Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából.
Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? - de ha te megsegítesz, biztos elérem.
Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat irtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el - emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivel!
Oly szép az éj hol turbékol a sok golyó
Folyik fejünk fölött egész gránát-folyó
Világítva az éjt olykor rakéta gyúl
Virág mi kivirúl s hirtelen szirma hull
Jajong a föld s akár apály után dagály
Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fuvása, ha elvérzik az évek érverése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjuságra, ha véget ér a sírnál minden út - felelj, az ember miért jön a világra!
Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc - a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, - itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.
Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.
Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.
Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt, puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös, de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.
Látom, pillogatsz az első emeletről, s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről, mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka, tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.
Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok, csak födi cementlap, mint burok a titkot, fordítsa el még ma csákány hegye-éle, őszvégi levéllel csörömpöljön félre!
Nem fagytak ezüstre még a föld veséi, áss gödröt bár hátad hósuhogás éri, szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé, hull kozmikus abrak, mind a zöld csikódé.
Zöld ménként a házat harmadik májusra meghágja és ő lesz lyukas léted jussa, nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel, erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.
Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak, íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak, rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös, te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!
Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát, erkélyre feszülve krisztusian megvált olyan állapottól, hol a tudat horkol, gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.
Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány, eleven kigyókkal hánytorog a botrány, de te szőlőággal átkelsz kackiásan át a háborgáson ingben, gatyicában!
Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő - mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen "dögvész-országnak". Az ember szerelmével és férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.
Dobognak, tündöklenek, érnek a teremtmények. Ősz fele fordult arccal pirulnak tudatlan lázban, még nyár van.
Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem. Nem érdekes. Tüzes a föld, levegő, éden s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden. Gyötrelmes és gyönyörű ez a nyár.
Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul. De alul állkapcsát szörnyen kitárva nyeli a homokbánya a hőt. Nyelve: a csillámos út szélesedik, tüzesen a fűre tolúlt. Eperfa bódul, szemereg barna vére, elvarasul. Árva fa, árva bokor ön-árnyékába bújna, gyötrődik zajtalanul.
Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szűköl a táj, de terem.
Rozs, búza, árpa, levágva megindul, kukorica izgul, sajog a tarló virága, millió méh fuvaroz, az ég, meg a méz arany-háza zajos. Almafa piros koloncot nevel, a szilvafa kéket, páncélosodnak a magvak, ha nedvek apadnak. A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. Ropogás, bongás, küllők kerepelése - nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve. Gép tüzesül, forrón futnak a szijjak - a ló homlokán eresen lüktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem.
Holdatlan vaspor-szürke ég, must pezseg és az édes vér, agyamra szesz fúj, fölkaplak, levegőben a kis talpak. Jaj, de gyönge a derekam, nem bírlak tartani magasan, elzuhanok, elolvasztalak, csillag vagyok. Hátat fordít a kőfeszület, csikorognak a szögletkövek, meginog a lomb - Félsz-e? Én félek. A lélek beleborzong. Nem kérem én, hogy megbocsáss, Jézus adja a bűnbocsánatot - Ajakas virág, örvendezz, én viselek bánatot.
Mennydörgő napfény-ruhában, hogy a dárdákat elsöpörje, zárókövemet eltörölje síromhoz angyal nem jön, csönd van az égen, földön, homály van szikla-szobámban. Mi lesz, ha így maradok? Szemeim ragyogjatok, kezeim dörögjetek, induljatok meg lábak! Én fordítom a követ félre, csodák csodája: kiülök a sír peremére.
Íme, az ember fia föltámadt, én vagyok, nem árnyék, nem is látszat.
Dohányzok, magamon eltünődöm, ver a szív, kipirkadt minden körmöm.
Pest s Buda tornyait megérintem: ó, ha ti is ragyognátok értem!
Ne játsszon itt az élet hunyósdit, most húzom fel az idő rugóit.
Jöjjön el, jöjj el, hajnal, te hajnal, tűzzel a kihült egekre nyargalj!
Füleim a lárma trombitáit akarják, ajkam kenyeret áhít
s halat és bort és csókot, mert élek, holtak közt testem ne keressétek.
