Sulyok Dezső: "Az én felfogásom ugyanis az, hogy az a helyzet, amelyet a zsidók Magyarországon ma elfoglalnak, különösen három irányban predominál: a gazdasági életben, a sajtóban és a színházi kultúra terén, de ezeket a pozíciókat a zsidóság nem vette el senkitől. Amikor a zsidóság ezeket a pozíciókat magának megteremtette, akkor nem a másét vette el, hanem ezeket a pozíciókat ő maga csinálta. Ha a Kohnerek nem lettek volna, ha a Kornfeldek nem lettek volna, akkor esetleg a nagy magyar bankok, vagy a nagy magyar iparvállalatok sem jöhettek volna létre, mert most retrospektív szemlélettel nyugodtan állíthatjuk, hogy mások ezeket nem csinálták volna meg helyettük. Véleményem tehát az, hogy a zsidóság nem a másét vette el, hanem munkájával alkotott bizonyos értékeket, amelyek ma a nemzet közkincsei, és amelyek ma ennek a nemzetnek általános gazdasági és kulturális javait képezik."
Egy dolgot hiányoltam belőle, hogy azt nem említette, hogy két Betlehem van ma is, de már Jézus korában is kettő volt.
A "klasszikus" júdeai Betlehem mellett van egy Betlehem fönt északon, Galieleában is, ez az ún. Galileai Betlehem, héberül בֵּית לֶחֶם הַגְּלִילִית, Beit Lehem HaGlilit;
Názáretől mindössze 12 km távolságra.
Néhány kutató úgy véli, hogy Jézus itt születhetett és nem a 150 km-re délre fekvő júdeai Betlehemben, de a nagy többség elutasítja ezt a nézetet.
Mindenestre érdekes.
Eredetileg Zebulon Betlehemének hívták, mert Zebulon törzsének területén terült el.
A régészeti ásatások eredményei alapján a római korban egy viszonylag jelentős, virágzó település lehetett, ahol mészkő edényeket gyártottak, ill. egy hatalmas méretű borsajtó maradványait is feltárták.
Itt lehet olvasni erről a galileai Betlehemről az angol Wikipedián:
Bár itt eben az izráelita topikban teljesen OFF, azért nagyon szép és tanulságos Szent Kristóf legendája:
"Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.
Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot. Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat. Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra. Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.
Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban, ezért az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani. Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme."
Igen, a szenthagyomány szerint a Kristóf nem zsidó volt, hanem lükiai, azaz Kisázsia déli partvidékéről való. A 3. század elején élt.
Akkor már gyakorlatilag az egész Kisázsia nyelvileg és kulturálisan görög volt (bár éltek szép számban zsidók, szírek, kaukázusiak, örmények és más nemzetiségűek is).
Szent Kristóf is görög anyanyelvű lehetett.
Erre utal a neve is, hiszen a Khrisztofórosz görögül Krisztus-hordozót jelent.
Bár a történészek szerint nagy valószínűséggel kitalált alak, aki a valóságban sohasem élt.
MEGTALÁLTÁK BÉTSZAIDA ELVESZETT VÁROSÁT, BENNE A SZENT PÉTER HÁZÁRA ÉPÍTETT APOSTOLOK TEMPLOMÁVAL:
"Izrael legnagyobb édvesvizű tava, a Kineret-tó (korábbi, megtévesztő nevén Galileai-tenger) fontos biblikus helyszín: az Újszövetség szerint a tó mentén történtek Jézus tanításai, itt hangzott el a hegyi beszéd, valamint a csodatételeinek egy része (vízen járás, csodálatos halfogás, vihar lecsendesítése) is ide kötődik. A Biblia több olyan települést is említ a tó partjáról, amelyek valódi helyszíne máig kérdéses.
Az egyik ilyen elveszett város a Kafarnaumtól nem messze eső Bétszaida, ahonnan az újszövetségi források szerint Jézus legalább három tanítványa (Fülöp, Péter és András) származott, és ahová a csodatételek közül egy vak férfi meggyógyítását, valamint az ötezer ember megvendégelését megelőző kenyérszaporítást helyezi a szentírás.
