Aki nem aludt mert kereste a vékony üveget álom és valóság éles válaszfalát az megállt kicsit a kávéház bejáratánál Minden arc egy álarc fonákja volt Minden sarokban horkolt egy nő süllyedve mélyre a tükörbe
Aki nem aludt Olivia téged látott ahogy vénségtől szürke kezed ellökni akarta az idővel terhes hajókat kikötőjéből szemednek hol megjelenni fél a fény Tele volt a "Le Terminus" ébredezőkkel becsavarva füstbe álomba hajnalodásba sárga éjszakák vádorai lassu teherautók sofőrei sötét misztikák tiszviselői ahol a lépcsősor alagutba torkoll
Aki nem aludt végül tovament újra keresgélt ökle zsebébe dugva és mindenik léte dühöngő kutya-vonítás
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve." Cervantes: Don Quijote
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve..." Isteni csönd, áldott orcáinak fénye, mért jelensz meg, mért sütsz még ma is elmémbe? A fogadó árva, nincs, aki betérne, Maritornes álmos, feje hajlik félre. Fon a fogadósné, les ura vendégre... Szelek tébolyognak a mezőket tépve. ...A lány ül a tűznél s mintha messze nézne, gondol álmodozva lovagi regényre -- fekete szemétől láthatáron égve búcsúzik a nappal... Megbarnulva mélyre merül el a Mancha hidegontó éjbe.
Dehogy merevít meg delelés még romlatlan madár a májam gyöngy még bennem az elrendelés hogy a bolondok útját járjam amíg a vérem kereke jár a szél amíg számat csiszolja lesz a veszett ügynek bolondja békákkal tüzdelt kalap alatt lesz a májusért fölkelt beszéd ha napozik a bírói szék s négy lába négy szál százszorszépen s hollók ha babarózsák szemét kiszedik szólva hogy jómadár egy se marad étlen se tétlen ha tüntetve hogy éljen a rák harsog a köpenyhad fehéren fölzokog a vers feketében kidadogja ki van veszélyben ha naparanyból annyi karát vész el a fények vesztőhelyén ha nyög a remény ha a zászló a veszejtők lábain kapca vonszolódik titkon a sárig s tulipánfák tornyát legázló rühes apokalipszis-kanca rablónak ha szivárványt sárlik lesz a veszett ügynek bolondja világra a gondot kibontja lesz idő ami sose felejt mert kéz is lesz hogy írjon röhejt s kínt az országos panaszkönyvbe - száll csuklómra csillagok örve kiszakad a fohász az árva hogy egy bolond százat csinálna a száz pedig milliomot
Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb
orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül
üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma
s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven
föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár
föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak?
hát nem szebb az ujjászületés hó-alatti kárhozatunknál?
lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát!
Füst-menyasszonnyal, könnyel, hóhéros csönddel, homállyal, nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival házasítva már és esketve mérgeim küllőire, férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá, bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét, lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát, hogy végképp lebontsa magát, hogy szőr-csuhés rossz farom is aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett, hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé, egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató, aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal, beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival, füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra, állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít, éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém, pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp, de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam, végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem: nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát, csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút, fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt, aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként, aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen, s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka, mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még, mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék, s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat, ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak, rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza, üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra, kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom, fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén, fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon, kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen, kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének, átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat, hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt, puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra, s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal, ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír aranya előtt és korai barkák között, hát kellett, végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat, hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
Déjjana, déjjana - farsang, farsang, behallik hozzám üzenete dévaj erőknek, álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók, de én bezárom magamat, és minden kísértést hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd, mese-szín, mese-beszéd - a tengerkék kőlapokon akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül, önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom, bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé, de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám, déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók, csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz, déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém, ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína, jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek, csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör, és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére - ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül, gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé: jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!-
-
Az előző vershez, egy Jánosi Zoltán írást ajánlok.
