Sóhegyek tövében, dörgő tengerparton jár az én kedvesem tengerzöld ruhában. Iszonyú távol, de szerelme varázsol, kényszerít, hogy mindig magam előtt lássam.
Magam előtt látom színesen, fényesen, de csak délibábom, álomi tűzvendég, buknék már ölébe, hadd lenne, hadd lenne mai sóvárgásom földerengő emlék.
Álmot látott Jankula vajdáné, Hajnalra az ágyat telesírta. Észrevette Jankula hős vajda: Aj, te ifju Jankula vajdáné, Mily álom az, ami így megríkat? - Olyan álom, Jankula hős vajda, Hogy a Duna kifutott a partra, Elragadta magas divánunkat, Székely Gyerkőc vesztét megálmodtam! - Fölkelt akkor Jankula hős vajda, Vívó lovát hamar fölnyergelte, Futtatott a leveles erdőbe. Fönn volt még a kis hajnali csillag, Fölszólt néki Jankula hős vajda: - Hallod-e te, kis hajnali csillag! Téged kérlek, mondjál bizonyosat, Ismered-e a mi Gyerkőcünket? Leszólott a kis hajnali csillag: - Aj, te vajda, Jankula hős vajda, Minden gyerkőc, mondhatom egyforma! Ily magasról nehéz fölismernem. Akkor így szólt Jankula hős vajda: - Hallod-e te, kis hajnali csillag, Gyerkőcünknek szép jegyei vannak: Széles övén két aranycsatt fémlik, Ruháján meg sok-sok apró csillag, Akár a nap, égnek, világolnak. - Menj a hegyre, Jankula hős vajda, Sztojna tündér leveles sátrába! Ott a gyerkőc éktelen sebekkel, Ott kínlódik immár három éve. Három tündér jött segítésére: Egyik tündér hűs vízzel itatja, Másik tündér almát hámoz néki, Harmadik meg sebét mosogatja.
Miasszonyunk, Mária nevében! Távozzon oda ez a baj, Hol a kakasok se szólnak, Ebek se tutolnak, Madarak se szólnak, Ahol a fák se bimbóznak, Vizek se buzdulnak, Ahol a nap meg a hold nem süt, Puszta hegyekbe, Puszta helyekre, Puszta kövekre.
Segíts meg, Úristen, Segítsetek meg, szentek, Mennybéli szent lelkek! Távoztassam el a bajt E fáradt lélekből Kaláccsal, kulaccsal, Inggel, nagy úti pénzzel. Távozzon innen idegen idegenbe, Kilenc tengerek tájékára, Kilencvenkilenc kősziklára, Távozzon innen Tilmiszába Házat magának ott építsen, Lakja örökké. Eleget sanyarta ezt a szegényt, Ne bántsa többé!
Képzeld, ez a vers sincs benne az én "összesen"emben. Mintha a Darázskirály kötet kimaradt volna, legalább is már volt abból beírásod, ami nekem nincs meg.
Az alábbi szerző nem elírás, csak egy betű a különbség :)
Hriszto Fotev
ELŐÉRZET
Megölsz egy esős fekete éjben. Majd az eső kinálja tünemény vállát, megölelem - és lépve ötöt zuhanok szörnyű emlékezetedbe, bezár ez a sohase-várt mauzóleum. Megölsz, bár nem akarod. Majd hallom, hogyan nyugtatod meg ősi lelkiismereted. Ősi gyakorlatod van ebben, szomorú gyakorlat. Elmondod egymásután sokszor, hogy én voltaképpen élek. ...S én mint engedelmes hulla, utánozom az elevenek gyönyörű éetét. Te szomorú, ügyetlen kozmetikus kikészítesz engem, lerajzolsz könyvről könyvre és megőrzöl hallatlan kiáltásodban. Bevallod-e, hogy féltékeny voltál? És miféle nyelven vallod, hogy félelmed sötét volt, mikor elhagytalak iszonyodva? Azt mondod, megmentettél - és igazad lesz. Azt mondod, a tiéd vagyok és élek... De én halott leszek, halott, halott - holtabb a holt- tetemnnél. Megölsz, de addig ünneplem különös ünnepem, városról városra, szemektől szemekig. Én a tébolyodott, a nagy tér közepén megcsókolom nevetésed, a vörös ruhásat, a gyöngy-riadalmút... Kiejtem nevedet félelem nélkül minden fokán a hangnak. A tél állomásán, az éj büféjében csókdosom köszörült arcéledet, a holtfáradtat, az alvót. És megérzem hatalmad súlyát, szerelmed, gyászod, panaszod... Kihívlak, akaratlanul megsebezlek, én, a kicsi és irgalmatlan, de te rám figyelsz, hallgatsz engem, Majd sajnálsz, majd örülsz nekem a távoli pillanatig, mikor megérzed, hogyan csúszom ki kezedből. És magadra hogyan maradsz. Megölsz egy esős fekete éjben. Egy esős és fullasztó éjben elorzol végleg szörnyű emlékezetedbe, fölveszel magadba erről a pikkelyes, lucskos, burgaszi járdakőről.
