"Szürke" fedőnévvel írt jelentéseket, külföldön dolgozó lengyel papokról szolgáltatott információkat, cserébe a kommunista titkosrendőrség előmozdította egyházi karrierjét - írta a Wprost.
Szekumentes román pátriárkát keresnek
Népszabadság • Tibori Szabó Zoltán • 2007. augusztus 9.
Szekus lesz-e a románok leendő pátriárkája? - e kérdés foglalkoztatja ezekben a napokban a román politikusokat, a civil társadalmat, az értelmiséget, sőt nem utolsósorban a sajtót is. A Teoctist pátriárka halálával megüresedett legfőbb román ortodox egyházi tisztségre sokan pályáznak, és bár a pátriárkaválasztásra az egyházi rend értelmében csak szeptember 12-én kerül majd sor, a választási kampány már most teljes gőzerővel folyik.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Kolozsvár
A Traian Basescu államfőhöz közel álló Demokrata Párt politikusai Daniel moldvai és bukovinai metropolitát látnák szívesen a pátriárkai trónon. A náluk is nacionalistább politikusok azonban Teofan olténiai metropolitát támogatják, és Danielről azt állítják, hogy 1989 előtt, hat éven át Svájcban fedett szekustisztként szolgálta a kommunista rendszert. Amit szerintük az is bizonyít, hogy a szerzetesi eskütétel után alig két évre már érsek lett.
Az erdélyi román politikusok egy része Bartolomeu kolozsvári metropolitára esküszik, akinek a szekusmúltja közismert, s aki a kommunizmus idején Észak-Amerikában szolgálta egyházát és a román titkosszolgálatot. Nem érdektelen, hogy az egyetlen román ortodox főpap, aki már 1990-ben bevallotta szekus múltját, Nicolae temesvári metropolita, szóba sem került a tisztség várományosaként.
Beismerő vallomást később mások is tettek, többek közt Teodosie konstancai és Andrei gyulafehérvári érsek - de ők csak azután néztek szembe titkosszolgálati múltjukkal, hogy a Securitate aktáit kezelő átvilágítási tanács (CNSAS) berendelte őket meghallgatásra.
A több romániai civil társadalmi szervezetet tömörítő Román Civil Fórum (FCR) ezért szólította fel azokat az ortodox főpapokat, akik "paktumot kötöttek a sátánnal", azaz a szekuval együttműködtek, hogy tegyenek egy lépést hátra, és ne jelöltessék magukat a magas egyházi tisztségre. Adrian Iurascu FCR-elnök szemére vetette a Csendes László által vezetett CNSAS-nak, hogy az elmúlt évben egyetlen magas rangú egyházi vezetőt világított át, pedig tavaly júliusban 26 főpap múltjának kivizsgálását kérték. Iurascu szerint akciójukkal azt szeretnék elérni: az egyház élére tiszta személy kerüljön.
Ezzel párhuzamosan azonban a CNSAS is lépett. Felszólította a román titkosszolgálatokat, hogy a náluk maradt iratokban ismét ellenőrizzék azon főpapok múltját, akik a pátriárkai tisztségre esélyesek, mert a hatályos törvény az egyházi vezetők átvilágítását is előírja. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) azonban már korábban közölte, hogy például Daniel metropolitáról egyetlen dokumentumot sem őriz.
Teoctist pátriárka öröksége
Népszabadság • T. Sz. Z. • 2007. augusztus 3.
Ma temetik el Bukarestben Teoctist pátriárkát, a román ortodox egyház vezetőjét, aki július 30-án, prosztataműtét következtében, 92 éves korában elhunyt. Utódját az egyházi rend szerint a halálát követő 41. napon választják majd meg, de az utódlásért máris ádáz harc indult, amelyben vezető román politikusok is részt vesznek.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Teoctist, világi nevén Toader Arapasu húszévesen, 1935-ben lépett be az ortodox szerzetesek rendjébe, a Karácsonkő (Piatra Neamt) melletti Bistrita-kolostorban. 1962-ben aradi, 1963-ban észak-amerikai és kanadai ortodox püspök, 1973-ban Olténia érseke, 1977-ben pedig Moldva és Bukovina metropolitája lett, majd elődje Iustinian pátriárka halálát követően, 1986 novemberében "Bukarest érsekévé, Magyar-Oláhország metropolitájává és a Román Ortodox Egyház pátriárkájává" választották.
A kommunizmus idején több régi ortodox templom és kolostor lebontásába egyezett bele, ezért 1990-ben lemondatták. Három hónap múlva azonban Ion Iliescu támogatásával visszakerült a pátriárkai trónra. Bírálói elsősorban a Securitatéval, a kommunista hatóságokkal és a diktátorral való együttműködést vetették a szemére, de ugyanakkor azt is, hogy teológusként, az 1941-es legionárius lázadás idején részt vett a bukaresti Antim utcai Ronetti-Roman zsinagóga szétverésében. Sem legionárius, sem pedig securitatés múltját nem tisztázta soha. Elmarasztalják ma azért is, mert nem modernizálta az ortodox egyházat, ellenezte a papok titkosszolgálati és az egyház pénzügyi átvilágítását, s mert egyházát az ortodox fundamentalizmus és kizárólagosság elvei szerint vezette. De azért is, hogy a román ortodox egyház mindmáig látványosan kiszolgálja a politikát, és nem szolgáltatta vissza a görög katolikus egyház eltulajdonított templomait és javait.
Hívei ezzel szemben úgy látják, hogy nehéz időkben őrizte meg egyháza egységét, amelyet 400 új kolostorral és 2000 új templommal tett gazdagabbá. Legfőbb örökségének tekintik, hogy nyitottságot mutatott az ökumenizmus irányába, és az első ortodox pátriárka volt, aki ortodox többségű országba hívta meg II. János Pál pápát. Az 1999. évi pápalátogatást Teoctist 2002-ben viszonozta, amikor a Vatikánban együtt imádkozott a pápával a két testvéregyház közeledéséért.
Utódjaként a legesélyesebbnek Daniel Ciobotea, Moldva és Bukovina 56 éves metropolitája látszik, aki 1989 előtt nyugat-európai teológiákon tanított, 1987-ben lett szerzetes, s akit Teoctist 1990 júniusában, 39 évesen nevezett ki metropolitává. Az esélyesek között említik Teodosie constantai érseket és Teofan olténiai metropolitát is
Közzétette a kommunista uralom alatt róla készült titkosrendőrségi jelentéseket Lech Walesa. A Solidarnost szakszervezet korábbi vezetője, majd későbbi lengyel elnök azért tette fel vasárnap az internetre az 500 oldalas anyagot, mert két egykori szakszervezeti harcostársa megvádolta, hogy a 70-es években együttműködött az államhatalommal.