A Julias nevű római városnak később otthont adó halásztelepülés mai helyére több jelöltje is volt a régészeknek, de most úgy tűnik, bizonyossá vált, hogy az el-Araj nevű ásatási terület a nyerő.
A helyszínen kutató régészcsoport ugyanis nemcsak római kori maradványokat és a zsidó településre utaló házakat találtak, hanem egy ötödik századi bizánci bazilika romjait is, amely egy Szent Péterhez intézett könyörgést tartalmazó mozaikot rejtett magában. Az apostolok vezetőjéhez intézett felirat a templom sekrestyéjében található mozaikpadló része volt, amelyet bizánci virágmintákkal díszítettek – írja a Haaretz."
"Magdala (Aramaic: מגדלא, Magdala, meaning "tower"; Hebrew: מגדל, Migdal; Arabic: المجدل, al-Majdal) was an ancient Jewish[1] city on the shore of the Sea of Galilee, 3 miles (4.8 km) north of Tiberias. In the Babylonian Talmud it is known as Magdala Nunayya (Aramaic: מגדלא נוניה, meaning "Tower of the Fishes"), and which some historical geographers think may refer to Tarichaea, literally the place of processing fish. It is believed to be the birthplace of Mary Magdalene. Until the 1948 Arab–Israeli War, a small Palestinian Arab village, al-Majdal, stood at the site of ancient Magdala, while nowadays the modern Israeli municipality of Migdal extends to the area."
Arámeus Magdala, óhéberül Migdal, azaz "torony", Magdalai Mária származási helye, kisváros a Genezáreti-tó nyugati partvidékén:
"Magdala Gyakori helységnév Palesztinában, a h. migdál (= torony) kifejezésből képezve. Az ÚSZ-ben említett MAGDALAI MÁRIA szülővárosa, fekvését azonban az evangéliumok nem határozzák meg. Nyilván azonos a Talmudban említett Migdal Nunaija (»haltorony«) nevű várossal a Genezáret-tó NY-i partján, amelyet Josephus Flavius Tarikheia néven (a tárikhosz = sózott hús, hal kifejezésből) virágzó, gazdag városként ír le (A zsidó háború c. munkában), melynek jelentős halászata és katonasága van.AMt 15,39-ben olvasható Magadan és a Mk 8,10-ben lévő Dalmanuta a Magdala variáns nevei, tehát ugyanarról a városról van szó."
Mária Magdolna szócikk a Ki kicsoda a Bibliában c. kézikönyvből:
Mária Magdolna – (evangéliumok) egyike az asszonyoknak, akik gyakran kísérték Jézust és az apostolokat, és „vagyonukkal szolgálának neki”. A Magdolna (Magdalena) névelem melléknév, amely utóbb önálló női név lett, tkp. Magdala városából valót jelent. Valaha Jézus hét ördögöt űzött ki ~ból. ~ ott állt a keresztfa tövében, ő ment elsőként a sírhoz húsvét vasárnap hajnalán, s neki jelent meg először a feltámadt Jézus. – A bibliai tényektől függetlenedett köztudatban ~ bűnbánó nő, a képzőművészeti ábrázolásokon fedetlen mellét lehulló haja takarja el, előtte koponya és feszület a vezeklés jeleként, kezében olajostégelyt tart. Ezek a mozzanatok elárulják, hogy a késői hagyomány ~t azonosította azzal a meg nem nevezett parázna asszonnyal, aki Simon5 lakomáján könnyeivel öntözte és olajjal kente Jézus lábait, s ezért bűnbocsánatot nyert. Ezt a tévedést nyilván egy névazonosság segítette elő, a betániai Mária2 ugyanis hasonlóképp kente meg Jézust saját házában. A bűnbánó ~ legendája Itáliában alakult ki a középkorban a vezeklő és kolduló rendek szellemi hatására. Jacobus de Voragine Legenda Aurea c. középkori gyűjteménye szerint ~ János1 elhagyott menyasszonya volt; a zsidók utóbb Mártával és Lázár1ral együtt kormány nélküli bárkán kitaszították a tengerre, és a lélekvesztő Massiliánál (ma Marseille) ért partot (itt is nyilvánvaló ~ és Mária2 alakjának egybeolvadása). Sok viszontagság után Lázár a város püspöke lett, ~ pedig harminc éven át vezekelt egy barlangban, s imái közben angyalok emelték el a földről. Ereklyéit a szaracénok elől a burgundiai Vézelay apátságába menekítették. A középkorban ~t himnuszok ünnepelték, gyakran mint a kereszt tövében síró asszonyt; a passiójátékoknak is állandó szereplője volt. Goethe Faustjának második részében, a zárójelenet mennyei karában ő a Magna Peccatrix a bűnbánó nők között. Hebbel Mária Magdolna c. drámájának hősnője, Klára a kispolgári erénymánia áldozata: mivel hitvány vőlegénye faképnél hagyta várandós állapotában, csak a halálba menekülhet a szégyen elől. – Mint fentebb láttuk, ~ a vétkeit bánó bűnös nő képi megjelenítője lett, s így látható Piero di Cosimo, Tiziano, Tintoretto, Van Dyck, El Greco, Gentileschi, Giordano stb. festményein. Romano, Tintoretto, El Greco, Vos és Le Brun megfestették (mint láttuk, tévesen) abban a jelenetben is, amikor olajjal öntözi és hajával törli Jézus lábait. Valódi evangéliumi közlésen alapul a vele kapcsolatos másik népszerű képtípus, a „Noli me tangere” ('Ne érints'). Itt a feltámadt Jézus áll mellette, aki váratlanul jelent meg neki (előbb, mint bárki másnak!), s míg ~ önfeledten nyúlna feléje, a Mester tiltóan emeli fel a kezét (Amadeo, Correggio, Dürer, Reni, Ribera, Cano, Jordaens, Rembrandt, Vouet). – ~ címen Bononcini és Massenet írt operát.
Július 22: Magdalai Mária (Mária Magdolna vagy Mária Magdaléna) ünnepe.
Na, az ő személyéről nagyon sokat lehetne spekulálni, az eretnekség határáig és azon is túl, akár az ezotériáig is, de maradjunk csak a bibliai lexikon szócikkénél:
"Magdalai Mária
A nevéhez illesztett jelző szerint MAGDALÁból származott. Lk 8,1–3 szerint azon asszonyok egyike, akik Jézust és tizenkét tanítványát galileai tevékenysége idején kísérték és vagyonukkal segítették őket. Sokakon túltevő szeretetének és áldozatkészségének mozgatórugója a Jézus iránt érzett hála, amiért »hét ördögöt« űzött ki belőle (Mk 16,9; Lk 8,2). Asszonytársaival elkísérte Jézust Jeruzsálembe is. Ott állt Jézus keresztre feszítésekor a kereszt alatt (Mt 27,55k), segédkezett Jézus temetésekor (Mt 27,61; Mk 15,47), elsők között fedezte fel az üres sírt (Mk 16,1–5; Jn 20,1) és neki jelent meg először a feltámadott Úr (Mk 16,9; Jn 20,14).A NY-i egyház hagyományában a tékozló fiú női párjaként értelmezik a Lk 7,36–50 alapján, ahol a bűnös nő könnyeivel öntözi Jézus lábát és fejét megkeni. Igaz ugyan, hogy Lk 8 ezután azonnal Magdalai Máriáékról beszél, helyesebb azonban annál a ténynél maradni, hogy Lk nem beszél a bűnös asszony nevéről. (Annál is inkább, mivel Mk 14,3–9; Mt 26,6–13 és Jn 12,1–8 szerint pedig a Jeruzsálem környéki Betániában történt az esemény.)"
Szóval július 20-a volt Illés (Élijjáhu, Élijjah) próféta emléknapja, július 21-e pedig egy másik ószövetségi prófétáé, Dánielé (bibliai óhéber Danijjel).
Ő jóval későbbi korban élt, mint Illés, az újbabilóni (káldeus) birodalom utolsó napjainak korában, ill. összeomlása után, a méd-perzsa korszakban is egy darabig.
Egyes zsidó teológusok szerint Illés nem is ember volt, hanem egy angyal (malak), akit az ÚR (YHWH, Adonáj) küldött a Földre, hogy a helyes útra térítse az izráelitákat.
Erre utalhat, hogy nem halt meg, hanem kúldetése végén az ÚR forgószél útján magához emelte a mennybe.