-
-részletek:
-
Verseinek társadalomra vonatkozó ítéletalkotásai miatt Nagy László politikailag, közvetlenül természetesen nehezen volt támadható. Részint azért nem, mert a határon túli magyarokéhoz hasonlóan rejtjeles beszéde, mitologizáló-szimbolizáló-metaforizáló alkotói szemléletének háromdimenziós alkata e direkt támadásoktól (az értelmezés áttételességei miatt) többé-kevésbé megvédte. Részben pedig látszólag éppen azokat a fogalmakat, elveket fogalmazta meg a nép: a nemzeti közösség oldaláról, amelyeket a folyamatos hangoztatás mellett a kor rendszeresen kiaknázott és lejáratott. Miközben az országot sorvasztó ideológia a maga Moszkvából marionettként irányított élcsapatával együtt egy konzerválódó diktatúrát épített és leplezett, Nagy László gondolatait egy lelkiismeretes, a szélesebb közösség valódi érdekeit képviselő baloldali érzékenység is érvényes aktualitásként foghatta fel. Egy átalakítható társadalom új ígéreteként is minősíthette. Talán ezért értelmezhette Nagy László elveit egy távlatosabb baloldal törekvéseihez illeszthetőnek Vitányi Iván is (Rekviem Nagy Lászlóért magunk miatt), noha Nagy László kísérletei, programja megítélésem szerint egyértelműen a kor leleplezésére és a belekódolt program leváltására irányultak, nem pedig annak javítgatására.
Nagy László azt az üzenetét fogalmazza meg a hatalom és a leigázottak számára egyaránt, hogy a kiürült jelszavak hirdetőivel szemben a népnek belülről kell érvényt szabnia a demokráciához való elemi jogának.
-
A tanulmányt Itt olvashatjátok!
HRISZTO SZMIRNENSZKI (1898-1923). Macedón születésű, bolgár költő
A suhanc Sose kérdeztem, mért vagyok s mért halok. Én is lettem, mint mindenki más. S rabul ejtettek engem a hétköznapok meg a májusi éghasadás.
A tavasz és az ifjúkor szép idején kinyitottam a két szememet, hogy az Élet ha jön, a virág meg a fény özönébõl majd rám is nevet.
De az élet az nem jött - se himnusz, se dal, se a vállamon almaszirom Csak a vas, csak a lánc és az éjszinü fal. Velem elbánt a csúf hatalom.
Eledelnek az égrõl a démoni szörny csak a fellegeket szabta elém. Aranypikkelyü dög volt és hízott a könny- és a vér-tavak rengetegén.
És én láttam a meggyötört arcokat ott. Sose sírt igy az ember fia. S mintha álmodnék, dühvel a szív dobogott, s vele csörgött a lánc-muzsika.
És én láttam, a véreim válla fölé aranyborju szökik, magasul, hogy az emberi szellemet tüske közé nyomoritsa, gyalázza gazul.
Ez a földi sötétség fagyasztja a vért. Beleborzongva szóltam nagyot: Gyere, tûzvész, emészd el a jéghideg éjt, és ti vas-szavak, zuhogjatok!
Piros lánglakomába kerengjen a föld, hol a sortûz halált ereget. Barikádot emelj, a nyomort lesöpörd, kerekíts zivatart, dühöset!
Sokakért ver azóta e szív hevesen, és az új hajnalt én is hozom. Hogy mért szültek engem, én nem kérdezem, de hogy halnom miért kell, tudom.
-
HRISZTO SZMIRNENSZKI
A vörös lovasok Tündöklõ kor hajnalával, új hitünknek parazsával jönnek bátor eszkadrónok, jönnek mint a fergeteg. Mintha szállna vadmadárhad, mintha sasok szállanának, ellepik a pusztaságot gyilkos fodrú srapnelek.
Ló nyerít, s a nyergelõje vérzõ mellel hull a fûbe. Õ a gyõztes holtan is és mindörökre az marad. Büszke ménje messze nyargal, sajgó lángú orrlikakkal, vágtatása egyre gyorsabb, húzza közös áradat.
Nézd, a tarlott hátu puszta, lósörényekkel beúszva. Mint a hirtelen vihar, a sok lovas elõreront: patkó villog, felleget ver, mennyet és port egybekever, pornak, füstnek fátyolában izzó bronz a horizont.
Földre hajló fûzek árnyán bitang horda áll a vártán. Sújt a kard, a mell a mellel, mint a hullám, összecsap, Hull az ellen dús halomba, hull akár a fûzfa lombja - Néhány perc, és csend van újra, s messze száll a hõs csapat.
Szálljatok csak, szép vitézek, millió szem néz felétek! Ilyen hõsi lendületben milliónyi szív dobog. Földünk minden népe felkel, gyönyörûszép lendülettel, minden öklöt, végsõ harcra hívtatok.
Borzalomtól feketedve égjen a múlt, rogyjon össze. Dõljenek le vérünk árán égig húzott várfalak. Vesszenek a vad törvények, s minden ilyen söpredéket hadd találjon meg az ember összetört kupák alatt!
Szálljatok elõre bátran! Golyók zengõ záporában járjatok be minden tájat, vörösfényû hírnökök. Millió szem néz felétek, villámokkal hirdessétek elnyomottak hatalmát a földek és vizek fölött.
