár biztosan létezett, a ma ismert formájában és tartalmában nem autentikus. Egyébként nem ír a horvát-magyar államszövetségről, csak konkrétan Kálmán koronázási feltételeit. említi.Említi A Medić-Posavec tankönyvben a perszonálunió értékelé-se minden nemzeti szentimentalizmustól mentes, a magyar történelem tankönyvek szemléleténél is realistább. A könyv szerint az Árpád-ház horvátországi „trónra lépése nem jelentette a horvát államiság végét, ez a jelenség megszokott volt az akkori Európában”. A perszonálunió pozitívumaként a tankönyv a békés fejlődést és Szlavónia, Horvátország és Dalmácia egy kézben való egyesítését nevezi meg. Azt is hozzáteszi, hogy (implicite: nincs értelme elsiratni a horvát államiságot, hiszen) az új államszövetség politikai központja Horvátországon kívülre esik, ezért a déli részeken valójában a horvát nagyurak kezében volt és maradt a hatalom.
Az Árpád-kor és a vegyesházi királyok korából szinte minden lényeges eseményt tartalmaznak a tankönyvek. Ami kimarad: a II. Aranybulla, Hunyadi János hadjáratai, győzelmei és a Dózsa-féle parasztfelkelés. A mohácsi csatával kapcsolatban a Medić-Posavec tankönyvben megemlítik a magyar tankönyvekből ismert tényt, hogy amíg II. Lajos kis seregével a török túlerővel szemben elvesztette a mohácsi csatát, addig Frangepán Kristóf és Szapolyai János serege távolabb várakozott. A horvát tankönyv szerzői szerint II. Lajos nem akarta bevárni a többi sereget.
A Mohács utáni magyar történelem leglényegesebb eseményei is szerepelnek a horvát tankönyvekben (a Felvidék és Erdély kivételével). Amivel a magyar tankönyvek nem foglalkoznak: az első komolyabb magyar-horvát érdekütközések bemutatása. A horvát tankönyvek nehezményezve említik, hogy az országgyűlési határozatok szövegében egyre kevésbé szerepel Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság neve, helyette alávetett vagy csatolt részeket említenek, ami miatt a horvát rendek elégedetlenek. A konfliktus addig jut el, hogy amíg a harmincéves háborúban a magyar rendek a cseh konföderációhoz csatlakoznak, addig a horvát rendek a Katolikus Ligához és a Habsburgok oldalán végig is harcolják a háborút (pl. a Zrínyi fivérek is).
A közös horvát-magyar történelem részletesebben bemutatott eseményei Zrínyi Miklós személyéhez kapcsolódnak. A Mirošević-Šanjek tankönyv a tőle megszokott pozitivista részletességgel mutatja be a horvát főúri családot. Mindkét horvát tankönyv leírja Zrínyi 1663-64-es hadjáratát, az Európa-szerte híres eszéki győzelmet és I. Lipót császár törekvését, hogy az egyre jelentősebb Zrínyit háttérbe szorítsa. Megemlíti a tankönyv a hadjárat utolsó, osztrák győzelemmel végződő szentgotthárdi csatáját is. Ismerteti az 1664-es „szégyenteljes” vasvári békét is és azt az elégedetlenséget, amit ez mind a horvát éminds magyar a magyar nemességg körében egyaránt kiváltott. Mindkét horvát tankönyv a szerveződő horvát-magyar Habsburg-ellenes mozgalom vezetőjének tartja Miklóst, aki a franciákkal folytatott tárgyalások közben lesz vadászbaleset áldozata. (A magyar történelem tankönyvek nem sorolják Zrínyi Miklóst az összeesküvés résztvevői, vezetői közé, a vadkan okozta baleset kapcsán pedig megemlítik a történelmi emlékezetben meglevő kételyeket.)
