Keresés

Részletes keresés

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.28 0 0 172

Szia Páduai! Rég "láttalak" :) Jól vagy?

Sok szépet hoztál megint, mindig örülök, ha további írásokat kapcsolsz a témához.

 

Ezt a bolgár (macedón) költőt nem találom a nekem meglévő NL összesben (3 kötetes). Létezhet vajh más néven is?

Előzmény: Páduai01 (163)
Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 171

 

 

 

Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!

 

József Attila! /részlet/

 

             

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Balla Demeter

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 170

 

-

Elhúllt bolondok nyomán


Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja
békákkal tüzdelt kalap alatt
lesz a májusért fölkelt beszéd
ha napozik a bírói szék
s négy lába négy szál százszorszépen
s hollók ha babarózsák szemét
kiszedik szólva hogy jómadár
egy se marad étlen se tétlen
ha tüntetve hogy éljen a rák
harsog a köpenyhad fehéren
fölzokog a vers feketében
kidadogja ki van veszélyben
ha naparanyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
vonszolódik titkon a sárig
s tulipánfák tornyát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablónak ha szivárványt sárlik
lesz a veszett ügynek bolondja
világra a gondot kibontja
lesz idő ami sose felejt
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt
s kínt az országos panaszkönyvbe -
száll csuklómra csillagok örve
kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot

-

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 169

 

-

Föltámadt piros csizma


Petőfi Sándor születésnapjára

Lélekzendítő asszonylábon
sólyomideg-varrottasan
föltámadt piros csizma kísért
megostorozott délibáb

orra vasának újhold a minta
szögeinek csillagmező
úgy szikrázik egyetemes télben
hogy tébolyog itt legalul
ahol mi fekszünk behavazva
sebzetten, csonkán éktelenül

üres a bölcső, a harctér teljes:
balsors-csinálta babákkal néma

s föltámadt piros csizma a síkon
szívünk dombjának dúvadja már
végzet-igézte agyunkon táncol
sarkantyúzza a dögöket is
mit akar, mit akar, azt akarja
szeresse ez a nagy havú ország
kövesse holt és eleven

föltámadt piros csizma kísért
aki hordja ki az a barna?
könyökölj fel a hóban és látod
nem Júlia a síkon, de más
a Géniusz keresi Sándort, sarka
rúgja a tölgyet, dől róla a dér
s ahol a dárdák és lángok állnak
medvebundás győzők kezében
világos vérrel meging a pohár

föltámadt piros csizma a síkon
eszelős látomás volna csak?

hát nem szebb az ujjászületés
hó-alatti kárhozatunknál?

lélekzem a télben, fohászkodom
föltámadt piros csizma, csak zaklass
te irgalmatlan édes, te fényes
csikorogd széjjel a szívünk havát!

 

-

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 168

 

-

Medvezsoltár


Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.

Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.

Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.

Déjjana, déjjana - farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd - a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,
de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére -
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!-

 

-

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 167

 

-

A bomlás üzenete


Üvegesedni villámverte kő gyanánt
nem érdemes, legyél, ha lehet, párna.

Őrülten átnyúlni idegen körökbe, kár,
megtiport körmödet esküre nyújtsd fel: soha.

Pörölni, háborodottan dörögni: soha.
Döngicsélj, a glóriád is lépesméz lesz.

Ideged kibékül, ellentét megédesül,
sündisznó-kínok fészke nem lesz a gyomrod.

Netán, ha titkolt szégyene volnál hazádnak:
epe helyett selyemfátylat okádva fia lehetsz.

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 166

-

 

 

 

-

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 165
-

Az előző vershez, egy Jánosi Zoltán írást ajánlok.