A 63 éves Walesa a Nemzeti Emlékezet Intézettől kérte ki a rá vonatkozó titkosszolgálati anyagot. Ezek alapján nemrégiben a bíróság is tisztázta a vádak alól. A gdanski hajógyár legendás szakszervezeti vezetője most azt várja két korábbi harcostársától, Anna Walentynowicz-tól és Andrzej Gwiazdától, hogy kérjenek bocsánatot a valótlan állítások miatt.
Visszahívták állomáshelyéről Marek Jedrys bécsi lengyel nagykövetet, akit nem hivatalos hírek szerint azzal gyanúsítanak, hogy együttműködött a kommunista korszakból örökölt, a jelenlegi lengyel kormány által feloszlatott lengyel katonai titkosszolgálattal - adta hírül pénteken az osztrák média.
Hazarendelték Lengyelország ausztriai, kínai, törökországi és kuvaiti nagykövetét, akik egy jelentés szerint állítólag Oroszországnak kémkedtek. A dokumentum a Nemzeti Emlékezet Hivatalában őrzött iratok alapján készült a tavaly felszámolt katonai hírszerzés tevékenységéről.
A Hálózat felrobbantja Lengyelországot - akár ez is lehetne annak a négyszáz oldalas jelentésnek a címe, amelyet most hoztak nyilvánosságra Varsóban. A vaskos kötet a tavaly feloszlatott katonai hírszerzésről szól, és olyan megállapítások is szerepelnek benne, hogy a testület magas rangú tisztjei a '90-es években fegyver- és alkoholcsempészéssel foglalkoztak, és megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat Lengyelországban.
"A katonai hírszerzés olyan jelentős befolyással rendelkezett, amilyen a titkosszolgálatokat egyetlen demokratikus országban sem illeti meg. A demokráciát veszélyeztette. De van itt egy ellentmondás. Sajnos, a titkosszolgálatokra minden országnak szüksége van, bár szebb lenne a világ nélkülük" - fogalmazott Lech Kaczynski, lengyel elnök.
A lengyel katonai hírszerzés az államszocializmus bukása után is szoros kapcsolatokat ápolt Moszkvával - állítja a jelentés. A szervezet megbízásából Oroszországnak kémkedett az a négy lengyel nagykövet is, akit a hét elején rendeltek vissza Varsóba.
"Minden állításunkat szilárd bizonyítékkal támasztjuk alá. Egyetlen egy véleményt sem fogalmaztunk meg anélkül, hogy ne állnának rendelkezésünkre a bizonyítékok" - mondta el a jelentés előterjesztője, Antoni Macierewicz.
A katonai hírszerzés beszervezte a vezető televíziós szerkesztőket és ellenőrzése alatt tartotta a napilapokat is - állítja a jelentés szerzője, aki szerint az orosz kémek zavartalanul működhettek Lengyelországban: a katonai hírszerzésnek ugyanis egyet sem fülelt le közülük.
XVI. Benedek néhány hónap leforgása alatt két nagy bakot lőtt. A szeptemberi iszlámellenes kijelentése után alig győzte csitítani Mohamed híveit. Decemberben pedig az európai katolicizmus egyik bástyájának, a lengyel egyháznak a válságát mélyítette el.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Olyan püspököt nevezett ki érseknek a 40 milliós ország fővárosának élére Stanislaw Wielgus személyében, aki a kommunizmus alatt a titkosrendőrség és a hírszerzés ügynökeként szolgált. A felháborodás akkora volt, hogy a 95 százalékban hívő katolikus lengyel lakosság kétharmada az új érsek lemondását kívánta. A pápa példátlan módon menesztette is az érseket, mire a lengyel püspöki kar konzervatív szárnya - még példátlanabb módon - a védelmére kelt.
XVI. Benedek pápa nemcsak a lengyel hívek előtt hátrált meg, hanem a nemzeti-katolikus lengyel kormányzat előtt is, amely Wielgus ellen nyíltan beleavatkozott az érseki kinevezésbe, holott ez jog szerint a katolikus egyház belügye. Az állami intézményben őrzött titkos dokumentumokat kiszivárogtatták kormányközeli lapoknak, Wielgust szenátorok kezdeményezésére „átvilágította” az állampolgári jogok ombudsmanja, holott ez nem tiszte. Wielgus menesztéséről még a bejelentés elôtt fülest kapott a kormányközeli közszolgálati tv-híradó - az államfői palotából. A lengyel sajtóban elterjedt, hogy a pápa akkor döntött az érsek leváltása mellett, amikor ezt kérte tőle a lengyel államfő. Az elnök nem cáfolt.
Józef Glemp prímás szentbeszédében védelmébe vette a távozó Wielgus érseket, interjúkban pedig egyházellenes hajtóvadászatról beszélt. „Hogy van az, hogy mostanában csak papokról és püspökökről kerülnek elő dossziék, más társadalmi csoportokhoz tartozó személyekről nem. ... Meggyőződésem, hogy ez szervezett nyomásgyakorlás... ebben bizonyos tervszerűség van”. Mire a miniszterelnök, Jaroslaw Kaczynski azt felelte egy lapinterjúban: „Az átvilágítás elkerülhetetlen, és jobb lenne, ha az egyház energikusabban lépne ebben a kérdésben, akkor meg lehetne előzni a kellemetlen eseményeket”.
Pedig a törvény szerint a papságot nem is kell átvilágítani.
De miért érdeke a konzervatív katolikus kormánynak, hogy kompromittáló adatokat bányásszon elő a főpapok múltjából, amikor ez a kormány az egyházi támogatásnak is köszönheti 2005-ös hatalomra jutását? Azért, mert a Kaczynski-ikrek a Törvény és Igazság párt élén új rendszerváltást ígértek, erkölcsi forradalmat, közéleti megtisztulást. A két Kaczynski szent meggyőződése, hogy a rendszerváltás „bunda” volt, a rendszerváltó ellenzéki értelmiségiek lepaktáltak a kommunistákkal. S a Kaczynskiak küldetése leleplezni az árulást, és véghez vinni a teljes kommunistátlanítást.
Ebben a harcban kapóra jött nekik a Wielgus-affér. A kormányfő már az érsek lemondását követő napon új hadjáratot indított el. Leplezetlen elégedettséggel közölte, hogy „a Wielgus-ügy nélkül az ügynöktelenítésnek nem lett volna esélye”. Ám „most senki sem állhat ellen, ezúttal a dolgot véghez visszük. Oda akarunk ütni, és összehasonlíthatatlanul eredményesebben, mint eddig”. És felkonferálta testvére, az államfő nevében az ügynöktelenítési törvénytervezetet, amely bűnszövetkezeteknek minősíti az egykori titkosszolgálatokat, alkalmazottaikat lefokozza, a nekik járó nyugdíjakat pedig a minimumra csökkenti.