A Zrínyieket magáénak vallja mind a magyar, mind a horvát történetírás. Míg a Mirošević-Šanjek tankönyvben nem vetődik fel a nemzeti hovatartozásukkal kapcsolatos kérdés, hiszen a szerző szerint egyértelműen horvát főurakról van szó, addig a Medić-Posavec tankönyv nyíltan felteszi a kérdést és meglepően realista, nemzetileg semleges választ ad. Eszerint mind a legjelentősebb horvát, mind a legjelentősebb magyar főúri családokhoz szoros rokoni, politikai kapcsolatok fűzték a Zrínyi testvéreket. Közéleti, politikai tevékenységük alapján a Zrínyi-fivérek közül mégis Péter inkább Horvátországhoz köthető, Miklós pedig a Magyarországhoz.
A szerveződő összeesküvést, amelyet a magyar tankönyvek a résztvevő legfőbb magyar méltóságról Wesselényi-féle (magyar nádor) összeesküvésként emlegetnek, a horvát tankönyvek az összeesküvés horvát vezetőiről Zrínyi-Frankopan-féle összeesküvésnek nevezik. Nem maradnak ki a horvát tankönyvekből az összeesküvés magyar tagjai sem (csak I. Rákóczi Ferenc, akinek a tevékenysége Horvátországtól távol, a Felvidékhez kötődik). Nagy figyelmet szentelnek a horvát tankönyvek a török elleni felszabadító harcoknak is, hiszen Horvátország hódoltsági területei is ekkor szabadulnak fel. Nem említi viszont egyik horvát tankönyv sem a kuruc mozgalmakat, Thökölyt és Zrínyi Ilona munkácsi hőstettét sem.
b) XVIII-XIX. századi. magyar történelem –i magyar történelem
A XVIII-XIX. század magyar történelmének bemutatását három különböző kiadónál, különböző szerzőktől származó horvát gimnáziumi történe- lem tankönybenvekben vvizsgáltam. A XVIII. Sszázadban Magyar-ország történelmét a Habsburg abszolutizmus határozza meg, a történelmi események, az uralkodói döntések zömmel birodalmiak, az előző korszakokhoz képest nem sok kifejezetten magyar történelmi eseményről van szó. E kevés kifejezetten magyar történelmi esemény között a XVIII. században egyben a legjelentősebb a Rákóczi-szabadságharc. Franko Mirošević – Trpimir Macan: Hrvatska i svijet u XVIII. i XIX. stoljeću című tankönyvében - amely a legrészletesebb – (Školska knjiga 1995, 3. kiadás), a szerző megemlíti az eseményt mint az első jelentősebb horvát-magyar érdekütközést. Megemlíti, hogy a II. Rákóczi Ferenc vezette „osztrákellenes felkelésbe” nem sikerül a magyaroknak bevonni a horvát nemességet, ezért azután a magyar országgyűlés 1708-ban megpróbálja korlátozni a horvát belső törvényhozást. Dragutin Pavličević: Povijest za III. razred gimnazije című tankönyvében, (ALFA kiadó 2000. 3. kiadás), a Rákóczi-szabadságharcról nem történik említés, csak az 1708-as horvát-magyar konfliktusról. A legújabb, a Magdalena Najbar-Agičić, Tvrtko Jakovina, Suzana Leček, Stjepan Matković, Damir Agičić: Povijest 3 című tankönyvben, amely a (PROFIL kiadó 2001- , 1. kiadás), megemlítik a Rákóczi-szabadságharcot mint a magyarok lázadását a Habsburg centralizáció ellen, amelyet elfojtanak. A magyar Pragmatica Sanctióról is csak két horvát történelem tankönyvben esik szó, Pavličević meg említi.
A Martinovics-féle összeesküvésről a Mirošević-Macan és a Najbar-Agičić tankönyvben egyáltalán nem esik szó. Csak a Pavličević tankönyv említ meg a jakobinus eszmék horvátországi megjelenésével kapcsolatban annyit, hogy Martinovics Ignácot, a szervezkedés vezérét 1795-ben Magyarországon kivégezték.