 

  -

-részletek:

  -

„Verseinek társadalomra vonatkozó ítéletalkotásai miatt Nagy László politikailag, közvetlenül természetesen nehezen volt támadható. Részint azért nem, mert a határon túli magyarokéhoz hasonlóan rejtjeles beszéde, mitologizáló-szimbolizáló-metaforizáló alkotói szemléletének háromdimenziós alkata e direkt támadásoktól (az értelmezés áttételességei miatt) többé-kevésbé megvédte. Részben pedig látszólag éppen azokat a fogalmakat, elveket fogalmazta meg a nép: a nemzeti közösség oldaláról, amelyeket – a folyamatos hangoztatás mellett – a kor rendszeresen kiaknázott és lejáratott. Miközben az országot sorvasztó ideológia a maga – Moszkvából marionettként irányított – élcsapatával együtt egy konzerválódó diktatúrát épített és leplezett, Nagy László gondolatait egy lelkiismeretes, a szélesebb közösség valódi érdekeit képviselő baloldali érzékenység is érvényes aktualitásként foghatta fel. Egy átalakítható társadalom új ígéreteként is minősíthette. Talán ezért értelmezhette Nagy László elveit egy távlatosabb baloldal törekvéseihez illeszthetőnek Vitányi Iván is (Rekviem Nagy Lászlóért – magunk miatt), noha Nagy László kísérletei, programja megítélésem szerint egyértelműen a kor leleplezésére és a belekódolt program leváltására irányultak, nem pedig annak javítgatására.”

 

„Nagy László azt az üzenetét fogalmazza meg a hatalom és a leigázottak számára egyaránt, hogy a kiürült jelszavak hirdetőivel szemben a népnek belülről kell érvényt szabnia a demokráciához való elemi jogának.”

 

 

-

A tanulmányt Itt olvashatjátok!
Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 164

-

Puskapor és mákszem


Puskapor közül mákszemet
válogatok megégett ujjal
hamupipőkés kategória
térdeplő haj s delelő fohász

Éneket a zsarnok futásáról
írni kell, írni, hatalmasat
gyalázatát nehogy feledje
nehogy reménye legyen

Dávid hite a mákszemekben
betű-kék vetésben lüktetek
szirom-özön feltör, nem rémíti
szétdurrogó fekete ostor

-

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 163

 

-

HRISZTO SZMIRNENSZKI
(1898-1923).
Macedón születésű, bolgár költő


A suhanc


Sose kérdeztem, mért vagyok s mért halok.
Én is lettem, mint mindenki más.
S rabul ejtettek engem a hétköznapok
meg a májusi éghasadás.


A tavasz és az ifjúkor szép idején
kinyitottam a két szememet,
hogy az Élet ha jön, a virág meg a fény
özönébõl majd rám is nevet.


De az élet az nem jött - se himnusz, se dal,
se a vállamon almaszirom…
Csak a vas, csak a lánc és az éjszinü fal.
Velem elbánt a csúf hatalom.


Eledelnek az égrõl a démoni szörny
csak a fellegeket szabta elém.
Aranypikkelyü dög volt és hízott a könny-
és a vér-tavak rengetegén.


És én láttam a meggyötört arcokat ott.
Sose sírt igy az ember fia.
S mintha álmodnék, dühvel a szív dobogott,
s vele csörgött a lánc-muzsika.


És én láttam, a véreim válla fölé
aranyborju szökik, magasul,
hogy az emberi szellemet tüske közé
nyomoritsa, gyalázza gazul.


Ez a földi sötétség fagyasztja a vért.
Beleborzongva szóltam nagyot:
Gyere, tûzvész, emészd el a jéghideg éjt,
és ti vas-szavak, zuhogjatok!


Piros lánglakomába kerengjen a föld,
hol a sortûz halált ereget.
Barikádot emelj, a nyomort lesöpörd,
kerekíts zivatart, dühöset!


Sokakért ver azóta e szív hevesen,
és az új hajnalt én is hozom.
Hogy mért szültek engem, én nem kérdezem,
de hogy halnom miért kell, tudom.

-
fordította: Nagy László

-

Páduai01 Creative Commons License 2007.01.28 0 0 162
-

HRISZTO SZMIRNENSZKI


A vörös lovasok


Tündöklõ kor hajnalával, új hitünknek parazsával
jönnek bátor eszkadrónok, jönnek mint a fergeteg.
Mintha szállna vadmadárhad, mintha sasok szállanának,
ellepik a pusztaságot gyilkos fodrú srapnelek.