Márciusban lép életbe az új átvilágítási törvény, amely lényegesen kibővíti az átvilágítandók körét. Becslések szerint 400 ezer embernek kell majd igazolást kérnie a történeti hivataltól, és a kiadott igazolásokat közzé is teszik. Az aktákba márciustól az újságírók is betekinthetnek, ezzel gyakorlatilag minden akta nyilvánosságra kerülhet. A papokéi is, bár őket nem kell átvilágítani.
A Wielgus-ügy sokkhatása alatt és a hamarosan beinduló vadátvilágítás kilátásától megrettenve a püspöki kar rászánta magát az önátvilágításra. Minden egyházmegyében egyházi történeti hivatalt állítanak fel, amely megvizsgálja a megyés püspökökkel kapcsolatos titkosszolgálati dossziékat.
Így tehát az egyházat törvény nélkül is átvilágítják, a felülről vezérelt forradalom lendületet vesz. A kormányfő ki is mondta, hogy ha az egyház ráállt az önátvilágításra, akkor más társadalmi csoportok sem ellenkezhetnek többé.
Az egyház elleni fellépésben a forradalmi élcsapat szerepét bizonyos világi katolikus értelmiségiek játsszák. Olyan 30-40-éves, jobboldali hívő filozófusok, történészek, újságírók, akiket a 90-es évek közepén a klérus még boldogan ölelt a keblére mint szövetségest a baloldallal és a liberálisokkal szemben. E „fiatal farkasoknak” is köszönhette a püspöki kar, hogy visszaállították a hittantanítást az állami iskolákban, a parlament két házának üléstermében feszület lóg, és gyakorlatilag betiltották az abortuszt. A püspökök a modern katolikus embertípus mintapéldányaiként mutogatták ezeket a fiatal értelmiségieket. A 2005-ös választás után a fiatal farkasok befolyásos pozíciókba kerültek a médiában. És váratlanul rátámadtak a megcsontosodott konzervatív klérusra. Nagyobb beleszólást követelnek a hívek, mindenekelőtt a világi katolikus értelmiségiek számára.
A klérus óriási támadási felületet ad ehhez. A lengyel egyházi vezetés többsége katolikus fogalmak szerint is konzervatív. Ez a lengyel pápa, II. János Pál műve, aki egyházfőként a lengyel egyház szuperprímása is volt. Kultikus tisztelet övezte, fel sem vetődhetett döntéseinek bírálata. Csaknem 30 éven át jegelték az ellentéteket. Ez akadályozta, hogy az egyház megtalálja új szerepét a rendszerváltás utáni új társadalomban. Az egyház a parlamenti választások előtt sorozatban agitált olyan klerikális pártok mellett, amelyekből a társadalom többsége nem kért. A sors iróniája, hogy amikor végül ez a politikai klerikalizmus kormányra került, akkor éppen tőle kapja az egyház a mélyütést.
A lengyel klérusban nemcsak a negyedszázadon át háttérbe szorított liberálisok hallatják most a hangjukat, hanem dörömböl a fiatal nemzedék is , amelyre már életkoránál fogva sem vetülhet a kollaboráció gyanúja. „A püspökök között is eljött az idô a nemzedékváltásra... van elég jámbor, képzett, ereje teljében lévő papunk, akinek nem kell magyarázkodnia a múltja miatt” - írja egy pap, Stefan Moszoro-Dabrowski a Rzeczpospolita című kormányközeli konzervatív lapban. A püspökök átlagéletkora 65 év, a megyés püspökök és érsekek között jó páran közel állnak már a 75 éves nyugdíjkorhatárhoz. A személycserék tehát elkerülhetetlenek.
A kléruson belüli ideológiai és nemzedéki harc most az átvilágítás elutasításában vagy támogatásában jelenik meg. Nincs középút. Nincs mérsékelt centrum. És vezető egyéniség sincs. A megfáradt Glemp prímás már két éve túllépett az érseki és bíborosi nyugdíjkorhatáron, a prímási címet két év múlva le kell adnia. A válságot jól mutatja, hogy püspökök és érsekek a sajtóban merik bírálni őt, és nyíltan vitatkoznak egymással az átvilágítás kérdésében. Ha az átvilágítás hoz még egy-két „lebukást”, az kiélezi a harcot. Egyes elemzők már most szkizmáról beszélnek.
Vatikáni kiszivárogtatásokból ítélve a pápát éppen ezért nem a Wielgus-botrány izgatja, hanem a lengyel egyház egybetartása. Benedeket előbb megdöbbentette az a heves kampány, amely Wielgus kinevezése után beindult ellene, vagyis a pápai döntés ellen. Amikor meg visszavonta a döntést, azt kellett tapasztalnia, hogy számos konzervatív egyházi vezető nem azonosul vele. Sőt a klérus konzervatív szárnya által támogatott ultrakonzervatív, idegengyűlölő Radio Maryja a pártszerűen szervezett néhány milliós hallgatóságát a pápai döntés ellen hecceli.
Az érsek menesztésével XVI. Benedek elkanyarodott a lengyel klérus konzervatív szárnyától. A német pápa hivatalba lépésekor még ott kezdte, ahol a nagy előd abbahagyta: a lengyel pápa legközelebbi bizalmasát, személyi titkárát, a konzervatív Stanislaw Dziwiszt ültette a krakkói érseki székbe, és bíborosi rangra is emelte. A konzervatív szárnyat erősítette Wielgus kinevezésével is. Az egyház átvilágításának kérdésében szintén a lengyel klérus konzervatív többségét támogatta, és tavaly májusi lengyelországi látogatásakor a radikális átvilágítás ellen emelt szót: „Ne mondjunk nagyképűen ítéletét az előző nemzedékek felett, akik más korban, más körülmények között éltek. ... Alázatos őszinteségre van szükség, ne tagadjuk a múlt vétkeit, de könnyelműen vádaskodni sem szabad, bizonyítékok nélkül, figyelmen kívül hagyva az akkori eltérő körülményeket”. Szavai megnyugtatóan csenghettek az idős főpapnemzedék fülében, de már akkor is távol voltak a lengyel belpolitika valóságától. Márciustól meg, amikor a sajtó rászabadul a titkos aktákra, végképp elvesztik aktualitásukat.
Valami újat kell tehát mondania pápának. Az a nagy kérdés, hogy mennyit lesz hajlandó változtatni azért, hogy minden változatlanul maradhasson.