Jézus Krisztus egyfajta ószövetségi előképe volt bizonyos értelemben...
Ma van Illés-nap, ami egyúttal az ószövetségi Illés (Éliás, Élijah) próféta emléknapja is.
Illés (Éliás), eredeti héber nevén Élijáhu vagy Élijáh, azaz "Jahve az istenem" a tiszta monoteizmus, azon belül a tiszta jahvizmus egyik legfanatikusabb képviselője volt.
Életéről és tetteiről egy viszonylag jó leírás található meg a Keresztény bibliai lexikonban:
"Illés H. 1. 'élijjáhú vagy rövidített formájában: 'élijjáh. A szó jelentése: »Jahve az Isten«.Tisbében született próféta. Gileád földjén és környékén, a Jabbóktól É-ra gondolják Tisbe földrajzi helyét. A próféta működési idejét Aháb és Ahazjá izráeli királyok uralkodásának történeti keretében helyezik el; Kr. e. 874-852-ig.Életének eseményeiről az 1Kir 17-19 és a 2Kir 1-2 részeiben olvashatunk. A 2Krón 21,12-15 őrizte meg Jórám júdai királyhoz eljuttatott írását, melyben Isten súlyos ítéletét hirdeti a bálványimádás miatt, amelyet Júda és Jeruzsálem Jórám királysága idején gyakorolt. A Mal 3,23k pedig Illés megismétlődő küldetéséről, az Úr napját előkészítő eljöveteléről szól."
Az ószövetségi Bírák könyvében leírt eseményeknek úgy kb. mennyi történelmi valóságalapja lehet?
Ti. az izraeliták csatáinak az amálekiták, midiániták és filiszteusok ellen, ill. pl. Gedeon és Sámson bíráskodásánák?
(Véleményem szerint egészen minimális.).
Olyanok ezek a történetek, mint olyan népmondai elemek, amiket évszázadokkal később foglaltak írásba és az írásba foglalás során valláserkölcsi mondanivalóval ruháztak fel...
Régebben úgy vélték, hogy a kánaániták nyelve alapvetően a sémi nyelvcsaládnak egy másik csoportjába tartozott, mint az óhéber.
A mai nyelvészet már úgy véli, hogy a bibliai óhéber a sémi csládon belül a kánaáni alcsoportba tartozik, nagyjából nyelvjárási szintű, ill. szociolektális különbség lehetett a pásztorkodó óizraeliták és a földművelő-városlakó kánániak nyelve között.
Az északi törzsek talán már eleve a termékeny kánaáni mélyföldeket és völgyeket övező domb- és hegyvidéken laktak, míg a déli 2 törzs, Júda és Simeón törzse érkezhetett Egyiptom tőszomszédságából, gyakorlatilag egyiptomi fennhatóság alatt álló területekről, a Sínai-félsziget és a Negev rendkívül zord, kietlen vidékeiről.
Nyilván úgy, hogy valahogy sikerült kikerülniük az egyiptomi fennhatóság alól.
Ennek szellemi lenyomata lehet az Egyiptomból való menekülés/kivonulás, az Exodus, illetve a 40 éves pusztai vándorlás története.
Állítólag az ÚR ószövetségi alakja is alapvetően két különböző isten képéből lett összegyúrva, tudatosan vagy félig tudatosan a szentírók által.
Az északi törzsek főistene volt Elóhim, amely etimológiailag és teológiailag is a kánaánita néptörzsek főistenével, a kánaáni hegyek tetején trónoló nagyszakállú, jóságos Éllel rokon.
Csak azt nem értik a mai napig a kutatók, hogy miért van nyelvtanilag többes számban.
A másik, a sokkal zordabb természeti környezetben élő déli törzsek - Yehuda és Simeón - főistene, YHWH (kiejtése eredetileg talán Yahweh, de szinte biztosan nem Yehova), a Hóreb-hegy és/vagy a Negev-sivatag szigorú, kegyetlen viharistene, akitől a bosszúállás és a kegyetlenség sem volt idegen.
Véglegesen ezt a két istenséget az ószövetségi judaizmus URáva, Adonájjá csak a Jósijá-féle vallási reformok, majd a babilóni fogság időszaka alatt olvasztották össze a zsidó vallástudósok és írástudók.