Ló nyerít, s a nyergelõje vérzõ mellel hull a fûbe.
Õ a gyõztes holtan is és mindörökre az marad.
Büszke ménje messze nyargal, sajgó lángú orrlikakkal,
vágtatása egyre gyorsabb, húzza közös áradat.


Nézd, a tarlott hátu puszta, lósörényekkel beúszva.
Mint a hirtelen vihar, a sok lovas elõreront:
patkó villog, felleget ver, mennyet és port egybekever,
pornak, füstnek fátyolában izzó bronz a horizont.


Földre hajló fûzek árnyán bitang horda áll a vártán.
Sújt a kard, a mell a mellel, mint a hullám, összecsap,
Hull az ellen dús halomba, hull akár a fûzfa lombja -
Néhány perc, és csend van újra, s messze száll a hõs csapat.


Szálljatok csak, szép vitézek, millió szem néz felétek!
Ilyen hõsi lendületben milliónyi szív dobog.
Földünk minden népe felkel, gyönyörûszép lendülettel,
minden öklöt, végsõ harcra hívtatok.


Borzalomtól feketedve égjen a múlt, rogyjon össze.
Dõljenek le vérünk árán égig húzott várfalak.
Vesszenek a vad törvények, s minden ilyen söpredéket
hadd találjon meg az ember összetört kupák alatt!


Szálljatok elõre bátran! Golyók zengõ záporában
járjatok be minden tájat, vörösfényû hírnökök.
Millió szem néz felétek, villámokkal hirdessétek
elnyomottak hatalmát a földek és vizek fölött.


Majd ha lángban és nagy koromban minden régi összeroppan,
és ha majd a legutolsó tégla is a porba hull -
nyergetekbõl szálljatok le, borítsátok csóközönbe
földetek, s a jog s igazság általatok legyen úr!

-
fordította: Nagy László

-

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.27 0 0 161

VIRÁG, VIRÁGOM 


Virág virágom
féreg-bilincsben
fegyencként rimánkodsz


világ aljából
feltörsz virágom
nyújtózva ha rázkódsz


akard s világolsz
térben időben
s himnusz üt ki számon


virág virágom
szirom-sörényes
égi oroszlánom

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.27 0 0 160

ARCOMRÓL MINDEN CSILLAGOT


Arcomról minden csillagot
lesöprök, legyek az ember fia.
Kék-szalag, láng-arany medália,
rongy vagy fekete fogamon.


Méz, marod torkom, mint a rák,
kiköplek, te dalosok gyilkosa.
Nem érdekel a megváltás soha,
míg rám süt: a többi dögöl.


Nehogy elmúljon hit s harag,
kínzókamráid, világ, vállamon.
Erdőtűz harsonázik hátamon,
tengerből szájba ver a só.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.27 0 0 159

John Masefield

 

               CSAVARGÓ


Tudom is én, mi az, hogy mi s minek?
      Nem izgatott soha.
Nekem a menny: csak ég, egy kék szelet,
      s a föld: az út pora.


Tudom is én, a sok név mire jó,
      felfognom nem lehet.
Nekem az Isten -- egy csillag, bólogó,
      a szeles domb felett.


Nekem az élet -- csavargás, fölkelés,
      a priccsig ballagás.
Nekem a végzet, -- csak szép elföldelés,
      nyugalmas kő, mohás.


Mért élek én e vén világon, ó,
      nem érdekelt soha,
nekem a fő: cigánytűz, fogadó
      s az út, az út pora.


/fordította: Nagy László/

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.27 0 0 158

HOLTAK FELKELŐBEN


Márvány az ég alja,
nincs repedés rajta,
az én erős szívem
csak meg ne hasadna!


A csillagok égnek,
ablakon benéznek,
vak szemei vannak
a szelíd reménynek.


A Hold égre lábol,
fellegekbe gázol,
fénye lúgkő, gyilkol
rózsákat orcámról.


Holtak felkelőben,
lengnek lepedősen,
virágról virágra
lépnek vakmerően.


Mindegyik csontvázon
fehérített vászon,
az élőn csak rongy lóg,
bárkivel komázzon.


Ebek mérgelődnek,
porban tépelődnek,
aki bírja, marja,
azt mondják a vének.