A lengyel egyház és a kommunista múlt: Folt a stólán
A három héttel ezelőtt kirobbant ügynökbotrány odáig vezethet, hogy a lengyel katolikus egyház feltárja, papjai közül hányan és hogyan működtek együtt a Lengyel Népköztársaság belügyi apparátusával. Az egyházzal amúgy szoros szövetségben álló Kaczynski-kormány örül.
Még sosem fordult elő a lengyel egyház történetében, hogy egy magas tisztségbe kinevezett vezető beiktatása meghiúsult volna. Nos, pontosan ez történt az év elején Stanislaw Wielgus érsekkel, az akkor még leendő varsói metropolitával: a Nemzeti Emlékezet Intézetében (IPN) őrzött hatvanhárom oldalnyi, mikrofilmen rögzített dokumentum alapján világossá vált, hogy legalább 1973 és 1978 között a kommunista állambiztonsági szolgálat besúgója volt. Igazi botrány azért kerekedett az ügyből, mivel XVI. Benedek pápa minden jel szerint nem tudott erről, amikor Wielgust a lengyel egyházi hierarchia egyik legfontosabb méltóságába emelte.
Másrészt maga az érintett átvette hivatalát, úgy gondolván, hogy múltjának eme sötét oldala nem lehet akadálya szolgálata ellátásának. Két nappal később változtatta meg véleményét, közvetlenül a beiktatási ceremónia előtt, amikor bejelentette, hogy lemond, és egyúttal bocsánatot kért mindenkitől. Ez utóbbi ritkaságszámba megy térségünk lelepleződött ügynökeinek körében.
Az általános megrökönyödést csak fokozta, hogy Wielgust nem papi hivatásába ütköző emberi gyarlóságát kihasználva (szexuális viszony folytatása, alkoholizmus stb.) szervezték be annak idején, hanem útlevélért és müncheni ösztöndíjért cserébe vállalta az együttműködést. Azt nem lehet tudni, hogy milyen jelentéseket adott, mert azokat 1980 táján megsemmisítették, s így azt sem, hogy ártott-e paptársainak (vagy bárkinek); de tény, hogy megbízói elégedettek voltak a teljesítményével.
Százhatvanezer
A rendszerváltást követően a lengyel közéletben gyakran éltek a partizánmódra megszellőztetett ügynökvádak eszközével. Ezek nem a pártállami örökség rendbetételének szándékával fogalmazódtak meg, kizárólag a jobboldalon belüli hatalmi játszmák eldöntését, vagy egyes baloldali vezetők - köztük Józef Oleksy hivatalban lévő miniszterelnök - politikai ellehetetlenítését célozták. Az ilyen praktikákat próbálták az ezredforduló tájékán háttérbe szorítani és a közelmúlt feltárását szakszerűen szabályozott keretek közé emelni, amikor létrehozták az IPN-t, és megbízták a Lengyel Népköztársaság erőszakszervezetei iratainak őrzésével. A cég másik, nem kevésbé fontos feladata a kommunista és náci bűnök vizsgálata, és megalapozott gyanú esetén az ügyészségi nyomozás kezdeményezése lett.
A 2005-ös parlamenti választásokat a jobboldali Törvény és Igazságosság (PiS) egyebek között a dekommunizáció jelszavával nyerte meg, amin a pártot irányító Kaczynski fivérek a kommunista állambiztonság funkcionáriusainak és az általuk beszervezett ügynököknek a közéletből való eltávolítását értették (lásd: Égszakadás, földindulás. A lengyelországi választásokról, Magyar Narancs, 2005. október 6.). A PiS által vezetett kormány megalakulása után kiderült, hogy e választási ígéret betartását komolyan gondolják, már csak azért is, mert könnyebben kivitelezhető, mint a húzósabb programpontok megvalósítása (például az ún. szolidáris Lengyelország felépítése). Egy ilyen látványos vállalkozás arra is alkalmas, hogy elterelje a figyelmet a jelen problémáiról; ráadásul a rettenetes koalíciós társak sem kekeckednek különösebben ebben a kérdésben.
Különféle tényezők még rá is segítettek az aktanyitási szándékokra. 2005 elején Bronislaw Wildstein, a Rzeczpospolita c. mértékadó konzervatív napilap újságírója bement az IPN-be, lemásolt, majd nyilvánosságra hozott egy közel százhatvanezer nevet tartalmazó adatbázist, amin válogatás nélkül szerepeltek az állambiztonsági apparátus funkcionáriusai, a beszervezettek és a beszervezendők (lásd: Kísértet járja be, Magyar Narancs, 2005. február 10.). Wildsteint ugyan kirúgták a munkahelyéről, ám azonnal állást kínált neki a szintén jobboldali Wprost c. hetilap, majd a választások után a Lengyel Televízió elnöke lett - igaz, az utóbbi időben inog a széke. A másik ilyen tényező, hogy a jelenlegi kormány beváltotta szavát, és megszüntette a Katonai Információs Szolgálatot, amelyet gyakorlatilag nem érintett a rendszerváltás, és amelyről közismert, hogy a berkein belül még az 1990-es években is erős volt az orosz "partnerszervek" befolyása. Harmadszor, 2005 végén az IPN élén váltás történt: az új intézményvezetőnek kinevezett Janusz Kurtykától nem áll távol a PiS koncepciója. Negyedszer, eddig sem volt különösebben nehéz kutatni az IPN-ben, de a készülő új szabályozás valószínűleg még szélesebbre fogja tárni a kapukat (az elképzelés ugyan ütközhet a személyiségi jogok védelmével, de talán létezik középút).
Bizonyára furcsának tűnik, hogy főként a jobboldali sajtó jeleskedik az egykori ügynökök felderítésében - vannak olyan orgánumok, amelyek egyfajta misszióként élik ezt meg, és láthatóan nem érdekli őket, hogy jobbra vagy balra ütnek. Az előbbire az egyházi személyiségek, az utóbbira az antikommunista ellenzék legendás alakja, Jacek Kuron a példa. Nem mérlegelnek, sőt, nemegyszer dilettáns módon közelítenek a dokumentumokhoz - Kuron esetében is, de ide sorolhatjuk az első nem kommunista kabinet, a Mazowiecki-kormány szóvivőjét, Malgorzata Niezabitowskát, akit két hete tisztáztak jogerősen a vádak alól. Mindezzel együtt az átvilágítás önjelölt elkötelezettjei azt mindenképp elérik, hogy a múlttal való szembenézés nem üres frázis marad. A következő szinten lépnek be a tudományos-szakmai szempontok az iratok értelmezését illetően, ennek elvégzése javarészt az e téren privilegizált helyzetben lévő IPN feladata, az ott dolgozó történészeknek kell leginkább megfelelniük a múlt korrekt feldolgozására irányuló kihívásnak (azért van köztük néhány vehemens ifjú, s maga az IPN is szokott ügynököket megnevezni).