Mindez persze csak az ún. agnosztikus vagy nem vallásos kutatók körében, a tradicionális teológiai felfogáshoz ragaszkodó katolikus, ortodox és protestáns teológusok ezt nyilván nem így magyarázzák.
Egy másik, ma már talán túlhaladott (?) elképzelés szerint az északi törzsek Észak-Mezopotámiából érkezhettek, ennek a szellemi lenyomata lehet Ábrahám és Izsák története, míg a déli törzsek később érkeztek a Júdeát délről és délkeletről övező félsivatagos, sivatagos térségekből, Egyiptom tőszomszédságából, ennek a lenyomata lenne Mózes és népe 40 éves pusztai vándorlásának története.
Azoknak a kánaánita néptörzseknek a létezésére, amelyeket a zsidó törzsek "honfoglalása" kapcsán az ószövetségi Józsué könyve és Bírák könyve többször is említ, a Biblián kívül létezik a leghalványabb történelmi bizonyíték?
Van egy olyan zsidó régész szerzőpáros , akik szerint az izraeliták nem is kívülről jöttek, hanem már eleve az ún. Kánaán földjén éltek.
Szerintük a termékeny alföldeken és völgyekben élő földművelők és városlakók voltak a kánaániták, míg a zordabb hegyvidékeken élő pásztorkodó népesség az izraeliták ősei, akik aztán fokozatosan összeolvadtak egy (ha nem is teljesen homogén) zsidó népességgé a királyság és a kettős királyság korszakában...
Itt van Péter apostolé is, eredeti nevén Szimón bar Jóna.
Az életéről az evangéliumi eseményeken és az Apostolok cselekedeteiben említetteken kívül nagyon keveset tudunk, lényegében majdnem semmit.
Kr.e. 4. - Kr. u. 1 körül születhettet Bétszaidában vagy Kapernaumban, a Galileai-tó partján és elhívásáig halászatból élt.
Valószínűsíthető, hogy 1-2 évvel lehetett fiatalabb Jézusnál, de még ez sem biztos, lehet, hogy valamivel idősebb volt.
A keresztény hagyomány szerint Róma első püspöke volt, ezt azonban sok nem vallásos kutató tagadja, sokan még azt is, hogy valaha is járt volna Rómában.
Szintén a hagyomány szerint Kr. u. 64-ben vagy Kr. u. 67-ben halt vértanúhalált Rómában.
Kísérletek Pál apostol élete kronológiájának összeállítására:
"Pál életének kronológiája
Pontosan meghatározható időpontjai nem kis feladatot jelentenek. A relatív időrendet fel tudjuk állítani, de a világtörténelmi dátumokkal való összekötésük elég pontatlan. A felsorolt történelmi személyekkel való találkozás ugyanis csak pár éves bizonytalansággal határozható meg, mint pl. Aretás király, vagy Félix és Fesztusz esetében.Legbiztosabban korinthusi tartózkodását tudjuk meghatározni. Gallia helytartó előtt vádolták Pált, annak hivatali ideje kezdetén. Gallio nevét pedig - mint korinthusi helytartóét - említi egy olyan felirat, melynek keletkezési ideje Kr. u. 52. január és augusztus közé esik. Miután a helytartók általában áprilisban indultak Rómából szolgálatukra és néhány hét alatt érkeztek meg a keleti tartományokba, valószínű, hogy Gallio 51 májusában találkozik Pállal, aki ekkor már mintegy másfél éve élt Korinthusban. Megerősíti ezt az adatot az is, hogy Akviláék is Pállal majdnem egy időben érkeztek Rómából, Claudius parancsa pedig Kr. u. 49-ben nyáron hangzott el. Így mind Akviláék, mind Pál 49 őszén, telén érkezett Korinthusba. Innen visszafelé következtetve: az apostoli zsinat 48-ban volt, az első missziói út 46-47-ben. Első adományvivő látogatása Jeruzsálemben 47-ben, majd 7 év múlva - a zsidó szombatév miatt - 54-ben indul a második adománnyal Macedónia területéről a fogság felé.Problémásabb a Gal levél adatait beilleszteni, ahol először 3 éves arábiai tartózkodás, majd 14 éves időszak következik. Ha azonban a megkezdett éveket egésznek számítjuk - ami általános szokás volt -, akkor nem szükséges 17 évvel számolnunk, hanem jó néhánnyal kevesebbel. Ha Jézus Krisztus halálát-feltámadását 33-ra tesszük, Pál megtérése 33 vagy 34, első jeruzsálemi útja 35-36, majd ezt 14 (vagy a megkezdettek miatt csak 12 kerek) év múlva követi az apostoli zsinat 48-ban.A második missziói út tehát 49-51-ben zajlott, a harmadik 51-52-től 54 pünkösdjéig. Rómába érkezése valószínű időpontja Kr. u. 59-60. Ettől kezdve az említettek miatt ismét bizonytalanok az időpontok. A hagyomány szerint 64-ben végezték ki."