Bikák felbömbölnek,
lánccal csörömpölnek,
szabad-e zokogni
egy szegény kölyöknek?


Arcát holdfény marja,
fáj a feje-alja,
holtak fojtanák meg,
ha sírva fakadna.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.27 0 0 157

Mile Nedelkoszki:


                          KRITIKUS PILLANAT


       Fölemelve sírás fakó lobogóit a fák, a kérgüktől
megfosztottak, nyaldosni kezdték száraz rögeit a levegőnek.
       Nem voltak a mezőn madarak. Nem voltak a leegőben sem.
       Ama iszonyú reggelen, midőn a gyógyfüvek is három
arasznyit bújtak a földbe, nem hagyták el a fészküket.
       A házak lezsugorodtak az ember térde alá.
       Néhány vakmerő csibész a markával merte a folyót, hogy
idézzen árvizet.
       Fűztem a jelenéseket izzó tűbe, egyiket a másik után.
       Majd valamennyien sirámolva beléptünk az éjszakába.

 

/fordította: Nagy László/

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.26 0 0 156

HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY [3.]

............

 


 *


Romjain a napvilágnak
a tündér éj megépül,
gyémánt-ablakok
gyémánt-csigákon
szállnak alá az égből.
     Éj lesz, különös-fényes,
     a formák megmaradnak,
     eljön világos derűje
     a fagynak.
     Ember és állat,
     mint mákszem, oly csöppre
     huzózkodnának össze,
     hogy magukat mentsék --
     csak a tél szélesíti
     óriásra a medrét.
Tengerében a télnek
a letarolt hegyhátak
jégpikkelyesek, vastag
hó-szalonnásak,
mintha egy halálra-fáradt
bálnacsorda
dermedt volna a hullámokba,
fejük búbján a víz sugára
kifújva megfagyott --
csillámos ággal kinyílva
így áll egy-egy írmagnak meghagyott
juharfa, bánatos nyírfa.
S csillagok nyüzsögnek,
dongják a zuzmarás fákat,
óriás méhek az óriás
rezedákat.
     Benzinszagot ontva gépkocsi
     herreg dühösen,
     s útjára a reflektorfénynek
     szarvasbika téved,
     iramodik, halál a hátán,
     mintha a sorsomat látnám --
     kitörni nem tud oldalt,
     agancsa közt mint hajasbabát
     nem ringatja többé
     a holdat.


 *


Mélyen a házak
gyémánthalmazzá összeálltak,
fáznak.
Néhol az udvaron
mint egy vörös cimbalom,
kitéve a trancsér,
nem csattog, nem szól,
csak a jeges vérrózsái
susognak a torról,
húsról és borról.
     A lelkek, a lelkek
     alusznak elalélva,
     gerincek, tagok, tetőgerendák
     roppannak néha.
     Kihűlt a kis hegyi mozdony,
     alatta olaj, salak,
     erőltetett térdű lovacskák
     bólintanak
     meg sóhajtanak.
Én, mint a kisgyerek,
aki halálosan a szépért
jajgat és didereg,
kiálltam a télbe,
a faggyal kötekedésre,
s szemem alján a kéklő
völgyben
gyöngyök torlódnak, gyöngyök:
megdermed a könnyem.
     Ó, én az ég alatt állva
     múlhatatlan fényeket látva
     az idő roppant szemealjára
     odafagyok mint egy könnycsepp
     törhetetlen gyönggyé,
     bennem az öröm és bánat
     az időé.