A IX-XVII. századhoz képest a XIX. század magyar történelme sokkal kevésbé szerepel a horvát gimnáziumi történelem tankönyvekben. A XIX. század első felének magyar történelme a reformkor jegyében telik. Bár magát a reformkor kifejezést a horvát történelem tankönyvek nem használják, a magyar tankönyvekben a «haza és haladás» jelszóval illetett program jelentősebb törekvései közül csak azokat a nemzetieket említik meg (a magyar nyelv bevezetése), amelyek horvát érdekeket sértenek és ezzel elindítják a horvát nyelvújítási mozgalmat, a horvát irodalmi nyelv és helyesírás egységesítését és fejlődését, a horvát nemzeti irodalom felvirágzását. Azokat az országgyűléseket, amelyeken az ősiség eltörléséről, a jobbágyfelszabadításról, a törvény előtti egyenlőségről, a közteherviselésről folyt a vita, egyik horvát tankönyv sem említi meg. A korszaknak ugyanis megvolt a maga nagyon jelentős horvát eseménye, a nemzeti újjászületés. Így a horvát tankönyvek ennek szentelnek nagyobb figyelmet.
A Mirošević-Macan tankönyv a magyar nemzeti törekvésekről ír, amely az országban élő nem magyar népek számára elviselhetetlen volt, pl. a magyar nemesség törekvése az egynyelvű, egynemzetű Nagy Magyarország megteremtésére.
A horvát tankönyvek részletesebben az 1847-48-as országgyűlésről írnak, amelyen kötelezővé tették a magyar nyelvet az iskolákban. Kötelezővé tették a Magyarországgal való hivatalos levelezésben a magyar nyelvet, előírták a magyar nemzeti szimbólumok, a címer és a zászló használatát Horvátországban is és ezzel Horvátország beolvasztására törekedtek. Megemlítik Kossuth Lajosnak azt a megjegyzését is, amelyben tagadja a a horvát nép létezését. Mindez szembefordította egymással az egyébként hasonló horvát és magyar politikai célkitűzéseket. Ezért, amikor a magyarok a Mirošević-Macan tankönyv szerint 1848-ban elérték a politikai függetlenséget, a horvátok az ellentétes oldalra, a császár mellé álltak, mivel nem voltak elég erősek és egységesek, önálló álláspontot képviseletére nem volt módjuk. Ez a szerep Jellasics, a nemzetileg elkötelezett horvát bán és császárhű katona nevéhez fűződik.
A Najbar-Agičić tankönyv először az egyetemes történelmet bemutató részben a különböző nacionalizmusok között foglalkozik a magyar nacionalizmussal, amelynek egyik vezető személyiségét említi meg Kossuth Lajost. A szerző megállapítja, hogy a Magyarország mindig is meg tudta őrizni a Habsburgok centralizációs törekvéseivel szemben bizonyos fokú önállóságát, sőt a Habsburg-birodalmon belüli súlya az osztrák örökösödési háború után még nőtt is. Ezért a Habsburg-birodalomban élő többi nép nacionalizmusától eltérően nem volt szüksége az udvar támogatására és nem kellett a németesítéstől sem félnie. A magyar nacionalizmus maga törekedett arra, hogy semmibe véve a Horvát-Magyar Királyságban élő többi nép jogait, a magyar nemzettudatot mindenkire kiterjessze. A magyar és a többi fiatal nacionalizmus közös vonásának tartja a szerző az expanzivitást és a türelmetlenséget.