" Az apostoli kor nagy egyénisége, akinek levelei, munkája, missziója mind az egyház alakulására döntő hatással volt, mind pedig a mai napig a bibliai kijelentésen keresztül meghatározó szerepe van keresztyén hitünkre és életünkre.ÉleteSzületésének időpontja nem ismeretes, csak annyi támpontunk van, hogy István vértanú megkövezésekor még fiatal ember, nem számít Izráel tanítói közé (ApCsel 7,58) - tehát még nincsen 30 éves sem. Eszerint születése a Kr. u. 1. vagy 2. évtizedre tehető, közel az évtizedek fordulójához.Tarzuszban született, mely város a mai Törökország területén feküdt. Abban a korban nagyváros, kereskedelme és filozófiai iskolája jelentős volt. Pál neveltetése azonban nem a hellénizmus talaján történt, hanem az ÓSZ alapján, a zsidó hagyományokban, először Tarzuszban, majd később Jeruzsálemben.Családja régi izráeli család, Benjámin törzséből (Róm 11,1), ezért diaszpóra-zsidó mivoltukban is ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz, és ebben a szellemben nevelték gyermeküket is (ez különben a diaszpóra-zsidóságban egyáltalán nem számított rendkívülinek). Pál apja római polgárjoggal rendelkezett, így természetesen maga Pál is. Hogy ezt milyen alapon szerezte apja, nem tudjuk, de az ApCsel 22,28 inkább arra mutat, hogy nem pénzért vett polgárjogról van szó, mint az említett helyen szereplő »ezredes« esetében.Hagyománytisztelő családként a gyermeknek a Saul nevet adták, a benjáminita származású első zsidó király nevét. Feltételezhető, hogy emellett kezdettől fogva viselte a Pál nevet is, talán termete miatt (Pál = kicsi), mint ahogy a zsidók ebben a korban általában viseltek görög vagy latin nevet is. A B először Saulként említi, és csak az ApCsel 13,9 használja először vele kapcsolatban a latin Pál nevet. Ez természetesen szándékos változtatás is: Lukács ezzel is aláhúzza az apostol személyiségének megváltozását.Pál annyira rajongott ősei hagyományáért, hogy a farizeusok mozgalmához csatlakozott, ami szintén részben atyai öröksége volt (ApCsel 23,6). Tarzuszi neveltetéséről ő maga annyit említ, hogy rendkívüli buzgóság élt benne atyái hagyományai iránt (Gal 1,14; Fil 3,5). Ennek következménye az is, hogy Jeruzsálemben Gamálielnek, a kor leghíresebb írástudójának tanítványa (ApCsel 22,3). Tarzuszból hozhatta magával a görög és latin nyelv ismeretét, míg mint írástudó-tanítványnak kötelezően egy mesterséget is kellett tanulnia - ennek később életében fontos szerepe is lett.Nem tudjuk, hogy Pál találkozott-e személyesen valaha Jézus Krisztussal. A 2Kor 5,16-ban ugyan így ír: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük - ez a kijelentés azonban nem feltétlenül a saját személyére vonatkozik. Valószínűbb, hogy nem volt tanúja Jézus életének, tanításának, halálának.
...
Pálnak a római fogság utáni életéről, missziójáról már nem tud az egyházi hagyomány sem semmit az említett íráshelyeken kívül. A hagyomány szerint Pál Péterrel egy napon szenvedett vértanúhalált Rómában Nero császár uralma alatt.