Majd ha lángban és nagy koromban minden régi összeroppan, és ha majd a legutolsó tégla is a porba hull - nyergetekbõl szálljatok le, borítsátok csóközönbe földetek, s a jog s igazság általatok legyen úr!
Fölemelve sírás fakó lobogóit a fák, a kérgüktől megfosztottak, nyaldosni kezdték száraz rögeit a levegőnek. Nem voltak a mezőn madarak. Nem voltak a leegőben sem. Ama iszonyú reggelen, midőn a gyógyfüvek is három arasznyit bújtak a földbe, nem hagyták el a fészküket. A házak lezsugorodtak az ember térde alá. Néhány vakmerő csibész a markával merte a folyót, hogy idézzen árvizet. Fűztem a jelenéseket izzó tűbe, egyiket a másik után. Majd valamennyien sirámolva beléptünk az éjszakába.
Romjain a napvilágnak a tündér éj megépül, gyémánt-ablakok gyémánt-csigákon szállnak alá az égből. Éj lesz, különös-fényes, a formák megmaradnak, eljön világos derűje a fagynak. Ember és állat, mint mákszem, oly csöppre huzózkodnának össze, hogy magukat mentsék -- csak a tél szélesíti óriásra a medrét. Tengerében a télnek a letarolt hegyhátak jégpikkelyesek, vastag hó-szalonnásak, mintha egy halálra-fáradt bálnacsorda dermedt volna a hullámokba, fejük búbján a víz sugára kifújva megfagyott -- csillámos ággal kinyílva így áll egy-egy írmagnak meghagyott juharfa, bánatos nyírfa. S csillagok nyüzsögnek, dongják a zuzmarás fákat, óriás méhek az óriás rezedákat. Benzinszagot ontva gépkocsi herreg dühösen, s útjára a reflektorfénynek szarvasbika téved, iramodik, halál a hátán, mintha a sorsomat látnám -- kitörni nem tud oldalt, agancsa közt mint hajasbabát nem ringatja többé a holdat.
*
Mélyen a házak gyémánthalmazzá összeálltak, fáznak. Néhol az udvaron mint egy vörös cimbalom, kitéve a trancsér, nem csattog, nem szól, csak a jeges vérrózsái susognak a torról, húsról és borról. A lelkek, a lelkek alusznak elalélva, gerincek, tagok, tetőgerendák roppannak néha. Kihűlt a kis hegyi mozdony, alatta olaj, salak, erőltetett térdű lovacskák bólintanak meg sóhajtanak. Én, mint a kisgyerek, aki halálosan a szépért jajgat és didereg, kiálltam a télbe, a faggyal kötekedésre, s szemem alján a kéklő völgyben gyöngyök torlódnak, gyöngyök: megdermed a könnyem. Ó, én az ég alatt állva múlhatatlan fényeket látva az idő roppant szemealjára odafagyok mint egy könnycsepp törhetetlen gyönggyé, bennem az öröm és bánat az időé.
*
Amíg a rejtelem ibolya-máza ráfagy e jégszerkezetű tájra, világra, lélek, ó lélek, hajolj a hit parazsára. Míg a te csontpalotádat hideg rázza, lélek, ó lélek feledni, mulatni mesével tilalmas néked. Gondolj a holdra, szédítő asszony-pilóta, mosolyával a részeget elbuktatja a hóra, illatos kamilla-szérün alszik el a nóta. Ilyenkor éhes a lélek, vadra hasonlít, vadra, ha nem vigyáz, a hóbarejtett csapda bekapja. Azúr csillagon ülve, lélek, ó lélek, tanuja nem lehetnél a télnek, nyergelve azúr csillagot nem is hinnéd: borzasan a gyenge hangok hullnak, mint a kékfejü cinkék. Itt élsz ujjongva, sírva, csillaggá ötvöződöl, és a halál se fúj el e földi körből. Körötted a fegyveres század, jeges erdő csattog, csörömpöl. Pillanatra egy vízió, véres délibáb zaklat: vértóba a harci mámor szárnyai leszakadtak, vesztesek serege jajgat -- ki a diadalmas? Csak a sírás hatalmas. Dolgod a fegyelem, katonáénál szigorúbb, szentebb és iszonyúbb -- lélek, ó lélek, kellenek e bajos földre újra a dantei léptek, melyek poklot és mennyet és mindent lemérnek.