A horvát-magyar történelmi konfliktusok és történészi viták között a legélesebbik az 1848-49-es forradalomhoz és a szabadságharchoz, valamint Jellasics személyéhez kapcsolódik. A horvát történelem tankönyvek a magyar forradalommal nem foglalkoznak, eredményeivel, az áprilisi törvényekkel és a felelős magyar kormányzat felállásával sem, legfeljebb azt említik meg, hogy az 1848-as törvények közül néhány hátrányosan érintette Horvátországot. A tankönyvek a szabadságharc kifejezés helyett horvát-magyar háborúról beszélnek, (csak leverésekor nevezik forradalomnak) és az egész kérdést Jellasics személyére koncentrálva mutatják be. Felsorolják a perszonálunió felmondását, a sikertelen tárgyalásokat, megemlítik a bán elleni magyar intrikákat, majd Jellasics horvátországi intézkedéseit és előkészületeit a háborúra. Jellasics hadjáratának ismertetése Muraköz elfoglalásával és Horvátországhoz csatolásával kezdődik, majd megemlítik a pákozdi csatát, melyet a magyar történelemt tankönyvekkel szemben eldöntetlennek ítélnek meg, majd a magyar vereséggel végződő schwechati csatát, Jellasics bevonulását Budapestre Windischgraetzcel és a bácskai harcokat. Természetesen Jellasics személyét, tevékenységét alapvetően pozitív színben tűntetik fel, általában nemzeti hősként mutatják be. Ez a horvát köztudatban is így szerepel. A magyar szabadságharccal szembeni szerepét a magyar nacionalizmussal való szembeszállás, a horvát nemzeti érdekek védelmével indokolják.
A Pavličić tankönyv a „népek tavasza” című fejezetben megemlíti, hogy a magyarok egyszerre keltek fel a bécsi elavult feudális, központi hatalom ellen és harcoltak a horvátok ellen, de a forradalom szó és a dátum itt sem szerepel. A tankönyv szerint Jellasics akkor üzen hadat - a bécsi udvar és a Sabor, a püspök egyetértésével - Magyarországnak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Kossuth-vezette nagy magyar hegemonista politikát folytató magyar kormány meg fogja támadni. A tankönyv szerint Jellasics a döntetlen pákozdi csata után a császár parancsára indul Bécsbe. Ír arról is, hogy a magyar forradalom lengyel segítségre támaszkodott. Ezért azután az orosz cár szívesen tett eleget Ferenc József kérésének és kozák csapatai az osztrák és horvát seregekkel együtt 1849. augusztusában leverték a magyar forradalmat.
A Najbar-Agičić tankönyv a magyar forradalmat és szabadságharcot, valamint Jellasics szerepét részletesebben és korrekten, tárgyilagosan mutatja be, megemlíti a pesti forradalmat és közli annak dátumát is. Megemlíti a tankönyv azt is, hogy a magyar forradalom először támogatásra talált a «népiek», a horvát liberálisok körében, akik később Magyarország területi aspirációi miatt fordultak ellene, a «magyarónok» pártja pedig végig hű maradt a magyar kormányhoz és nem ismerte el Jellasics hatalmát és intézkedéseit. Azt is megemlíti, hogy amit a horvát tankönyvekben hagyományosan Jellasics nagy érdemének tartanak - a horvát területek egyesítése -, egyrészt Isztria távolléte miatt nem valósult meg teljesen, másrészt csak a forradalom leveréséig tartott és Jellasics személyéhez kötődött. Hasonlóan szakít azzal felfogással, hogy Jellasics a magyar fenyegetések hatására mondta fel a horvát—magyar perszonáluniót. Jellasics másutt hangsúlyozott nagy eredményét, a horvát önállóságot is más megvilágításba helyezi, hiszen a magyaroktól független horvát kormányt tulajdonképpen ő irányította és csak a forradalom ideje alatt állt fenn és a népképviseleti Sabor is egyszer