A reakciós klérus
Ami az egyházat illeti: mostani helyzete nagyban hasonlít ahhoz, ami a társadalomnak jutott osztályrészül néhány éve, amikor bebizonyosodott, hogy a Jedwabne faluban élő zsidók elleni 1941-es pogromot nem a nácik követték el, hanem maguk a lengyelek. Egy nagyszabású társadalmi vitában kénytelen-kelletlen megindultak a lengyel-zsidó együttélés történetével való szembenézés fájdalmas útján, s lassan leszámolnak például azzal a mítosszal, miszerint a második világháború vonatkozásában kizárólag dicsfény és mártíromság övezi őket. Végül megértették, hogy a sötét tettek beismerése és a bocsánatkérés nem csökkenti, hanem megerősíti óriási világháborús áldozatvállalásuk súlyát. (Azért ez a diskurzus most sem lesz egyszerű, elnézvén azokat az embereket, akik Wielgus érsek mellett tüntettek a beiktatás elmaradásakor.)
Egyáltalán nem meglepő, hogy a klérus tagjai között egykori ügynökök vannak (számarányuk tíz-tizenöt százalékra becsülhető, ami annál magasabb, minél feljebb megyünk a hierarchiában), hiszen a kommunista hatalom első számú ellenségeként kezelte az egyházat - az egyetlen intézményt, amely képes volt hatékonyan szembeszegülni vele. Az egyház a lengyelség megtartó ereje a XVIII. század vége óta (tekintélyét csak a hadsereg renoméja közelíti meg), amikor is több mint százhúsz évre letörölték az országot a térképről. A lakosság elsöprő többsége gyakorolja vallását, s azon belül is kilencven százalékon felül vannak a római katolikus egyház hívei. Szinte természetes, hogy a kommunista rendszer - ha már megtörni nem tudta - igyekezett minél inkább ellenőrzése alá vonni az egyházat, ehhez pedig belső informátorokra volt szüksége, csakúgy, mint - mondjuk - a sportban, ahol a gólvágó középcsatárt mégsem helyettesíthették egy kétballábas belügyi funkcival. A rábírás eszköztára a fenyegetéstől kezdve a zsaroláson át a különféle előnyök kilátásba helyezéséig terjedt.
A kommunista hatalommal való intézményes szembenállás nem jelentette azt, hogy minden egyes pap is a rendszer ellensége lett volna: 1956, de különösen 1970 után egy részük igyekezett távol tartani magát a társadalmi és politikai konfliktusoktól. Ugyanakkor az egyházi vezetés nem akadályozta az ellenzéki papok tevékenységét, sőt maga Stefan Wyszynski prímás például az 1976. júniusi radomi és ursusi, brutálisan elfojtott munkásmegmozdulások idején határozottan fellépett a megtorlásnak kitett munkások védelmében. (Az egyház emellett a templomokban megjelenési fórumot biztosított a nem vallásos, egyenesen ateista ellenzékieknek.) A Szolidaritás szakszervezet 1980-as megalakulását követően pedig gyakorlatilag külön csoportot alkottak a "Szolidaritás papjai"; közülük az állambiztonság által 1984-ben meggyilkolt Jerzy Popieluszko atya a legismertebb, de legalább még három ellenzéki papot említhetünk csak abból az évtizedből, akik gyanús körülmények, gyanús balesetek során vesztették életüket.
Mindezeket szem előtt tartva, az ügynökök leleplezésével párhuzamosan, sőt egyfajta prioritásként kezelve a teljes állambiztonsági struktúrát kéne a nyilvánossággal megismertetni, és nevesíteni az összes funkcionáriust, aki bármilyen beosztásban tagja volt az elnyomó szervezetnek. A bemutatást lehetne épp az egyházi vonallal kezdeni - emellett szól az is, hogy az átkosban külön ügyosztály működött az állambiztonságnál, amelynek kizárólagos feladata a "reakciós klérus" és általában véve az egyház elleni harc volt.
A krakkói gyors
1990 után az egyház sokáig bagatellizálta saját történetét a kommunista érában. Ebben meghatározó szerepet játszott a tisztségéből nemrégiben távozott egyházfő, Józef Glemp bíboros, aki sikerrel hárította el a belülről jövő, szórványos múltfeltárási kezdeményezéseket. De II. János Pál pápa (aki annak idején minden beszervezési kísérletet elhárított) sem szorgalmazta ezt, talán azért, mert ha valaki, hát ő pontosan tisztában volt azzal, milyen kegyetlen örökség ez. Ennélfogva a legutóbbi időkig csupán azt tudhattuk, hogy az 1953-56 között egy kolostorban szigorú állambiztonsági őrizetben tartott Wyszynski prímást egy apácával figyeltették meg.
Viszont 2005 tavaszától, II. János Pál halála után csordogálni kezdtek a nevek. A sort az 1979-től a szentatya tágabb környezetében tevékenykedő Konrad Hejmo dominikánus szerzetes nyitotta, aki bőséges jelentéseket írt (hétszáz oldalnyi anyaga van az IPN-ben) a lengyel állambiztonságnak a Vatikán belső ügyeiről - erőfeszítéseit összesen húszezer nyugatnémet márkával honorálták. Alig telt el három hét, máris következett az újabb "csapás": ezúttal a tekintélyes pap-professzor, Michal Czajkowski akadt fenn a múlt rostáján.
A Krakkó melletti Nowa Huta egykori "Szolidaritás-papja", Tadeusz Isakowicz-Zaleski (akit az állambiztonság kíméletlenül meghurcolt) kitartó kutatómunkával - időnként erős ellenszélben - gyűjti az iratokat a krakkói érsekség azon papjairól, akiket a kommunista hatalom besúgásra kényszerített. A Wielgus-botrány hatására II. János Pál egykori jobbkeze, Stanislaw Dziwisz jelenlegi krakkói érsek most beleegyezett abba, hogy a vaskos kötet napvilágot lásson. Néhányan már feszengve gondolnak február 28-ára, a bemutató napjára.
Az egyház egyébként, úgy tűnik, megtalálta a helyes kivezető utat a Wielgus érsek által előidézett komoly krízisből (aminek első hozadéka az volt, hogy másnap lemondott a krakkói Wawel székesegyház ügynök plébánosa): gyorsan tudatosította az addig elhessegetett tényt, hogy ezúttal a küzdelmet nem egy külső erővel, a kommunista rendszerrel kell megvívnia, hanem önmagával. A saját kebelében azonmód történészbizottságokat állított fel, amelyek záros határidővel elvégzik az egyház átvilágítását. S bár az eredményt XVI. Benedek pápának küldik meg, biztosra vehető, hogy az valamilyen formában visszajut majd lengyel földre.