*
Ha szétzüllött a csillagok égi kertje s fuvalkodnak a kakasok elveresedve, akkor az emberek talpraállnak, kihűlnek az ágyak, lehűlnek az elmék s forgó köszörűn sikoltva, kova-szagu csillagot ontva élesednek a fejszék. Térdig hóban, szívükig fagyban jönnek a fadöntők, jönnek, füstölnek, fujják a párát s megdöbbentve a némaságot fel-felköhögnek. Öklük a szívükön, hónuk alatt a fejsze, az edzés színeit játszva hajol a fűrész a vállra, viszik e vicsorgó szivárványt a hegy havasába. Férfiak, emberek, akik a mélyből felbukkantok, szakállas bronzfejek, ti vagytok a felségesek, mint hívőnek a felmutatott aranylázas, aranysugárral körszakállas oltáriszentség, hódoltattok, hódolni méltón nektek szeretnék... Bong most az ég hidegen, jégcsapok csengetyűznek, s fönn az erdőn a szálfák robogva egymásra dűlnek. Száz füle van a völgynek, meghallja, meghallja, asszonyok futnak éhesen töredék ágra, lepattant gallyakra. Futnak az édes asszonyok, akár a szavasok, térdelve, törtetve, térdüket érces hóparázs horzsolja véres-tüzesre, s akiben mint az igazgyöngy remeg az új pici: gyöngyház-hasát a kismama hóvúváson is átviszi. Asszonyok: anyái a tűznek, a vérnek, asszonyok: arany-piros bárkák megrakva visszatérnek, hattyu-begyesen, vizesen a halál-habokat szántják -- hogy este a horgas aszu-ág hegedűljön, hogy az otthon, mint a nagyvilág, ki ne hűljön, hogy az ember az életét újra kezdje, ha szétzüllött a csillagok égi kertje.
Tudom, a tonnás hófelhők lomhán, vagy viharozva majd ideérnek, majd ideérnek, és minden beborul, a rengeteg elkomorul, elroppannak a tündércsontu fények. Lepedősen súgva-búgva vagy mint a kisiklott vagonok sója, sziszegve dől az új hó a régi hóra. Temeti mindörökre nyomait a lánynak, aki mezítlen fürdött a fényes hidegben, januári fehér habokban, aki ugy ugrált, hogy majdnem zokogtam... Vallom, hogy a lelkem hó-szaharája sokszor lesz dúlva, széllel szántva, sok vihar kell még, de a taréjos hótorlaszokban nem fullad meg az emlék: itt a mezítlen talpak nyomai megmaradnak, hevülnek örökre, hóbuckán, hóhegyen át is, akár a hőforrások feltörnek gőzölögve s hajtanak ezüstvirágot vihar múltán a baljós csöndbe.
*
Csengők, rázkódó szán-csengők, kerek aranyajkak, nehéz a nyelvem, szédítsetek zenébe engem, -- jó lovak, robogó lábuak, nehéz a szívem, ragadjatok messzire innen. Suhanckoromat megidézni, paripák, így akarom, így akarom, pataverte hópor hulljon, beborítson e téli alkonyaton. Havas ágakon varjak, vasnehéz fekete bimbók ringnak, rettenve kinyílnak, mind idenéz: én repülök a szánon tizenhatévesen, virágvitéz. Tüzes a két kis pejló, lábukat nem is látom, párosak, mint a spanyolmeggy a kétágú száron. Át a fehér határon szélben virulva, úszva, két lovam pufók ballon, jobbkarom csaknem kihúzza. Nyakamon, e gyenge vállon s hónom alján megbújva, belémfogódzva négy-öt leány, sír valahány! Vad gyönyör s félelem útján, kilóméterek hosszán mint szalagok, úsznak mögöttem az éles lánysikolyok. Ó, a lenyugvó napba sírva, sikoltva belegaloppolni szép volna, izzik, mint a pokolkemence szája, lángpaplanokkal a gyenge szíveket várja. Nyargaltatnak a lányok, a lányok, suhancvéremmel izzó csodára várok, harcra, aminek én lehetek áldozatja, vágyok valami pokolpiros kárhozatra. Ifjúságom, süvítő szárnyam, lepattant, kisarjadt újra, deres szívem a szárnyalást nem únja, soha nem únja -- s ha meghalok végre, akarok temetkezni az égbe: bolyongjon velem örökre koporsóm: a fényes lövedék, sír felé ne vonjanak engem a gyászlovak, azok a bánatos feketék.