Üres a sírom, ott csak a gyolcsok feküsznek, rajtuk vad-piros foltok:
diplomái a Megcsalatottnak, rikítanak tanúságot a kornak.
A bámulóknak hirdetik nyíltan, hogy a kínt, a halált is kibírtam,
hogy az enyészet ágai bennem susogtak, s dacból fölemelkedtem.
*
Hej, ti sugarak, havat csoboltok, ezüst-erekkel ragyogtok, dombok.
Beszakadt a tél feje, széjjel omlott, a Dunán szörnyű halánték-csontok
úsznak, libegnek lefelé délnek, ütődnek dühvel a hidpillérnek.
Itt sodródnak a télre virított orgonák: gyenge virág-mártírok.
S gólyák suhannak fagyosan délnek: vértanúi a nagy merészségnek!
Déli árammal érkeznek újak. Hiszem: a gondok, bajok elúsznak.
Fekete zászlók a nyers habokban, csillagod, bánat, nagy darabokban!
Elrobog, ami rút, ami régi, hinni tudok én, próbálok élni.
Tél világolt az én fejemben s jaj én sok mindent elfeledtem.
Föltámadva is árván csavargok: csődüljetek a szívemhez, dolgok!
*
Selymes bábját kirágta a lepke, ide szállt le szög-helyes kezembe.
Tora piheg, itt remeg a szárnya, itt az első berzsenyes virága.
Igaz tulipánra szállj, te pille, vigyázz, hogy sose légy megfeszítve.
Engem a jóság fuvalma lendít, nem akarok megbántani senkit.
Esedezek fényt a levelekre, boldogságot minden elevenre.
Bujkál bennem csodálatos dallam, dúdolok magamnak, jó kedvem van.
Állatnak is jó a füvön járni, táncolnak a zsokék paripái.
Májszínűek, szürkék, arany-sárgák, nyerítve a vidéket bejárják.
Fenn tipródnak a ropogó fényben, veszélyes szerelem krúgat értem.
Sok tünde mozdulat most kisért meg, lábak, lábak, a lelkembe léptek!
Festett fürtök, árnyékotok rajtam, most hagyott el engem a nyugalmam.
Éget a szerelem, ostoroznak záporok, levelek, megpofoznak.
Lebegek betöltve tündökléssel, s mit bánom nappal van-e, vagy éjjel.
S hullathatja rózsáit a bőröm, konokan az élethez kötődöm,
fájdalmasan ragaszkodok hozzá, átkozott, ki tőlem elorozná.
Éloi lamma sabaktáni! - sóhajtoztam akkor az égig bajosan s hiába. Égiek, földiek, többé ne csaljatok meg engem, csillagok sose hagyjatok cserben. Sok ecetet ittam, sok volt nekem a kín, a látvány, hogy ebeknek száján csüngnek a rongyaim. Nem akarok már emlékezni, emlékeimtől elvérezni - Feledni minél hamarabb! Úgy lehetek csak szabadabb. S holnap már fehér ruhában, szerelmem, tengerre szállok, ne remegj és ne siránkozz: megtanulni a fényes zugást megyek a Niagarához.
Nőjj, növekedj olyan nagyra, Mint a kertben a szép olajfa, Mint a szegfű, szépülj szépen, Szállj, mint sólyom száll az égen, Fuss, mint víz fut mederében, Ugrálj, mint a nyúl a réten. Lábad hasztalan ne járjon, Aki meglát, megcsodáljon!
**
CSECSEMŐRE, AMIKOR FÜRDETI A BÁBA
Pirosodj, mint a pöttyös katinka, Döngicsélj, mint a méhecske, Édes légy, mint a mézecske, Szaporodj, mint a kis köles, Gömbölyödj, mint a kismalac, Egészséges légy, mint a makk, Úgy öregedj, ahogy a Rila-hegy Meg a Sztára-planina!
Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.
A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.