 *


Amíg a rejtelem
ibolya-máza
ráfagy e jégszerkezetű
tájra, világra,
lélek, ó lélek,
hajolj a hit parazsára.
     Míg a te csontpalotádat
     hideg rázza,
     lélek, ó lélek
     feledni, mulatni mesével
     tilalmas néked.
     Gondolj a holdra,
     szédítő asszony-pilóta,
     mosolyával a részeget
     elbuktatja a hóra,
     illatos kamilla-szérün
     alszik el a nóta.
Ilyenkor éhes a lélek,
vadra hasonlít, vadra,
ha nem vigyáz, a hóbarejtett
csapda bekapja.
     Azúr csillagon ülve,
     lélek, ó lélek,
     tanuja nem lehetnél
     a télnek,
     nyergelve azúr csillagot
     nem is hinnéd:
     borzasan a gyenge hangok
     hullnak, mint a kékfejü
     cinkék.
Itt élsz ujjongva, sírva,
csillaggá ötvöződöl,
és a halál se fúj el
e földi körből.
Körötted a fegyveres század,
jeges erdő csattog, csörömpöl.
Pillanatra egy vízió,
véres délibáb zaklat:
vértóba a harci mámor
szárnyai leszakadtak,
vesztesek serege jajgat --
ki a diadalmas?
Csak a sírás hatalmas.
     Dolgod a fegyelem,
     katonáénál szigorúbb,
     szentebb és iszonyúbb --
     lélek, ó lélek,
     kellenek e bajos földre
     újra a dantei léptek,
     melyek poklot és mennyet
     és mindent lemérnek.


 *


Ha szétzüllött a csillagok
égi kertje
s fuvalkodnak a kakasok
elveresedve,
akkor az emberek talpraállnak,
kihűlnek az ágyak,
lehűlnek az elmék
s forgó köszörűn sikoltva,
kova-szagu csillagot ontva
élesednek a fejszék.
     Térdig hóban,
     szívükig fagyban
     jönnek a fadöntők, jönnek,
     füstölnek, fujják a párát
     s megdöbbentve a némaságot
     fel-felköhögnek.
     Öklük a szívükön,
     hónuk alatt a fejsze,
     az edzés színeit játszva
     hajol a fűrész a vállra,
     viszik e vicsorgó szivárványt
     a hegy havasába.
Férfiak, emberek,
akik a mélyből felbukkantok,
szakállas bronzfejek,
ti vagytok a felségesek,
mint hívőnek a felmutatott
aranylázas,
aranysugárral körszakállas
oltáriszentség,
hódoltattok, hódolni méltón
nektek szeretnék...
     Bong most az ég hidegen,
     jégcsapok csengetyűznek,
     s fönn az erdőn a szálfák
     robogva egymásra dűlnek.
     Száz füle van a völgynek,
     meghallja, meghallja,
     asszonyok futnak éhesen
     töredék ágra, lepattant
     gallyakra.
     Futnak az édes asszonyok,
     akár a szavasok,
     térdelve, törtetve,
     térdüket érces hóparázs
     horzsolja véres-tüzesre,
     s akiben mint az igazgyöngy
     remeg az új pici:
     gyöngyház-hasát a kismama
     hóvúváson is átviszi.
Asszonyok: anyái a tűznek,
a vérnek,
asszonyok: arany-piros bárkák
megrakva visszatérnek,
hattyu-begyesen, vizesen
a halál-habokat szántják --
hogy este a horgas aszu-ág
hegedűljön,
hogy az otthon, mint a nagyvilág,
     ki ne hűljön,
     hogy az ember az életét
     újra kezdje,
     ha szétzüllött a csillagok
     égi kertje.


 

---------

/vége/

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.26 0 0 155

HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY [2.] 

.......

 

*


Tudom, a tonnás hófelhők
lomhán, vagy viharozva
majd ideérnek,
majd ideérnek,
és minden beborul,
a rengeteg elkomorul,
elroppannak a tündércsontu
fények.
     Lepedősen súgva-búgva
     vagy mint a kisiklott
     vagonok sója,
     sziszegve dől az új hó
     a régi hóra.
     Temeti mindörökre
     nyomait a lánynak,
     aki mezítlen
     fürdött a fényes hidegben,
     januári fehér habokban,
     aki ugy ugrált, hogy majdnem
     zokogtam...
Vallom, hogy a lelkem
hó-szaharája
sokszor lesz dúlva,
széllel szántva,
sok vihar kell még,
de a taréjos hótorlaszokban
nem fullad meg az emlék:
     itt a mezítlen talpak
     nyomai megmaradnak,
     hevülnek örökre,
     hóbuckán,
     hóhegyen át is,
     akár a hőforrások
     feltörnek gőzölögve
     s hajtanak ezüstvirágot
     vihar múltán a baljós
     csöndbe.