ült össze, amikor szentesítette Jellasics korábbi intézkedéseit és foglalkozott a birodalom federatív átrendezésével és a magyarokkal folytatott tárgyalásokkal. A tankönyv nem hivatkozik a magyar fenyegetésre azzal kacsolatban, hogy Jellasics átlépte a Drávát és megtámadta Magyarországot, amelyet mint a központi hatalommal szembeni magyar ellenállás leverését Bécs is támogatott. A pákozdi csatával kapcsolatban megemlíti nem csak azt, hogy eldöntetlen volt, hanem a háromnapos fegyverszünetet is, amit Jellasics arra használ fel, hogy a magyar-osztrák határ felé menetelve segítséget kérjen és csak útközben szerez tudomást fővezéri kinevezéséről, a magyar rendkívüli állapotról és a népképviseleti országgyűlés feloszlatásáról, valamint az újabb bécsi forradalomról. A sorok között olvasva, a hadjáratot vereségként értékeliési a szerző. Megemlíti a tankönyv Buda magyar elvesztését és a magyar kormány menekülését Debrecenbe, ahol 1849. április 14-én detronizálják a Habsburgokat. Szó van az orosz segítségről is és arról, hogy a magyar csapatok 1849. augusztus 13-án az oroszok előtt tették le a fegyvert. A tankönyv nemcsak az eseményeket, hanem Jellasics szerepét is tárgyilagosan próbálja meg értékelni, mondván, hogy szerepének a 90-es években történt felnagyítása nem felel meg a történelmi valóságnak, nem nevezi nemzeti hősnek, inkább egy hűséges császári katonának, aki parancsot teljesített.
A XIX. század második felének magyar történelméből is csak kevés szerepel a horvát gimnáziumi tankönyvekben. Csak néhány olyan esemény vagy történelmi személyiség, amely a horvát nemzeti törekvések gátja volt. A hangsúly a nemzeti sérelmek felsorolásán van. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést és az októberi diplomát, valamint a februári pátenst mind a három horvát gimnáziumi tankönyv megemlíti, mint amelyben a magyar nemességnek sikerül jogokat kiharcolnia a maga számára, amelyeket azután másokkal nem kívánt megosztani. Természetesen részletesen szerepel mindenhol az 1868-as horvát-magyar kiegyezés (amely nagy elégedetlenséget, zavargásokat, sőt felkelést vált ki Horvátországban) valamint a magyar kormány és parlament azon intézkedései, amelyekkel még ezt a kiegyezést is megsértik.
A Mirošević-Macan tankönyv az egyetemes történelem részben is megemlíti a kiegyezést, mint a háborúkban vesztes Habsburgok és a magyarok kompromisszumát, amely biztosítja a birodalom stabilitását és a magyarok dominanciáját a birodalom magyarországi felében. A tankönyv bemutatja a kiegyezést, amelyet Deák készített elő magyar részről, és amellyel Bécs Magyarországnak engedi át a Horvátországgal való megegyezést, azaz kiszolgáltatja neki.
A Pavličević tankönyv úgy véli, az osztrák-magyar kiegyezésbe menekült mindkét fél a föderációs elképzelések elől és a kiegyezés tulajdonképpen azt jelenti, hogy az osztrákok és a magyarok felosztották egymás között a hatalmat a birodalomban. Megemlíti a Monarchia nem-magyar és nem-német népeinek elégedetlenségét is a kiegyezéssel kapcsolatban.
A Najbar-Agičić tankönyv az egyetemes történelem részben említi meg az oszták-magyar kiegyezést. A szerző megállapítja, hogy mivel Ausztriának katonai vereségei után nem volt lehetősége a centralizmusra és a föderalizmust nem akarta bevezetni, muszáj volt megegyeznie a magyarokkal. A tankönyv nem említi meg Deák Ferenc nevét, viszont foglalkozik gróf Andrássy Gyulával, mint a szabadságharc résztvevőjével, későbbi miniszterelnökkel és külügyminiszterrel..