Az egyház sokat nyerhet azzal, ha valóban lelkiismeretesen és körültekintő alapossággal megteszi a szembenézést a közelmúlttal. Egyrészt tisztázza a klérus ama 85-90 százalékát, akiket nem szerveztek be, másrészt elégtételt nyújt azoknak a papoknak, akiknek volt bátorságuk nemet mondani. Harmadrészt tovább erősíti tekintélyét a lengyelek szemében. Végezetül: példát mutat másoknak is, ami társadalmi szinten vezethet el a múlt tisztázásához és lezárásához. Persze lesz jó néhány, megdöbbenéssel vegyes meglepetést okozó név a prominens Szolidaritás-tagok, az újságírók, színészek, művészek, sportolók között. De ha végigjárják ezt az utat, az mindenképp jót tesz az országnak.
Közszereplők-e az egyházi vezetők? - Ítélet január 25-én
Közszereplők-e az egyházi vezetők - erre a kérdésre kell válaszolnia a bíróságnak abban a polgári perben, amely kedden folytatódott a Fővárosi Bíróságon. Pataki Árpád bíró a tárgyalás végén a bizonyítási eljárást berekesztette, de döntését csak január 25-én hirdeti ki.
"...cserébe a kommunista titkosrendőrség előmozdította egyházi karrierjét"
Nahh, még egy szanaszétszarráelnyomott-kommunistákáldozata.
Ilyenkor mindig el szoktam tűnődni azon, hogy a három kategóriából - erőszakkal beszervezett/meggyőződéses/rohadtkarrieristaféreg - az első kettő tényleg csak a mesében van-e?
Kevés fogadókészséget találni a kormány, az MSZP és a Fidesz részéről is az SZDSZ kezdeményezésére az ügynöktörvény ismételt napirendre tűzéséről. A liberálisok ötpárti vita tárgyává tennék a kérdést, de koalíciós partnerük szerint a társadalomban nincs fogadókészség az ügyre. A Fidesz inkább másról tárgyalna.
Az ügynökfronton mindezidáig bezzegországnak számító lengyeleknél bombaként robbant a tavaly decemberben kinevezett varsói érsek spionmúltja. A hazája és egyháza renoméján jelentőset rontó főpap, Stanislaw Wielgus ügye sokkolta a múltfeltárást fontosnak tartó, ám a de facto államegyháznak számító katolikus hierarchiát „szent tehénnek” tekintő lengyel társadalmat. Az igazi szembenézést mindmáig elspóroló magyar politikai elit örülhet, mondván, döglődik a szomszéd tehene is.
Lengyelország – illetve általában a posztkommunista régió – történelmét ismerők nemigen csodálkoznak a kimutatáson, mely szerint a lengyel klérus papjai közül minden tizedik a szovjet tanácsadók által létrehozott varsói állambiztonság besúgója volt. Amikor 1980 nyarán megalakult a Szolidaritás, egyedül a lengyel fővárosban hetek alatt 2400 belügyi informátort építettek be a vasfüggöny mögötti első független szakszervezet tagságába. Ha néhány nap során képesek voltak behálózni egy újonnan alakul szervezetet, el lehet képzelni, hogy milyen eredményeket produkáltak négy évtized alatt az egyház berkeiben. A kommunista egyházpolitika a megalkuvásra nem hajlandó felekezeti vezetőket (köztük a „lengyel Mindszentyt”, Wyszyńsky kardinálist vagy Kaczmarek püspököt) az 50’-es évek során bebörtönözte, vagy félreállította. Akik helyükön maradtak, ezt csaknem kizárólag valamilyen szintű kollaboráció vállalásának árán tehették. Mely a szimpla, formális lojalitástól a hívek nyílt beárulásáig terjedt.
A fenti szabályt próbára tevő kivételek egyike volt a lengyel bíborosi székből Róma püspökének hivatalába került Karol Wojtyla. Akinek a kommunista rezsim lebontása iránti elkötelezettsége hamar nyilvánvalóvá lett. Ám az 1989-90-es rendszerváltás után álláspontja az egyház diktatúrában játszott szerepével kapcsolatban – finoman szólva – kétarcú volt. Szavakban természetesen elítélte az állampárti represszió kiszolgálóit, a gyakorlatban viszont nem különösen szorgalmazta, hogy átvilágítás nyomán lecseréljék egyháza kompromittálódott méltóságait. Nem utolsósorban azért, mert a potenciálisan érintett kelet-közép európai bíborosok, érsekek, megyéspüspökök közül kerültek ki az eutanázia, abortusz, melegházasság ügyében ortodox, fundamentalista valláserkölcsi elveket követő II. János Pál legfőbb támogatói. Nyugat-Európa zömében megengedőbb, reformpárti papságára nemigen számíthatott.
Morális értelemben azért is különösen súlyos a dolog, mivel a katolicizmusban épp a bűnbánat és a vétkek megvallása az egyik legfőbb erény. De a másokat, különösen a tanításaival ellentétes módon gondolkodókat rendkívül nagy erkölcsi szigorúsággal elítélő Vatikánnak a diktatúrák működését illető saját felelősségével kapcsolatban - hatalomtechnikai szempontok okán - igencsak maga felé hajlott a keze. (Tegyük hozzá: a sötét félmúlt e mozzanatainak tisztázásában a protestáns és zsidó vallásfelekezet elitje sem jeleskedett.)
És nem kizárólag az önkényuralmi rendszerek reverendát (netán püspöksüveget, bíborosi talárt) viselő besúgóinál lépett működésbe az eklézsia mundérjának bemocskolódott becsületét védelmező mentalitás. 2003-ban publikálta a CBS amerikai tévélánc azt az 1962-ben született titkos vatikáni belső utasítást, amely az egyház kebelén belüli pedofil bűncselekmények eltussolására utasította az illetékeseket. Egyházjogilag legitimálva egy, a nyugati civilizáció értékpreferenciáiba ütköző praxist.
Meglehetősen groteszk, hogy a két azonos nemű felnőtt büntetőjogilag irreleváns szexuális kapcsolatát sok évszázada fertelmes bűnnek tartó Vatikán évtizedeken át mentegette gyermekek – hívők és ateisták által egyaránt elítélt – megerőszakolóit. Némiképp visszás, hogy az egyház úgy követel etikus magatartást a társadalomtól, hogy önnön kétes ügyeit illetően reflexből a hallgatást, a görcsös, zsigeri bezárkózást választja. A pedofil-és ügynökbotrányok ugyanis valamiféle „duplagondolós” egyházi kettős mérce létét jelzik, tehát, hogy a klérus, stílszerűen mondva, bort iszik és vizet prédikál.