 *


Csengők, rázkódó szán-csengők,
kerek aranyajkak,
nehéz a nyelvem,
szédítsetek zenébe engem, --
jó lovak, robogó lábuak,
nehéz a szívem,
ragadjatok messzire innen.
Suhanckoromat megidézni,
paripák, így akarom,
így akarom,
pataverte hópor hulljon,
beborítson e téli
alkonyaton.
     Havas ágakon varjak,
     vasnehéz fekete bimbók
     ringnak,
     rettenve kinyílnak,
     mind idenéz:
     én repülök a szánon
     tizenhatévesen,
     virágvitéz.
     Tüzes a két kis pejló,
     lábukat nem is látom,
     párosak, mint a spanyolmeggy
     a kétágú száron.
Át a fehér határon
szélben virulva, úszva,
két lovam pufók ballon,
jobbkarom csaknem kihúzza.
Nyakamon, e gyenge vállon
s hónom alján megbújva, belémfogódzva
négy-öt leány,
sír valahány!
Vad gyönyör s félelem útján,
kilóméterek hosszán
mint szalagok,
úsznak mögöttem az éles
lánysikolyok.
     Ó, a lenyugvó napba
     sírva, sikoltva
     belegaloppolni szép volna,
     izzik, mint a pokolkemence
     szája,
     lángpaplanokkal a gyenge
     szíveket várja.
     Nyargaltatnak a lányok,
     a lányok,
     suhancvéremmel izzó
     csodára várok,
     harcra, aminek én lehetek
     áldozatja,
     vágyok valami pokolpiros
     kárhozatra.
Ifjúságom, süvítő
szárnyam,
lepattant, kisarjadt újra,
deres szívem a szárnyalást
nem únja,
soha nem únja --
s ha meghalok végre,
akarok temetkezni az égbe:
bolyongjon velem örökre
koporsóm: a fényes lövedék,
sír felé ne vonjanak engem
a gyászlovak,
azok a bánatos feketék.


 *


Vadászok, vadölők,
lesben térdepelők,
belétek guggolt a gyász:
lüktet a vaddisznós erdő,
imbolyog benne felrózsázva
a Pestis,
a piros vadász.
     Koldusok, szerencsétlenek,
     már csak az égre lessetek:
     csörtetnek ott a jég-sörtés,
     jégcsap-agyarú fellegek.
     Sörét és golyó szét-vacoghat,
     fegyver a szegen lóghat:
     nyögi a vadkan
     a láthatatlan
     bacilus-triliókat...
Jaj, ti habosan-szép kanok,
bölcs batu-kánok,
tüzes dárdások,
aranytengerit habzsoltatok,
most meg havat zabáltok.
Jaj nektek, ragállyal pezsgő
barbárok,
falkák, családok,
hogyha fölálltok: elbuktok,
vörös döglabdák, gurultok,
s havat, csak havat zabáltok...
Hűtitek a lángot virágzó
tüdőt, a parazsas májat,
hűtitek a lázzal iramló
vérfolyócskákat,
hártya-egeket, a belső
tűzvészes tájat...
     Hű rabok: szolgálnak még a
     reflexek,
     idegbozótok,
     mint a ciklonos dzsungel
     reszketnek.
     S lehet: az ösztön álmodik
     holdvilágról,
     holdfényben csörömpölő
     kukoricásról,
     tökről: az aranytálról,
     makkról: az ős mannáról,
     s zöld susogásról --
Tudom: nem sokat késnek,
a télben feltündökölnek
a megváltó kések,
suhogó vérpántlikák közt
rugdalóznak a csöndes
elitéltek.
Nyihogva a vér illatától
a bundás lovacskák
majd összevonják
mindannyit egy halomba,
holt vadak így vonulnak,
nagy piros X-eket túrnak
fák közt a hóba.
     Máglya e vadakból lobban,
     mint az én nyomorult eleimből
     kolerás századokban.
     Ropogva, durrogva mind, mind
     szűzi hamuvá égnek,
     mert ők a szérum csillagának
     zónáján kívül éltek.
Ó, havas erdő, márvány-kerítés,
iszonyatos ól, --
itt szelídségre a halál oktat,
a halál hízlal vaddisznókat,
gazdaként fölédhajol!