Az 1868-as horvát-magyar kiegyezés megítélése szintén komoly vitákat eredményezett a horvátok és a magyarok között. Ez tükröződik a tankönyvekben is. Mindhárom tankönyv részletesen ismerteti magát a megegyezést és létrejöttének körülményeit. Így például a kiegyezés ellenzőinek üldözését, a választási rendszer megváltoztatásávaltval és és azt a tényt, hogy erőszakkal sikerül a horvát bánnak elérni, hogy kiegyezéspárti horvát delegáció menjen Pestre. Részletesen ismertetik a kiegyezés előnyeit ( a horvát politikai nemzet elismerését, a horvát nyelv és nemzeti szimbólumok használatát) és hátrányait (a fő területek közös, így a honvédelem, a pénzügyek, kereskedelem, közlekedés, magyar íirányítása,zása, a horvát bán alárendelése a magyar miniszterelnöknek, a külön horvát udvari kancellária helyett csak egy horvát miniszter a közös kormányban, a pénzügyi függetlenség elvesztése, Horvátország széttagoltságának megőrzése, Fiume Magyarország irányítása alá helyezése). Bemutatják az általános horvátországi elégedetlenséget is, amelyet mindezek keltettek és az elégedetlenkedők üldözését. Kitérnek a kiegyezés revíziójára is 1873-ban, amely valamennyire enyhíti Horvátország pénzügyi kiszolgáltatottságát Magyarországgal szemben.
A Mirošević-Macan tankönyv szerint mivel a horvát-magyar kiegyezés kevés bevételt hagyott Horvátországban, a horvát parasztokat hiába terhelték súlyos adók, a horvát hatóságoknak mégsem volt arra eszközük, hogy a hazai vállakozókat támogassák, miközben a közös forrásokat magyarországi fejlesztésekre használták. Horvátország a Monarchia legelmaradottabb része maradt, miközben mind Ausztria, mind Magyarország jelentősen- en fejlődött. Ráadásul Horvátország konzervált széttagoltsága is akadályozta az ipar, a pénzgazdálkodás fejlődését, megakadályozta az egységes nemzeti piac kialakulását. A tankönyv részletesen kitér a nyelvkérdéssel kapcsolatos sérelmekre. A korszak magyar politikusai közül a Horvátországban rossz emlékű, magyar származású és erőszakosan magyarosító bánt, majd később magyar miniszterelnököt, Khuen Héderváry Károlyt és intézkedéseit (pl.a vasúti tarifákkal a vasúti forgalmat Magyarország felé támogatta), és ismerteti a vele szemben formálódó nemzeti ellenállást. Így a magyar zászló elégetését 1895-ben a király látogatása idején vagy a zavargásokat 1903-ban magyar vasúti feliratok miatt.
A Pavlv Pavličević tankönyve valamivel árnyaltabban ítélii meg a korszakot. A horvát iparfejlődést gátló tényezők között a hazai tőkehiányt említi meg elsődlegesen és csak másodlagosan az osztrák és magyar konkurrenciát. Nem a horvát-magyar kiegyezés megszegéséről, hanem annak kijátszásáról ír. Megemlíti, hogy bár az előnytelen kiegyezés miatt lassú volt a fejlődés, mégis a fa-, élelmiszer- és textilipar fejlődött, a vasútépítés fellendítette a horvát ipart is és magyar tőkéből is létrehoztak bankokat Szlavóniában. E mellett újabb sérelmek is szerepelnek: a kiegyezéssel ellentétes magyar nyelvtanfolyam indítása hivatalnokok számára, a Katonai Határőrvidék felszámolásakor összegyűlt pénzalapból Budapest nem engedi a Knin-Zimony vasútvonal megépítését, ami összekapcsolhatta volna Horvátország távoli részeit, helyette a Budapest-Fiume illetve a Budapest-Zimony vasútvonalat építették meg. Khuen Héderváry bánságával kapcsolatban is megemlít egy újabb sérelmet: a kitelepülő horvátok helyére elősegíti az idegenek, magyarok, németek, csehek, szlovákok, zsidók betelepülését. A fentiek mellett a tankönyv elismeri, hogy sokat épített Zágrábban számos iskola, múzeum mellettllett felépül a Horvát Nemzeti Színház is. Végül egy utolsó sérelem: a vasutak Horvátországban magyar kézben voltak, amivel kapcsolatban idézik Kossuthot: akié a vasút, azé az ország.