*
Vadászok, vadölők, lesben térdepelők, belétek guggolt a gyász: lüktet a vaddisznós erdő, imbolyog benne felrózsázva a Pestis, a piros vadász. Koldusok, szerencsétlenek, már csak az égre lessetek: csörtetnek ott a jég-sörtés, jégcsap-agyarú fellegek. Sörét és golyó szét-vacoghat, fegyver a szegen lóghat: nyögi a vadkan a láthatatlan bacilus-triliókat... Jaj, ti habosan-szép kanok, bölcs batu-kánok, tüzes dárdások, aranytengerit habzsoltatok, most meg havat zabáltok. Jaj nektek, ragállyal pezsgő barbárok, falkák, családok, hogyha fölálltok: elbuktok, vörös döglabdák, gurultok, s havat, csak havat zabáltok... Hűtitek a lángot virágzó tüdőt, a parazsas májat, hűtitek a lázzal iramló vérfolyócskákat, hártya-egeket, a belső tűzvészes tájat... Hű rabok: szolgálnak még a reflexek, idegbozótok, mint a ciklonos dzsungel reszketnek. S lehet: az ösztön álmodik holdvilágról, holdfényben csörömpölő kukoricásról, tökről: az aranytálról, makkról: az ős mannáról, s zöld susogásról -- Tudom: nem sokat késnek, a télben feltündökölnek a megváltó kések, suhogó vérpántlikák közt rugdalóznak a csöndes elitéltek. Nyihogva a vér illatától a bundás lovacskák majd összevonják mindannyit egy halomba, holt vadak így vonulnak, nagy piros X-eket túrnak fák közt a hóba. Máglya e vadakból lobban, mint az én nyomorult eleimből kolerás századokban. Ropogva, durrogva mind, mind szűzi hamuvá égnek, mert ők a szérum csillagának zónáján kívül éltek. Ó, havas erdő, márvány-kerítés, iszonyatos ól, -- itt szelídségre a halál oktat, a halál hízlal vaddisznókat, gazdaként fölédhajol!
A következő szép vers olyan hosszú, több részben írom be, hogy bírja az index.
-------------------------------------
HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY
Ó, havas erdő némasága, szél se járja, oly igen árva, csak egy magányos vörösbegy szálldos ágról-ágra. Pereg a hópor, gyenge-reptű szárnyatolla két pici seprü takarít, csak takarít, söpri az éhség csillagait, piros kis őrült, bűvöl-bájol, hideg vesszőkön, akár a szívem jajgatva táncol, szép napot vár, végtelenségig fehéredve ámul a tél, a halál: micsoda madár, micsoda madár!
*
A csönd szigetén születik a fény, a csönd szigetén erdészek néma házában ődöngök én. Erdészek néma házában bika-agancsok, fegyverek sokat beszélő árnyán s a rettenet virágán elrévedek. Nincs menekvés, neked igazán nincs menekvés -- susogom a kemény leckét, s elmosolyodni magamban mégis szeretnék. Most, ha üldöz is az álom, veszendő sorsú örömem hiszem, hogy megtalálom. Az lesz a bíbor öltönyöm s akár egy vérmes gárdatiszt, örömbe felöltözöm. Forralok bort a fagy ellen, fűtöm a bádogkályhát és ha nem alhatom, hajnalig hallgatom parazsa pattogását -- farkasordító éjben tüzes dobom lesz, úgy kihevül s verem a ritmust vaspálcával istentelenül.
*
Szép erdészlány, Viola, vad tünemény, bánatok eltaposója, mosdani kiszalad a hóba -- nincs ruha rajta, nincs ruha rajta, tűnő lehelet a fátyla, azt hiszi senkise látja. Látom én, hála a sorsnak, pajkos viharát én látom csak, lábai, karjai ablakom előtt villámolnak. Ragyok a háta, rezeg a válla, gyöngysor-gerince lehorgad, tompora lázvert arca a holdnak. Viola a lángok bokra, parazsak eleven szobra, gázol a hó-szaharába, szórja a havat magára, testét sikálja, térdig, derékig, mellehegyéig, hol a májbarna bimbaja fénylik, férfitürelmet szétollózó szemöldökéig. Izzik a bőre, hócsillagok robbannak az érces zöld levegőbe, gőz gomolyog, benne, mint fekete örvény sűrű sörénye forog. Rózsa-cimpája kitágul, trüszköl,toporog, táncol --: ozmán csikó, deli-szép, kit a forró szél szült, de rajta a napsisakú padisa kengyele még sose zendült. Fagy-farkasok jönnek, gyémánt-falka űzve az éhség dühétől Viola-vérre, Viola-húsra, tündöklő szőrrel a légben úszva s végük van, semmivé fogynak, döglődve farukra lerogynak, csönd-pofával a szilaj Violára visszavakognak.