 *

 

/folytatás.../

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.26 0 0 154

A következő szép vers olyan hosszú, több részben írom be, hogy bírja az index.

-------------------------------------

 

 

HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY


Ó, havas erdő némasága,
szél se járja,
oly igen árva,
csak egy magányos
vörösbegy szálldos
ágról-ágra.
     Pereg a hópor,
     gyenge-reptű
     szárnyatolla
     két pici seprü
     takarít, csak takarít,
     söpri az éhség csillagait,
     piros kis őrült,
     bűvöl-bájol,
     hideg vesszőkön,
     akár a szívem
     jajgatva táncol,
     szép napot vár,
végtelenségig
fehéredve
ámul a tél, a halál:
micsoda madár,
micsoda madár!


 *


A csönd szigetén
születik a fény,
a csönd szigetén
erdészek néma házában
ődöngök én.
     Erdészek néma házában
     bika-agancsok, fegyverek
     sokat beszélő árnyán
     s a rettenet virágán
     elrévedek.
     Nincs menekvés,
     neked igazán nincs menekvés --
     susogom a kemény leckét,
     s elmosolyodni magamban
     mégis szeretnék.
Most, ha üldöz is az álom,
veszendő sorsú örömem
hiszem, hogy megtalálom.
Az lesz a bíbor öltönyöm
s akár egy vérmes gárdatiszt,
örömbe felöltözöm.
Forralok bort a fagy ellen,
fűtöm a bádogkályhát
és ha nem alhatom,
hajnalig hallgatom
parazsa pattogását --
farkasordító éjben
tüzes dobom lesz, úgy kihevül
s verem a ritmust vaspálcával
istentelenül.


 *


Szép erdészlány, Viola,
vad tünemény,
bánatok eltaposója,
mosdani kiszalad a hóba --
     nincs ruha rajta,
     nincs ruha rajta,
     tűnő lehelet a fátyla,
     azt hiszi senkise látja.
     Látom én, hála a sorsnak,
     pajkos viharát
     én látom csak,
     lábai,
     karjai
     ablakom előtt
     villámolnak.
     Ragyok a háta,
     rezeg a válla,
     gyöngysor-gerince
     lehorgad,
     tompora lázvert
     arca a holdnak.
     Viola a lángok bokra,
     parazsak eleven szobra,
     gázol a hó-szaharába,
     szórja a havat magára,
     testét sikálja,
     térdig,
     derékig,
     mellehegyéig,
     hol a májbarna
     bimbaja fénylik,
     férfitürelmet szétollózó
     szemöldökéig.
     Izzik a bőre,
     hócsillagok robbannak az érces
     zöld levegőbe,
     gőz gomolyog,
     benne, mint fekete örvény
     sűrű sörénye forog.
     Rózsa-cimpája kitágul,
     trüszköl,toporog,
     táncol --:
     ozmán csikó, deli-szép,
     kit a forró szél szült,
     de rajta a
     napsisakú padisa
     kengyele még sose zendült.
Fagy-farkasok jönnek,
gyémánt-falka
űzve az éhség dühétől
Viola-vérre,
Viola-húsra,
tündöklő szőrrel a légben úszva
s végük van, semmivé fogynak,
döglődve
farukra lerogynak,
csönd-pofával
a szilaj Violára
visszavakognak.


 *

/folytatás.../

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.25 0 0 153

Himnusz minden időben


Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!


Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!


Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.25 0 0 152

BARTÓK


Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
az irgalmatlan tiszta szeretőt --
Úgy szeresd: magadat el ne vétsd.


Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon
s vért izzad az óceán partjain.


Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.


Érte tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.


Ó, hány remek mén dühe benne!
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív --


Lüktet éjszakámban tündöklete --
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.25 0 0 151

VIRÁGTALAN FEJEM


Őszi nap, óriás krizantém,
   halántékomat elhagytad,
   elhajolsz árván nyugatnak,
ágaskodva köd-oroszlánok
   szaglásznak, szét is szaggatnak.


Virágtalan fejemnek éles
   fuvallat indul ostromra,
   nincs már lomb, amit zúgatna,
avar se csördül: elhullt lélek,
   nyirok itatta lankadtra.