A Najbar-Agičić tankönyv az egyetemes történelmet tárgyaló részben, az osztrák-magyar kiegyezésnél mutatja be a dualizmus rendszerét. A magyar politikusok közül Andrássy Gyulát említi meg. Külön fejezetet szentel a dualizmus kiépülésének és megerősödésének a magyar liberálisok vezetésével, amelyben bemutatja az Európában egyik első, 1868-as nemzetiségi törvényt, amelyet Eötvös József készített elő és amely bár biztosította a nemzetiségek számára a nyelvhasználatot, kollektív jogokról nem is akart hallani. Megemlíti az 1870-es évek gazdasági, politikai válságát és Tisza Kálmán miniszterelnökségét, amely megszilárdítja a dualizmust, az 1896-os millenniumi ünnepségeket, amelyen Horvátország is részt vett, valamint Budapest nagyvárossá válását. A horvát történelmet tárgyaló részben az előzőeken kívül még az szerepel az 1873-as gazdasági válság, Tisza Kálmán miniszterelnök, aki a Határőrvidék befektetési pénzalapja és erdőbirtokai feletti ellenőrzést követelt és hogy lassította a Határőrvidék Horvátországba integrálódását.
c) XX. századi magyar történelem c) XX. sz. –i magyar történelem
A XX. század magyar történelmének bemutatását két horvát gimnáziumi tankönyvben vizsgáltam. Mindkettő szerzője Ivo Perić. , a címük: Hrvatska i svijet u XX. stoljeću (Školska knjiga, 1995 3. kiadás) valamint Povijest za IV. razred gimnazije (ALFA, 1998 2. kiadás). Mindkettő bemutatja az 1906-os horvát-magyar közeledési kísérletet, ezúttal Béccsel szemben, amelyet az országgyűlés feloszlatásával hiúsít meg az uralkodó. Ennek ellenére 1918-ig a magyar történelemből zömmel a horvát sérelmeket mutatja mutatják be. Így pl. az 1907-es vasúti rendtartást, amely a magyart tette szolgálati nyelvvé Horvátországban és ezzel megsértette a horvát-magyar kiegyezést. A másik sérelem, Horvátország széttagoltsága, a tengerpart felosztása Ausztria és Magyarország között. Megemlítik a tankönyvek Tisza István magyar miniszterelnököt is, mint akivel sikerül rendezni a horvát-magyar viszonyt, a vitatott vasúti rendtartás eltörlésével és a horvát-magyar kiegyezés betartására tett ígérettel. 1918-ból megemlíti a szerző Horthy Miklóst mint a Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnokát, aki a flottát átadta a formálódó Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanácsnak.
A közép-kelet-európai térségben az I. világháború után lezajló változásokat bemutatva Magyarország sorsát is ismerteti röviden. Így ír Magyarország függetlenségének kikiáltásáról 1918. november 30-án. A Károlyi-kormányról, annak a nemzetiségekkel folytatott tárgyalásairól csak a korábbi, részletesebb tankönyvben esik szó. Megemlíti a szerző a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását 1919. március 21-én, amelyet a kormány lemondása tett lehetővé, mivel az MKP (Kun Béla) vezette munkás-, parasztmozgalmakkal nem bírt. Ír a gazdasági blokádról, az Antant intervenciójáról, a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-i bukásáról és arról, hogy Horthy Miklósnak adják át a hatalmat, aki kormányzóként abszolút hatalmat vezetett be.
