Kevéssé ismert XX. századi cseh filozófus... Mindenképp érdemes megismerni, azon kevés, erősen megosztó személyiségek egyike a filozófiatörténetben, aki kiváló stiliszta volt, filozófiai írásai irodalmi értékkel is bírtak. Sajátos stílusa és mondanivalója okán Cioranhoz, Nietzschéhez tudnám hasonlítani... Ezzel máris sokat elárultam róla, még többet nem.
Nem, dehogy. Köszönettel vettem. De én már olyan vagyok itt, mint a lidércfény: feltűnésem ritka és illúziószerű. Nem is várható, hogy egyhamar gyakoribb jelenség legyek... Sőt.
"Filozófiai témájú könyveknek sosem volt, - és szinte biztosra jósolhatóan - nem is lesz nagy forgalma a könyvesboltokban és az egyéb árusító helyeken. Az a kis szűk vásárlói csoport, amelyik egyáltalán keresi is a bölcseleti köteteket, az a mindenkori bölcsészhallgatók szerény halmaza, és ők is csupán a kötelező irodalmat tallózzák. A többi könyvtárba jár..."
Jó, hogy van ilyen topik. LK. viszont nem "mellesleg" vagy "is" író, hanem elsősorban (is). Magyarra talán Hrabal egyik fordítója fordította. Nyomozom.
...azért az döbbenetes, hogy szemlátomást nincs itt rajtam kívül legalább még egy ember, aki olvasta volna Klíma nevezett könyvét... elég nehéz így diskurálni róla, topicot nyitni meg nemes öncéllá silányul, amely soha nem éll szándékomban.
A bajuszát gondolom véletlenül növesztette Nietzschével azonosra. Elég girnyó kis emberke, ahogy a fényképeken látni. Ja, a középső kép nem az elmeszanatóriumon készült?
"Olvasásra" te is defektes vagy. Namost akkor ez így fair szerinted? Mindig is "sokra" tudtam értékelni az olyan korlátolt embereket, akik a lehető legprimitívebb módon ítélkeznek, nevezetesen valakinek a külseje, neve, valamilyen látványos külsőség alapján, miközben minimálisan sem ismerik az illető munkásságát. Ráadásul azzal, hogy nálad a 'defektes', az 'elmeháborodott' dehonesztáló jelzőként funkcionál, azzal csak magadat minősíted, ami továbbá erősíti a magadról kialakított korlátoltság-képet. Továbbá: amikor én azt írom, hogy 'érdekes', azt nem "szenzáció-értelemben" értem, hanem a kiemelt figyelemre érdemes kategóriájának értelmében. Ennyiben akad sok-sok érdekes ember, ugye tudod?
Hát ja. Szenvedtem is eleget, de azért megcsináltam... Teljesen racionális, pragmatikus okokból, amiket végsősoron nem bántam meg. Ugyanakkor ha most újra el kellene gondolkodnom a továbbtanuláson, egész biztosan nem műszaki irányba indulnék, ebben biztos vagyok.
Ladislav Klíma (1878–1928) neve Magyarországon jószerivel ismeretlennek számít, noha az excentrikus író-filozófusnak Sternenhoch herceg szenvedései címmel 1990-ben az Európa Kiadó gondozásában már megjelent egy magyar nyelvű kötete, amely azonban a kommersz irodalom akkortájt megindult áradatában észrevétlen, visszhangtalan maradt. Ugyanaz lett a sorsa, mint hajdan a szerzőnek: a huszadik századi cseh filozófia- és irodalomtörténet e kimagasló képviselőjéről kortársai alig vettek tudomást, hírneve csak halála után kezdett terjedni, de mielőtt elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a cseh kultúra nagyjainak sorában, az 1948-ban hatalomra jutott kommunista diktatúra cenzorai sokadmagával együtt őt is a betiltott, hivatalosan nem létezőnek tekintett szerzők közé száműzték; igazi felfedezésére csak az önmagát túlélt vaskalapos rezsim bukása, tehát 1989 után kerülhetett sor.