A gyöngyöző pezsgés, az áldott
   nedvek dagálya veszve már,
   virágtrombitát oxidál,
horpaszt és rothaszt a november,
   ez itt a halál, a halál.


Komor enyészet kémlel engem,
   térképet szerkeszt, úgy ront rám,
   betömi aranytrombitám,
s földig rombol -- szíve ha volna,
   érzem, most megszólítanám.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.25 0 0 150

BULGÁRIA


Kékbe borult este
csöndes szelek járnak,
csókolják az ágon
csüngő birsalmákat.


Buzgó forráskúthoz
bivalyok ballagnak,
összetülekednek,
mind inni akarnak.


Padokon parasztok,
kétfelől a térdek,
mivel szűk az utca:
csaknem összeérnek.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.25 0 0 149

DUNAI ÁTKELÉS


A tág partok közt nagy folyam
hömpölyög Budapest felől,
várja a tenger boldogan,
tstvér vizek közt elvegyül.


Az ég temérdek csillagát
füröszti már a kék Duna,
a tulsó partra komp visz át:
óriás acél-vadruca.


Zúg a motor, a víz habos,
kompot, vonatot tart magán,
hiába nézek vissza most,
már messze van az én hazám.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.24 0 0 148

GEREBLYÉZŐ LÁNYOK


Elkorhadt minden mezsgyecövek,
egyetlen szőnyeg az egész rét,
aranysugárban énekelve
húsz leány húzza a gereblyét.


Sarjuillatban serénykednek,
mert lepke most miden pillanat,
eső elől a puha réten
megrakott szekerek ringanak.


Húsz leány selymes rétet fésül,
zengik a szabadság énekét,
nézd, a szemükben ott az ország,
mint fűszál harmatán teljes ég.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.24 0 0 147

   Évszakok

 

Várok a Tavaszra,
labda a melle,
tulipán a nyelve,
bimbózó zöld vesszővel
hajszol szerelembe.

 

Meghajszol a Nyár is,
tüzes-pálcás ispán,
virradatok hídján
csak röhög a szegények
tajtékvető kínján.

 

Ősz mama köhöget,
hóharmatba réved,
száll a duhaj ének,
eltörik a mustos pohár,
leszünk mi is vének.

 

Szájából a Télnek
ragyog nikkel-fogsor,
beszéde szijj-ostor,
levizsgáztat koplalásból,
szigorú professzor.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.24 0 0 146

VÁROM A HAVAT


Hó essen, olcsó öröm,
vér-emlékű szememre hó,
könnyítsen csömörömön.


Hol vagy te tündökletes
energia, hol vagy remény!
Az ész hiába keres.


Üldöz egy üszök-sötét
hattyú, csőrében krónika,
hozza a holtak nevét.


Szívemtől hessegetem,
rekeszd el hazúg hóesés,
éltető hiedelem!

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.24 0 0 145

ARANYALMAFÁM


Bízom egyetlen pirkadatban,
bizalmam immár irthatatlan:
aranyalmafámhoz elérek.


Nem késlekedve s nem korábban
vér-gömbjeim az aortákban
mint az aranyalmák megérnek.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.24 0 0 144

BÁNAT ÉS GYALÁZAT


Engem nem ringat ringató,
de csöndes leszek nemsokára,
nem üt lelkembe fecske szárnya,
holttal tele van ez a tó.


Halott nékem az anya-öl,
az én szemeim ólomgombok,
fejemben megfagytak a gondok,
halvány az is, mi tündököl.


Engem nem sirat sirató,
haldoklik isten harsonása,
egy láb alatt vagyok bogárka,
dallam gyaláz és kurta szó:


Sarkantyúra most pendülj,
duhajságra most zendülj,
gyöngyharmatot rabolj most,
szemeidet azzal mosd,
csillagos ég nem őriz,
elvisz piszkos esőviz.

ikercsillag Creative Commons License 2007.01.23 0 0 143

ŐSSZEL


Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.

 

Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.

 

Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.

 

Termőnövényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szivem
most akar teremni, azért nem pihen.

 

Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelid szívem nem fél semmitől.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!