Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre. Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem.
Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullottam. Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja; addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne…
Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.
Jellemtelenség e kor bélyege; Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, Ami az embert emberré teszi, E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfölebb is állatok vagyunk. Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza S az emberiség kettős szent nevében: Ha gyermekekkel áld meg majd az isten, Olts gyermekid szivébe jellemet, Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik, Mindent adál, ha jellemet adál.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Ha körmöd alá tüskét vernek Sötétzárkában vasra vernek Ha húgycsövedbe ceruzát húznak Szerettedért becsuknak túsznak Ne feledd: semmi sem tart örökké; Százötven év alatt sem lettünk törökké.
Ha a nyelvedet kifacsarják, Magzatodat kikaparják, Ha megtömnek kábítószerekkel Hogy kibékülj a perekkel Ne feledd: semmi sem tart örökké; Százötven év alatt sem lettünk törökké.
Ha országodban ketrecbe zárnak Ha kibújnál aknákkal várnak Ha átrepülöd megbélyegeznek Holtadig ha kartotékra tesznek Ne feledd: semmi sem tart örökké; Százötven év alatt sem lettünk törökké.
Ha lazábban fogják a kantárt Civilbe bújtatják a zsandárt Ha rendjeleket osztogatnak, Csak néhanapján fosztogatnak Még ha feléd is rúgják a koncot S szolgának kapsz egy nyomoroncot Ha bülbül szavakkal csalogatnak S ahol fáj ott nyalogatnak Ha turbánra, sörbetre jut és borral Gondolj akkor a selyemzsinórra.
NE BÚSULJ KENYERES, SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM LETTÜNK TÖRÖKKÉ.
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék .
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem
A férfi akkor férfi, hogyha lelkes, ha táncra kész, de rögtön nem rohan - előbb pár lépést a nőtől is elles, mert hasznát veszi egyszer biztosan.
A férfi akkor férfi, hogyha bírja az ugratást – de nem ugráltatod, mert az életét saját maga írja, és nem úgy fütyül, ahogy akarod.
Az okos érvre mindig kész a férfi, és hoztok együtt új törvényeket, mert amit mondasz, nemcsak hallja: érti, és engedhetsz is, hisz ő is neked.
A férfi mindig tisztán látja célját, de nem gátolja a te célodat, a vak és önző törtetésen túllát - egymásnak dőltök: ő is támogat.
A férfi akkor férfi, ha nem gyáva szívvel érteni másokat s magát, ha magán át a te arcod is látja, mert te is látod őt magadon át.
A férfi képes hallgatni a csendet, és hordozni a legbelső magányt, és meglátni a profánt és a szentet a tiszta s torz tükörben egyaránt.
A férfi...? Ez csak szó. Csak puszta ketrec. A férfi: ember. Más törvénye nincs. Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec, hogy nem a pénisz teszi. A gerinc.
- - -
A nő, az akkor nő, amikor lelkes, ha táncra kész, de rögtön nem rohan - pár trükköt előbb a férfitől elles, mert hasznát veszi egyszer biztosan.
A nő, az akkor nő, amikor bírja az ugratást, de nem ugráltatod, mert az életét saját maga írja, és nem úgy fütyül, ahogy akarod.
A nő, az hallgat minden okos érvre, és hoztok együtt új törvényeket, a nő meghallgat, hogy a szavad értse, és engedhetsz is, hisz ő is neked.
A nő, az mindig tisztán látja célját, de nem gátolja a te célodat, a vak és önző törtetésen túllát - egymásnak dőltök: ő is támogat.
A nő az akkor nő, ha sosem gyáva szívvel érteni másokat s magát, ha magán át a te arcod is látja, mert te is látod őt magadon át.
A nő, az képes hallgatni a csendet, és hordozni a legbelső magányt, és meglátni a profánt és a szentet a tiszta s torz tükörben egyaránt.
A nő...? Ez puszta szó. Csak puszta ketrec. A nő: az ember. Más törvénye nincs. Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec: nem a vagina teszi. A gerinc.
Ha még hiszed, hogy lesz valami más, jön még egy új, egy nagy feltámadás, azt mondják rád: bolond... de mondd, hit nélkül, mint üres kalász, inogni jobbra-ballra, mennyit ér? Ki jegyzi fel, hogy kinek jut babér, s lágyabban ringat-e az anyaföld, ha felsorolják, mennyit és mit értem? A síron túl hiába minden érdem.
Csak a ma van. Engem nem érdekel, hogy lesz-e más, nem könyv az élet, hol a folytatás fontos lehet. Ez látlelet.
Ne sírom mellett mondj beszédet, mondd inkább most a véleményed, de meg ne bánts, legyen, mint sírbeszéd: kegyes csalás! Tőled minden kemény szó fájna, égetne, mint özvegyi máglya, megsemmisülnék, vagy, mint túlsebes víz szélében a tajték, apró cseppekre hullva zuhannék vissza messzi múltba.
Még három éves alig voltam, mikor rólam már verset írt a nagyapám. Azóta mennyit kaptam! Egy kis füzet betelne szép szavakkal, elégedett lehetnék tán magammal, hisz ez remek... lenne, ha benne magamra ismerek.
Ha gondolsz rám, s ha szólsz, legyen szép és igaz. A kettő együtt túlzás? Jól tudom, hogy az. Én úgyis elhiszem mind, ami hihetetlen, mert földön járok, mégis ott fenn, a fellegekben.
Hiszem, hogy van még..., lesznek boldog évek. Az öncsalással senkinek se vétek, akár a tömjén füstje, annyit ér, de mégis kell, hogy édesítse éltünk valami több, mint szorgos hangyalétünk, valami cél: hová... miért... kinek. Szavak... szavak... szavak! Ugyan, ki érti meg...!
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