Klíma esetében szinte lehetetlen különválasztani az írót és a filozófust: regényeiben és elbeszéléseiben is bölcseletének alapmotívumai, sarkalatos tézisei bukkannak fel, miközben jóval többek annál, hogy pusztán egy sajátságos filozófia szépirodalmi vetületét lássuk bennük. Költői lendületű, a szuggesztivitás és az expresszivitás magas fokát elérő prózai munkáit olvasva ugyanolyan nyugtalanító élményben van részünk, mint – többek között – Poe és Kafka, Cholnoky Viktor és Csáth Géza olvasásakor: a lélek ismeretlen, homályba burkolózó tájain bolyongva az emberi lét ijesztő mélységei tárulnak fel előttünk. Klímának kivételes érzéke volt az élet groteszk, irracionális, abszurd és rémületes momentumainak a megragadásához, tévedés volna azonban azt hinni, hogy világ- és életszemléletét végletes pesszimizmus, sivár reménytelenség hatja át. Filozófusként ugyanis az imponáló következetességgel képviselt szubjektív idealizmus és radikális szolipszizmus jegyében hallatlanul merész és elemi erejű optimizmust sugalló következtetésekre jutott: megalkotta az egoszolizmus és a deoesszencia (az egyedülvalóság és az istenlényegűség) bölcseletét, mely szerint az ember akarata és intellektusa erejével újjászülheti, isteni lénnyé alakíthatja át önmagát, aki mindenható (Klíma kedvenc jelzőjével élve: abszolút) akarata révén megszabadulhat az idő és a tér béklyóitól, korlátlan hatalmat szerezhet léte, sorsa fölött, és halhatatlan szellemének köszönhetően nem fenyegeti többé a mulandóság: a legborzongatóbb, legsötétebb titkot jelentő nemlét helyett a kozmikus dimenziójú öröklét lesz az osztályrésze.
Mint fentebb megállapítottuk, ezt a kivételesen eredeti és provokatívan vakmerő gondolkodót életében vajmi kevesen méltatták figyelemre, megjegyzendő azonban, hogy ő maga teljesen közömbös volt a hírnév és a népszerűség iránt: munkáit csak szórványosan publikálta különböző lapokban, s csupán a húszas években szánta rá magát arra, hogy filozófiai írásainak és prózai munkáinak egy részét kötetekbe rendezze. Életművének számos fontos darabja halála után látott napvilágot, s még ma sem jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy hagyatékát maradéktalanul birtokunkba vettük.
Az alkalmat megragadva Ladislav Klíma néhány alapvető jelentőségű könyvének első kiadására szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét: Svět jako vědomí a nic (A világ mint tudat és semmi; filozófiai értekezés, 1904); Traktáty a diktáty (Traktátumok és diktátumok; esszék, publicisztikai írások, 1922); Vteřina a věčnost (Pillanat és örökkévalóság; esszék, 1927); Utrpení knížete Sternenhocha (Sternenhoch herceg szenvedései; regény, 1928); Slavná Nemesis (Dicső Nemezis; elbeszélések, 1932); Filosofické listy (Filozófiai levelek; esszék, elmélkedések, 1939); Boj o vše (Harcban mindenért; naplók, levelek, 1942). A rendszerváltás óta eltelt időszakban Klíma munkái is számos újrakiadást értek meg, s korábban csak folyóiratokban fellelhető vagy kéziratban maradt írásai is eljutottak az olvasóközönséghez.
Az itt közzétett aforizmákat és szentenciákat az alábbi kötetekből válogattuk: A világ mint tudat és semmi (a forrásul szolgáló második kiadás évszám nélküli, valószínűleg a kilencvenes évek közepén látott napvilágot); Traktátumok és diktátumok (Traktáty a diktáty, második kiadás, 1995); Az örökkévalóság pillanatai (Vteřiny věčnosti, 1967). – A szocialista rendszer negyvenegy éve alatt az utóbbi – egyébként rendkívül színvonalas – könyv volt szinte az egyetlen, melynek alapján az olvasók fogalmat alkothattak Klíma írói munkásságáról és bölcseletének sajátosságairól; megjelenését csak a hatvanas évek második felének liberálisabb viszonyai tették lehetővé.