A Mindkét tankönyv a trianoni békeszerződésnek azt a passzusait ismerteti röviden, kommentár nélkül, amelyben Magyarország elismeri területi veszteségeit és az új államok, így a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttét. A horvát-magyar államszövetség felbomlása utáni korszakban a magyar történelemmel nem foglalkoznak a horvát tankönyvek, csak a Sándor király elleni marseillesi merénylet kapcsán említik meg a jankapusztai usztasa emigrációs központot és kiképző tábort és annak még a merénylet előtti megszüntetését. A fasiszta országok együttműködésénél említi meg Magyarország 1938-as csatlakozását az Antikomintern paktumhoz, majd a Háromhatalmi egyezményhez. Szintén a Háromhatalmi egyezményt aláírók, mint a Horvátország függetlenségét elismerő államok tagjai között említi meg Magyarországot. A II. világháborúban a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződésről, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságáról és a magyar csapatok Jugoszlávia elleni támadásáról, valamint az újvidéki vérengzésről nem írnak (valószínűleg azért, mert kívül esett az akkor «független» Horvátország területén). A II. világháború utáni időszakból a békeszerződéseken és a Varsói Szerződés megalakulásán kívül Magyarországról szinte egyáltalán nincsen szó. Az 1956-os magyar forradalmatomrólmat, csak a korábbi horvát történelem tankönyv említi meg mint Nagy Imre vezette fegyveres lázadást,ról írt, amelynek során Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánítja semlegességét. Megemlíti a tankönyv Kádár Jánost is, aki a munkás-paraszt kormánya élén behívja a szovjetr csapatokat, melyek a lázadást leverik. Ír ez a tankönyv a nagy anyagi károkról, a sok sebesültről és Nagy Imre kivégzéséről is. Ugyannak a szerzőnek egy az említett későbbi tankönyve azonban az 1956-os magyar forradalmat teljesen kihagyja.meg sem említiteljesen kihagyja. A későbbiekben Magyarországról csak a szocialista blokk felbomlásával kapcsolatban történik említés.
Összefoglalva, a horvát gimnáziumi történelem tankönyvek érdeklődésének középpontjában az egyetemes történelem mellett a saját nemzeti történelmük áll, ezzel kapcsolatba jelennek meg a magyar történelemnek azok az eseményei, amelyek a horvát történelem megértése érdekében elengedhetetlenek. A nemzetileg elkötelezett történelem tankönyvekben megrajzolt magyarságkép, mint a horvát nemzeti törekvések akadálya (úgy ahogyan Bécs a magyar tankönyvekben) jelenik meg. Hozzá kell tenni, hogy a magyar tankönyvekben a horvátok gyakran mint Bécshez hű, maradi, túlzó nacionalista követelésekkel előálló nép szerepelnek. Úgy tűnik, hogy a régió bonyolult történelmét nagyonm nehéz nemzeti szempontokon felülemelkedve bemutatni.
A tankönyvek mindenhol a többségi nemzet szempontjait érvényesítik. A nemzeti kisebbségek is a hazai tankönyvek anyanyelvi fordításaiból tanítanak, ugyanakkor saját kultúrájuk, anyaországuk, annak történelmének bemutatása is feladatuk, amelyet az anyaország szintén többségi szemléletű tankönyvei segítségével valósítanak meg. Így előfordulhat, hogy míg a történelem órán pl. Jellasics negatívan szerepel, addig a következő, nemzetiségi népismereti órán nemzeti hősként. Gondolom, hasonló gondokkal küszködnek a határon túli magyar kisebbségi iskolák is. Talán érdemes lenne egyeztetni a közös múlttal rendelkező nemzetek történelemtanítását vagy legalább történelmi konfliktusaink tárgyilagos értékelésével oldani a különböző történelemoktatások közötti ellentéteket.
A sport is bizonyítja a jó magyar-horvát viszonyt. Íme egy részlet Vlatko Markovic horvát elnök leveléből, amit a magyar szövetségnek ma küldött: " Aligha kell hangsúlyoznunk, mi horvátok most mennyire kötődünk a magyar labdarúgáshoz. Érdekeink, reményeink, álmaink azonosak: 2012-ben együtt szeretnénk megrendezni az UEFA labdarúgó Európa-bajnokságot. "