Határozottabban meg kell mutatnunk a nemzetnek, hogy kik voltak az áldozatok itt és kik a hóhérok, és nekünk ezekkel a hóhérokkal kell foglalkoznunk - mondta a lengyel kommunista titkosszolgálat mesterkedéseire utalva.
"A lengyel belbiztonság az idős és beteg Wyszynski bíboros közeli halálára számítva azt szerette volna elérni, hogy egy számára „kényelmes” új prímást válasszanak a lengyel egyház élére. Három lehetséges jelölttel számoltak: Zbigniew Kraszewskivel (akit a legszívesebben látott volna az egyház élén), Józef Glemppel (ő a kommunista állam számára rosszabb jelölt volt), illetve Jan Michalskival, akinek esetében úgy döntöttek, hogy lejárató műveletet indítanak ellene, megakadályozandó esetleges prímássá választását.
...
- Határozottabban meg kell mutatnunk a nemzetnek, hogy kik voltak az áldozatok itt és kik a hóhérok, és nekünk ezekkel a hóhérokkal kell foglalkoznunk - mondta a lengyel kommunista titkosszolgálat mesterkedéseire utalva. Szavai szerint nem szabad megengedni, hogy az igazi bűnösök névtelenek maradjanak azokkal az emberekkel szemben, akiket sikerült megtörniük, és akik végül mégiscsak áldozatok voltak."
A lengyel püspöki karban beszervezett informátorain keresztül próbálta meg befolyásolni az egykori lengyel kommunista belbiztonsági szolgálat (SB) Stefan Wyszynski bíboros utódja, az új lengyel prímás személyének kiválasztását - írta kedden a Dziennik című lengyel napilap.
Az újabb ügynökvádak nem sokkal azután merültek fel, hogy közvetlenül beiktatása előtt a kommunista titkosszolgálattal folytatott együttműködése miatt lemondott hivataláról Stanislaw Wielgus varsói érsek, Józef Glemp bíboros kinevezett utóda, majd pedig hasonló okokból benyújtotta lemondását Janusz Bielanski, a krakkói Wawel-székesegyház plébánosa is.
A lap a lengyel belügyminisztérium egyházi ügyekkel foglalkozó IV. ügyosztálya 1978. január 30-i titkos dokumentumára hivatkozik mint forrásra, melyben 12 lengyel püspököt említenek meg a belbiztonságnál számon tartott fedőnevükön. Hogy a fedőnevek mögött milyen konkrét személyek rejtőznek, az nem ismeretes. A lengyel belbiztonság az idős és beteg Wyszynski bíboros közeli halálára számítva azt szerette volna elérni, hogy egy számára „kényelmes” új prímást válasszanak a lengyel egyház élére. Három lehetséges jelölttel számoltak: Zbigniew Kraszewskivel (akit a legszívesebben látott volna az egyház élén), Józef Glemppel (ő a kommunista állam számára rosszabb jelölt volt), illetve Jan Michalskival, akinek esetében úgy döntöttek, hogy lejárató műveletet indítanak ellene, megakadályozandó esetleges prímássá választását.
A dokumentumból az is kiderül, hogy a belbiztonság mindenképpen meg akarta akadályozni Karol Wojtyla bíboros, krakkói érsek (a későbbi II. János Pál pápa) varsói érsekké és a lengyel püspöki kar elnökévé történő megválasztását.
A Wielgus-üggyel kapcsolatban Lengyelországban olyan spekulációk terjednek, hogy a Szentszék visszahívná Józef Kowalczyk lengyelországi pápai nunciust, aki állítólag túl későn értesítette a Vatikánt az érsek ellen felmerült vádakról, illetve elhallgatta a bizonyítékok igazi terjedelmét. Jaroslaw Gowin, a Znak című katolikus folyóirat korábbi főszerkesztője emlékeztetett arra, hogy a nuncius már a múltban is késlekedett az egyház számára kínos információk továbbításával. Így II. János Pál pápa nem szerezhetett tudomást például a később lemondásra kényszerült Juliusz Paetz volt poznani érsek ellen felmerült szexuális molesztálási vádakról.
Jaroslaw Kaczynski lengyel miniszterelnök helyeselte Wielgus lemondását. A lengyel rádióban kedden nyilatkozva elmondta: megérti azokat, akik védték a püspököt, de „a dolgok az eddigi mederben nem mehettek tovább". A kormányfő szerint a lengyel katolikus egyház jelenlegi válsága egyben nemzeti válság is.
-Határozottabban meg kell mutatnunk a nemzetnek, hogy kik voltak az áldozatok itt és kik a hóhérok, és nekünk ezekkel a hóhérokkal kell foglalkoznunk - mondta a lengyel kommunista titkosszolgálat mesterkedéseire utalva. Szavai szerint nem szabad megengedni, hogy az igazi bűnösök névtelenek maradjanak azokkal az emberekkel szemben, akiket sikerült megtörniük, és akik végül mégiscsak áldozatok voltak. mno
természetesen kizárólag azok juttathatták el a leleplező inforrmációt, akik azt évtizedek óta birtokolták, akik ma is mozgatják a szálakat mindenhol: vagyis az elmúlt hatvan év ma is regnáló egyházellenes hálózatának emberei. Ez triviális.
TBG is, te is, nagyon el vagytok tévedve, ha azt hiszitek, ennyire könnyen beszélhettek mellé. Természetesen nem "kussoltam el", s természetesen továbbra is állítom, hogy az illető lap(ok)hoz (teljesen indifferens melyik(ek)hez) természetesen kizárólag azok juttathatták el a leleplező inforrmációt, akik azt évtizedek óta birtokolták, akik ma is mozgatják a szálakat mindenhol: vagyis az elmúlt hatvan év ma is regnáló egyházellenes hálózatának emberei. Ez triviális. Tehát ők nyírták ki. A Szabad Nép kárörvendő kommentárja pedig önmagáért beszél, kösz hogy beraktad!
"Mi is volt ennek a a papnak a valódi bűne? Hogy szembefordult: talán vezeklésül is korábbi megalkuvásáért (bár nem ártott senkinek, de morálisan súlyosan vétkezett) elhatározta, hogy többet nem alkuszik. Ostorozta a sötétség erőit, kiállt az igazság mellett. Ezért, és csak ezért tették a nyakára kötelet"
Gyurcsány is szembefordult; ő is elhatározta, hogy többé nem alkuszik; ő is kiállt az igazság mellett és ezért, csak ezért tett volna a jobboldal a nyakára kötelet.
A jobboldali sajtó "nyírta ki" (leplezte le) a varsói érseket. De itt van egy mai kommentár, hogy magyar ügyekről is beszéjünk:
Pápai kalózok közt ne vitézkedj!
Népszabadság • Buda Péter • 2007. január 9.
