Parászka Boróka
Sütő András. Elhazudni, vagy emlékezni?
2006. 10. 05. 09:08
Meghalt Sütő András. A múlthoz való tehetetlen, értetlen és önző viszonyát a magyar társadalomnak mi sem bizonyítja jobban, mint hogy képtelen méltó és őszinte módon emlékezni.
Elment a romániai magyar társadalom meghatározó alakja. Ez igaz. Tudjuk-e miért volt Sütő András szerepe olyannyira fontos? Valószínűleg még mindig nem látjuk teljes egészében a közösségi életművét. És nagyon sokan vannak olyanok, akik egyáltalán nem értik, miért ő az, akihez minden út fut Erdélyben.
Nem azért, mert „európai szintű", „egyetemesen emberi" „példaértékű értelmiségi" lett volna. Ezek csak szavak és jelzők, amelyeket különböző korok termelnek ki, és gondolkodás nélkül böfög vissza az, aki nem érti és nem is akarja érteni azt, ami körülveszi.
Sütő András éppolyan tagja volt a romániai (magyar) társadalomnak, mint mindenki más: megkötötte a kompromisszumait, profitált ezekből, ezt nevezzük túlélésnek. Mindenki túl akart élni, Sütő is, Szilágy Domokos is, ezért működött a rendszer, ez volt a rendszer. Túlélési taktikák ütköztetése és egyeztetése. Volt olyan is, aki nem akart túlélni. Gyimesi Éva nem akart túlélni, és úgy élt és él, hogy abba sokszorosan belehalt már.
A kompromisszumok történetének pontos követését úgy hívjuk, hogy társadalom- és történettudomány. Amíg ezeket a történetszálakat teljes egészében nem látjuk, addig minden szavunk az ellenállásról, az erkölcsi tisztaságról nem több, mint impotens elhazudása saját értetlenségünknek.
Sütő András, ellentétben Markó Béla megemlékező szavaival, nem bizonyította „hogy a legnagyobb zsarnoki akarat sem képes megtörni a szellem szabadságát, hogy erkölcsi tisztasággal a legnehezebb nyomásnak is ellen lehet állni". Sütő András éveken át fontos politikai szerepet töltött be, 1969 és 1979 között a Központi Bizottsági póttagja és a Nagy Nemzetgyűlés képviselője volt. Ebből a pozícióból hiteles ellenzéki szerepet betölteni nem, legfennebb eljátszani lehet. S valóban, működött a korban a lojalitás és ellenzékiség kettős szerepjátéka, még ma sem tudjuk pontosan, mely játékszabályok szerint.
Ezért nem igaz, legfennebb csak negyed részben az, amit Papp Sándor Zsigmond ír a Népszabadságban : „A hatalom nem is kímélte: lehallgatták, életveszélyesen megfenyegették, igyekeztek őt és családját minél jobban ellehetetleníteni."A hatalom épp annyira kímélte, hogy közel harminc éven át, a nyolcvanas évek elejéig, szinte bármit publikálhatott. És épp annyira nem kímélte, hogy a hiteles ellenzéki szerepéhez elegendő ellenállásba ütközzön. Az sem igaz, hogy az „Engedjétek hozzám jönni a szavakat, vagy az Egy lócsiszár virágvasárnapja, netán az Anyám könnyű álmot ígér is elég lenne már az üdvösséghez." - idézem tovább Papp Sándor Zsigmondot. Az üdvösség irodalomtörténeti metafora, hangulati értéke van, és ha mond valamit, akkor a nekrológ-szerzőt minősíti. Talán annyi az információértéke, hogy ő maga is Sütő András köpönyegéből bújt ki. Mint nagyon sok más erdélyi író és közéleti szereplő, akik csak ezekből a nem konkrét, hangulati szavakból építkeznek.
Mindennek persze már csak tünet-értéke van.
Az erdélyi irodalom és színház túllépett Sütő művein, sok esetben ezekkel szemben határozta meg magát. Miért? Miért került le a színházi repertoárokról az „ellenzéki" időkben oly kedvvel játszott Sütő-darabok sora? Miről szól ez a szembenállás? Ez az erdélyi mentalitás-, irodalom- és társadalomtörténet igazi kérdése. Ez a Sütő-életmű legfontosabb kérdése. Ha valóban Sütő eleven emléke a fontos, akkor ezeket a problémákat nem lehet megkerülni, és nem lehet nem beszélni róluk.
Mint ahogy szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy Sütő nem a román-magyar megbékélés ideológusa volt, amelyet véráldozattal képviselt. Sütő a bezárkózó, magyar nacionalizmus képviselőjeként szólalt fel, amely rímelt a román nacionalizmus offenzív változatára, s amelybe kódolva volt a konfliktus. És ő ezt a konfliktust vállalta akár úgy is, hogy áldozatává válik.
Sütő nem tudott elszámolni a saját múltjával (amelynek fontos részleteit, a Földes-dossziét Stefano Bottoni tárta fel). Nem volt magával szemben olyan kíméletlenül őszinte, mint Eörsi István.
Két lehetőség van: hagyni, hogy Sütő András emlékét végképp eltemesse a semmitmondó, fecsegő giccs, mint ahogyan az MDF emlékezik: „Óriás szálfa dőlt ki, amelynek a leveleit már régóta nem tudta megrezdíteni semmiféle csalfa szél", „Ellenerőt állított a közélet erdélyi és magyarországi kútmérgezőivel szemben"...
Vagy ragaszkodni a múlthoz, Sütő Andráshoz, és addig olvasni műveit, kutatni a levéltárakat, amíg meg nem értjük, milyen rendszer van mögöttünk, és kik vagyunk mi, akik abból a rendszerből születtünk, és annak a rendszernek vagyunk az örökösei. Ezzel a ragaszkodással legyen emléke tiszta, és eleven. Nyugalma pedig csendes.
http://ahet.ro/publi/publicisztika/suto-andras.-elhazudni-vagy-emlekezni-115-102.html