Egy csillag halálba fut világok a farka alatt égbeli pávakakas tördeli a holdsugarat zuhanását csak ez a szív hallotta jaj csillagok élek gyönyörűn a halál ragyogó fia vagyok
- Adod-e tüstént, balkáni Jóvó, Szépséges Jánát török vallásra? - - Tudd meg, te vajda, fejemet adom, Jánát nem adom török vallásra! - Levágták akkor mind a két karját, Újra kérdezték, újra faggatták: - Adod-e tüstént balkáni Jóvó, Szépséges Jánát török vallásra? - - Tudd meg te vajda, fejemet adom, Jánát nem adom török vallásra! - Levágták akkor mind a két lábát, Újra kérdeztés, újra faggatták: - Adod-e tüstént, balkáni Jóvó, Szépséges Jánát török vallásra? - - Tudd meg, te vajda, fejemet adom, Jánát nem adom török vallásra! - Elvették akkor szeme világát. Nem is kérdezték, nem is faggatták, Szépséges Jánát összekötözték, Gyorsinu lóra magukhoz vették. Indultak volna által a réten, Által a réten tatár vidékre. Szépséges Jána megszólalt csendben: - Most visznek engem, jó bátyám, Jóvó! - - Jó egészséget, szépséges Jána! Nincs már szemem, hogy megnézhetnélek, Karom sincs már, hogy megölelnélek, Lábam sincs már, hogy elkisérnélek! -
Botom a gyenge földbe leszúrtam Állomásom most ez a domb Szederfákra horgos szelek úsznak S göndör felleg-csorda tolong Engemet e dombra szelek húztak Most ébred a télből a táj Itt még hó fodrozza a sáncot Ide bujt a fehér király Kis kökényfa mímeli a táncot Érzi a tavasz megérkezett Mint a kisgyerekeknek a bálban Válla csak a válla rezeg Rozoga kocsik harmonikálnak A tégla nehéz rakomány Megépülnek az öblös magtárak Pirulva ha itt lesz a nyár Szemeim a születő csodának Nyílnak enyém e vidék Nem hiába hasogatták ősszel A földet az éles ekék A vetés izgul haragot zöldel Tüzérezredekkel felér A vetés megnő érik arannyá Lesz a halál ellen kenyér.
Csontkráterekkel a hold, hófuvatokkal a föld fény-förtelemben ragyog, mindennél nagyobb a csönd.
Ki old meg téged, dráma, te fehér-fekete? Megoldhatatlan a lét, mint a jegenyék csupa-jég, csupa-lánc lakzis menete.
Mozdulatlanná remekít mindent a hideg, betábláz a fagy üvege. E leltárból nem menekül se anyag, se alak. Ordas csillagok virrasztanak.
Ki hozta ezt az időt, hogy átfagy a pille bábja, benne a nyár, s hogy az ólban szörnyed lerágva az egyetlen kecske gerince, s feltűzve a tél szuronyára a krumpli, mit a föld ős-melegében őrzött a pince!
Ki hozta ezt az időt, hogy fenn függ a csontkráteres holdon az utolsó bölcső, benne a szerelem csupa-könny, csupa-gyöngy kincse!
Ó, míg a lelkek és elmék tanakodtak, míg zsugorodtak, a két pólus közé kiterpedt szárnya e martalóc frontnak.
Kinek fáj, emberek, ha az élet ér-fala átfagy s dörrenve megreped? Emberek, ki örül annak, ha a végzet önnemző szavai
hirtelen megtorpannak, s nem fut ki a végső mondat? - A hó-mezőre, hol ír a halál, ki teszi ki a szívét nagy tüzes pontnak!
Héja a sármányt öli az égen, levegő-örvényben forog a toll, széjjel a vérgyöngy bokorra koppan, rejtőző retten, hallom: kidobban szíve a megütött levél alól.
Marad a szárny és marad a fehér csipke-mell, megroppant picike vár. Sírhat az özvegy: vissza sosem jön, szélben porlad e törvényes földön -- Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár.
Kóborak voltak őseim, kis, fehér cigánylovakon, jártak csupa-tűz csontokon. Fekete vállperecükön nem sírt aranyos hegedü, szájuk volt piros citera, zenekar voltak egyedül, a bőrös, sátoros szekér vadszagú, guggolós színházuk, s fönn és körül a végtelen puszta s a dőzsölő világ, ahol deres lélekkel is pénzért komédiázni kell.
No, én időközben elvoltam a balladák begépelésével.
Igazad van, kedves tőled, hogy figyeltél időközben :) tényleg nagyon szeretem Szécsi Margit verseit is.
Gondolkodtam is, hogy ő is igazán megérdemelne egy topikot, de többet vinni nincs elég időm, és SzM könnyen kikereshető több helyen is. Nem rossz ötlet a közös topik, de a'szem egyenlőre a címen nem változtatok. Az valahogy egész más hangot, hangsúlyt adna. Nagyon összetartoztak, de nagyon szuverének is voltak. Nem fogja senki kimoderáltatni, ha néha írogatunk ide SzM verset is :)
Érzem persze, hogy így meg tiszteletlenség vele szemben az oldalborda szerep....