Vasárnap lemondott címéről Stanislaw Wielgus, a pénteken felszentelt varsói érsek. Wielgusról nemrégen kiderült, hogy még egyetemistaként kapcsolatba került a lengyel titkosszolgálattal, majd ezt követően egyes hírek szerint mintegy húsz éven keresztül kollaborált az állambiztonságiakkal, bizonyíthatóan több mint ötven találkozót bonyolított le kapcsolattartóival, miközben egyházi karrierje töretlenül ívelt fölfelé. Wielgus folyamatosan tagadta a beszervezettségéről szóló vádakat, a Vatikán pedig december 21-én nyilatkozatban foglalt állást a főpap kinevezése mellett, mondván, hogy "életének minden körülményét, vagyis múltját is tekintetbe vették", amikor őt választották a lengyel egyház legfőbb méltóságává. Wielgust pénteken zárt ajtók mögött fel is szentelték, azonban vasárnap, az ünnepélyes beiktatás előtt kevesebb mint egy órával a főpap lemondott érseki címéről és elismerte a kollaborálás tényét. Elemzők szerint a botrány példa nélküli módon megrázhatja a lengyel és a vatikáni egyházi köröket, a nemzetközi hírtelevíziók némelyike vezető hírként számolt be az eseményről és arról, hogy az eredetileg érseki beiktatásnak szánt ünnepi misét sietős rögtönzéssel - utánam az elődöm - az érseki pozíciót időlegesen újra felvállaló korábbi varsói érsek, Glemp bíboros tiszteletére rendezett alkalommá alakították át.
Wielgus lemondása minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy a lengyel társadalom nem viszonyult olyan "erkölcsi nagyvonalúsággal" a főpap múltjához, mint a Vatikán. Egy közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek kétharmada volt azon a véleményen, hogy Wielgusnak le kell mondania. Nem is csoda egy olyan országban, ahol a történészek szerint a katolikus klérus mintegy 15 százaléka szolgáltatott információkat kollégáikról az állambiztonságiaknak.
Ezzel a háttérrel különösen szánalmas Wielgus magyarázkodása, mely szerint tudományos munkálkodásához szükséges, fontos tanulmányok elvégzése érdekében került - úgymond - óvatlan kapcsolatba titkosszolgálati személyekkel, de senkinek sem okozott tevékenységével kárt. Wielgus húszéves ügynöki múltja természetesen önmagában cáfolat ez utóbbira, hiszen ennyi ideig a legelvakultabb állampárti titkosszolgálat sem alkalmazott hosszú éveken át olyan ügynököt, aki nem végzett érdemi tevékenységet. Növeli a botrány súlyát ezen felül az a tény is, hogy a főpap különleges ügynöki kiképzésben részesült.
Nem messze a konzervatív vatikáni geopolitikai stratégia egyik kulcsfontosságú területének tekintett Lengyelországtól, Ján Sokol, a szintén konzervatív katolicizmusáról híres Szlovákia pozsony-nagyszombati egyházmegyéjének érseke az egyház és a náci rezsim kollaborációját megtestesítő Jozef Tiso katolikus papot, a hitleri támogatással létrejött szlovák bábállam kormányfőjét majd köztársasági elnökét magasztaló nyilatkozatott tett. A magát Vezérnek (Führer - Vodca) neveztető katolikus pap-politikus náci fajvédelmi törvényeket hozatott, zsidókat és romákat deportált. A világháború után háborús bűnösként elítélték és kivégezték. (Alojzine Stepinac zágrábi érsek ez utóbbit megúszta - a horvát fasiszta usztasa mozgalom szellemi-ideológiai atyját ugyan szintén elítélték háborús bűnösként, börtönbe is került, de vatikáni tiltakozásra szabadon engedték, majd II. János Pál pápa 1998-ban boldoggá avatta.) Ismeretes, hogy Sokol érsek az elmúlt években rendszeresen részt vett a fasiszta állam megalakulásának emlékünnepségein, ahogy tény az is, hogy - ellentétben a szlovák politikai elittel - a szlovák katolikus egyház a mai napig nem marasztalta el nyilvánosan a náci pap-politikust.
Magyarországon ugyancsak máig várat magára az egyházi múlttal való kendőzetlen szembenézés. A hazai katolikus klérus mind ez idáig mereven elzárkózott mind az állampárti időszakban elkövetett bűnök, mind pedig az antiszemitizmus gerjesztésében játszott szerepének tisztázásától. Ellenben egyházellenesnek bélyegzik azokat, akik a fenti ügyeket firtatják. A beszervezettség tényének már-már nevetséges tagadása, vagy éppen egy antiszemita főpapról (Prohászka Ottokárról) egyházi emlékév keretében történő megemlékezés és árpádsávos lobogók árnyékában tartott demonstrációk püspöki legitimálása (pl. Spányi Antal, székesfehérvári püspöknek, Prohászka Ottokár utódjának részéről).
A fenti botrányos esetek minden mércével megdöbbentőek. Legfőbb tanulságuk természetesen nem személyes vonatkozású. Hitszegők, megalkuvók, de akár aljas gazemberek is mindenhol vannak. Azonban éppen erről van szó. Arról, hogy a katolikus egyházban is legalább olyan mértékű az erkölcstelenség, mint az általuk sokszor magabiztosan kritizált "világban". Manapság, mikor egyre határozottabb - olykor pökhendibb - hangon hirdetik némelyek hazai és európai szinten egyaránt, hogy a társadalom és a politika morális válságára az egyházak kínálhatnak csak gyógyírt, érdemes volna ezzel a ténnyel szembenézve jóval több alázattal viselkedni azoknak a sajátos szervezeteknek, melyek egyfajta hivatásos moralistaként voltaképp ugyanúgy az emberi erkölcstelenség béklyójában vergődnek, mint "civil" embertársaik.
Nálunk lehet, hogy ki se derülni az érsek ügynöki múltja, hiszen leginkább a lengyel felderítésnek dolgozott. Egyik feladata a Szabad Európa Rádióba való beépülés volt.
Lehet hogy lengyel sajátosság de az a két lengyel újság, a Wprost és Gazeta Polska, amelyeket leggyakrabban emlegetik a hirek mint a leleplezésben élenjárókat, nos ez a kettő lap Jobboldali , legalábbis lengyel viszonylatban...... nem baloldali... Jobboldali....
Ismerhető a papot beszervező kommunista kiléte, életútja, összes bűne? A feletteséé? Annak a feletteséé? Majd ha ezekről mindent tudok, lesz érkezésem magán a beszervezetten is háborogni. Olyan mély erkölcsi felháborodással, ahogyan most a lengyelországi és magyarországi volt kommunista újságírók és egyházellenes "értelmiségi körök" teszik!