…..Láttad a zablát az ablakban? Az a csődöröm zablája volt. Háború után ez maradt meg nekünk, ez a kiscsikó. Nagyon kényes volt. Apám szokta pucolni. Játékosan kapkodott, apám meg azt hitte, megharapja, meg is harapta, de játékból. Ezért apám egyik kezében a kaparót tartotta, másikban a botot. El is rontotta egy kicsit. Később nem lehetett betörni, szájába tenni a zablát. Sok legényt hívott apám, de ez a ló nem nyitotta ki a száját. Azért kellett volna a zablát beletenni a szájába, mert akkor volt a lóvizsgálat, és el akartuk vezetni. Apám el is ment szólni… Közben én kitaláltam, hogy bekapatom vele a zablát szénába csavarva. Be is kapta. Kivittem a szántásra. Amire apám visszajött, odavittem neki, mint egy bárányt. Nagyon meg volt hatódva, nekem adta. Akkor elhatároztuk, hogy fedeztetünk vele. Abban az évben hetvenegynéhány kiscsikót csináltattam vele. Amikor én eljöttem Pestre, idegen gazdáé lett, és sok galibát csinált. A fehérvári méntelep megvette nyolcezer forintért, de nem tudták elvinni, mert nem ment be a vagonba. Ottmaradt Iszkázon. Ki kellett vágatni, ettől teljesen megbutult……
-Bertha BulcsuNagy László
/részlet/
„Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villanyhősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap.
Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés. Megfogadom…
Az ajtó előtt lógó, feketével csíkozott nehéz bíborfüggönyt elhúzom, s az üvegajtón át a szomszéd szobába lépek. Ez a szoba valójában társalgó, de egyben Szécsi Margit menedéke is. Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok s a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságában és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója. A főiskolás fiú a harmadik, legkisebb szobában lakik, ami valójában nem is szoba, hanem étkező fülke. Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak. Kint a november végi szél dermesztő hidegen süvöltöz, s a szobában néha huzat támad, megmozdulnak a bíborfüggönyök. Nehéz ilyenkor megszólalni. Valójában elcsodálkozom, amikor meghallom a saját hangomat.
- Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet? - Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.
- Milyen tervek foglalkoztatnak? Milyen munkába kezdesz most? - Sok mindent kellene csinálnom… Nagyon hamarosan le kéne fordítanom néhány osztyák hős éneket. Aztán különböző verseket kellene fordítanom. Elúsztam velük a könyv miatt. Nagyobb vállalkozásaim is lennének. A Móra Könyvkiadó szeretne egy Lorcát közölni tőlem, de én nem vállaltam… Inkább verseket fogok írni, nagyon sokat fordítottam… Egyelőre kipihenem magamat. A pihenés nem azt jelenti, hogy fekszem az ágyon, hanem azt, hogy olyasmivel foglalkozom, ami felüdít. Van az alagsorban egy műhelyem, annyi szép fa vár ott rám. Van egy esztergám is. Ilyesmikkel felüdülni… Tavaly megvettem ezt az esztergát, és mindig azon gondolkodtam. Most már, ha valamibe belekapok, mindig az foglalkoztat, belebolondulok. Mégiscsak költő vagyok, és verset kellene írnom…
1972
-
Műveld a csodát, ne magyarázd sehova kacsázik minden út jobban tudjuk a jövőt a múltnál válasszuk a villám jelenét különben tyúktetű-borzalom fut föl a lábadon agyadig hajad gyökeréig, mintha párban láncolva lennénk baromfiólra pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt fohászkodunk immár magunkhoz legfőbb valónkhoz jó viharért ingerel eleven bérei selyem igézetében arany nullává züllik a mese és eltántorog ébred a tomporod harmatokban s bika-labdámat árvalányhaj markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli ama hegytetőn lengedező árvalányhaj, még nyersen ezüst de úsztatva megoltott mészben sárga roncs-fátyol: halálbohóc tövében a hegynek minden tükrön ő bókol arcok drámáihoz s tudok a mészről is igazat hallom a sorsban zúgni a kalcium-hidroxid himnuszát láncon megveszett komondorok szentséges merénylők, fölforgatók hazátlan szeretők tetemére lerogyik csillagaival s látom én szobrát is a mésznek deszka-ágyából fölmagasul fölszított szomját mert nem oltják elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek mélyek a mi kútjaink s mennyi ér tölti fel újra, a villám állhat beléjük s nem lesz aszály csodában élünk: az édes nyálat fűszálak ablakká húzzák körénk s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól gúnyánkat megtermi ránk a fény jussunk a szegények leleménye s lesz a babáknak télre cipő köti már a függőcinke a fán visítva a jövőből itt ugrálnak lábukon, kezükön kis puha gömb cinkefészek-bocskor - boxkesztyű dönget műveld a csodát, ne magyarázd s fönt a hegyen, e zöld koponyán itt kattog arany medencecsontod s remegnek édes ablakaink ablakainkig fejét emelve hallgat a nyüvek világa, ó
Az enyém antikváriumból van, és nem a régi áron adják :)
Sokáig kerestem, és nem csak az árak borzasztanak el (de az is) a mai verseskötet kiadásoktól. Hatalmasak, nagybetűsek, vastag papíron, hogy lássa az olvasó milyen sokat kap a pénzéért. Nem hasonlít verseskötetre, nem igazodik a kézhez.
**
Agyara nőtt a vadkannak
Agyara nőtt a vadkannak, villog holdvilágba. Nincs fegyverem, csak a szívem, istennek céltábla.
Jó az isten, talán jó az, ha vasakkal átver, nyilaitól nem üvöltök, vagyok erős ember.
Tiszta vagyok, életemet jó anyám tilolta, aranylámpáját én viszem, sose lesz kioltva.
A vaságyak öröme Ki egykor fütyültem vigan, ülök a lét boglyáiban, féligsült madármáj a szívem, dekadens vagyok azt hiszem.
Testemet a láz rózsázza, cipőben megyek kávéházba, de az is lehet, hogy inkább pszichoneurózisom van mezítláb.
Haj de a végzeten meg se lepődöm, parkettán fekszem én, nem a földön, két bazalt-hegy az én fenekem, holtig vidáman illegetem.
(a beérkezett)
A Zsilett Angyal Dörgőn üllő kőberek ordasa zöldben tiprat, fekete csipkék suhogásában tündér kiscsikó, riadozz, világpenésszel habos pofáján kizúg a Zsilett Angyal, aj te feketeszakállú, királyi korodra jön a dér, jön a dér, szednék inkább csontmezőn markot, nyargalnék dögön a tengerig, HOPSZA SÁRI, BALEÁRI, RÚGD A PARAZSAT, bevennék inkább dögletes aszpirint, vetnék kőfalba zabot, FENEKED RINGÓ IDEI RINGLÓ, ROZSDÁS A VASAD, aszályos orcám nyúzó hóhér, bárd alól kimentem mosolyom, hátam a szórendnek vetve kiáltok, csillagok, íme.
70 éves parasztasszony hangja Édes fijam. Sokat fáradoztam életemben, mostmár csak mindig a kisszéken ülök, de a szemem látni lát. Mért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosan nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.
9 éves árvagyerek hangja Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is - ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.
16 éves lány hangja Nézem a fejed, de a tenyered simálását érzem, nevethetsz rajtam ezért. Nem találsz meg a fontos urak közt, akik szentképnek látnak téged, faragják is buzgón a rámát hozzá, én ugyan másért tisztellek, te cimbalom-hangú. Fütyülj nekem valami különös táncot, például farandolt, de ne csak lassút fütyülj. Nem álmodom veled, ébren látlak mindig, s józanul is hiszem, hogy járni tudnál a vizen az én kedvemért. Ütné le a derekam anyám, ha olvasná ezt, feleséged is ütné, s vele a titkos szeretők, ha vannak; tudom bizonyosan, hogy vannak. Kócolom hajam a tiédhez, nem is haj ez, de sörény. Én se lány vagyok, ember lánya, inkább gyihos kanca, vagy az lennék, ha akarnád. De akkor: törj be!
-
Csoóri Sándor A költő háza
„... Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte, mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.
Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a Tűzről és a Jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények", először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra miért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta mint a kifejeznivalót?
Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.
Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig."
